Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Negyedik könyv:

A MEGTALÁLT SZOBOR

 

1.

 

 

 

 

A fiatal Kapcsos szőkesége vörössé izzott a vitában:

 

- Már nekem akármit beszéltek: nekem zászló kell, nekem elv kell, melyben higgyek, és kitartsak mellette. Vele vesszem, vagy vele győzzek. És akinek mindegy, milyen zászlót, milyen elvet szolgál, az erkölcstelen újságíró.

 

Az egész szerkesztőség kacagott. A vörhenyes, szeplős Hanák epésen mondta:

 

- Kapcsos szüzességi filmet játszik. Ötszáz méter, csak ma látható.

 

Az öreg Maday megsimította őszes kecskeszakállát. Bágyadtan csitított:

 

- Hagyjátok, szegény Grätchen, higgye még ma azt, hogy a gyermekek attól születnek, hogy a szerető szívek elrebegik a házi áldást. Mihelyt első találkája lesz a nyomorúsággal, másképp fog beszélni.

 

Kucsera nagy kerek fejével belehajolt a Kapcsos arcába. Komázó könnyedséggel magyarázgatott:

 

- Kedves fiókám, szamárságokat beszélsz. Ezért ma te fogod kifizetni a sörömet a Zenélő Pokolban. Azt szavalod: erkölcstelen újságíró. Drágám, tudod, mi az a pleonazmus? Ez archipleonazmus. Valóságos kocapleonazmus tizenkét malaccal, te vagy a tizenharmadik. Annyi, mintha ezt mondanád: palacsintát sütő palacsintasütő. Szűzikém, jártál-e már konyhában? Láttad-e azokat a pléhformákat, melyekkel a tésztának alakot ad a szakácsné? Az egyik csillag, a másik kifli, a harmadik félhold, és így tovább. Vegyük a te kedvedért a csillagformát, ez elég magasztos. Rányomod a tésztára, a tészta csillag lesz. De ha egy darab sárra nyomod, azt is csillaggá teszi. És – bocsáss meg, ideális barátom – ha egy excrementumra nyomja rá: abból excrementumcsillag lesz. Ilyen forma az újságíró, a te kedvedért legyen megint csillag. Kommunizmust gyúrsz belé, formál vörös csillagot, klerikalizmust: kész a betlehemi csillag. Mi most konzervatív és legitimista tésztát teszünk csillaggá. És ez az igazi újságíró, mindenki más kótyagos műkedvelő. Formák vagyunk, kikben a szervezkedett étvágyak, pártok, érdekcsoportok formálják a napok tésztáját. Az azonban igazán megvigasztalhat, hogy azok még erkölcstelenebbek, akik velünk nyomkodnak, mint mi, akik nyomkodunk. Végeredményben mi teljesen ártatlanok vagyunk, amint a forma nem felelős azért az anyagért, melynek csillagformát ad. Többet mondok: mi a szépség és örökkévalóság munkásai vagyunk. Mert mi a formáé az excrementumcsillagban? Az excrementum? Nem, azért ő nem felelős. Hanem a csillagforma, mely tiszta és szép. Tehát ő még ennek az ocsmány anyagnak is, hogy a te kedves jelződdel éljek, magasztos formát ad. Mi a történelemexcrementumnak adjuk a szépség formáját. Amit a politika nagy rablói és kis csirkefogói otrombán és csúful akarnak: mi annak a forma kárpótló szépségét adjuk. Tehát voltaképpen mi vagyunk a történelem szépsége. Látod, fiacskám, a legitimizmus és az a konzervatív politika, melyet mi csinálunk, pocsék egy disznóság. De élvezetes és szép, ha én vezércikkbe formálom. Egy korsót és egy vágást fogsz fizetni.

 

- Éljen! Éljen! - viháncolt az egész szerkesztőség.

 

- Jankó, ezért kapsz egy tormás virslit a Zenélőben! - kiáltott a hosszú Kozma.

 

Az elegáns, barna Pásztory, aki a szerkesztőség Don Juanja volt, ráhelyeselt:

 

- Teljesen igaza van Jankónak. Mi vagyunk a kapitalista kor spadassinjei, vagy ha zengzetesebben tetszik: a sajtócondottierik. Ha a borbély bármilyen nézetű embert, aki megfizeti, kiszolgál a borotvájával, és nem erkölcstelen, miért volnánk mi erkölcstelenebbek, mert ugyanezt tesszük a pennánkkal? Mind a kettő vágó szerszám. Csakhogy a mienk jobban vág és jobban nyúz.

 

A fiatal Kapcsos még olyan közel volt az önképzőkörhöz, hogy egész harmatos undorodással kezdte idézni:

 

 

Im, nagy Isten,

Tekints le és pirulj, mi nyomorult,

Akit remeknek alkotál, az ember!

 

 

Most már harsogó kacagással dűltek egymásba. A kis halvány Mráz Ilona, akinek már minden budapesti lap szerkesztőségében megbocsátottak, mert mindenütt nagyon szeretett, csinált lobogással tárta karjait a fiatalember felé:

 

- Tölts vélem egy éjjelt, nagy férfiú!

 

Erre aztán üvöltve kacagtak, mint napos tisztásra bukkant farkasok. Kucsera pártfogó hangon rémítette Kapcsost:

 

- Na, fiatal barátom, ne gondolja, hogy ez Ilonkánál klasszikus idézet. Ezen a felhíváson mi is átestünk pályánk kezdetén. Ő az újságírók erotikájában az alfa és az ómega. Il faut passer par là.²⁸

 

- Szemtelen – nevetett Ilonka -, mikor te kezdted a pályádat, nekem még a tervrajzomat sem készítették el.

 

- Jókedvük van az uraknak – mondta egy hang.

 

Póstás állott a főszerkesztői szoba megnyílt ajtajában. Kezében a Független Lap legutóbbi száma volt. A sötétbarna arc fehérre izott a haragtól. Szemei majdnem bandzsallá sötétedtek, és sajátságos apró, aládöfő pillantásokat szúrtak szét. A fiatal Kapcsos beletemetkezett az írásba. A többi is észrevette, hogy tengeri zivatar van a kis fekete mosdótálban. A Kucsera arca fájdalmas érdeklődésre részvétesedett:

 

- Mi baj van, Lajoskám?

 

Póstás előretartotta a lapot, mint egy véres lepedőt. A karja tövestől reszketett. Szemeit körüljártatta, s az arcok úgy érezték, mintha egy rossz bélyegző kerekje marna rájuk. Elrekedt hangon kérdezte:

 

- Ki írta a tegnapi számban a Mai nap nevezetességei című rovatot?

 

- Maday tata – mondta Hanák.

 

Maday hanyagul javította ki:

 

- Rajtam volt a sor, de én a kis Baczó Mózes nyakába varrtam. Különben elolvastam az írását, de nem láttam semmi szerencsétlenséget benne.

 

Póstás felhörcsökösödött:

 

- Nem láttál! Persze, hogy nem láttál. Mert nektek mindegy a lap ügye, hiszen mindenért csak én szenvedek. Ilyent írni a mi lapunkba!

 

És olvasni kezdte:

 

- A mai napon, június huszonötödikén tölti be Boór Bálint, a nagy magyar művész negyvennegyedik életévét.

 

Megint körülnézett a teremben, mintha valami végítélet lezuhanását várná. Maday könnyedén kérdezte:

 

- Hát ebben mi van?

 

- Mi van benne! Neked semmi sincs benne. A te gázsidból azért egy fillért sem vonnak le. De mit szól ehhez Füley gróf, mit Habina, mit a többi? Mit szól az egész arisztokrácia, a klérus? Hogy mi ünnepeljük ezt a gazembert!

 

- Tényleg disznóság – helyeselt Kucsera.

 

Hanáknak minden szeplője kis sunyi mosolygás lett az ártás örömétől:

 

- Hiszen, kérlek, főszerkesztő úr, nem tudtad? Baczó belső embere Boór Bálintnak. Boór volt a tanúja az eljegyzésén is, Boór, akit soha senki semmilyen alkalomra nem tud megnyerni. Valószínű, hogy kémkedésre juttatták be ide.

 

- Ki is fog innen repülni. De hát hol is van? Már fél tizenkettő, és még nincs itt! - fortyogott Póstás.

 

- Szerelmes ember, nem csoda, ha késik – mentegette Kozma.

 

- Nem bánom, ha kidobjátok. Nagyon hallgatag, behúzódott ember. Az ilyen mellett mindig úgy érzi magát az ember, mintha egy vizsgálóbíró két szeme nézné. Jól járnánk mi, ha itt vizsgálóbírói szemek nézegetnének bennünket! - vigyorgott Kucsera.

 

- Én sem állhatom, olyan elhúzódó, hogy valósággal hajadonnak érzi magát mellette az ember – sóhajtotta Mráz Ilonka.

 

Ez már megint kacagást csalt elő. Még Póstás is elmosolyogta magát. Kucsera a levegőbe csettintett ujjaival:

 

- Tudod mit, Lajoskám? Ha már kidobjuk, élvezzünk is valamit azért az árért. Dugjuk el az asztalát s a székét, és tegyünk úgy, mintha sohasem láttuk volna. És ha makacskodik, kivezettetjük, mint egy idegent.

 

A Póstás arca egy pillanatra a csirke nyakát elharapó görény arcává kegyetlenült. De aztán visszakomolyodott magára szoktatott méltóságához:

 

- Nem, ilyen tréfát én nem engedhetek meg magamnak. Szabályszerűen el kell bocsátanom.

 

Hanák talált közvetítő tervet:

 

- Te méltóztass csak bemenni, főszerkesztő úr, mi majd elszórakozunk vele. Mikor aztán elég lesz a muriból, én a csengővel jelt adok, és te meg méltóztatsz jelenni, mint a tragédia ötödik felvonása.

 

Mózes az egyik ablaknál dolgozott, egy külön kis asztalon. Mohó örömükben még szolgát sem hívtak. Kucsera és Hanák fogták az asztalt és a széket, elrejtették egy mellékhelyiségbe. Az előszoba szolgájának pedig meghagyták, értesítse őket, ha jön Baczó. Póstás bement a szobájába.

 

Pár perc múlva a szolga berohant:

 

- Jön a Baczó úr!

 

Mindenki írásba dugta a fejét, és nagyon elmélyedő arcot vágott. Baczó szokott vak nézésével jött be, mely a külvilág mindennapi dolgait meg sem látta. Ez a befelé fordított nézés egy idő óta mindjobban elhatalmasodott rajta. Már egy hónapja voltak jegyesek Katicával. A lány nagyon testvér, nagyon jó volt hozzá, de Mózes mégis érzett valami ürességet viszonyukban. Mintha ez az egyszerű üveglélek mégis homályos volna, mégis minden percben kisiklana a kezei közül, mégsem volna az övé. Mindenképpen furcsa volt ez a lány. Néha majdnem együgyűnek látszott, néha egy sajgó üresség volt a fiatalember mellett. Mózes lassanként mind fájdalmasabban, mind didergőbben érezte egyedülinek és elhagyottnak magát mellette. Anélkül, hogy a legkisebb panasza lehetett volna ellene. Aztán a szerkesztőségi munka is undorította. Nem tudott betörni ezek közé az emberek közé, ebbe a salakos feladatba. Az édesanyja is nyomta, mint egy kisiklott rázuhant vonat. Valami baj is lehetett otthon. Most már alig kapott írást hazulról. Akkor is csak egy-egy levelezőlapot, és anyja rendesen másra bízta az írást. Most már végtelenül vágyott haza, ha csak egypár napra is. Kerített is már útlevelet, és meg sem írta anyjának eljegyzését, mert maga akarta levinni a hírt. Sírni egy nagyot, zokogó megvallásban omlani az anyai térdekre: talán ez megvált, talán ez új életre fürdet. És egészsége sem volt valami fényes. Esténként furcsa lázai voltak, köhécselt. Néha olyan ernyedt volt, hogy a pennát is alig bírta. Arca meghúzódott, szemei megnőttek. Valami halálos nagy szomorúság és téveteg keresés volt tágasságukban. Csak haja fiatal fényessége volt még a régi. És mindennek ráadásul, ami talán a legtöbb bántással ásott benne: Holló hétről hétre halasztotta versei kiadását. Az utolsó találkozáskor pedig kijelentette, hogy – mert a papiros ára és a munkabérek felszöktek – egyelőre szó sem lehet róla.

 

Mózes gépiesen leköszönte a mindennapit, s észre sem vette, hogy nem felelt senki rá. Az efféle különben sem volt kötelező a szerkesztőségben. Egyenesen kiszabott helyére ment. Lelke úgy elúszott gondjaiban, annyira csak a külső, testi élete volt itt, hogy kinyújtotta a kezét a székért, s már meg is tette a leülő mozdulatot, mikor észrevette, hogy a szék és az asztal nincsenek a helyükön. A teste leesésre rándult, de hirtelen kiegyenesedett. Az írás felé hajló arcok kiduzzadtak a kacagás visszanyelésétől. Mózes még most is tétova nézéssel kérdezte:

 

- Hol az asztalom?

 

Senki sem felelt. Egy arc sem mozdult feléje. Csak a Hanák szemei lopakodtak az áldozat arcához, mint két vércsefióka, hogy éhes csőrrel lessék a kibuggyanó vért.

 

- Kucsera úr, kérem, hova lett az asztalom? - kérdezte Mózes.

 

A Kucsera nagy gömbölyű feje a telihold lassúságával emelkedett fel az asztaltól. Úgy tett, mintha a kérdésnek csak neszét és nem a szavát értette volna. Hideg udvariassággal kérdezte:

 

- Kit tetszik keresni?

 

Most már a többi is felnézett, eltávolító idegen arccal. Mózes neszezte, hogy valami tréfa fő a dologban. Szomorúságán megható volt a jó gyermek mosolygás:

 

- Hova tették az asztalom?

 

Mráz Ilonka utánozta a fiatalember hanglejtését, és úgy kérdezte:

 

- Kihez van szerencsénk?

 

Mózes nevetett, mint aki belemegy a tréfába:

 

- Nem bánom, megkeresem. De legalább mondják, hogy forró, ha közel járok hozzá.

 

Hanák kicsattanó szemtelenséggel támadt rá:

 

- Kicsoda az úr? Mégis különös, hogy egy holt idegen itt elkezdjen kedélyeskedni. Kit keres?

 

- Jól van, jól. Ha csak azt akarják, hogy keressem, hát legyen. - Benyitott egyik mellékszobába. Hanák rákiáltott:

 

- Kérem, mindjárt hívatom a szolgát. Vagy mondja meg, mit akar, vagy kivezettetjük.

 

Mózesnek kissé türelmetlenre borult az arca:

 

- Kedves kolléga, a tréfa csak úgy jó, ha nem hosszú. Hol van az asztalom?

 

Hanák megsokasodott:

 

- Micsoda kolléga? Nem vagyok én a maga kollégája. - Aztán a többihez fordult: - Ez a szerencsétlen bolond. Azt hiszi, hogy itt asztalosműhely van.

 

Ilonka elvicogta magát, de rögtön eldugta az arcát. Mózes arcára már láng csapott ki:

 

- Nézze, Hanák, ez már kezd otrombaság lenni. Folytassák most mással. Adják elő az asztalom.

 

Kucsera becsengette a szolgát:

 

- Ferenc, ez az úr itt vagy beteg, vagy botrányt akar csinálni. Vezesse ki.

 

- Ferenc, adja elő rögtön az asztalom – parancsolta Mózes.

 

- Tessék távozni, tisztelt úr – mordult rá a szolga.

 

Mózes most már kirobbant:

 

- Ferenc, ha nem adja elő rögtön az asztalom, úgy pofon ütöm, hogy felfordul.

 

A főszerkesztői szoba megnyílt. Kilépett Póstás. Most már hideg-nyugodt volt, mint egy döfésben biztos kés. Lábujjhegyre állott. Úgy nézte végig tetőtől talpig a fiatalembert.

 

- Az ön asztalát? Hol van itt önnek asztala? - kérdezte gúnyosan.

 

Mózes kiszélesedő kékséggel nézett a kis emberre:

 

- Hát akkor hogy dolgozzam? - nyögte majdnem gyermekes panasszal.

 

Póstás úgy mondta a szavakat, mintha ízletes, bő levű kolbászkákat harapdosna:

 

- Kedves uram, nekünk tényleg volt egy Baczó Mózes nevű munkatársunk, aki kötelezte magát, hogy rendes munkaidőben, déli tizenegy órakor mindig pontosan megjelenik. Ez a Baczó Mózes kilépett a szerkesztőségből, amit azzal adott tudtunkra, hogy egyszerűen nem jött el ebben az időben. Egy másik háromnegyed tizenkettőkor betérő Baczó Mózes úrral nincs módunkban szerződést kötni.

 

- Az orvosnál voltam! - mondta, hangjában felszökő sírással. És megint elpirult.

 

- Kedves Baczó Mózes úr, a betegeknek a szanatóriumokban van helyük, és nem a Független Lap szerkesztőségében. Nagyon örvendtünk a rendkívüli szerencsének, de ha a kötelességét elhagyta, hagyja el a helyiséget is.

 

Mózesből kijajgatott a megrúgott igazság:

 

- De hát ez mégis lehetetlenség. Egy félórai késés miatt így bánni az emberrel!

 

A fullánk most jött ki a Póstás hüvelyéből:

 

- Hiszen így jobb lesz Baczó úrnak is. Több ideje lesz vigyázni a Boór Bálint életének évfordulóit. Akár ki is adhat egy Boór Bálint kalendáriumot.

 

Most már nyers, piszkos, hulladékos kacagás buggyant ki az embercsatornákból. Mózes megértett mindent, amint a homlok megérti a nekizuhanó követ. Az igazságtalanság, a becstelenség, az emberi kegyetlenség, mint részeg szüretelők, rátiportak a szívére, s minden könnyet a szemei felé sajtoltak. Sarkon fordult, úgy rohant ki, nehogy kibuggyanó könnyeit lássák.

 

Az utcán aztán már nem érzett sem dühöt, sem elkeseredést. Végtelen üres fáradtságba zsibbadt. Aludni, aludni! Elfutni az álomba, mint egy hűvös sötétségbe, mely mindent eltakar, mindent elcsitít. Majdnem lefeküdt egy kapualjába. Alig tudta hazavonszolni magát. Rádűlt az ágyra. Bután, elólmosodott fejjel aludt délután három óráig.

 

Akkor felkelt, s csak mikor a mosdótálból kiemelte elsúlyosodott fejét, zökkent rá, hogy megint elkésett. Egy idő óta majdnem minden délután nagy sétát tettek a jegyesével és Bálinttal. A művész nagyon megszerette ezt a két, életbe tévedt, valótlan lelket, s ezek a kószálások felfrissítették. Alkotó erői is megmozdultak: keresni, tervezgetni kezdett. Ez a két lélek volt most minden ember: az ember számára. Rendekyékhez nem járt többé. Úgy érezte, hogy az az utolsó jelenet Ildikóval a lehető legszebb befejezése volt viszonyuknak, és kár volna csúnyábbra rontani az utóízét. Úgy látszik, Ildikó is másfelé hullámzott, mert ő sem adott életjelt magáról. Azok pedig, akik lakásán felkeresték, nem emberi arccal mentek hozzá.

 

Mózes már a kapuban találkozott Katicával. A lány tanítónős-komolyan szidta:

 

- Ugyan, Mózes, hogy tud ilyenkor elkésni! Már éppen jöttem, hogy elverjem. Ha engem várat, az nem baj. De Boór Bálint csak nem várhat ránk. Az istenért, siessünk!

 

Már jó messze haladtak a villamoson, mikor a leány meglátta a szomorúság új sápadását Mózes arcán, és észrevette a rásúlyosodó hallgatagságot. Megbabrálta ujjaival a fiatalember arcát:

 

- Mózeske, magának valami baja van.

 

- Egy kissé fáj a fejem. Az éjszakám volt kissé nyugtalan.

 

Katica mosolyogva érintette meg a Mózes orra hegyét:

 

- Nincs hazugság nélkül? Puha az orra.

 

Aztán, be sem várva a Mózes feleletét, messze aggódó szemekkel tűnődött:

 

- Még Boór Bálint azt hiszi, hogy nem fogunk jönni. Csak várna meg!

 

Még alig hagyták el a Palota tért, Katica, aki egész csípőig hajolt ki a villamosból, összetapsolta kezeit:

 

- Ott van, ott van, még vár ránk! - És arca kilobogott az örömtől.

 

A Krisztina téren, a farkasréti villamos végállomásánál várta őket Bálint. Katica még a mozgó villamosból ugrott ki:

 

- Mester, az istenért, ne haragudjék. Ez a rossz fiú késett. Fáj szegénykének a feje.

 

Bálint ránézett a fiatalemberre. Összehúzódtak a szemei:

 

- Öcsém, neked valami komoly bajod van.

 

Mózes elpirult. Könyörögve tartotta szemeibe szomorúságát, mint egy kötényt: ne, ne akarjatok meztelenül látni, tele vagyok varral, véres sebekkel, ütésekkel. Nem akarom szánalommal verni meg a szíveteket. - Nehezen erőltette ki:

 

- Egy kissé fáj a fejem.

 

Bálint most már mélyen nézett a szemeibe. Benyúló, megfogó nézéssel. De nem szólt semmit.

 

Felszálltak a farkasréti villamosra. A kocsiban nemigen beszéltek. Mind a három maga elé nézett. Mintha mindenikük félt volna a másikra nézni, mintha egy pillantás leejtett függöny lett volna. Csak Katica kiáltott fel egyszer:

 

- Jaj, elfelejtettem cigarettákat tölteni a nagybácsinak! Mindennap úgy várom ezt a sétát, hogy elvesztem a fejem belé. Olyan jó nagyon várni valamit. Ugye, Mózeske?

 

Mózes valami nagy süllyedésből rezzent fel. Olyan eleven fájdalom nyílt az arcára, hogy az majdnem segítségkiáltás volt:

 

- Én? Jaj, vagy igen, persze – mondta, s igyekezett egy mosolygással mindent elseperni az arcáról.

 

Tegnapi megbeszélésük szerint a temetőnél szálltak ki. Szétődöngtek a nagy napos temetőben. A június végi napban a sírok, mint csókra gerjedt mellek, lihegték a forróságot. A levegőbe felizzott a virágok szaga s a kövek és fejfák lángolása, a megöntözött por párája. Nehéz és részegítő volt a nyár bora a temető fölött. Ez a különös, zsúfolt, fűszerű temetőmámor forgóvá tette a levegőt, a sírokat, a dombokat. Mintha földbe le, földből fel forró zúgású keringéssel vitte volna őket az élet-halál bomlott körhintája. Mózes halálos sápadt volt, és majdnem tántorgott a lábain. Mintha mélyre ásott borpince nehéz levegőjében volna.

 

Mikor a temető felső részéhez értek, mely már hegynek mászik, s melyet újabban toldottak a kenyér földjéből a halottak kertjéhez: a frissen hantolt, kis fejfás sírdombok iskolás sorai előtt egy öreg-öreg temetőőr ült egy széken. Arccal a sírok sorai felé fordult. Olyan öreg volt, hogy ragyogó ezüst haja, ezüst szemöldökei, ezüst bajusza és szakálla csillogó mohának látszottak. Szemei vak, behallgató bámulással néztek be a napos levegőbe. Szája félig nyitva volt. Mosolygott. A végtelenség nagy ürességének anyagtalan mosolygásával. Mosolygott két arca is. Kezében ostorrá hajtott fűzfavesszőt tartott, s meg-meglegyintette. Mintha öreg pásztor volna, s vigyázná a mulandóság apró juhait, a sírokat. A nap, a tér, a levegő: olyan elmélyült nagy csendesség volt az öreg körül. Mindhármukat megütötte ez a sajátságos kép. Egy percig hallgatagon nézték. Bálint szólt:

 

- Jó napot, öreg.

 

Az öreg meg sem rezzent. A mosolygások érintetlenül tovább ragyogtak rajta. Szakálla, szemöldökjei, bajusza folyó ezüst voltak a napban. A vessző csak lóbálózott a föld juhocskái felé.

 

Bálint megismételte:

 

- Jó napot, öreg. Mit csinál? Hogy tud így ülni ebben a nagy hőségben?

 

Az öreg mozdulatlan maradt. Földsüket volt. Úgy ült ott temetői trónján, mintha behallgatna az örökkévalóságba, s hallaná a sírok kipárázó énekét. Bálint és Katica továbbmentek.

 

Már a temető hátsó kijárásánál voltak, mikor észrevették, hogy Mózes hátramaradt. Visszakeresgéltek a szemükkel. Mózes ott állt az öreg mellett. Nagy, halálos italt ivó szemekkel nézte az öreget s a csendes sírok nyáját. Az arca olyan volt, mint egy gyermeké, ki most juhászodik vigasztalásba valami keserves nagy sírásból. Bálint megcsóválta a fejét. Katica odakiáltott:

 

- Mózeske, hát magát még a halál is elcsábítja tőlem?

 

Mózes odaébredt, futólépésben érte el őket. - Csak a halál – mondta különös nevetéssel.

 

Kimentek a temetőből, felténferegtek az egyik hegyi útra. Ma nagyon kevés szó történt köztük, mintha esőre csüngő nehéz felhő lett volna mindhárom lelke. Már majdnem a hegy tetején voltak, mikor egy facsoport mögül egy kis cserkészcsapat jött feléjük. Tizennégy-tizenöt éves fiúk lehettek. Peckesen, fegyelmezett sorban lépkedtek, igyekeztek jól megdöngetni lábukkal a vén termő hátát. A kis mellüket nagy Toldi Miklós-osan odafeszítették a világnak. Rózsás arcukon, mint friss gyümölcs tövén a volt virág csészéje, még látszott az édes csók, melyből fakadtak. Meztelen térdük előrevillant a parádés lépésben, és fénylapokat vetett szét. Közvetlen Bálinték mellett mentek el. Amint vezérük, egy-két évvel idősebb deák, meglátta Bálintot, friss csókú arca gyűlöletre borult, s egész hallhatóan morogta oda a fiúknak:

 

- Ez a hazaáruló Boór Bálint, az istentagadó.

 

Mindenik kis arc Bálint felé fordult. És játékos kezük már ököl volt, az anyát látó szemekben kést mutatott a felbántott lélek, a csókos arc ütő férfivá sötétült. Olyan becsületesen, olyan buzgó fakadással, olyan gyermek hősiességgel gyűlölték ezt az ismeretlen nagy férfit, és vakon nekimentek volna, hogy kis kezeikkel széttépjék. Az egyik, mintha nem is tudná, ki van közelükben, tüntető kihívással eresztette ki friss hangját, mint egy újan font ostor:

 

 

Magyar cserkész, te véded meg a várat,

Azt kövessed, ki szereti hazádat.

Hallgass apánk, Füley gróf szavára,

Habinára, Plachotára és másra,

Kik szebb jövőt hoznak szegény hazánkra.

 

 

Nem ejti meg a mi lelkünk a méreg,

Melyet Adyk s Boór Bálintok beszélnek,

Árulóknak nem hallgatunk szavukra,

Magyar cserkész, jól vigyázzunk magunkra,

Kössünk inkább kötelet a nyakukra.

 

 

A második szónál már vele énekelt az egész. Kihívó daccal, az igazságot tevő friss lélek lobogásával. A Bálint nevét s a „Kössünk inkább kötelet a nyakukra” sort kilüktették, mintha kis öklük hajolna ki a nótából, hogy kiüsse a szívük haragját. Mózes Bálintra nézett. Minden szeretete felgyűlt abban az ijedelemben, melyet az erős férfi látása okozott. A művész arca zöldre sápadt, vonásai szétestek. A szájához vivő hatalmas izmokon néma sírás vonaglott. Szemei szürkére fakultak, kinőttek üregeikből, s úgy néztek valami rémre, mint egy vízből felmerült nyitott szemű hulla. Lesúlyosodó homlokán apró cseppek gyöngyöztek ki.

 

- Bátyám, bátyám, hiszen gyermekek, nem tudják, mit beszélnek! - kiáltott Mózes.

 

Bálint nem felelt. Kivette zsebkendőjét, homlokát törölgette. Katica hátramaradt. A majdnem együgyű gyermekarc most végtelen fájdalommal mélyült. Ajkai mozogtak, mintha sírást nyelnének le, s kezeit összetördelte.

 

Eredeti tervük szerint visszatértek ozsonnázni a Döntő Ferenc kis kocsmájába. A hegyoldalon, boldog almafák alatt áll a kis vendéglő. Előtte, körötte a mélyben, mint egy faltalan álomban, sugárzik a temető, az egész élő Budapest és vidéke. Már közel voltak a kocsmához, mikor Bálint, teljesen önmagának beszélve, mondta:

 

- Megöltek, megöltek még a jövőben is. Minden hiába volt. - A kocsma kapujában már megpróbált erős lenni. Maga előtt engedte a két fiatalt: - Menjetek előre, fiacskáim, én csak elefánt vagyok. - És irtózatos erőfeszítéssel mosolygott hozzá.

 

Leültek. Csend volt. Egyik sem merte szavakkal lökni meg ezt a felmart sebű fájdalmat. Bálint sűrűn törülgette a homlokát. Az evésnél aztán egy-két falat után felállott. Újból tudott mosolyogni:

 

- Ugye, megbocsáttok, fiacskáim, hogy magatokra hagylak? Ma nagyon öreg vagyok, s a ti fiatalságotok még öregebbé tesz. Holnap majd megint találkozni fogunk.

 

Kezet fogott velük. Katicának lágyan, alig érintőn megcirógatta a haját. Alig tűnt el alakja, Katica megpillantotta a padon a művész ottfelejtett zsebkendőjét. Rávetette magát, s viharos zokogással csókolgatta:

 

- Oh, hogy szenved, hogy szenved, s én nem vehetem el tőle a fájdalmat! - fuldokolta.

 

Mózes lezuhanó szívvel ijedt a síró lány felé:

 

- Katica, Katica, maga szerelmes Boór Bálintba!

 

A lány elvette arcától a zsebkendőt. Nagy fájdalmából megint kikandikált az együgyűen csodálkozó gyermek:

 

- Hát ezt csak most veszi észre? Én azt hittem, hogy mindig tudta.

 

Mózes hallgatott. A lány arcán most már felgyúlt máglya világolt. Úgy mondta el hitvallását:

 

- Szeretem őt végtelenül. Mióta őt szeretem, kiesett belőlem az Isten, mert nem fért el mellette. Szeretnék föld lenni előtte, hogy engem tiporjon. Szeretnék cselédje lenni, hogy rajtam verje ki, ha bántja az élet. Szeretném cseppenként odaadni neki a vérem, hogy hosszú haldoklásban érezzem, hogy nekiadom az életem. Oh, Mózeske, ha meghalhatnék érte, hogy ne szenvedjen, hogy magammal vigyem minden fájdalmát!

 

A fiatalember hallgatott. Nézett, nézett, szemeiből kicsordult egy könny. Oh, milyen egyedül volt minden fájdalmával, minden szeretetével! Katica egypár perc múlva megenyhült, már evett is. Szemgolyója még nedvességben úszott, de már mosolygás duzzogott ki a falatok közül:

 

- Nem is vigasztal a szenvedésemben. Haragszik?

 

Mózes megcirógatta a lány fejét. De a szólásra képtelen volt. A lány a homlokára ütött:

 

- Jaj, igaz! Hiszen maga a jegyesem, magának én ezzel szomorúságot okoztam. Ugye, nem haragszik? Ugye, nem esik rosszul? Hiszen én azért magát nagyon szeretem. Tudja, az a másik szerelem úgyis olyan, mintha valaki a tengert vagy a csillagos eget szereti. Ezt el kell néznie nekem, e nélkül nem tudnék élni. De éppen ez a szerelem tesz jóvá, és magát is annál jobban szeretem, mert Bálint is szereti. Ugye, nem fáj?

 

- Milyen különösen legeltette az öregember a sírokat – mondta kitérőleg Mózes.

 

- Lássa, én is olyan furcsának találtam. És mikor ilyen furcsákat látok, el is mondom nagybácsinak, de ő mindig azt mondja, hogy kis bolond vagyok. Mintha ezzel el volna intézve a dolog. Ugye, nem vagyok bolond?

 

Mikor hazaérve elváltak, Mózes hosszan ölelte magához a lányt, és mély, lelket átvivő csókot adott neki. A lány még egyszer belenézett a szemeibe:

 

- Ugye, nem haragszik? Ugye, nem fáj?

 

Aztán, mikor Mózes tett már egypár lépést, utánakiáltott:

 

- Tudja, Mózeske, én is sancta simplicitásnak²⁹ születtem! De én magamat rakom a máglyára.

 

Mózes odamosolygott az estéből kihajló gyermekarcnak, s betűnt a kapu sötétségébe.

 

Zoltán már az ágyban olvasott, ing nélkül, meztelen felsőtesttel. A szobában nehéz volt a bennrekedt meleg. A nyitott ablakon bejött a kis udvar rosszakarata.

 

- Szervusz, öreg – erőltette ki magából Mózes.

 

Zoltán felnézet erre a sajátságos, idegen hangra. Irtózatos szenvedés volt barátja arcán. Földhöz verte a könyvet, egyenesre ült ágyában. Vörös bozontosságából kiszúrta a mondatot:

 

- Mózes, mi bajod?

 

Mózes felelni akart. Lezuhant az egyik székre, betakarta karjaiba fejét, nehéz csuklással sírni kezdett.

 

- Reggel jókor utazom Kolozsvárra – fuldokolta végre.

 

- Csak nem a mamáddal történt valami!

 

Mózes tagadásra rázta a fejét. Egypár percig úgy ült ott hallgatva, könnyesen, fiatal fejét félrehajtva, mint esős fűzlombot. Zoltán váró aggódással nézte. Aztán Mózes az asztalhoz tántorgott, leült, levelet írt Katicának:

 

- Kedves Katica, nem volt bátorságom megmondani, hogy egypár napra leutazom szegény öreg édesanyámhoz. Maga tudja, hogy milyen régen nem láttam, s újabban hírt sem kapok felőle. Elmegyek, hogy az áldását kérjem ránk, különösen a maga kis gyermekes szöszke fejére. Nagyon szeretem, Katica, a tegnapi nap után még jobban, mint eddig. A Boór Bálint szeretete ma Magyarországon vallás, és így egy hitnek rajongói vagyunk, s annál közelebb vagyunk egymáshoz. Gondoljon sokat rám, akinek már csak magában van értelmem.

 

A levelet átadta Zoltánnak.

 

- Nagyon kérlek, holnap reggel minél hamarabb vidd át ezt a levelet Katicáékhoz.

 

Zoltán dülledtre ijedt néma szemekkel nézett e roppant szenvedés felé. Mózes látta, hogy barátja magyarázatot vár. Nagyon jó szelídséggel kérlelte:

 

- Tudom, Zoltikám, hogy mindent el kellene mondanom neked. De most képtelen volnék rá. Rám jönne újból minden szenvedés. Majd levélben, vagy ha hazajövök.

 

A két fiatalemberről leesett minden rossz szó, minden hidegség, amit a rossz napokban egymásra nehezítettek. A szenvedés és géniusz ős testvériségében visszataláltak egymáshoz.

 

Az egész éjszakát átbeszélgették. Zoltán eljátszotta dalait, különösen zsoltárát ismételte meg sokszor. Mózes állandóan a gyermekkoráról, a kolozsvári napokról beszélt.

 

A vonat reggel jókor indult Kolozsvárra. Mózes az utolsó percben némán megölelte, megcsókolta Zoltánt. Felszökött a megránduló vonatra.

 

Zoltán futva ment ki a peronról, nehogy ott elríja magát. Nagy világomlásában nekiment egy elegánsan lépkedő úrnak, s jól ráhágott a lábára. Ráadásul még ő ordított rá:

 

- Úgy pofon vágom, hogy felkarikázik! Éppen ilyenkor! Éppen ilyenkor! - Nagy dühös kék szemeit elöntötte a könny, és ráfolyt szakálla vöröses szálaira.

 

 

 

28. Túl kell lépni rajta. (fr.)

29. Szent együgyűség. (lat.)