Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Negyedik könyv:

A MEGTALÁLT SZOBOR

 

5.

 

 

 

 

Bálint másnap reggel utazott a tapolcai vonattal. Az első osztályú kocsiban, ahová belépett, valami nagy zordság húzódott meg az egyik szegletben. Megismerte:

 

- Szervusz, Marci.

 

Mike Márton még jobban behúzódott a szegletbe. Arca hidegre fagyott, szemöldökei majdnem a szemeibe mogorvásodtak. Olyan köpésformán morogta:

 

- Szervusz.

 

- Hova? Hova?

 

- Balatonfüredre.

 

- Krőzus megy nyaralni – kötekedett Bálint.

 

Mike felfortyant:

 

- Micsoda beszéd! Mért csak te utazhatsz le a Balatonra? Így marsz meg te mindenkit. Mindenkit lepiszkolsz, mintha neked volna egyedül monopóliumod a spanyolviasz gyártásra. Így rontottál neki a szegény Póstásnak, aki mindig olyan nemesen viselkedett veled szemben. Pedig Póstás súlyos ember, nagy legény, nagyobb, mint sok megkergült kőfaragó, aki azt hiszi, hogy ő köpi reggel a napot. Addig kapálódsz az összeférhetetlen természeteddel, amíg egyszer véglegesen megkapod azt, amit megérdemelsz.

 

Dühösen felugrott, felkapta kis csomagját, s vaddisznócsörtetéssel átment a szomszéd kocsiba. Bálint elhűlve nézett utána. Régi pajtásság kötötte Mikéhez, akiben minden gyengeségei közt is szerette az ős talaj szagát. Igen sok szívességet tett neki, és abban is nagy része volt, hogy a festő hírnévhez jutott. Régebben sokat találkoztak, sokat évődtek egymással. Mike mindig jó kedéllyel állta a tréfás osztályoskodást. Mi üthetett ebbe az ő véréből való emberbe? Aztán egyszerre megtalálta:

 

- Igaz, hiszen ez most a Póstás lapjába rajzolgat riportokat. - Aztán csendesen sóhajtott. - Ez is magyar. A munkáját félig sem fizetik meg, s szegény még aljasságot is ad ráadásul. Így mozdul egy kerék után a magyar óra szerkezete.

 

A nagy melegben meglehetősen pállottan érkezett Sümegre. Az izzó délutáni órában kihaltak voltak a falu utcái. Amint a szomszéd szülőhöz ért, gondolta, beszól Annához, hogy jöjjön el majd házi gondviselésnek. A kis vincellérház csendes volt. Ajtaja nyitva ásított. A házban sem bútor, sem élő lélek. Anna eltűnt az egész családdal. - Hát vajon ezekkel mi történt? - nyitotta fel szemeit benne az aggódás.

 

Hazament. Jó hűvös volt az öreg házban, érzett a tűzhelycsarnok földjének szaga. Az alvó dolgok álma átfolyta, s egypár perc múlva már ingre vetkőzve, cipőit ledobva lábáról, mélyen aludt a díványon. Csak napszállta felé ébredt fel.

 

Kiment a kútra, fejét, felsőtestét megfürdette. Elhatározta, hogy elsétál a falu Csabrendeknek nyúló vége felé, ahol Annának egy rokona lakott. Majd annál fog tudakozódni az eltűnt család után. De amint odaért, a házat zárva találta. A szomszédok sem voltak otthon. Minden épkézláb embert a földek gondja hívott magához.

 

Elkedvetlenedett. Egy új árvaság hűvös szomorúságát érezte maga körül. Nagyon hozzászokott a derék asszony gondoskodásához, zord ide-oda mozgásához az öreg szobákban, nyers jóságú hangjához, szidásaihoz. Eltöprengve sétált ki a Harasztra, a nagy füves-homokos térségre, mely a hegyek lába előtt, a síkság tágra nyitott kapujában, Sümeg és Csabrendek között nyúlik el.

 

Az állatok már mentek hazafelé. A felvert porfelhő bíbor volt a föld széléről felvérző sugaraktól. Fejüket előrehullatva, vak lelkű szemükkel a földet nézve, lomha hullámokban mozogtak a barmok az istálló álma felé. Lefelé nyúló nyakukon mintha így szabadon is rajta lett volna az iga. Gazdag áradású testük mégis mintha egy nagy szomorúság hulláma volna. Mintha az anyag: a föld s szelíd gyermekei: a füvek és a belőlük lett élet meleg húsa szavatlan bánatában sírná az örök szolga végzetet. Bálint meg-megállott, és hosszan nézte őket.

 

A nap lebukott. Az árnyékóriás már ott állt a levegőben, ruháját már szőtték a levegő lányai. A Haraszt millió kis túrásában mindegyre kis ürgeőrszemek vakkantottak vigyázzt az ürgetársadalomnak, s betűntek a föld alá. Bálint egy pillanatig eltűnődött: vajon nem ürge világban sétálta le egész életét? Régi mesék mozdultak meg benne, és látta az édesanyja meleg szomorú száját.

 

Amint egy kissé jobban a hegyek felé ténfergett: a Haraszt egyik sárga repedéses kis emelkedésén valami putriféle házacska kék füst legyezőt teregetett feléje. A putri mellett apró ólacskák bújtak. Bálint ezerszer és ezerszer barangolta össze a Harasztot, de erre a házacskára nem emlékezett. Már jó messziről alakokat is látott mozogni. Asszony, férfi- és gyermekhangok vegyesen jöttek feléje, de szót még nem tudott fejni belőlük. De az összekavargó hangokból mintha ismerős ujjak babrálták volna a lelkét. Amint jobban közeledett, tisztán hallotta az éneket:

 

 

Zöld asztalon ég a gyertya,

Barna kislány koppangatja,

Hol eloltja, hol meggyújtja,

Csak a szívem szomorítja.

 

 

Egy erős férfihang énekelte, s három-négy gyermekhang ezüstindázta körül. Bálint forró hívással kiáltott be az esti levegőbe:

 

- Tamás! Tamás!

 

Drámai fellobogással visszhangzott a válasz:

 

- Bálint! Nagyúr!

 

És már dobogott is a Haraszt földje, s már egy hórihorgas nagy árnyék és négy árnyékkölyök futott a földön. Nagy versenyzéssel szaladtak vele szembe Bokody s az Anna négy gyermeke. A gyermekek vékony fényes kacagáspántlikákat lobogtak maguk elé. Bálint átölelte a színészt:

 

- Hát te mit csinálsz itt?

 

Tamás olyan volt, mint egy indiai oszlopszent az aranyjubileumán. Mintha Zala minden napja, szele, esője csak az ő arcát vette volna üzembe. Roppant haragos fekete-vörös cseréppé volt égve, sütve, főzve, tele a szétfutó verejték apró csatornáival. E szétfutó fekete-vörös ráncok közül kék szeme valami sajátságos dühös boldogsággal dagadt ki a bibis világ kötekedései felé. Orra alatt, arcán, állán duzzogva szétálló szőrű súrlókefék mutatták, hogy hetenként csak egyszer szokott borotválkozni. A gyermekek elhalkulva bámultak Bálintra. Tamás drámai állásba vágta magát, s horizontot nyitó széles lendítéssel mutatott a putri felé:

 

 

Bár nem oly gazdag mezeim határa,

Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa

S nem ragyog szentelt ligetek homályin

Tiburi forrás:

 

 

Van kies szőlőm, van arany kalásszal

Biztató földem: szeretet, szabadság

Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől

Kérjek-e többet?

 

 

Szavalása bomló kacagással végződött. Lehajolt, egy karnyílásába ölelte a négy gyermeket:

 

- És van négy kölyköm. Az ötödik most készül, anélkül hogy megváltottam volna az iparengedélyt.

 

Bálint nagy lezuhanásból kiáltott fel:

 

- Tamás, mit tettél?! Csak nem őrültél meg!

 

Tamás egész közel vitte arcát a Bálintéhoz. Forró könyörgéssel mondta:

 

- Mertem boldoggá lenni. Ha valami megjegyzésed lesz, kérlek, hagyd más alkalomra. Mutass ma mindenre jó arcot. Másképp egy nagy jó szívet bántanál meg.

 

Már karon fogta Bálintot, s vitte birodalma felé. A gyermekek előreszaladtak. Visítva újságolták:

 

- Anyuka, itt van a nagyságos úr! Anyuka, itt van a nagyságos bácsi!

 

A putri előtt, körülvéve a füst kék rezgésétől, megjelent az Anna szigorú alakja is. Fejét kissé döfésre készen tartotta, hogy ferde szemével is egyenesen lásson. Az arcán a jó öröm s a szégyenkezés tétova keveredésben hullámoztak. Eltompult hangon szólt:

 

- Isten hozta, nagyságos úr.

 

Bálint most már kiszélesedő kacagással nyújtott neki kezet:

 

- Hát mi ez, Anna? Hogy találom én együtt magát ezzel a rossz emberrel? Vagy csak azért jött ki a Harasztra, hogy hozzávágja a palacsintasütőt?

 

Szegény Anna csak forgatta a betegebb szemét. Mintha abba az egy szembe úgy belebotlott volna, mint valami gombolyagba, s nem tudna kilépni belőle. Tamás nevetett:

 

- Hozzám vágta a palacsintasütőt, és mégis ő dagadt meg tőle. - És nagy vörös kezeivel megveregette az Anna gyengén feldomborodó hasát.

 

- Megyek, főzök egy kis jó vacsorát, ma nem engedjük máshová a nagyságos urat – jutott végre a hangjához Anna. Odament az ólakhoz, felölelt egy nagy csomó rőzsét, és bement a házikóba.

 

Tamás megmutatta az új Bokody-uradalmat. A putri fehérre meszelt deszkából volt építve: egy nagyocska szoba és konyha. A szobában csak egy ágy volt az ő közös álmuk számára. A négy gyermek a konyhában aludt egy rettenetes ládaszerűségben. Igen kevés bútor volt a szobában, de nagyon tiszta és csinos minden. A két ablak körül habos függönyök is fehérlettek. A falon három kép volt: a Bálint, a Katona József és az Anna első menyasszonykori képe. Ez a három arc bútorozta be a Tamás lelkét. Az egyik szegletben, egy kis festett asztalon, melyet a Tamás iparművészete remeklett, könyvek is voltak. Bánk Bán, a Bálint írásai, egy nagy képes Petőfi, Ady versei és egy évfolyam cafatosra olvasott Tolnai Világlapja. Az utóbbi már a család tágabb szükségei számára.

 

A ház előtt egy kapu nélküli sövénykerítés ölelt udvart. Két kis tyúkól, mely felé már ámolyogtak az elesteledett baromfiak. A másik disznóól volt, s benne már egy disznóvá komolyodó nevendék malac elégedgetett meg az uralkodó világrenddel. A házikó mögött is nagyobb terület volt körülsövényezve. Ez volt a kert. A káposzta, paradicsom, krumpli, kapor, petrezselyem, retek alsó osztagai, mint egy acélrendű hadsereg, komoly csoportokban vitték a Tamás diadalát. De a kert emlékezett a kálvinista káték tanítására, hogy az ember két részből áll: úgymint lélekből és testből. És az ágyások szélein, az utacskák partján: rezeda, verbéna, viola, szegfű s a szomorúságra született lélek más vigasságai nyíltak a szembe. Az egyik ágyás szélén két tő szőlőcske is nyújtogatta félénk csápjait valami messzi szüret ígérete felé. Tamás büszkén mutatott rájuk:

 

- Ez a kies szőlőm!

 

Aztán egy nagy kézkanyarítással maga felé kapcsolta az egész esteledő Harasztot:

 

- Ez pedig az aranykalásszal biztató földem. Még ugyan nem az enyém, s nincsenek rajta kalászok, de biztat. Lassanként meg fogom hódítani az egész Harasztot. Ez a kavicsos kopár sivatag úgysem kell a kutyának sem, legelőnek is szegény.

 

Bálint halkabbra fogta a hangját:

 

- És kielégít ez? Hiszed, hogy örökre le fog kötni?

 

A Tamás arcán szomorúság jött ki. De megbékült, szoktatott szomorúság, mely mint egy jó házilány, jár-kel a lélekben, ügyel, hogy rend és tisztaság legyen, s hervadt ujjaival megmutatja a nap jóságát. Elfakult hangon mondta:

 

- Hiszem. A lázadás megszűnt. Parasztnak születtem, visszatértem parasztnak. A magyar, ha születése vonalán túlviszik erői, űzött vadja, kietlen árvája lesz az életnek. Ehhez nekem nincs erőm, ezt én el nem bírnám. Pesten már kezdtem az alkoholba menekülni. Hamarosan elzüllöttem volna. Pedig mire való elprédálni egy emberi életet? Én elfogadtam a magyar végzet parancsát: magyar, maradj az eke szarvánál. Ebbe bele kell törődnünk: nekünk, magyaroknak nincs hazánk, mely termésre hívja legjobb erőinket. A magyarnak bűn, ha géniusz, és én nem vagyok való mártírnak. Az a te méltóságos elhivatásod, nagyúr. Látod, Bálint, én nem vagyok valami nagy filozófus, nincs is elég műveltségem hozzá. De az én paraszti eszemmel sokat gondolkoztam az utóbbi időkben a dolgon. Sokat töprengtem, nem a magam személye miatt. A te sorsod fordította rá a gondolkodásomat. Én azt hiszem, hogy neked mindenben igazad van. Hogy a Szent István eltorzított politikájával evett meg bennünket a fészkes fene. Ez a politika rontott belénk olyan nyavalyát, amilyent még állatfajta nem ismert ezzel a búval megtervrajzolt fekete földön. Mi azon a címen, hogy asszimilálunk, kenyeret, földet, pénzt és hatalmat adunk minden idegen éhségnek és minden éhes idegennek. Mi állandóan tokaji borral és drága disznózsírral locsolgatjuk a tököt, a répát, a keserűlapit, csak azért, hogy azok eltűrjék, hogy magyar muskátlinak nevezzük őket. Így aztán nekünk nem marad borunk és zsírunk, azok pedig a magyar címke fügelevele alatt megmaradnak töknek, répának, keserűlapinak. Mi ezer éven át egy nagy természetrajzi csalásra s renegátokra építettünk történelmet. Renegátokkal marcangoltunk államot és egyházat a friss magyar testbe, renegátoknak adtuk át az ország minden erőpontját. Ha a mi fajtánkból pártolt át más vér jászlához egy ember, azt leköptük. De ha más vérű sokkal aljasabb törtetéssel renegált hozzánk, abból nagy hazafit, országintéző hatalmat csináltunk. Így kerültünk aztán lassanként a küszöbön kívül. Elképzelsz te olyan idegen csirkefogót, aki, ha magyarnak bőgi magát, nem csinál kvinternót ebben az országban? Így jött létre az a sajátságos hazafiság és magyarság, mely minket, magyarokat, kitagad az életből. Ez a hazafiság, ez a magyarság vitt be minket gyilkos szándékkal a világháború bűnébe. De valahogy még most is élünk, még van egypár rögünk, és még miénk a csodálatos kincs: Budapest. Ez drága konc, ezért még érdemes ordító magyar lenni. Mi didergő árvák vagyunk, Bálint, a nagy árverés napja előtt. A nagy lenyelő a német lesz, s csak kisebb darabkákkal fogja elhallgattatni a többi étvágyat. Hát nem germán elintézésben van már az egész ország? Eltehénkedték a tudományt, a közoktatást, a minisztériumokat, az egyesületeket, a magyar középosztály minden hatalmi állását. Az ő ordító monopóliumok a magyarság, a kereszténység, a hazafiság. Irtózatos sunyi szolidaritásukkal maholnap az anyaméhből is kiszorítják a magzatot. Mi mehetünk a föld alá megpirongatni a könnyelmű ősöket, vagy szétzüllhetünk a világ négy kétségbeesése felé. Te magad sem tudod, nagyúr, mennyire utolsó nagy jajgatása vagy ennek a szétlopott, szétcsalt, szétmaszlagolt, kitúrt fajnak. Te egyedül és állva maradsz, mert a te tiltó magasságodat még ez a mai fertelmes tetűjárás sem tudja láthatatlanná hemzsegni. De mit tehettem én? Visszajöttem a földhöz, belekapaszkodni a rögbe és mindennapi munkában kiáltani: „Nem engedem! Nem engedem!”

 

Bálint arcát fokozódó nyugtalanság mozdította fel. Lábai ide-oda tapodtak a fűvel serkedt úton, öklökké tömörült kezei tétován kerestek a levegőbe, nyakába feltorlott a vér, szája szélesre kegyetlenült, szemeiben a rárohanás vad tüze égett, homlokán rettenetes volt a fenyegetés. Nagy lélegzettel ürített feldagadt mellén, s elfulladó hangon mondta:

 

- Hagyjuk ezt, hagyjuk ezt! - Aztán megcsitultan: -És a szegény Annával milyen viszonyban vagy?

 

- Vasárnap esküszünk. Rengeteg időbe került a fene sok formalitás. Pedig már a porontyom vígan készül benne. Tegnap küldtünk neked egy expresszlevelet, és kértünk, hogy okvetlenül jöjj el az esküvőre. Annál jobb, hogy a véletlen maga megcsinálta a dolgot.

 

Anna az udvar legtisztább szegletébe terített asztalt. Már sűrű szürkület volt, mikor vacsorához ültek. Az asszony lámpát tett az asztalra. Lángja meg sem moccant a rezdületlen levegőben. Anna pörkölt csirkét és tojásos galuskát rögtönzött. A gyermekeknek az asztalhoz közel, két fatuskóra erősített deszkára terítettek. Mariska ölébe vette a kis Pistát, úgy etette. A nap most már a földből sütött ki: a rögök lehelték vissza a beivott meleget. A tyúkok aludtak már, csak néha nyikkant meg valamelyik torkában az álom. A disznó is álmodott, valami boldogságos zsíros-kukoricás mennyországról. Csend és homály volt az egész Haraszton. Az ég bozontos lángszörnyetegei szelíd szemekké szelídülve értek le a kis putrihoz.

 

Vacsora alatt kevés szó esett. Csak a gyermekek csácsogása nyílt ki a falatok közül az estébe. Annát valahogy még nyomta ez a nagy asztali bizalmasság, a két férfi pedig mintha érezte volna az ő zavarát. De az utolsó falat után Tamás sunyi diadalmaskodással ugrott fel:

 

- Nézz ide, nagyúr, ilyet még nem láttál. - Aztán odakiáltott Palinak: - Gyere, kölykincér, mutassuk meg, hogy mit tudunk!

 

A gyermek már értette a dolgot. Felugrott, s minden félénk húzódozás nélkül kiállt Bokody mellé. Kis testét kihúzta, fejét felemelte. Arcára nagyúri büszkeség és parancs ünnepiesedett. Tamás összeroskadt, arca ólomszínre szürkült, vonásai megvénültek, az egész alakból sírt a nyomorúság. Az öregség és éhség irtózatos tapogatásával közeledett a gyermek felé. Félénken és mégis bizakodva reszketett felé a hangja:

 

- Bánk bán, nagyúr, jó reggelt.

 

A gyermek haragosan, emelt fővel zúdult rá:

 

- Útonálló!

 

Tamás együgyűre ijedt arccal ténferegte:

 

- Igazán? Lehet meglátni képemen?

 

A kis Pali végtelen keserűséggel fakadt ki:

 

- Minek becsület emberek között!

 

Bokody csüggedt sírás lett:

 

- Való igaz: megőszült a fejem.

 

A gyermek két szeme szigorú sátrat árnyékolt az öreg parasztra:

 

- Miért?

 

Tamás a föld panaszával, temetői lassú búgással mondta:

 

- Időm elmúlt jaj s panasz között.

 

Így játszották végig a jelenést egészen addig, amíg Bánk fájdalmasan felkiált: - Magyar hazám! - Akkor Tamás felkapta a gyermeket, odatartotta Bálint elé:

 

- Mit szólsz a kölyökhöz? Nem a fiammá tettem máris?

 

Bálintnak befelé könnyesedtek a szemei, amint ez a két nagyszerű magyar arany feléje csillant a kopár sümegi Haraszt homokjából. - Minek, miért ad kincset ez a faj, ha az élet nem kívánja? - Tamás látta a hatást a művész arcán. Most már merészre lobbant:

 

- Meglátod, nagyúr, dramatizálni fogom az egész Harasztot. A Nemzeti Színház nagyon kezdetleges próbálkozás lesz a Bokody uradalomhoz képest. Csak a személyzet szűkös még egy kissé. Nagy baj, hogy Anna a legkisebb szerződési kísérletre seprűnyéllel fenyeget. De van egy ötletem. Beveszem az állataimat is a művészet kereteibe. Van egy jércém, csupa ész és szelídség. Ez meglepő hajlamokat mutat az Izabella szerepére. A disznónk elég fiatal és heves, hogy Ottó legyen. Én lehetek Tiborc és Petur egy személyben. Látod, mégiscsak eljátszom Tiborcot! De ki lesz Gertrúd? Gertrúdot nem lehet kihagyni.

 

Az estében két alak mozgó homálya közeledett a világosság szigete felé. Anna arrafelé szúrt összehúzott szemeivel. Arcára jólesés derült:

 

- Jönnek az öregek – mondta csendesen.

 

- Miféle öregek – kérdezte Bálint.

 

Tamás hencegve felelt:

 

- Miféle öregek? Hát Bokody Tamás, sümegi gazdának az öreg szülei.

 

Bálint elcsodálkozott:

 

- Hát megbékéltek?

 

- Meg-e? Akinek olyan fia van, mint én, az nem haragudhatik sokáig. Meg aztán a sümegi Haraszton én vagyok az első gazda! Igaz, hogy én vagyok az utolsó is, mert más gazda nincs a Haraszton. - Aztán komoly elgondolással tette hozzá: - Hidd meg, nagyúr, nekik volt igazuk. A föld igaza, az egészség, a kenyér igaza.

 

- Jó estét, adjon isten – mondta egyszerre két hang a homályból.

 

- Isten hozta, szüleim – felelte Tamás.

 

- Isten hozta, édes szüleim – mondta utána Anna.

 

Bálint is felállott:

 

- Jó estét, Gergely bácsi. Hát most hogy van megelégedve a fiával?

 

Az öreg köszönt. Vén bajuszán végigfent egy halvány ravasz mosolygást. Hümmögte:

 

- Hát ha nincs ló, jó a szamár is. Ha úr nem lett, legalább paraszt: látja az ember a keze munkáját.

 

Bokodyné nagy panasszal ömlött a leendő menye felé:

 

- Jaj, drága lelkem, képzeld, milyen bosszúság emészt. Már három napja egy tojását sem látom a tyúkjaimnak. Valaki ellopja, vagy rontás lehet rajtuk. Egy kis becsinált levest, egy kis tésztát sem csinálhatok. A zsidóhoz csak nem mehetek tojásért.

 

- Adhatok én egypárat édesanyámnak. A mi tyúkjaink tojnak eleget – buzgólkodott Anna.

 

Az öregasszony nagy szájat tátott a lelkének:

 

- Jaj, az isten áldjon meg, lelkem, csak nem fosztalak meg benneteket. Ha már nem tudunk semmit sem adni nektek, legalább mi ne vigyünk el innen. Pedig majd meghalok egy kis tojásos ételért.

 

- Majd csak a kötényébe dugunk egynéhányat, nem fog kitagadni érte – vigasztalta orgonahangon Tamás.

 

Az öregasszony szétszimatolt a konyhában, az udvaron a gyenge fénynél. Mindent dicsért, s nagy éneklő hangon magasztalta Annát. Az alvó disznóhoz lehajolt, megölelte, dédelgette, mint egy gyermeket: - Jaj, édes, drága teremtés, de szép vagy! - És egy nagy csókot ragasztott a disznó csúf pofájára. Az felriadt álmából, s amint meglátta a szerelmes öregasszonyt, elkezdett éktelenül segítségért sivítani. Az egész társaság kacagott a visszautasított szerelmi vallomáson. Az öregasszony nem jött zavarba. Bő büszkeséggel szólt oda Bálintnak:

 

- Na, most kérdezze a nagyságos úr, hogy meg vagyok-e elégedve a fiammal, az én lelkem fiammal. Nézze ezt a házat, ezt a kertet, ezeket az ólakat: ez mind az ő keze műve. Nagy tál tejbe fog ez még kenyeret aprítani. Jaj, lelkem fiam, csak most jut eszembe, milyen nagy bánatban vagyok. Elfogyott a korpám, s az a szegény egyetlen disznónk, így mondom már én is: disznónk, pedig még mindig tartozom az árával, napról napra jobban fogy. Ha legalább addig volna, mit keverjek neki, míg azt a kevés búzánkat eladjuk. De addig el fog pusztulni. Jaj, csak legalább a szemeimmel ne látnám, hogy szenved a szegény jószág.

 

- Majd adunk mi egy zsákocskát a mi korpánkból – csitította Tamás.

 

- Oh, édes egyetlen fiam, bizony már még a házatokat is rám tukmáljátok. Mindig ilyen jó fiú voltál, meg is fog áldani az a magasságbéli kegyelmes isten érte. Mindig mondtam a Gergelynek, hogy az a bűvészség csak olyan fiatalság-bolondság, mert én ismerlek, és tudom, hogy egész ember lesz belőled. Most meg már még ő áll az erdő felől, hogy ő jósolt mindig jót felőled.

 

A nagy szózápor közt végre sikerült leülniük. Most már csendesebb folyása lett a beszédnek. Az öreg Bokodyné Annával tárgyalta fel-felzajosodó hangon a kenyér, a zsír, a kukorica, a vászon: a ház és az udvar nagy dolgait. Bálint és Tamás, lehalkított hangon, egymással beszélgettek. Az öreg Bokody pipázott, s csak néha szúrt közbe egy szót. Az éjszaka sűrűsödő tengerében mind melegebb fényű sziget lett a lámpa köre. A konyha tűzhelyén a hamvába haló parázs finom füstsóhajtással húzta át a szíveket. Pali az ól tetején, a disznó álma fölött, énekkarba szervezte a gyermekeket, s Zala megye hamis hangjait feltűnő sikerrel tömörítették egy nagy visító kurucságba:

 

 

Darulábú, szarkaorrú nyomorult németség...

 

 

Bálint édesen kacagott fel:

 

- Te, úgy látszik, ezekben már alaposan kezded helyrehozni Szent István tévedését.

 

Tamás meghúzta nyakát, ravaszul sunyított:

 

- Nem is lesz ezekből svábok kegyese sohasem. Olyan pogány mokány tokányevő kis magyarok lesznek, hogy csoda. Esténként szoktam mesélni nekik. Az csak az igazi történelem. Például azt mesélem nekik, hogy a Szent Gellért német katonái bunkókkal verték agyon azokat a szegény magyarokat, akik az édes nap, a jó föld, a lágy kenyér isteneit nem akarták elhagyni. Amelyik magyar pedig nem tudott németül imádkozni, azt szegeshordóba zárták, úgy gurították be a Dunába: ezért hívják a hegyet Gellért-hegynek. Ez a történelem sem igaz, melyet én beléjük beszélek, akárcsak az a másik. De ennek legalább van teteje. Ez izmaik hősi lendülése, becsületes kis lelkük igazságkereső védő lobogása lesz fajtájukért. Annak a kis pulyának pedig, aki ott készül a szegény Annában, Koppány lesz a neve, becsületemre Koppány. Ez majd visszafizeti azt a négyfelé hasítást, melyet a te ősödön elkövettek. Ennyivel már csak tartozom neked, ha másnak nem.

 

Bálint szétterjedt egy nagy jóság igézete alatt, és lelke térré lett. Elnyúlt síkság volt és szelíd halmok sora és az éjszaka habjai, mint lágy eső mosták. Nagy földtáblák mozdultak benne termésre, és a Tamás naiv szavai csírákat hozó tavaszi szél csókjai voltak. Amint látta maga előtt ezt az embert, mennyire az ő lelkéből lelkedzett, mennyire ő tölti meg lelke minden pórusát, mennyire vérének belső katekizmusává lett minden tanítása, ha néha az alkalmazásban kissé túlbuzgó vagy komikus is: a megszomorított arc megint az élet felé fordult. Nem élt hiába, és nem halhat halált többé. Szerteszét az országban szent megszállottak hordják magukban, mint titokzatos fogantatást. Ő egy időtlen fájdalomnak örök formát és megölhetetlen kifejezést adott: megadta a magyar tragédia matematikai képletét. Utána több szem fog látni, több kéz lesz védő ököl, több kar lesz megtartó ölelés. Csak dolgozni, csak alkotni, küzdeni és üvölteni kell. Befolyni élete tüzes folyójával minden lelket, gerincet, vért s kimarni onnan a bestia halált. A föld időtlen testének érezte magát, mely duzzadt emlőket tart mindenkinek, s legyőzi a halált az élet megsápadtjaiban.

 

Éjféltájt vált meg a bevilágított udvartól. Az öreg Bokodyék is vele tartottak. Nem fogytak ki a nagy dicsekvő dicsérésből. Hogy megváltozott fiuk, milyen ember lett belőle, hogy ég kezében a munka. Az öregasszony óvatosan vitte magát, mert kötényében tíz tojás volt. Annának is jutott a jóból. Derék, munkás, tisztességes fehérnép, még a Nyirádiné sem tud rosszat mondani róla, pedig az a mennybéli szentek becsületét is megrágja. Igaz, hogy négy gyermeke van már. De Pali már kenyeret tud keresni, a Mariska pedig, amilyen cseppség, úgy dolgozik, mint egy felnőtt. Csak ők, az öregek ne volnának olyan ágrólszakadt koldusszegények, hogy ők is segíthetnének valamivel a Haraszt induló életét.

 

A következő napok, mint mindig, ha egy élete mélyén vajúdó kinyilatkoztatást várt, lázasak és nyugtalanok voltak Bálint számára. Némelykor órákig hevert künn a kertben, kinyitott szemekkel, mozdulatlanul. Aztán felszökött, s viharos nyugtalansággal járta be a falut és környékét. Néha éjjel álmából riadt fel rohant vázlatkönyvéhez: leörökíteni egy lelkén átvillanó mozdulatot. Ezekben a napokban felajzott élete végtelenül érzékeny volt: a legkisebb benyomás is hosszú rezdüléssel lett életévé. És minden, ami beomlott a világból érzékein: valahogy odamosta ágyát a mélyén vajúdó alkotáshoz, s mint harag, keserűség vagy az élet végtelen édessége vegyült hozzá. Az egyik esős napon egy nyitott istálló előtt ment el. Megállott, mintha nevén szólították volna. A megnedvesedett, gőzölgő trágya szétpárázó szaga nyomott a lesúlyosodó levegőben. Mintha lassú keringéssel valami zsúfolt csírájú ősfolyam fogta volna árjába, jött, hogy beleássa magát a földbe, hogy a világ átrohanó nedveit s minden nősző akaratát belekapcsolja teste roppant életébe. Egy másik nap, amint a Sárálláshoz közel egy nyomorult kis utcácskában bódorgott, éktelen zsivaj: ütlegek, káromkodások és nehéz zokogás futottak füleibe. Odaszaladt. Egy mindkét oldalán apró viskókkal beépített udvaron, az összecsődült lakók és odafutott gyermekek bámulása előtt: egy asszony egy alig tizennégy éves, majdnem egészen meztelen lánykát őrült szitkozódással ütlegelt. És Bálint mély döbbenéssel vette észre, hogy ez a gyermeklány terhes, és igen közel van az anyasághoz. Az egyik szomszédasszony magyarázta meg a dolgot neki. Az éhség szomorú udvarán kilenc család élt egybezsúfolva. A szörnyű zsúfoltságban fiúk és lányok egymás leheletében, egymás meztelenségében hemperegnek éjjel és nappal. Így esett meg a szerencsétlen gyermekkel az eset. Nem is lehet tudni, kitől való a benne fogant élet, annyian hálnak egy csomóban. Bálintot egész nap egy új fájdalom sajgó dühe rázta. Maga előtt látta a véresre vert nyomorult kis testet, s a könnyeken át kérdező gyermek-buta kék szemeket: - Hogyan történt ez velem? Miért az én bűnöm ez? Miért kell szenvednem? - Máskor az ilyen eset beteggé tette, s elfordította az élettől. Most ez a fájdalom és düh valahogy átizmosult a kifejezés megváltó vágyától, s csak fokozta benne a teremtés lázát.

 

Vasárnap megtörtént a Tamás lakodalma. Csak az anyakönyvvezetőnél hitelesítették a csókjukat. Aztán szelíd lakoma volt a haraszti uradalmon. Az öreg szülőkön kívül még ott volt két nagyon közeli atyafi, Török tanító és Füzessy szolgabíró, aki Bokodynak is igen jó barátja volt. De sajátságosan: Bálint most nem tudta élvezni az egyszerű ünnep sok apró kedvességét. Csak a testével volt ott. Sokat hallgatott, nem hallotta a hozzá intézett szavakat, szórakozottan beszélt. Amint tehette, elszabadult a növő jókedv elől, és hazament.

 

Különös várakozás feszült egész életén. Mintha messzi lépteket hallott volna magában. Amint hazaért, érezte, hogy képtelen ágyba menni, lehunyni szemeit, elmenni mostani önmagától egy ismeretlen Boór Bálint homályos életébe. Nem gyújtott lámpát. Kiült a küszöbre, nézte a nyári éjszakát.

 

Lelke nem történt szóban, képben vagy gondolatban: egész tudata annyi volt, hogy ébren van. Egyszer aztán a bokrok, a fák kezdtek lucskos-szomorúan kimerülni az éjszaka vizéből. Valami szárnyrebbenést hallott. Aztán mintha egy kislány sírt volna, talán ázott kötéllel verték. Még a Bokody szétlángoló arca merült eléje. Aztán szétmosódott a világ, szétoldódott tudata. Boór Bálint elaludt.

 

Egyszer csak felült. Kinyitotta szemeit. Ott ébredt fel a küszöbön. Az édesanyja jó hangja szelíd korholással nógatta:

 

- Ejnye, Bálintka, indulj már az iskolába, ne légy olyan güzü. Bizony még elkésel. Azt akarod, hogy megint szabályszerűt kapj a magaviseletből, éppen most, érettségi idején!

 

- Megyek, anyám, megyek – felelt. De olyan édes volt a lustaság, hogy csak nagyot nyújtózkodott. Egy régi töprengést folytatott magában: - Milyen pályára menjek? Talán kálvinista papnak? Emberré emelni egy falut. De ez csak egy falu. Én az országot akarom felemelni a karjaimon.

 

Kinyújtotta izmos karjait. Mellét feldomborította az induló utak széles lélegzete. Felállott.

 

Amint kiegyenesedett, ijedt-rezzenve nézett végig magán. - Milyen különös nagy vagyok! Úgy látszik, még káprázik a szemem az álomtól. - Befelé kiáltott:

 

- Édesanyám!

 

A ház nem felelt. Megnőtt ijedtséggel rohant be. Csend volt: magánosság és árvaság volt az öreg falak közt.

 

- Mi van velem, mi történt? - kérdezte kétségbeesve, mint aki az őrület zavart vizei előtt tördeli a kezeit.

 

Kifutott a kertbe. Olyan különös volt a kert. És már valami meghajló szomorúság mosolygott a levegőben. Reggel fejében nyugatról, a Sárállás felől világított a nap.

 

Egy fiatalasszonyt pillantott meg a szomszéd szőlőben. Átkiáltott neki:

 

- Néni, hány óra van?

 

Az nevetve válaszolt:

 

- Ejnye, be megfiatalodott a nagyságos úr, hogy úgy megnénéz. Különben már lehet úgy négy és öt óra közt.

 

- Olyan korán reggel volna még?

 

Az asszony megint kacagott:

 

- Látszik, hogy tegnap lakodalmon volt a nagyságos úr, még most is olyan jókedve van. Délután van bizony, már a vonat is régen megjött.

 

Bálintra úgy zuhant vissza az átélt világ, hogy megtántorodott belé. Valami titkos erő, az életét szövő legmélyebb folyamatok visszavitték az időben, és ő a huszonhat év előtti énjével ébredt fel. Most aztán egyetlen pillantás alatt visszahullt rá minden. Az elszenvedett évek, a sziklasúlyú gondok, a győzve vesztett csaták, az életcsúfító arcok. - Milyen nagy temető vagyok már! - sóhajtotta magában.

 

Besétált lassan a faluba, átballagott rajta. A kórház mellett egy temetéssel találkozott. Egyszerű fekete kocsi vitte az elpihent embert, egy kórházi szolga, egy öregasszony és egy pár odabámuló gyermek követte. Az embereket ilyenkor a nyár kihívja a kenyér nagy birkózásához. Amint a kocsi ment az úton, a nagy gesztenyefák lombjaikkal megsimogatták. Egy alvó kutya felvette fejét két elnyújtott első lábáról, és panaszos, hosszú sírást akasztott a nyári levegőbe. Mintha az ember élete titkos szálakkal szövődnék át minden létezőn, s dolgok és állatok sajgó eltépődéssel éreznék, hogy egy lélekkel szegényebb lett a világ.

 

Kiment a mezőkre, Tapolca felé. Elment egészen az erdő széléig, ott leült egy fatönkre. Nézte az elterülő földeket. Csodálatos frisseséggel mentek beléje a dolgok. Mintha új szűz testtel most merült volna ki az anyagból, és a testvérvilág dolgai mohón sietnének lelket építeni belé.

 

A földeken még nagyban folyt a munka. Két-három tagon még, megkésett aratással, vágták az őszi vetés kalászait. Egyszerre villantak a kaszák a levegőben, egyszerre zengett a vágás halálos ritmusa. Rücskös, nyűtt, rovátkás, trágyaszagú paraszti emberek kezében volt a kasza. Egy nagy krumpliföldön asszonyok kapálták a leendő lelküket. Rongyosak voltak. Sovány meztelenségük itt-ott kisírt a cafatok alól. A lábuk szétterpedt, cserepes, piszkos parasztláb volt. De az arcuk ős imetéssel volt anya, mintha ők volnának a világ szülei. A krumpliföld szélén, egy barázda hűsébe egy csecsemő volt fektetve. Az embercsepp egy darabig nézte az eget, kis kezeivel utána-utánanyúlkált. Aztán harapdosni kezdte öklöcskéjét, s veszett elkeseredéssel sírni kezdett. Úgy megjajgatott, úgy megsírt a kis eleven rög, mintha az egész ős paraszt föld bánatát mondaná. Egy szikkadt, lőcsös, barna parasztasszony odament, felvette a sírót, vézna mellét felbontotta: odatartotta a megfogyatkozott emlőt. Egy dűlőúton két ló húzott egy szekeret. Igás, megőszült vén lovak voltak, a csontok kisírtak a bőrük alól. A szekér nyikorgott, jajgatott, panaszolta a századok robotját. A szekeres, vén heptikás paraszt, köpdösött és káromkodott, tékozolta a tüdeje utolsó részletét. És mert az élet nagyon megroncsolta, nagyokat ütött a két lelkelógós vén lovon. Egy keskeny répaföldön egy féllábú ember kapálgatott. Vén kopott katonablúz panaszolt rajta, s fején katonasapka. Idétlenül bukdácsolt a kapával és a fél lábával. A másik lábából urabb lett az úr, súlyosabb lett a történelem, és elítéltebb lett a falu. Olyan irtózatos volt a megcsonkított ember vergődése a kenyér roppant fakadásában. Egyik oldalon a veszprémi püspökség végtelen uradalmai, másik oldalon egy gróf hatalma feküdték be a horizontot. A két óriási birtok, mint két gigászi tenyér szorította közre a koldusok rögeit.

 

Bálint elhívott, élete leggyökeréig mélyülő szemekkel nézte az elővajúdó kenyeret, az örök népet. Megtágult látásában beszélt minden mozdulat, arcvonás, fáradt szem, elnyelt sóhajtás. És szemeibe sokasodott minden szenvedő arc, lehullott kar, elvágódott élet: minden eposz, vereség és csőd. Mintha meggyűlt volna a föld, s a beszívott századok beteg felfakadással jöttek volna vissza, mint parttalan, véres zokogás. Nézte, nézte a földet, a földdel küszködőket, és látta az örök sírást. És íme lassan megmozdult a föld. Mozdult a rög, meglökte társát, földhab földhabnak adta át a mozdulást. Mozdult a kazal, mozdult a szekér, mozdult az eke. Kimozdultak elrendelt formáikból a fák, a füvek, a kalászok, az emberek, az állatok. Fájdalmas vonaglással rángott, küszködött, remegett a magyar mező. Már nehéz dobbanással indult fel a föld. Küzdő melle feldomborult, szakadt, áradt, új forma felé vívódott. Már hangokkal is verte füleit a vergődő föld láza. Sikoltottak a fák, jajgattak a rögök, siránkoztak a kalászok, és nehéz lombú sóhajtással sóhajtottak az emberek. És minden sírás, minden jaj, minden hang és megingott forma: növények, emberek, állatok, dolgok beleforogtak a meglódult föld készülő formájába. És íme egyszerre megdermedt a forrongó mező: roppant fekete trón magaslott Bálint előtt. A föld húsából, a kenyér húsából, a paraszt húsából vetődött magasra a trón, és már nehéz lángokkal izzott bíborrá. És már ott ült a király. Meztelenül ült a lángok dermedt harapásai közt. Hatalmas teste paraszt volt: szikár, viharvert, napsütött, esővert, görcsös izmú paraszti test. A fájdalom irtózatos vonaglásába csavarva, mégis ősileg király, mégis hajló, napba néző, hunyorító parasztarc. Beleroncsolva a gyötrelem lobogó kendőjébe. És mégis: irtózatos ítélet, tetemrehívás és halhatatlan követelés ez az arc. Felhőkölt mellén, hátrakötött karjain, megfeszített combjain harapott sebek lángoltak. És már égett az egész föld, égett az erdő, lobogó fáklya volt minden szálfa, tüzesedtek az ég arcai, a föld mélyedéseiben alvó vizekben lángoltak az ég roppant szemei: a felgyúlt világ mérhetetlen ravatalán, kimart sebei üvöltő vádjaival égett Dózsa György, az ősjogú király, a megcsalt ember, az örök magyar paraszt.

 

Bálintnak kinyílt élete, mint óriás templom kapuja a megérkezett isteni szó előtt. Az erdő mögött nagy zuhanás történt. A nap legurult más szívek jajgatásai felé. Elkomorodott az erdő, nagy árnyékpalást hullott a trón elfakult izzására. A csend a rémült föld kétségbeesett kiáltása volt. Nagy hűvösség állt az élet küszöbén. A trón ingott, hullámzott, mint lávába induló hegy. A rajta ülő alak belehalványodott a megsápadt levegőbe. Aztán minden megingott, határtalanná lett. A trón tömörségei szétfoszlottak. Visszaoszlottak csendes, kenyérre szoktatott rögökké, termésre szoktatott parasztokká, tűrésre szoktatott állatokká: szelíd, mindennapi, tűrő paraszti világgá.

 

Bálint másnap reggel visszautazott Budapestre. És még aznap megkezdte kiformálni magából a megtalált szobrot.