Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Negyedik könyv:

A MEGTALÁLT SZOBOR

 

2.

 

 

 

 

Ment a vonat, ment az örök fájdalmak földje felé. Ment, és már nem volt vonat. A földre súlyosodó vas, a síró láncok, a zakatoló kerekek, a mozdony lihegő melle: Baczó Mózes fájdalma voltak az élet rohanásában. Mert amint az első elzsibbadástól visszaéledt szenvedéseihez: az egész rohanásra gerjedt vasbehemót eggyé húsosodott az életével. Az ő idegei futották át az egész szörnyű testet, izmai belefeszültek roppant mozdulásaiba, és rohanása az ő két kétségbeesetten kitárt karja volt az anyai arc vigasztalása felé. Az egész vonatot Baczó Mózes sajgotta, vonaglotta, nyilallotta át a megterített országon keresztül.

 

Mert mintha az élet ki akarta volna venni a halál kezéből a beárnyékolt fiú lelkét: nagy ünnepre terített asztalt az elnyúlt földeken. Az aratás javában folyt az egész Alföldön. Csókból fakadt emberek hívó énekkel borították hosszú rendekbe a csók felszító parazsát, a kalászokba bújt kenyeret. Ez volt a csók nagy ünnepe: a föld átlényegülése emberi csókká. A romokba zuhító, vérivó vak golyó öléből ma mégis diadalmasan merült elő az emberi csók. Az elhajló kalász bújt aranyában már ott reszketett az ágyék melege, a felgyúlt szívek hosszú rezgése, az ölelés és a dal nagy menekülése, a tűzhely ömlő boldogsága. A föld odatartotta dús emlőit az elrohanó fiúnak: - Jer, fiacskám, én megverem benned a halált, s erőd és hited leszek. - A nászra érett élet barna melléből kalászt, kenyeret, napot és folytatás csókénekét dalolta a hullott lelkű fiúnak, hogy forró hívásával visszahozza a napsütötte partokhoz. És amint a fiatalember szemei kitágultak a vágtató vaslóból: felkeringtek a mezők, nehéz lódulással megindultak a rendek, rohantak a búzakeresztek, vágtattak az asztagok. És mint olvadt arany ős özönét, a föld minden kalászát bezuhogtatta a futó vonat ablakain, hogy megtöltse a fiú lelkét kenyérrel: erővel, hittel, diadalmas élettel.

 

És a külön szakadt patak, a vér, megértette az ős anyatenger bezuhogó beszédét. Mint korai rögön serkedő búza zsenge zöldje, mint fiatal lány lenge szőkesége tavaszi kert ajtajában: megállott a remény a Mózes lelke küszöbén. Félénk kis kezeit előrenyújtotta, s ujjainak érintése olyan jó volt, mint jó öreg édesanyja szemének barna melege. Énekelni is kezdett, szerényen és félve, mert roppant dermedt kutyák tátott vörös szemekkel nézték. Éneke lágyan mosta a sebeket, mint lányhaj szelíd suhogása a feléje hajló lelket. - Oh, lesz számomra még élet, nem veszhetek el ennyi ízével a világnak – mondta magában a megfutott nagy gyermek. És két kitágult kék szeme forró ölelés volt az élet, a munka, a jövő felé: - Szeretlek, szeretlek, szeretlek!

 

A román határon, mikor a vámvizsgálat és útlevélbemutatás miatt ki kellett szállnia a vonatból, döbbent először a valóságra, hogy hazamegy. Meg is ijedt, nem is akarta hinni. De minden szenvedései mögött s a lezuhant évek romjain valami nagy ujjongás forró tiprásait érezte. Titkos, vak remény kelt föl benne, hogy az a Baczó Mózes, akit az utolsó évek hazudtak össze az ő mindennapi sajgó énjévé, a visszamerülő város első érintésére szétbuborékol. És ő újból az a szűzi hősi gyermek lesz, amilyennek az édesanyja csókjából fogant.

 

A vonat, közbejött akadályok miatt, több órát vesztegelt a határállomáson. Már permetélt az este, mikor a Királyhágó sziklái közé jutott. A mély vágású völgyekben nagy zokogás volt a rohanó vonat, s mint óriási özvegyek sirató csoportja, keringtek utána a hegyek. Csodálatos este volt: a hold a völgy mélyén futó folyócskát elszélesítette nagy parttalan szőke világossággá. És Mózes érezte, hogy szétpárázik, mint hulló zuhatag vize. És ő lesz a csend, lesz a hallgató erdő, a titokzatos sziklák: a világ.

 

Aztán, mintha a vonat teste érezné a benne fokozódó lázt, mind gyorsabban hallszottak egymásután az ismert állomásnevek: Csucsa, Bánffyhunyad, Magyarnádas. És amikor Bácsot elhagyta a vonat, széles karéjba lendülő mozdulással, az éjszakában, a holdvilágban, lámpái fellehelt fényében közeledett feléje a csodálatos város. A Mózes egész élete annyira odafeszült a közeledő végtelen szerelem fölé, vére, idegei, húsa: egész testlelke annyira előredobódott már az időben, hogy ha megszúrták volna, nem érzi, s talán vér sem fakad az előrerohant életből.

 

Amint leszállt a vonatról, az első léptei tántorogtak, mint a hosszas nagy betegé, akit először vesz körül a nap és a nagy levegő. Pakkját betette másnapig a ruhatárba. Gyalog indult neki az éjszakában alvó városnak.

 

Közel az állomáshoz, az utca széles nyílásában még egy bomlott zenekar összezsúfolt zűrje kábított. Gyalogjárók mohó rohanása sepert el mellette, autók és kocsik zakatoltak a hangos köveken, viszontlátások sikoltottak, gyermekek sírtak, és hordárok káromkodtak. Egy vörös ablakú sarki lebujból, honnan valami piszkos zene löcsögött ki, egy ember tántorgott az utcára. Annyi lelke még kiúszott az italból, hogy egy vak kiáltássá ágaskodjék, melynek már nem volt értelme. Talán a zuhanó segítségkiáltása volt, vagy a megbánás utolsó csuklása. Aztán előre, arcra bukott a gránitköveken, hogy majd szétloccsant a feje. Úgy maradt mozdulatlanul, hangtalanul, kitárt karral a földön, mintha visszamenést könyörögne a kilökő rögöktől. Mózes meglassította lépteit. Hagyta, hogy múljanak el a megérkezés hullámai.

 

Mikor aztán a széles Ferenc József út közepéig ért: már csend volt, éjszaka és holdvilág. Léptei, mint elmaradt gyermekek, kiáltozva jöttek utána.

 

A házak hallgatag sora fehér volt a holdban. És ő már lelke szűzen maradt rengetegében Toldi Miklós volt, ki az alvó Nagyfalu széles utcáján megy a fájdalmas anya felé. A Wesselényi utcában egy helyen akaratlanul megállott. Egy könyvkereskedő kirakata előtt volt. Itt volt ez a bolt régen is; itt vette az első francia könyvet, melyet már egy nyelésben el tudott olvasni: a Daudet Belle Nivernaisét. Testében érezte a mese felé hajlás édességét, szemeiben a szánalom könnyes tágulását, szívében a kacagások jó ízét. Már hajós volt ő is: lomha barna vontatóhajón csendesen úszott el a napos vízen. A hajó végén, mint lengő kelyhű virágcsokor, egy vörös szalagos kislány állott.

 

Megérkezett a Mátyás térre. És egyszerre roppant szárnyak bomoltak ki életéből az éjszakába. Melle feldomborodásában ott volt a Mátyás-szobor világnak torló daca. A székesegyház belőle ívelődött fel, az ő lelkének szárnyas áhítata volt az élet, a szépség, az emberi ölelés felé. És az egész tér: a holddal elfolyt kövek, a nehéz nyugodtságú házak ott voltak benne. Hányszor hallotta sétálni szomorúságát a felpanaszló köveken!

 

A Jókai utcában egy egyemeletes ház földszinti, rácsozott ablakai előtt megint megállott. Itt valaha valaki lakott, aki nagyon megbánthatta Erdélyt. Nem tudta: kicsoda, nem tudta: mivel. Második elemista volt, hazament az iskolából. Kis lelke éppen az Ontario füzei közt ballagott: hallgatta az utolsó mohikán gyászdalát a kipusztult faj fölött. Egyszerre csak itt nagylángú vörös zsivaj lobbant eléje. Fiatalemberek nagy csoportja s a hozzájuk ragadt nép dobálta a rácsozott ablakokat, és „hazaáruló”, „magyarfaló” és más kiáltásokat szúrt a levegőbe. Ő nem tudta, miről van szó. De kis testét átlobogta a tömeg, kezecskéi beleöklösödtek a zúgó igazságtételbe, nagy rohamtrombitává feszült, s kiharsogta: - Éljen Kossuth Lajos, a magyar nemzet megváltója! - Egy rendőr, aki egy nagy sárga lovon éppen a válla fölött őrizgette az államrendet, lesajnálkozott két lógó bajusza közül: - Ugyan, taknyos, menj haza az anyádhoz, és válts pelenkát. - Oh, hogy megverték, hogy megsározták akkor ezek a szavak! Hát a benne feldübörgő igazságtevő eposzt így intézheti el valaki a bajusza végéről! És az ő öklei, az ő dárdát rántó, vágtató lelke nem tehetnek semmit ellene. Ez volt első találkozása az élet nagy lehetetlenségeivel, és sebe sohasem hegedt be egészen. Otthon pedig jó darabig nagyon szomorkás volt. De sajátos szégyenkezése még anyjának sem engedte bevallani a nagy vereséget.

 

A Szent György téren halkabb nyirettyűvel játszott rajta az örök igézetű város. Itt látta meg először tizenkét éves korában Adrienne-t, egy táblabíró kislányát, aki a Majális utcában lakott. És ez a fehér szirmú kis arc, a nagy tiszta homlok, a meleg érintésű nagy barna szemek lettek hosszú esztendőkre a világ titokzatos értelme. Minden olvasott könyv, minden vers és ríkató történet, az átkóborolt erdők, a végigmerengett falvak s a roppant ég lobogó világai: mind, mind arra valók voltak, hogy élőbbre domborítsák lelke falain ezt a tiszta harmatú arcot. Nagy boldog véletlenből három év múlva együtt konfirmáltak Adrienne-nel a Farkas utcai öreg templomban. És mikor az ünnepség végén ki kellett menni a nagy fogadáshoz és az életbe indító áldáshoz: Adrienne vezette a lányokat és ő a fiúkat. A lányka és ő voltak az első térdeplő pár, az ő fejükön pihentek meg először a konfirmáló pap: az ősz Herepey Gergely kezei. És akkor, ott, az öreg pap kezei alatt a kislány feléje fordította arcát. És ő belenézett szemeibe, melyek mélyek voltak, mint tavasszal az esti mezők. Oh, volt-e két tisztább lélek az öreg barna padok közt? Vajon azt a másik életet is így szétpazarolta a sors?

 

Befordult a hegynek vivő Trefort utcába. Bár az idő sokat rontott és sokat épített a szegény népű utcán: itt megnyíltak az ismerős dolgok, s hű ölük mélyén jó kacagások, apró sírások, rettegések, álmok, piros kiáltások voltak. Úgy öntötték elő gyermeknapjait, mint mély fakadású friss vizet, s megfürdették vele. Egy rozoga, gólyalábra rokkant egyemeletes ház előtt kiborsózott a háta. Itt lakott Zabola bácsi, a részeges cigánykovács, aki mint egy szörnyű arcú felhő nyomta meg gyermekképzeletét. Hogy a torkába dobogott a szíve, mikor ez előtt a ház előtt el kellett mennie! Egy másik, nagy sárgásbarna sarokházból mintha rozsdás ének ütötte volna meg a füleit:

 

 

Fel, fel a magas hegyekre,

Látni lenn a völgyeket!

 

 

Itt lakott valaha Orbán tanító, a bor és a dal elgurult szeretője. Egész délután ivott, egész este verte a feleségét. De egész délután, egész este, éjszaka és mindig: dalokat komponált, és nehéz, borízű hangján rezegte ki az utca csodálkozásába. Egy polgári dalárda elnöke is volt, de elcsapták a részegsége miatt, és mint tanítót is nyugdíjazták. Ez végképp meglökte a leomló embert. Most már csak ezt az egy nótát üvöltötte mindig, volt dalárdája minden hangján. Egyszer aztán olyan lendülős pofont adott a feleségének, hogy a lelke is gyökerestől vele szakadt. A nyújtóztatók alig tudták betörni az örök békébe, örök pofonra dermedt kezét. A ház előtt egy kis sikátor nyúlik a Cigány-patak felé. Ennek a mélyén lakott Lugossy Pista bácsi, az édesapja barátja, az egyetlen ember, akivel az öreg elpolitizált. Különös, másfél lelkű ember volt ez a Lugossy bácsi. Régi nemesi családból sarjadt, s elrendeltetett úr volt élete minden rezdületében. Még gyermekfővel kiszökött Olaszországba, Garibaldi eposzába, és ott kapitánnyá tudta kitüntetni magát. Aztán hazajött, végezte tanulmányait, s Kolozsvár főjegyzője lett. Valami nagy igazságtalanság kivette ezt a kenyeret a kezéből, s ez az akkor még fiatal férfinak örök végzete lett. Nem panaszkodott, nem tiltakozott, eljött ide, az öreg apai házba, melyet óriási vadkert vett körül. Itt élte le hosszú életét a borospohár s egy szétmálló testű román gazdasszony közt. A városba soha le nem ment, egyetlen útja havonta egyszer Mózesékhez vezetett, hogy az öreg Baczóval megszellőztesse a politikai véleményeit. Később, amint az idő behavazta fejét, a bor és a magánosság megzavarták ezt a páratlanul nemes agyvelőt. Őrült szerelmes lett a gazdasszonyába, s a szomszédok irtózatos meséket tudtak: hogyan táncolnak együtt meztelenül az elvadult kert görcsös fái közt. Mindenét ráköltötte, maga koplalt is érte, és rongyokba züllött. De a rongyok alatt is, a piszokban is megmaradt három lépésre visszatartó igazi úrnak. Már a hetven felé járt, mikor a konyha-Dulcinea otthagyta egy őrmester erősebb öleléséért. Az öregúr egypár napig tébolyodottan futkosott kertjében, borzadalmas üvöltésekkel híva vissza szeretőjét. Aztán meghalt, s a házat és a vén kertet ráhagyta a más ölelésébe futott nőre.

 

Fennebb egy földszintes kis zöld ház nézett rá az éjszakából. Itt volt az Osztermanné fűszeresboltja, ide futott ő néha öt krajcárra sóért, két krajcárra sárgacukorért, háromra szegfűszegért, kis markában szorongatva a kincses dolgok árát. A titokzatos fiókok, a vitorlabontó illatok, az apróanyagok zsúfolt mitológiája nagy messziségeket tágítottak lelkébe. Vidám hajón volt duzzadt mellű, erős parancsú kapitány, s ment titkos sziget rejtett kincsei felé. A ház szomszédjában most az őrültekházának egyik épületszárnya hűvöslött feléje. Akkor még itt a Meskó-ház volt, nagy nyílt udvarával, mélyén egy kertre búslakodó kis házzal. Itt lakott gyermekkora hervadhatatlan barátja, valami Dezső, kék tószemű, ezüst hajú, lobogó lelkű gyermekhős. Együtt jártak az iskolába, osztálytársak voltak. Együtt barangolták az erdőket, s együtt éltek ezer mesét, hogy kis szívük torkig itassák a szépség, az igazság mámorával. Dezsőnek is olyan jóságos, nagy barna szemű édesanyja volt, mint neki. Hova lettek? Milyen sírás lett belőlük a lezuhant időben?

 

A Trefort utca tetején, a Holdvilág utca széles torkában megállt, és visszanézett az alvó városra. A holdvilág szétoldotta a dolgokat, az utcák, a házak, a Fellegvár körvonalait, s az egymásba ködlő házsorok mintegy ringtak a hold felemelő vizében. Fényes fehér selyemkendő mosdatta az alvó város fáradt arcát. Mintha az egész város kiszálló ringó álma volna az elzsongított földnek, a szépség és a halhatatlan fájdalmak álma. Olyan könnyű és fehér volt az egész város, mint szőke hattyú úszása átfénylő vízen. Csak itt-ott hallgatott hűvös árnyék, lecsúszott terítő az éjszaka ravataláról. Fellehelt szelíd sírás volt a város, tűnő hattyú énekelte a múlás ezüst sírását: - Jaj, elomlik a hab, leomlik a gát, mindent elborít a barna halál. - Komolyan, mint megfogant szűz, áhítattal, mint sírboltot nyitó fiú: a bontott hajú éjszaka odaült a századok hárfájához, s Baczó Mózesben énekeltek az ódon arcú évek.

 

A Holdvilág utca már majdnem falu. A kis fehér falú házikók csurogtak a holdtól. Most már űzött-gyorsan siettette lépteit, mintha kergetné valaki, mintha elkésne valamiről. Oh, rádobódni az anyai térdekre, befúrni fejét az életadó mellbe, fogni kezeivel az édes öreg kezeket, érezni haján a barna szemek meleg sátorát, és sírni, sírni, elsírni mindent, ami megvert, ami megpiszkolt: az egész világot. Már sokasodtak a könnyek lelke ereszén, már ölelt karjában az ölelés, és csókolt ajkában egy soha mástól nem érintett csók. És mégis, mintha valami hideg árnyékokat dobna rá: minden lépésre nagyobb félelmet érez. Úgy visszafagy a lélegzete, úgy döbbenti a szíve dobogása. Mintha egyetlen hangjára, egyetlen kinyúlására valami irtózatos történnék az éjszakában.

 

És végre a fehér házsor végén, messze fenn az erdők lehelete felé: ott állott a csodálatos kert, régi nehéz barna kapujával, s benne az öreg Baczó ház. Folyton ezt várták a szemei, és most mégis úgy ütött a szívébe, mintha anyját látná a ravatalon. Olyan csend volt a kertben, úgy hallgatott a ház, és úgy megsúlyosodott az éjszaka. Egy percre jött, hogy fellármázza a szomszédokat. Hogy felgyújtott lámpák lobogásában, felriadt arcok kiáltásai közt közeledjék a házhoz, melynek borzadalmas csendjében anyja alszik.

 

A kertajtó zárva volt, de ismerte jól a fortélyát. Benyúlt kezével, és félretolta az öreg tölgyfa reteszt. Nyikorogva, hosszú jajgatással nyílt meg a nehéz ajtó.

 

- Jaj! Jaj! - mondta az öreg cseléd a hazatérő fiúnak.

 

Lassan, fennakadt szívvel, alig érintve a földet, ment a ház felé. És mégis úgy csikorgott a kavics, és mégis feldobogott a kert alvó szíve. A jegenyék körül különös susogás támadt, mint egy neheztelő kérdés. A ház nagy barna tetője olyan súlyos volt a reszkető sápadt falakon. Az ablakok mélyre néző szemrehányó szemek voltak. A ház előtt egy ottfelejtett balta feküdt. Fényes lapja úgy átvágott a lelkén. Már felemelte ujját, hogy kopogtasson, és úgy vacogta a lelke: - Jaj, mit hoztam haza, elátkozott fiú! Fekete zsákot tele sírással.

 

Kopogtatott. A csend visszaütött, mint egy jeges kéz. Várt. Semmi mozdulás. Most jobban verte meg az ablakokat. A megbántó hangoktól nagy döbbenet feszült az éjszakára. A rémület roppant kutyája felült, s feléje forgatta szemeit. Mintha a hold gyúlt fáklyájával egy nagy temetésre idézne. Nem mozdult mozgás a csendbe fagyott házban.

 

Most már őrült rémület kergette fel vérét. Odament az ajtóhoz, rázta, rúgta, ökleivel verte, és majd szétszakadt a szíve. Egyszer csak megállott. Valami csoszogás hallszott belülről. És egy hang – ó, ez a hang, hogy megverte szívét! - félénk ébredéssel kérdezte:

 

- Kopogtat valaki?

 

- Anyám, édesanyám, én vagyok, Mózes.

 

A csoszogás odaért az ajtóhoz. Megint szólt a hang, de már nagy döbbenés volt benne:

 

- Kopogtatott valaki?

 

- Mama lelkem, én vagyok, Mózes – sírta újból a fiú.

 

Csend lett. De érezni lehetett a halk öreg leheletet az ajtó másik felén. - Anyám, miért nem nyit ajtót? - könyörgött Mózes.

 

Újból, lassú vontatással csoszogtak a lépések, de már távolodtak az ajtótól. Mózes tébolyodott ijedtséggel rázta meg az ajtót:

 

- Mama lelkem, nem hallja? Nyisson ajtót, én vagyok, Mózes!

 

A léptek visszajöttek az ajtóhoz. - Én Istenem! - hullatta az öreg hang, mint egy bánatos fohászkodást. Aztán hallani lehetett a retesz félretolását. Most már a vén kulcs is megfordult a zárban, és ez is bejajgatta a Mózes vérébe: „Jaj! Jaj! Jaj!”

 

Megnyílt az ajtó. A hold ráesett a barna küszöbre. Egy behavazott fejű öregasszony állt Mózes előtt. Az arc megsoványodott, beesett. A nagy barna szemekben valami idegen tágasság. A széles ajkakon reszketett az öreg fájdalom.

 

- Ki az? Mit akar? - kérdezte az öregasszony, és nagyot nyelt, mint aki fél.

 

A Mózes megtaposott szívéből mint freccsentett vér szökött ki: - Anyám, édesanyám! - Ráomlott az öregasszony kezeire, és fergetegesen sírni kezdett.

 

- Nini, ez Mózes, ez csakugyan Mózeske. Vacsoráltál, édes fiam? - mondta öreg motyogással az anya.

 

- Mama, édes mama, mi baja van? Jaj, hogy megváltozott! - zokogott a fiú.

 

- Beszélj, fiacskám, hangosabban. Majd minden hallásomat elvesztettem. Azt is elvesztettem. Várj csak, fiam, van még jó hideg tejfeles fuszulyka és sajtos tészta. Már csak meggyújtom azt a lámpát.

 

Eltipegett a síró fiútól, meggyújtotta a lámpát. Most volt számadó nagy perce a messze futó fiúnak. A mennyezet barna gerendái, a régi arcú bútorok, a bágyadt fényű lámpa megkövezték a meztelen lelket. Éles, mérgezett durva kavicsokkal dobálták véresre: - Itt is az anyád szenvedett, ez is az anyád nélkülözése, itt sóhajtott az anyád, itt sírt hiába utánad, rajtam reszkettek feléd karjai, itt marták le szép arcát a bánat kutyái, melyeket te kötöttél el, rossz fiú, szívtelen fiú.

 

Mózes odatántorgott az öreg díványhoz. Befúrta magát ványolt húsába, és görcsösen, tépőn, összeomlón sírt. Az öregasszony nem látta fia szenvedését. Kezei, lábai, mint szoktatott kezes állatok, a régi anyai gondok után matattak. Fehér abroszt, kenyeret, sót, tányért, kanalat, villát tett az asztalra. Egy öreg rozsdás ollóval megigazította a füstöt síró lámpát. Egy kék lábasban előhozta a hideg zöldbablevest, valami újságpapírt tett az abroszra, úgy tette rá a lábast. Ő is leült az asztalhoz, ölébe tette kezeit. Úgy szólt rá fiára:

 

- Gyere, fiacskám, egyél.

 

Mózes odaámbolygott, leült a fehér tányér elé. De amint a lámpa világában ráesett édesanyja arca, újból, nőtt zivatarral szaladt ki belőle a sírás. Az öregasszony kinyújtotta kezeit, reszketve simogatta végig a könnyektől csurgó arcot. Bölcsőre hajló becézgetéssel mondta:

 

- Te sírsz, Mózeske. Mi bajod van, fiacskám? Várj csak, hogy nézzelek meg jobban.

 

Felkelt. Széttipegett a szobában. Ide-oda keresett a kezeivel. - Ejnye na, hova tettem az okulárém? - zsörtölődött öregesen. - Talán az ablakpárkányon lesz.

 

Odament az egyik ablakhoz. Nagy fehér virágú szegfű volt ott egy cserépben. Csendes töprengéssel mondta:

 

- Ezt a virágot sem öntöztem meg, szegényt. Az én öreg fejem is mindennap egy nótát felejt.

 

Kicsoszogott a konyhába, vizet mert egy kádból, ráöntötte a virágra. Mózes halálos odahajlással nézte a mozdulatait. Az öregasszony letette az edényt. Most már csendesen, magának beszélőn dünnyögte:

 

- Ideje már lefeküdni. Eloltom ezt a fene lámpát, úgyis drága a petróleum.

 

A lámpa felé ment. Ott meglátta fia feléje nyíló, kétségbeesett arcát. Csendesen elnevette magát:

 

- Nó, lásd csak, Mózeske, már elfelejtettem, hogy hazajöttél. Bizony az én öreg fejem már nem ér egy batkát sem. Mindegyre elfelejtek mindent. Különösen, ha megzavarnak. Igaz, az okulárét kerestem.

 

Nagy nehezen előkereste a fekete pántlikával megtoldott szemüveget, feltette:

 

- Mit is akartam, ni? Jaj, igaz, már csak megnézlek, fiacskám.

 

Levette a lámpáról a tulipánt, hogy a fény erősebb legyen. Odaült egészen Mózeshez, hogy öreg térdei érintették a fia testét. Két remegő keze közé vette a fiú arcát, úgy tartotta a lámpa világa felé. Mózes hagyta, hogy tegyen vele, amit akar. A sírás rázta mellét, de szája visszaharapta a hangokat. Szemeiből néma ömléssel dagadtak ki a könnyek. Az öreg asszony nézte, nézte a síró fiút. Újból szemüvegéhez nyúlt, még jobban arcához közelítette az arcot. És mintha a fiú sírása odahullott volna az idő elé, s a visszatorlott évek betörtek volna az elhomályosult életbe: a régi anya visszatért az elomlott életbe. A nagy barna szemekbe visszajött a régi meleg, a sápadt arc vonásai megelevenültek, és mondták a régi szeretetet. A széles száj elgörbült, s keserves nagy ölelés zokogása tört ki rajta:

 

- Mózeske! Mózeske!

 

A fiú sírása visszarántotta a lelket a megürült házba, és ebben a hangban már benne volt az egész édesanya. A két fej összehullott, kétségbeesett, odaszorító, nem engedő ölelésbe csapzottak össze. A két sírás összefolyt árja eggyé mosta a két életet.

 

- Fiam, fiacskám, olyan egyedül voltam, olyan rég várlak – tördelte az anya. Öreg kezei, mint vihartól vert virágágyásban, szétmatattak a meghervadt fiatal arcon. Aztán, mintha segítségül hívná bánatukhoz a földdé omlott öreg társat, csendesen sóhajtotta:

 

- Szegény apád, szegény édesapád!

 

A jó sírás átmosta a megölelt fiút. Mint tavaszi havak patakjai, szétfutotta az egész életet, előgördített minden bibit, vereséget, tövises napot. Nehéz panaszú felgyűlt szavakat vett árjára, s hozta ki a vonagló ajkakra:

 

- Oh, mama lelkem, annyit szenvedtem, milyen irtózatos az élet.

 

Az öregasszony látta, hogy a fia szája mozog. Régi cirógatásokkal babrálgatta a fiú haját:

 

- Nem értem, fiacskám. Beszélj egy kicsit hangosabban. Jaj, látod, a zöldfuszulykáról egészen megfeledkeztem. Ni, még hozzá sem nyúltál, lelkem gyermekem. Egyél valamit, ne menj üres gyomorral az ágyba. Igaz, megvetem az ágyadat. Jaj, de öreg haszontalan asszony lettem, azt sem tudom, hol áll a fejem.

 

Mózes úgy érezte, mintha az előbbi ölelésből valami hideg verembe zuhant volna. Odaténfergett az asztalhoz, s magába erőszakolt a hideg levesből egy-két kanálnyit. Az öregasszony megvetette az ágyat, mely ott állott a régi helyén: fejjel az ő ágyának. Közben-közben mondogatott valamit:

 

- Csak hogy már elvégezted azt az egyetemet... Nem képzeled, lelkem, milyen drágaság van most, négy lejt elvesznek egy rongyos tojásért... Hidd meg, hogy a szomszéd Séráék lopják a veteményt a kertből. Tegnap is hiányzott négy fő kalarábé. Meg is kérdeztem a vén Séránétól: jólesett-e a töltött kalarábé? Nagyot is nézett a vén boszorkány. Hogy az ilyent nem égetik el borsószalmán. Bizony már elkelne egy kis eső.

 

A felömlő panasz, a megszabadító sírás visszahulltak Mózesbe, mint meszes kövekkel maró lúgos patak. Az anyai mell nem visszhangzott szívet többé, a két drága barna szemben nem volt szem az ő szenvedése számára. Hiába jajgatná életét ebbe az összeomlott öregasszonyba, mint egy süket barlang vak vermébe: annak már nem tud sírása lenni az ő sírása, az már nem tud anyja lenni az ő lelkének. - Jaj, jaj, itt is egyedül vagyok, itt vagyok a legfájdalmasabban egyedül! - kiáltozott egy sírás a gazdátlan gyermekben.

 

Az öregasszony ravasz mosolygással jött feléje:

 

- Tudod mit csináltam? Négy fő kalarábét behintettem kénporral a levelek alatt. Hadd forduljon fel a gyomra annak a vén hárpiának tőle. Akkor tagadja majd, hogy lopja az enyimet.

 

Mózes nagy könyörgéssel hajolt föléje:

 

- Mama lelkem, hát efféléről beszél most nekem? Hát nem kíváncsi, hol jártam, mit tettem négy év alatt? Ha tudná, édes mama, hogy szenvedek.

 

Megint kiverte szemeit a belső verejték. Az öregasszony csitítgatva mondta:

 

- Jó, jó, fiam, majd azt főzök holnap délre. Ha nem mondtad volna is.

 

Mózes felriadt:

 

- Miről beszél, édesanyám?

 

Ezt meghallotta az öregasszony. Gyermekhez lehajlón mondta a jóízű titkot:

 

- Hát az olaszkáposztás csirkéről és a csokoládés rizskásáról. Holnap délben azt kapsz, Mózeske. Látod, fiam, a legnagyobb bajban is mindig tartottam egypár csirkét, hogy ha hazajössz, legyen meg a kedves ételed.

 

Mózes lehajlott az öregasszony kezére, és rácsókolta könnyeit. Mintha koporsóra hajolt volna örök búcsúzásra, hogy a messze induló csolnakban még egyszer rálehelje végtelen szeretetét a régi édesanyára. - Nagyon fáradt vagyok – mondta, és összevacogtak a fogai.

 

- Feküdj le, fiókám, megviselt ez a sok utazás. Nem ért semmi baj az úton?

 

De feleletet már nem várt. Odament az asztalhoz, kezdte elrakosgatni a feltálalt dolgokat. Mózes levetkezett, lefeküdt. Az öregasszony odajött, ráült az ágya szélére:

 

- Szoktál még imádkozni, fiam?

 

Mózes egy nehéz mosolygást álcázott újból feltörő zokogása elé. Az öregasszony megfogta fia kezét, összetette:

 

- Úgy, mint régen, Mózeske, mondd utánam. - És öreg hangja tördelte, mint jó kenyeret: - Miatyánk, ki vagy a mennyekben.

 

Mózes utánamondta.

 

- Megszenteltessék a te neved.

 

A fiú ezt is ismételte. Az öregasszony elhallgatott, maga elé töprengett, mintha valami mély kút mélyén keresne vizet. Aztán megcsóválta a fejét:

 

- Ej, ej, az én rossz fejem. Nem tettem a cseberbe vizet. Maholnap szétesik, úgy kiszárad.

 

Kitipegett a konyhába, vizet öntött az edénybe. - Én istenem, én istenem! - sóhajtott, mikor visszajött. Eloltotta a lámpát, és lefeküdt.

 

Mózes a párna alá temette fejét, hogy elfojtsa fergeteges sírását. Vagy két óra múlva, hogy felérzett a fájdalom bódultságából, az a fattyú gondolata támadt, hogy az egész utazás és minden, ami történt: egy vad láznak az ijesztései voltak. Hogy otthon van az Üllői úti szobában, és a Zoltán alvása piheg mellette. A sajgásig beszorított szemhéjakkal ült fel az ágyban. Lassan, lassan nyitotta fel szemeit. A szíve vert, mint egy halálra kongatott harang.

 

A hold jött be az ablakokon, s mintha hallgató fehér arcok nézték volna egymást a barna árnyékok közt. Oh, ez az a ház, ezek a bútorok, ahol felnőtt a fájdalmas emberpalánta! De most mégis olyan idegen csendű, mintha halott feküdnék a szobában. Mózes felszökött az ágyból. Odament az édesanyja ágyához.

 

Kifelé fordulva aludt az öregasszony a hold terítője alatt. Megnyílt ajkai súlytalan álmot pihegtek. És mintha a ráhajló fiú arca átszívódna álmába, álomszépült öreg vonásaira megint visszajött a régi édesanya. Mintha az álom nagy adakozásában, ebben a behavazott emberrögben megint lélek lett volna a fia számára.

 

Mózes, leheletkönnyen, hogy meg ne roncsolja az álom szárnyait, leült az ágy szélére. És a mozdulatlan éjszakában kitátott szemekkel, néma sírással virrasztotta a lehunyt szemű édesanyát.