Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Második könyv:
SZENT GELLÉRT ÉJSZAKÁJA

 

7.

 

 

 

- Te, nem látszik hátul a nyakkendőm csücske?

 

- Nem, nem.

 

- Becsületedre nem látszik?

 

- Menj, mert megrúglak.

 

Huszti Ernő elijedt a Mike Márton zordságától. Ettől az embertől még az is kitelik, hogy itt, a terem csodás ragyogásában, a frakkos urak és előkelően meztelen hölgyek szeme előtt odalendíti lábát az ő rég ápolt frakkjára. A kis emberke, a vendégek hullámzásában ide-oda hajlongva, Maczuga főigazgatóhoz ért, aki minden lehető szakértés minden szakértelmét kirakta az arcába, s úgy nézegetett egy Csokonai-szobrot. Huszti szemeiből, arcából, szájából az alázatosság apró pincsikutyái jöttek ki, s farkcsóválva hajlongtak Maczuga előtt:

 

- Méltóságos uram, ha megengedné, kérnék valamit.

 

Maczuga úgy freccsent az előzékenységtől, mint bő levű virsli a beleszúrt villára:

 

- Parancsolj, kedves barátom. Parancsolj bármit, amiben szolgálatodra lehetek.

 

És már két kezével szorongatta a Huszti hosszú ujjú kezeit. Az halk aggódással kérdezte:

 

- Méltóságos uram, ne vegye sértő bizalmasságnak, nem látszik hátul a nyakkendőm csücske?

 

Maczuga roppant komoly hozzáértéssel megfordította a nagy szakállú emberkét. Levette szemüvegét, hogy újból feltegye. Ujjait végigsétáltatta a Huszti gallérján. Végre megint szembe fordította a szorongó szobrászt. Aztán nagy komoly-biztosan, mintha egy akadémiai értekezés konklúzióját jelentené ki:

 

- Nem látszik semmi sem, kedves barátom, nagyon elegáns vagy, szavamra mondom.

 

Huszti már megnyugodott, s a következő percben már plakettjei előtt magyarázta Glodariu szerkesztőnek művészete sajtóbavalóságait. A kis ember, nyaka felé szélesedő fejével, sárga szemeivel, kétfelé sötétedő Ferenc József-szakállával olyan volt, mint egy tintába ejtett mezei árvácska. Hosszú hetek óta makacs lázzal fúrta az utakat, hogy a Hunnia klub nagy estélyére, hova csak egypár legnevesebb művésztől kértek dolgokat, ő is elhozhasson valamit műveiből. És mert vagy hat titkos s vagy két tucat nyílt szövetségnek, ligának, klubnak, egyesületnek s más egyébnek volt jegyzője, titkára, kémje, hírhordója, kifutója: megengedték neki, hogy bemutasson vagy kettőt plakettjeiből. Erre ő elhozott vagy ötvenet, melyeken bronzba volt bántva az ország mindenkije, aki parancsol, aki adhat valamit, akitől függ valami, aki előtt jó meghajolni. Huszti Ernő volt a siker árnyéka, a Nemezis háromdimenziós spadassinje.¹⁴ Ha valaki hétfőn este miniszter, államtitkár, gázművek igazgatója, ecetgyári főfelügyelő, lapszerkesztő, képviselő vagy bármilyen híresség vagy hatalom lett: Huszti már kedden hajnalban ott várt-szorongott a küszöbön, hogy az illetőt szoborba vagy legalább plakettbe rokontalanítsa. És a siker szegény torreádorának be kellett adnia derekát, ha nem akarta, hogy Huszti minden percének házi manója legyen. Mióta agyag, bronz, gipsz ilyen esztétikai srapnelekké lettek a Huszti bosszúálló kezeiben: a statisztikai hivatal vidám alkalmazottjai szerint a halva született magzatok száma kétszeresre szaporodott. Amit ők úgy magyaráztak, hogy az élet felé hajtott csecsemők visszafutottak e munkás világ képzőművészete elől. Gyűlölt is halálosan a kis ember mindenkit, aki agyaghoz vagy vésőhöz nyúlt. Mert tudta, hogy csak jobbat alkothatnak, mint ő. Ezért a vérszövetséges, öt-hat keresztes, szörnyű esküvéses titkos összeállásokban hazaárulónak, zsidóbérencnek, destruktívnak étvágyaztatott minden művészt a vérre szagló beteg cimborák elé. Egy elég jó művészt sikerült is egyszer legalább elveretnie, s a kis ember három napig a kor Michelangelójának érezte magát.

 

Glodariu csak szórakozottan hallgatta barátja méltatását. Mert oltárra néző, papnak bókoló, örök kongregációs szemeiből két hódolati zászlót lengetett Plachota államtitkár felé. Az államtitkár már termeténél fogva is hivatva volt, hogy az erkölcsi világrend vaskosabb oszlopa legyen. A lehetőleg kecses, lehetőleg karcsú frakkba gyömöszölt testével olyan volt, mint egy leszordínózott elefánt. Az anyagnak és a formának ezt a metafizikai küzdelmét kiélezték az államtitkár összes mozgathatóinak finom, előkelő, majdnem táncmesteri mozdulatai. Az államtitkár irodalmi emlékeivel ajándékozta hallgatóit:

 

- Zolát én sohasem gutíroztam,¹⁵ és mindig kitértem a vizitjei elől, anélkül, hogy határozott revüt adtam volna neki. De a Windisch herceg estélyein kénytelen voltam többször találkozni vele. Nem tehetek róla, mindig éreztem valami különös odőrt rajta, mintha a művei szagát hordta volna magával. Mondtam is D'Annunziónak, aki abban az időben Párizsban jó pajtásom volt: mon cher ami, ce monsieur Zola sent la canaille, he is a very vulgar fellow, nicht war?

 

Az államtitkár beszédében az angol, francia, német, olasz szavak csak úgy könyökölték egymást és a hercegeket, grófokat, híres embereket. Plachota államtitkár volt a magyar kultúra Probier-Mamsellje. A külföld nagy kulturális ünnepein mindenütt ő képviselte a magyar kultúrát. Ez aztán nagy megtakarítást jelentett az államnak. Mert ahol egyszer megjelent, ott nem kértek több kóstolót Pannónia lelki működéséből. Az Amerikába vándorolt drótostót fia a tresztinai algimnáziumban kezdte fejlődését és szerencséjét. Egy délután a hazatérő diákocskát falusi tót gyermekek megtámadták és ütlegelni kezdték. A megszorult fiú, mert látta, hogy nagyobb diákok közelednek, éktelenül kiabált: - Magyar vagyom, magyar vagyom! - A diákok aztán ki is mentették a magyarrá potyolt gyermeket az ellenség kezéből, még egy krajcárt is adtak neki. Ez a jelenet az élet kulcsa lett a nagy étvágyú, élelmes tót gyerek számára. Vizsgák, érettségi előtt ordítozta: - Magyar vagyok! Magyar vagyok! - és tanárai áthonfilelkesedték a négyesek közt nagyszerű honpolgárpalántát. Egyetemen kellett ösztöndíjat kapni: a Szezám, táruljos magyar vagyok megint bevált, s Plachota elvitte diáktársai elől a koncot. Amint aztán tényleg tudott annyit magyarul, hogy az egyes számú alanyt nem hozta zavarba egy többes számú állítmánnyal: elkezdett hóomlásos előömléssel írni. Írt verset, dalt, ódát, elbeszélő költeményt, jambusos drámát, írt prózát: elbeszélést, regényt, genre-képet, modern drámát, írt mákámét. Kiírt minden kurucot, minden negyvennyolcas honvédet a sírjából. És hogy Párizsba is elkerült, a párizsi flört lenge csipkéjével akasztgatta körül a súlyos kuruc vértezeteket. A fosszilis kurucok és honvédek pompás valutának bizonyultak a Plachota úr számára. Ők, szegények, minden keserves magyarságukkal csak véres sárba tudtak csuklani. De Plachotának nagy aratás voltak. Minisztériumban pártfogást és gyors haladást, lapoknál széles hasábokat, a társadalomban népszerűséget és befolyást szereztek neki. Olyan biztosan és megnyugtatóan tehetségtelen volt, hogy mindenütt szívesen adtak helyet neki. Irodalmi társaságokban előkelő helyekre választották, társadalmi egyesületekben vezérszerepet játszott. Hivatalából állandóan szabadságon volt, nemcsak a hivatalos ügymenet érdekében, de mert mindig reprezentált, és éjjel is a frakkjában hált. Ő volt a magyar hazafiság szája, ezer szája, minden szája. A képes lapoknak már kész Plachota-kliséjük volt, mely őt szónoki emelvényen, az ihlet elhajító lázában ábrázolta. És bármilyen nyilvános ünnepély volt: ezzel a klisével már előre, vaktában kinyomták az ünnep kikerülhetetlen Plachota-jelenetét. De a szerencse mégis a Kommün alatt tette fel a koronát a Plachota fejére. Házi szolgája, aki Lenin-fiúvá forradalmasodott, egy zsidó szóért pofon ütötte őt. Ez a pofon aztán utalvány volt minden apoteózisra. Az okos Plachota felfogadott egy színészt, átmaszkíroztatta a szolgájának, s pontos újralejátszásban lefényképeztette a mártír jelenetet. A Kommün bukása után aztán lapok, folyóiratok, plakátok ezer és ezer példányban mutatták, hogyan szenved Plachota mártírpofont a hazáért. A Kárpátoktól az Adriáig dűlt a kárpótlás feléje. Államtitkár lett s nagy tekintélyű egyesületek elnöke. Soha még államtitkárság nem hozatott oly belterjesen üzembe, mint a Plachotáé. Előszedette a fáskamrából ott alpesedő kéziratait, a pubertás bűneitől napjainkig, és mind kiadatta őket. A kiadók gondolták, hogy okos dolog vele jó barátságban lenni, mert az államtól nagy kedvezményeket tud kieszközölni. A magyar irodalomba beütött a Plachota-dögvész. Színházban az ő darabját adták, kabaréban az ő dalát énekelték, ünnepeken az ő irredenta verseit szavalták, lap az ő tárcáját, folyóirat az ő cikkét hozta, könyvkirakat Plachota-könyvekkel tette keserűséggé a két szem szelíd birtokát. Az agyonplachotázott közönség még a fűszerkereskedések zsúfolt illatában sem talált menedéket. Cukor, ostyepka, mosószappan, medvecukor a Plachota elmeműveiből kapott magának múló földi mezt. Egy egész miniszteri szakosztálynak Plachota volt a szakja. A titkárja, aki a hangzó művészetekre fenekedett, Plachota-indulót írt. Az egyik fizetés nélküli gyakornok Plachota-életrajzot reménykedett a pályája küszöbére. A miniszteri tanácsosának unokaöccse Plachota-képet festett. Az egész magyar állam kezdett egy roppant gyárrá alakulni, melynek izgatott üzemében éjjel-nappal Plachotát szőttek, Plachotát fontak. És egész roppant hatalma abból állt, hogy: senki sem vette komolyan, mindenki mosolygott rajta, mindenki jó fiúnak minősítette.

 

Maczuga már ott állott Plachota előtt, s megértő, csodáló, elragadtatott szemekkel nyelte az államtitkár beszédét. A szétkövérlő behemót ember csodálatosan tudott csupa fül lenni. Amint az államtitkár egy pillanatra elhallgatott, Maczuga rögtön közbeszúrta a jelenlétét:

 

- Kegyelmes uram, Zoláról, mint másik disznóság, eszembe jut Boór Bálint. Mi a véleménye a kegyelmes úrnak róla?

 

A frakk megfeszült a kegyelmes úron. A gombokon látszott, hogy minden ragaszkodásukat összeszedik, hogy tovább is hivatalukban maradjanak. A szalon máza, a kecses mozdulatok egy pillantásra eltűntek. A falusi tót legény állt ott, aki a kocsma ajtaja mögül doronggal sújt le a távozó ellenfélre. Szemeiben ott volt az apja tüszője a nagy késsel, amint kifakadt:

 

- Az egy kommunista gazember! A kommün alatt egy szobráért, amíg engem a vörös őrület hóhérai mártirizáltak, ötvenezer korona honoráriumot fogadott el. Esküszöm, hogy börtönbe fogom juttatni, amint oda juttattam a debreceni paraszt fiát, Fazekas Dénest is, akármilyen kikürtölt irodalmi nagyság. És ha Ady nem szökik a föld alá, ott rohadna most ő is.

 

Mihulec, újdonsült egyetemi magántanár, aki a cyraenei iskola filozófiájával foglalkozott, s a világ legtárgytalanabb embere tudott lenni, szerény énekléssel jegyezte meg:

 

- De tehetsége van.

 

A kegyelmes úr megtántorodott, mint egy telitalálatra. Elvérmesült szemekkel hördült a szerencsétlenre:

 

- Tehetsége van! Ön mindig védi a gazembereket. Vigyázzon, fiatalember, ilyen hajlamokkal nem lehet messze menni. Először be kellene bizonyítani, hogy tényleg van tehetsége. De ha tehetséges, annál gazemberebb. A tehetséges gazemberek teszik tönkre az országot. Ezektől kell elsősorban megtisztítani a magyar jövőt.

 

De már a roppant test nyájas pukedlibe kecselült, s az eldurvult arcot elöntötte az előzékenység zsírja. Két kezét mohó szívességgel nyújtotta előre:

 

- Szervusz, méltóságos uram, szervusz, kedves barátom, szervusz, kedves Lajosom.

 

Mindenki meghajolt, s mint buzgólkodó groom¹⁶ a szálló elé, az arcokra kijött a betanított tisztelet. König Lajos hideg eleganciával fogadta az államtitkár líráját:

 

- Jó estét, szervusz, János.

 

A körül álló írókat, művészeket nem is vette észre. Kezet adott, s már ott is hagyta a Plachota mosolygását. Elnézett az emberek fölött. Hűvösség támadt, ahol átment. Már öltözködése: hibátlan, túl hibátlan eleganciája is hűvös volt. De félreállító és hűvös volt arcának akart angolos hidegsége, az a háromlépéses előkelőség, melyen látszott, hogy minden reggel úgy veszi fel magára a keményített ingével és nyakkendőjével. A híres író egyenesen a Lederer-Strommer herceg csoportjához ment. A herceg kuszált vonású, gályarab arcát, hol az egyik arcmező csak egyharmada volt a másiknak, most még jobban összeroncsolta a nyájasság. Szemei, orra eltűntek a mosolygás szétfutó ráncaiban, olyan volt az arca, mint egy katarrusban¹⁷ elhasznált zsebkendő. Messziről örvendett Könignek:

 

- Szervusz, Lajosom! Utolsó cikkedhez melegen gratulálok. Fölényes és döntő volt.

 

König mosolyogva meghajolt. De mosolygásában, meghajlásában benne volt: nem fontos a bókod, és senkinek a bókja sem lehet fontos számomra. Romauer gróf, akit a kártya tartott fenn nemzetfenntartó elemnek, olyan arccal gratulált, mintha egyszerre három adut kapott volna:

 

- Engedd meg, Lajosom, hogy én is szívemből gratuláljak. Cikked megadta a kegyelemdöfést az egész Ady-kultusznak.

 

Az öreg Styavnicki tábornok, aki a világháború alatt a káposzta, krumpli és száraz répa legfőbb gondviselése volt, és innen támadt barátsága a herceggel, a kegyelemdöfés szóra felkapta a fejét. Azt ugyan nem tudta, miről van szó, de nagy díszszemlés léptekkel odadöngött Könighez. Nagyon kemény, marciális és dörgő volt:

 

- Hurrá, Lajosom, hurrá! Ez volt aztán a sturm, gratulálok! Ütni, amíg mozog, csak a halott ellenség biztos.

 

Ezek a szavak halálos gúny döfései is lehettek volna más szájában. De így bók volt, és mindenki, maga König is annak vette. Ez az ünneplés már napok óta forrósodott a népszerű író körül, aki sok hangos diadal s minden kézzel fogható sikere után is érezhette, hogy ebben az ünneplésben van a legtöbb szív s a közösen védekezők ölelése. König Lajos nemes-nyugodtan s mintegy neki, a magyarság Szent György lovagjának kijáró adót, fogadta ezt az ünneplést. Az ötvenes évek végét járó, alig őszülő író magas termetével, félreállító hideg tekintetével, keresett eleganciájával most is az élet étvágyas, helyet követelő erősebbjének látszott. Mert ez a sikernek eljegyzett élet nem ismerte a nyomorúság korbácsait, a gondok nehéz éjszakáit, a szenvedély lázait: a halál csúf vagy ékes előjátékait. Őneki már bölcsőjében ott volt a meghívó az élet lakomájához, hol karosszék, kedvenc falatok és meleg felköszöntők várták. S volt is két könyöke hozzá, hogy ezt a helyet el is foglalja. Anyja, az újverbászi sváb bábaasszony, mert a sok életcsinálástól nem ért rá nevelni, az alig tízéves fiút odaadta a szabadkai polgármester családjához játszótársnak a gyermekek mellé. A ravasz és ügyes gyermek úgy megnyerte a szülők tetszését, hogy majdnem kituszkolta szívükből az igaziakat. Taníttatták, és az érettségi után a vágyak fiatal éhesét Pestre küldték az egyetemre. Mint jogász, a jó szalmájú, sima beszédű fiatalember Tisza Kálmán egyik főúri miniszterének titkárja lett. Itt volt az ő plachotásos nagy sorsfordulója. Egyszer a minisztert kerületéből egy elkeseredett választó kereste fel. És mert a miniszter megint csak ígéretekkel kedveskedett, a beborult ember arcul akarta ütni a kegyelmes urat. König, aki a sportokban is nevelte magát az életöklözésre, odaugrott, s egyetlen ökölcsapással úgy halántékon találta a mozgalmas polgárt, hogy az rögtön a csendes emberek közé került. Bár a támadás nem éppen szembe történt, az esküdtszék felmentette. Az ítélet megokolása pedig valóságos dicséret volt. Ez a hulla lett a König általános belépőjegye az életdáridóhoz. Országos hős lett, a lapok cikkeket írtak róla, a folyóiratok arcképét hozták, a nők jobban voltak hangolva a fajfenntartásra, ha rája néztek. Nevelő városa táviratilag üdvözölte mint a társadalmi rend megmentőjét. A fiatalember okos szemei látták, hogy ezt az egyetlenül kínálkozó alkalmat meg kell ragadni, hogy most, mikor serkedő emlőit feléje ingerli a siker, most kell örökre magához ölelni. És mert a kis országban az irodalom volt a legnyitottabb ajtó a földi jókhoz: elkezdett írni szabályos, enyhe, zsongító elbeszéléseket és regényeket. Volt ezekben a szabatos, világos és hibátlan magyarságú elmeművekben kedves bakfis, ki a bakfisság programját enyhén csiklandó játszisággal játszogatta. Volt könnyelmű és szerelmes hadnagyocska, előírás szerint züllegető magyar nemes, sőt dacára a Plachota óriási fogyasztásának, még kurucokat és honvédeket is tudott találni a hazafias házi fogyasztás számára. A nagyváros elegáns női fürdőiben alkalmaznak szép fiúmasszőröket, kik ügyes ujjakkal a legálmosabb női test ösztöneit is fel tudják bizseregtetni. Ilyen lelki beau masszőrje¹⁸ volt König a magyar úri osztály legértéktelenebb, korpával bélelt részének. De az igazi művészete az élet volt. Bámulatosan tudott mindig úgy lenni az erősebb, a hatalmasabb oldalán, hogy az igazság, az erkölcsi rend Szent György-lovagjának látszott, ki szembe mer szállni a népszenvedélyekkel. Az antiszemita társulások védő tiszteletét élvezte, a zsidók nem bántották, mint olyant, aki minden látszat dacára mégis velük van. Sohasem veszélyeztette magát semmi erős felindulással vagy véleménnyel, csak akkor, mikor tudta, hogy a megütött ellenség úgy marad, mint a miniszter választója. Adyval és kortársaival szemben, amíg Ady élt, és sok lap állt rendelkezésére, a néma non interventio vasalt nadrágjában korrekteskedett. Ha fiatal íróval beszélt: megértő és jövőt szagló arcot vágott. Az akadémikusok közt pedig csóválta a fejét. De most, hogy Ady már évek óta mostohája kebelén pihent, hogy átfutó nedvek harcos öklét szétosztották a torkos rögöknek: irtózatos cikket írt ellene. Hamis idézésekkel a magyarság ellenségének és rágalmazójának vádolta, s mint költőt is lebecsülte. Természetes, hogy minden sváb kanonok pocakja fényes lett az örömtől: grófok, főpapok ünnepelték, s az apporte-ra jól beszervezett magyar ifjúság bálványai közt ápolta.

 

Lederer-Strommer herceg bő beszélgetésbe melegült Königgel, a többi tisztelettel hátrább vonult. A herceg barátsága, akinek dülledt szemű politikai tervei voltak, nemcsak a népszerű írónak, az ifjúság vezérének és a nemzetgyűlési képviselőnek szólt. A herceg nagyapja pénz nélküli, föld nélküli lézengő osztrák spadassin volt, akinek csak családi címere és adósságai lógtak a nyakában. Mikor aztán a negyvennyolcas forradalom kitört, felajánlotta szolgálatait az uralkodóháznak. És tényleg: olyan szorgalmasan gyújtott fel magyar falvakat, öletett és akasztatott, hogy méltányosnak látszott az általa jól megtrágyázott magyar földből egy jókora darabot neki adni. Így a Lederer-Strommer család máról holnapra magyar történelmi osztály, nemzetfenntartó elem és konstruktív világnézet lett. Az unoka már Tas vezérig vitte vissza származását. És éppen egy cikket kért Königtől, hogy egy hangulatos képben adja meg a család történelmi távlatát az ő páratlan művészetével. König előzékenységgel, de amelyben fölényessége semmit sem fogyott, felelte:

 

- Kérlek, a dolog annál kedvesebb munka nekem, mert, ha jól emlékszem, egyik ősöm együtt harcolt egy Lederer-Strommerrel a Mátyás fekete hadseregében. Közös családi emlékeket újítok fel.

 

A herceg gondolt magában egy vastag-nagyot. De végtelen kedvességgel hajolt meg az író előtt, s továbbment egy arra hullámzó hölgytársasággal. Königet már Borkuthy Eveline foglalta el:

 

- Ritkán látjuk, rossz ember.

 

A König jól ápolt arca egyszerre fáradt és szenvedő lett:

 

- Magam fájlalom ezt legjobban, édes Eveline. De rengeteg dolgom van. Egy nagyobb irredenta drámán dolgozom.

 

Az irredenta szóra Eveline arca mohácsi vészes fájdalomba borult. Mögötte női táborkara – vén muszájszüzek, apostolságba fülledt özvegyek – utánaborult. Az Eveline könnyzacskói már megnyíltak, hogy a mai napra előkészített hat csepből leadjanak egyet. De meggondolta, hogy még nagy és nyilvánosabb könnyalkalmak várnak. Mélyet sóhajtott, és mély érzelemmel nézett a König szemébe.

 

König egy arra menő fiatal színésznőnek lopott oda valami kedves bókot. Eveline-ben felébredt a gondosan elföldelt Weinkeller Háni, és egy nagyot káromkodott: - Nem fog elvenni, egész biztos, hogy nem fog elvenni, rázza ki a hideg. Fiatal csirkék után fut a vén szamár. Még ha valami nagy író volna! De a kisujjam többet ér, mint egy vagon König Lajos.

 

Bokody Tamás az egyik kisebb terem szegletében sugározta szét elámult csúfságát. Ez a szétütő centrifugális csúfság valahogy egybemozdult a hatalmas csillár fényével, úgyhogy a Bokody esztétikai veresége folytonos tolulásban töltötte meg az egész termet. Ő ma szereplő itt: Boór titkon odahatott Póstásnál, aki a Hunnia klub főtitkára volt, hogy őt hívják meg az egyik előadónak. Szegénynek aztán nyakába varrták Plachota egy új szimbolikus irredenta szerzeményét. Körötte lázas várakozásban a többi szereplők izgultak. Klenák Irén, aki körül hat udvarló is szellemeskedik, egy kis tükörben nézi magát, mindegyre, kielégíthetetlenül. Csak magát látja, s hallja füleiben már az énekére kitörő tapsot. Erős vonású, inkább férfias arca s széles, nagy kéjek után harapó szája lázas a türelmetlenségtől. Minden percben púderrel tompítja arcának túl élő színét. Hangja most durva és bántó. Az a hang, mely egy óra múlva a halhatatlan emberi zokogás megsírója lesz. Durva és közönséges az arc is, melynek néma beszéde nemsokára lélekké fogja szépíteni a rá néző úri Calibánokat. Apor Benedek, aki ma életében ezredikszer fogja eldübörögni a Vén cigányt, egy roppant rokokó karszék dús ölelésében ül, és királyi szétdomborodása mögött számlálja, mi mindent vehet a ma esti honoráriumból. Mellette tipeg Hingenauer tanár úr fekete császárkabátban. Szemüvegét idegesen le-leveszi, hogy újból feltegye. Szokott fanyar mosolygása majdnem belesápad az izgatottságába. Belső zsebéből mindegyre egy írást vesz elő, belenéz, ajkai mozognak, visszateszi. Ma ő fog rövid történelmi pillantást vetni a magyar képzőművészet történetére. A kis Kuthy Ilonka, a csodálatos bakfis művész, aki a magyar falu illatával diadalmasan ostromolta meg Budapestet, Bokody mögé húzódik, s nagy, meleg barna szemeit tartja maga elé védelemül. Védelemül, mert halálosan remeg mai szereplésétől, és még jobban Klenák Iréntől, aki valahányszor arra pillant, mérges, döfő szavakat szúr szétsugárzó fiatalsága felé. Mert itt most mindenik ellensége a másiknak. Mindenik sürgeti a másikat, hogy rövid legyen, mindeniket töri a frász a tapsért, mely a másiknak fog szólni. Kicsinyes célzásokban, apró szúrásokban, kétes mosolygásokban bántják egymásba a felgyűlt életmérget. És ezek a görény lelkek mindjárt fényes szárnyú hattyúk lesznek: a végtelenség izenetét s az emberi szánalom nagy ölelését fogják hozni a lelkekbe.

 

A roppant csillárokból dús özönnel ömlik a fény. És a fény széles mozdulásában mintha rohanóvá lenne minden. Mintha az egymásba nyíló rengeteg termek, a tündöklő falak, a tükrök, a képek, a dús aranyozású bútorok: a dermedt látszatú anyag minden formája beleforogna a fény örvénylésébe. És mintha belekeringenének az emberek is: a frakkos és egyenruhás urak, az erkölcsvilágrendesen meztelen hölgyek. Mintha tovairamló óriási zápornak csillogó átpillantása volna az egész. Szinte várja az ember, hogy az eliramló emberek felsikoltanak, s karjuk kivonaglik megtartó partok után. De mindenki mosolyog, érdeklődik, kérdez, felel. Kis, egymásnak való lelküket úgy cirógatják egymás ölében, mint vénkisasszonyok egymás ölebeit. És úgy hazudnak egymásnak, úgy gyűlölgetnek, döfögetik egymást, mintha nem volna holnap és nem volnának koporsók.

 

A pompás palotát Lederer-Strommer herceg engedte át a Hunnia klub céljaira. A Hunnia klub a társas összehozás álarcos célja alatt az arisztokrácia és a főpapság nagyszerű műhelye volt, hogy újból és örökre magukévá szervezzék a magyar Kaliforniát. Idecsalogatták a középosztály felsőbb rétegeit: bírákat, tanárokat, egyetemi tanárokat, ügyvédeket, az ipar és kereskedelem keresztény nagyságait, művészeket. Mindenik számára volt valami mézesmadzag: méltóságos vagy főtanácsosi cím, kilátásba helyezett pártfogás, parolázó grófi tenyér vagy más zsákmányocska. Aztán ezeknek az eszével, tudásával és szorgalmával gyúrták magukénak a lelkeket, az egész társadalmat, az ország jövőjét. Látszólag mindent ezek az úgynevezett szellemi munkások csináltak. És ezek a szegény bokáig-nadrág méltóságos urak, főzelék főtanácsosok tényleg azt hitték, hogy ők terveznek, gondolnak és csinálnak közéletet. Pedig valójában ügyes és hatalmas kezek vitézjánosai voltak. Azt a szerepet játszották a tragikus magyar gyarmaton, melyet a felszabadított rabszolgák a kávéültetvényeken vagy az eunuchok a török nagyúr udvarában. Ők szónokolták vagy hízelegték, nevelték vagy büntették be a régi sorstestvéreiket az uraknak országot, hatalmat, dicsőséget, pezsgőt és szajhát termő munkába.

 

Már Póstás Lajos is megjelent, ami azt jelentette, hogy a vendégfogadás ünnepélyes perce közeledik. A kis ember frakkja, ingmelle, nyakkendője valami sajátságos, külön szorgalmú sugárzással volt frakk, ingmell és nyakkendő. Ringó, kecses mozdulatokkal járta végig a vendégeket, s mint okos lelki borbély: egy-két szóban minden lélekre odakente a kedvenc pomádéját. Mellette lépdelt felesége – mert a házasságnak végzetesen meg kellett történnie -, egy széthervadt, túlérett, köbtartalmas napraforgó, melynek napja már senki sem kívánt lenni. Ha Póstás az elegancia prímhegedűje, felesége az előkelőség nagybőgője volt, s még ezeket a nagy termeket is teleharsogta nehéz előkelőségével. A nők közeledtére igyekeztek másfelé szórakozni vagy mély beszélgetésbe merülni egymással: de a férfiak különös, hangsúlyozott, majdnem verejtékes udvariassággal foglalkoztak vele, mert Póstás Lajos sok díszlet mögül döfhet az emberekbe. A Póstás nyomában van, mozdulatait, beszédét visszhangozza Luczenbacher, az Andrássy úti házmester fia, aki már főtanácsos s a legitimizmus jobbik esze, de lelkileg megmaradt házmesternek. És most is olyan pincelakásos alázattal hajlong mindenki előtt, mintha a kapukulcsot és a lámpát előzékenykedné az emberek orra elé.

 

Az egymásba hullámzó, halk mormolású tömegen keresztül Kelecsényi báró, előkelően nyurga fiatalember, evezett Póstás felé. A szája megadta mindenkinek a kellő mosolygást, termete ide-oda hajlott, de szemeit láz verte, arcán szorongás didergett. Pedig a ma este dicsőségéből rája vár a legnagyobb rész. Félrehívta Póstást, az izgalomtól dadogva újságolta:

 

- Képzeld, barátom, a szobor még nincs itt. Tíz perc múlva megérkeznek az urak, s én nem tudom, mit mondjak. Irtózatos!

 

Vonásai majdnem sírássá estek össze. Szemei megverten tébolyogtak, s a küzdelemre nem szokott fiatalember, mint egy gyermek tipegett Póstás előtt. Póstás kifeszítette mellét, lábujjhegyre állt, hogy nagy, biztos, mindeneket intéző Póstás Lajossá toldja ki magát:

 

- Ne félj, kedves barátom, én mindenre vigyázok. Póstás Lajos mellett nyugodtan lehet aludni. Most kaptam telefonértesítést Boórtól, hogy a szobor pontban kilenckor itt lesz. Tudod, hogy milyen bogaras ember. Három nap óta többször küldtem a szoborért, s mindig az izenete, hogy csak az utolsó percben küldi. Nagyon fél, hogy valami pletyka támad a dolog körül. És ez végeredményben nekünk is így jobb. Ha az urak megérkeznek, egyszerűen azt mondod, úgy intézkedtél, hogy kilencre legyen itt a szobor. Ebben nincs semmi különös. Van addig mit nézniök.

 

A fiatalember arcára már visszajött a rendes, cirógatásra szokott élet. Vidáman, büszkén vegyült el a hölgyek közé. A szemek feléje fordultak, a fiatal lányok nagyobbat lélegeztek a levegőből, ahol átment. A dicsőség kőrisbogárpora már láthatatlan öleléseket izgatott feléje.

 

Nemsokára megérkezett Brexatoris Román, az Aisleithner miniszter titkára, és jelentette Póstásnak, hogy az urak pár perc múlva megérkeznek. A miniszterszagú ember láttára a szemekbe kijött egy tisztelgő kutya, s feléje csóválta a farkát. Mindenki igyekezett kezet fogni vele s egy-két kedves szóval beleérdeklődni az életébe.

 

Most már Póstás is izgatott lett, s izgatottsága átragadt a termekbe. Póstás, Borkuthy Eveline, König, Plachota, Bingenheimer egy csoportba álltak. Ők fogják fogadni az urakat, s most a jelenet utolsó részleteit beszélik meg. Egyszerre aztán megkondult a klub harangja. Mindenki az óriási fogadóterembe sietett. Póstás a fogadóbizottság élére állt. Már az Eötvös Búcsújának szentelt fájdalma volt az arcán. A Borkuthy Eveline arca olyan körvonalakba materdolorosásodott, hogy hasonlított a megcsonkított ország térképéhez. Ujjaival megtapogatta könnyzacskóit. Egyetlen nagy lélegzés emelte fel a melleket: a terem főajtaján beléptek az urak, Füley Lajos gróffal élükön.

 

Füley gróf már elmúlta a hatvanötödik évét. A majdnem kisfiús gonddal félrefésült haj, a körszakáll és a bajusz már őszek voltak. Betegül, fáradtan őszek. A sápadt, beteges rozoga fej vékony, rozoga nyakon rezgett. Olyan erőtlen, olyan összehullásra szánt volt az egész test, hogy az ember szinte látta örök találgatásban habozni a lelket küszöbén: - Menjek, ne menjek? - De a szemek mélyre fúrt kútjaiban, de a bajusz tövén, végigsugározva a bajuszszálakon, de a titokzatosra zárt ajkakon valami ős ravaszság volt, a feudális úr paraszti hajdanából átörökölt makacs furfangja az étvágyas életnek. Szemeivel is oly sajátságosan bandzsalított hol egyik, hol másik bajusza vége felé, hogy az ember sohasem tudta, hová néz. És a szemekben lappangó lélek bozontos rókafarkát mindig maga elé tartotta. Füley gróf született Mefisztó volt. De nem a drámák és kiváló színészek patetikus, geometriailag szabályos Mefisztója, aki a Faustban és az Ember tragédiájában örök igazságokat szaval a nézők hasába. Hanem az ős népi regék mély termésű Mefisztója: az ellenséges dolgokból, a természettel felvett küzdelemből, az életharc összes viszonylatából kitetsző rókaarc, az örök vermet ásó, az örök gáncsoló. Még mint ellenzéket, csak megbírták a kormányok: de jaj volt annak a kormánynak, melyet ő támogatott. Nevével örökölt, minden szegény vérével táplált nagyravágyó álmában olyan Bismarck-féle magyar kancellárnak építette fel magát, aki egész Európa ügyeit intézi. De képességei csak addig hatottak, amíg aláaknázni, elgáncsolni, hátba döfni kellett valakit. Mihelyt szervezésre, építésre, fenntartásra került a sor: a már ősökben elfáradt feudális úr darabokra hullt szét, mint egy elhasznált bomba. Ennek az embernek tényleg nemcsak lényege, de életereje, izmainak mindennapi innervalója a ravaszság volt. S mihelyt nem lehetett ravasz: előkelő hulla volt.

 

A gróf nyomán jöttek az idegen urak. Harmadik Napóleon szakállú franciák, hidegre cserzett angolok, túl szőke svédek és túl barna olaszok. Szegények már három napja vannak Magyarországon, de a pezsgősüvegektől még nem láthatták az országot, a tósztoktól még nem hallhatták a magyar munka beszédét. Képzeletükben kezdett Magyarország egy csodálatos pays de Cocagne-nyá¹⁹ zsírosodni, ahol az anyaméh, csodálatos természeti kiválasztással, hóna alatt egy csomó pezsgővel, hasában egy csomó pohárköszöntővel termi világra magzatát. És csak az a kérdés tétovázott bennük, mint egy eltévedt esti tücsök: vajon mi történik ezzel az országgal, ha az utolsó pezsgő s az utolsó tószt is elpukkan. Különben igen kedvesek voltak a sok jóért, és ők is elénekelték mindennap, hogy mindig rokonérzést tanúsítottak a magyarok iránt, hogy a magyar lovagias nemzet, és Budapest szép fekvésű város. És hogy a magyar vendégszeretet határait még a trianoni szerződés sem tudta visszaszorítani. Most is az érelmeszesedésig és a delirium tremensig nyúlnak.

 

Az idegeneket magyar urak nyájas serege bolygózta körül. Az egyházak részéről Habina püspök, Nyerges Sámuel és egy lutheránus főpap vendégszeretgették őket. Kíséretükben volt Aisleithner gróf, aki ernyedetlen szorgalmával egyszerre két miniszteri tárcát könyökölt ki magának. A miniszter örökösen szétszimatoló, kissé túlfejlett szaglószervével, véleményt osztó szemeivel, kérlekalásos szájával a közéleti szívesség terebélyes fája volt, mely mindenki számára tudott egy zöld ágacskát nyújtani. Az apja fillértelen német kóbor gróf volt, s öregkorára bekönyörögte magát telekkönyvvezetőnek valahol Ausztriában. Aisleithner grófnak már házai voltak Budapesten, s szép birtoka Monor környékén. Ő volt a germánizmus új szent Gellértje: falathoz, álláshoz, ranghoz segítette Herman tata minden kinyújtott tenyerű teremtményét. De őt már nem veszélyeztette a szeges hordó. Egészen biztos: a szegeknek olyan „kuláns”, közéleti-tapintatos kormánynyilatkozatot tudna leadni, hogy azok lemondanának minden ellenzéki ténykedésről. Különben lehetséges volt minden kormányban, s oly tömegesen volt államférfi, hogy miniszterelnök-jelölt nem tudott úgy mozogni, hogy beléje ne ütközzék.

 

Már a miniszter sarkában van Brexatoris Román, aki a miniszter jobbkeze, harmadik lába, harmadik és negyedik füle. Valósággal szervi kiegészítője főnökének. Ha a miniszter éhes, neki korog a hasa. Ha a miniszter ránéz egy csinos nőre, az ő szeme huncut pillantásra rándul. Ha a miniszter összeráncolja homlokát, ő már dühbe is gurult. De már úgy is emlegetik, mint az egyik ügyosztály vezetőjét. A miniszter ilyen kérdéseket szokott tenni hozzá: - Mi a véleményem a tanítók fizetése ügyében, Románkám? - Vagy: - Milyen állást foglalok a Kovács fegyelmijében, Brexikém? - A minisztériumokban legenda jár, hogy egyszer a miniszter – szórakozottságból vagy huncutságból – ezt kérdezte tőle: - Megy e a hasam, Románka? - És Brexatoris elsápadt, gyomrához kapott, felragadott egy újságot, és kirohant a teremből.

 

Magas gallérja közt minden erejével államférfiarcot strapál Feichtinger Károly, s csinos barna arcát államtitkosan komolyítja a hölgyek felé. Az alig harmincnyolc éves, de sokkal fiatalabbnak látszó férfi talán legjellemzőbb termése volt a megbolondult időknek. Ügyes, csinos, jól fésült, jól öltözködő, nagy csókteljesítményű sofőr volt, aki valaha még egy érettségi bukásig is eljutott a kultúra terén. Egy kicsit szemtelen volt, egy kicsit lódítgatott. De mindez jól állott neki, s annál nagyobb volt sikere a nőknél. Sok előkelő úrinő, fülledt grófi hölgy vagy étvágyas zsidó milliomoslány állította meg az autót erdő szélén vagy más rejtő alkalomnál, és juttatta új szerephez a boldog sofőrt. Az októberi forradalom első napján valami megrendelésre sietett autójával. Hát látja, hogy egy nagy tömeg rikoltozva tart a királyi vár felé. Feichtingerbe belecsapott a történelem, mint az istennyila. Leszállt az autóról, otthagyta azt az utca védelmébe, elkezdett dolgozni a könyökével, és a leghangosabban rikoltotta a leghangosabban rikoltott rikoltásokat. Egyszerre csak a tömeg élén volt, s az mint vezérét éljenezte. Így lett államférfiúvá. Másnap már mint az egyik minisztérium államtitkára dörögte a jól bevált dörgéseket az egyház, a feudalizmus és a dinasztia ellen. A kommün alatt aztán, mert az áhított népbiztosság helyett egypár nyaklevest kapott: nagy bő köpenyeges, széleskarimájú-kalapos, erősen összeesküvésnek stilizált ellenforradalmat szervezett a szovjet ellen. A kommün bukása utáni percben már minden budapesti honcsok tetején ő dörgött a forradalom patkányai, a vörös destrukció, a zsidó áfium ellen, s hirdette a kereszténység kurzusát a trón és az oltár jegyében. Bár mondatai kissé hasonlítottak a törekvő pincér vasárnapi műveltségéhez, de csinos fiú volt sok könyökkel és sok szóval: fel tudta verni a közéletbe gerjedt nők visítását s a csatorna üvöltését. Egy időre a magyar közélet élére került, ő csinálta az esőt s a szép időt. És csak azért nem vertek pénzt a képmására, mert ebben az időben nem volt érc hozzá. Politikai tudománya egyetlen, de sikeres elvből állott, melyet sofőrkorabeli titkos ölelkezéseiből szűrt le. A nőnél annál korlátlanabbul hódít az ember, minél szertelenebbül hazudik. Mármost: a tömeg mindig nő, még ha férfiakból áll is. Tehát: minél szertelenebbül kell neki hazudni, ha uralkodni akarunk rajta. Ezért a legképtelenebb dolgokat, angol segítséget, világpogromot, szerb forradalmat s más egyebet ígérgetett, s hétfőn a legártatlanabb arccal szavalta ellenkezőjét annak, amit vasárnap mondott. Adta a nagy titkok tudóját, jósolta, hogy egy-két nap múlva ez meg ez fog történni, és az üresen lejárt dodonai terminusok egy cseppet sem bántották. Végre aztán az államférfin annyira átütött a sofőrhumor, hogy egy napon, meglehetős közderültségre, legurult a hatalomról. A másik pillanatban már vad ellenzéki vezér volt. Szörnyű titkok leleplezésével fenyegetett minden kormányt. Állandóan olyan bomba volt, mely mindig elfelejtett felrobbanni a megjósolt időben. De minden múltja, tudatlansága, léhasága dacára a kereszténység egyik fő harcosának tekintették, és nagy vagyont szerzett. Mert kegyelmes úr volt, mert mégis azok, akiknek félnivalójuk volt, félhettek tőle. És mert a budapesti svábság csatornák körül lakó része erősen a pártján állott. Aztán a politika felé sárló hisztérikáknak ő volt a kedvelt Mén Marótja.

 

Puchberger Frigyes, meghatva, elünnepiesedve attól a gondolattól, hogy ő Puchberger Frigyest, a kereszténység nagydobját viszi a lába szárain: komoly méltósággal tartotta maga elé a hasát és a világnézetét. A forradalom előtt csak hasa volt Puchbergernek, mely nyugodtan elégítette ki plasztikai igényeit egy püspöki uradalom fő-jószágigazgatóságában. A forradalom, bármennyire is alkalmatlan berendezésű volt Puchberger a repülő technika számára, kirepítette a hivatalából. Ekkor történt, hogy az akkor divatba jövő világnézet szó, mint egy vakon dobott kő, beleütközött Puchbergerbe. Ettől fogva világnézete volt Puchbergernek, minden nap duzzadtabb. Irtózatos megvilágítással tudott leleplezni minden forradalmat, az ószövetségi bakalódásoktól napjainkig. Abszolonról, a két Gracchusról, Spartacusról, Dózsa Györgyről, Dantonról, Robespierre-ről, Kossuthról, sőt Kálvinról és Lutherről is olyan magánéleti szörnyűségeket tudott, melyek lehetetlenné tették ezeket az urakat minden magára csak egy kicsit is adó kaszinóban. Puchberger Frigyes napról napra szemmel láthatóan vastagodott a keresztény világnézet mestergerendájává. A kommün után aztán, ahol csak akadt egy heverő szék, ő felállott rá: és a szónoklás története Démoszthenésztől Kossuthig nagyon kis dadogás lett Puchberger Frigyes mellett. Első napi rikoltó sikerei után elhatározta, hogy most már műveli is magát az apostoli és államférfiszerepre. Ekkor jutott a kezébe a Klupák tisztelendő úr értekezése a világ berendezéséről, melyet a jó szláv pap az aszódi katolikus legényegylet számára írt. Puchbergerben tótágast állott a világnézet, mint a fogamzásra elszélesedő tehén. Csak most látta: milyen egyszerű dolog a világ és a politika. A népet a jó Isten azért teremtette, hogy teremjen, adót fizessen, katonáskodjék és szolgálja híven urait. Ha eközben valami apró kellemetlenség éri: bejelentheti a Mennyország kártérítő bizottságánál. Minden elégedetlenség bűn, mert lázadás az isteni rend ellen. Az urak az isteni akaratnak az emberi történelemben meghúsosodott hordozói. Minden forradalom istentagadás. Puchberger a kinyilatkoztatás elrévülésével kiáltott fel a végén:

 

- Lám, hogy gazember disznók voltak azok, akik engem kidobtak a jószágigazgatóságból!

 

És most már nem lehetett bírni a világnézetével. A főváros legdomborúbb népvezére lett, s nem volt keresztény kocsma, ahol meg nem védte a társadalom isteni rendjét. Minden beszéde végén kijelentette, hogy ő, ha kell, meg is hal a világnézetéért és a fajáért. A fajtám, a fajtám – ez volt a közéleti szerelmi vallomásának a refrénje. És tényleg: ahova a keze elért, ott még oxigént is csak sváb tüdők számára mértek. Ezért aztán az örvös szittyák, az ordas turániak és a bozontos hetumogerek megválasztották képviselőnek, s betették egy olyan állásba, ahol a hatalmas jövedelemért csak éppen dolgoznia nem kellett. A világnézet méltósága egész családján meglátszott. Felesége, gyermekei, még a szobalánya is oly ünnepélyes botladozással jártak, mintha mindegyre egy uszályt kellene félrehárítaniuk. Felesége, mikor megölelte férjét, kétszer akkorára tárta ki karját, mint amilyen a békebeli ölelése volt. Mert tudta, hogy most Frigyessel együtt egy világnézetet ölel magához.

 

Még ott voltak a kíséretben Tarnay báró, Eckhardt János, Rendeky és Onisioru, Mumhárt, Bzenszky és Herendy professzorok. Póstás Lajos jobb lába már előrefeszült, arcán a készülő szavak méltósága komorlott. Mindenekelőtt üdvözölte Füley grófot mint a magyar kultúra világgá kiötlő Atlaszát. Aztán az idegen uraknak mondott istenhozottat. Itt a magyar kultúra szentélyében vannak, ahol egypár legszebb kalászt fognak látni a megtépett nemzet dús terméséből. Rövid üdvözlésében háromszor fordult elő ez a mondat: - Én, aki húsz éve vagyok a magyar kultúra szerény, de lelkes munkása.

 

A tolmács rövid fordítása után Eveline fenségesült elő. Mintha hátulról egy buzgó inas fekete köpenyt segített volna rá, úgy borította el szemmel láthatólag a honleányi fájdalom. Még kezeivel is olyan mozdulatot tett, mintha begombolná, hogy le ne essék. Olyan dagadt, olyan vérző szív volt e pillanatban, hogy az majdnem kitetszett a fekete szövetre. A mély húrok súlyos rezgésével kezdte, és ezeknek a zokogásában még asszony volt. De csakhamar férfihangja lett, s szemei, orra, egész arca egy képviselőség felé öklöző férfiúvá lényegültek. Tragikus színekkel festette azt a gigászi erőfeszítést, mellyel a nemzet szent megszállotjai a széttépett haza testén is tovább építik az ős magyar lélekből fakadó kultúrát. Négy könnycseppje a beszéd közben fogyott el. A másik kettő az utolsó szónál csordult ki, mikor rendületlen hitét fejezte ki a magyar jövőben. Az ő beszédét is fordították az idegeneknek. Aztán König németül, Plachota a francia nyelv tresztinai dialektusában, Brexatoris olaszul, Bingenheimer angolul üdvözölték a vendégeket.

 

Az üdvözlésre először Füley gróf felelt. Íme, itt látja egy csoportban mindazokat, akik a magyarságnak életet és jövőt jelentenek: az ős magyar lélek kiötlő megnyilatkozásait. Magyarország lelkileg integer maradt. Amíg a magyar kultúrát, a magyar szépséget, a magyar lelket egy Habina püspök, egy Aisleithner, egy Plachota, egy König, egy Nyerges Sámuel, egy Borkuthy Eveline, egy Bingenheimer, egy Hingenauer, egy Maczuga, egy Klenák Irén – de hogy is tudná mind elsorolni, hiszen akkor mindenkit meg kellene nevezni, aki jelen van a teremben – képviselik: addig el meri mondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz.

 

Egész komolyan, sőt akart meghatottsággal beszélt. De az arc megmaradt a gúnyos rókaarcnak, mellyel saját mondatait is ravaszul szaglászta körül. Olyan sajátságos volt, mikor ez az arc mondta el az utolsó mondat hangzatos biztatását. Mintha a magyar jövő nyitott kalitka volna, tele holt madarakkal. És a közeledő róka étvágya humorában mondaná: - Na, röpüljetek el, kicsikéim! - Percekig zuhogott a taps. Plachota boldogságában elfelejtette előbbi haragját, és odasúgta a hozzá közel álló Mihulecnek:

 

- Nem vette észre, édes barátom, hogy engem előbb említett, mint König Lajost? Füley gróf az egyetlen arisztokrata, aki teljesen jártas a magyar irodalomban.

 

Azután egy szakállas francia beszélt. Természetesen a legjobb indulattal volt a magyar nemzet iránt. Elismerte, hogy a trianoni szerződés miatt sokat szenvedett a magyar nemzet, és sok mindent vettek el tőle: határozottan elismerte. De csak dolgozzék a magyar, aki dolgozik, él.

 

Póstás, aki az egész beszédből csak a Trianon szót értette, azt hitte, hogy a francia a tiranoni béke megváltoztatását ígéri. Harsogva vezényelt éljent, és erre az egész terem őrült lelkesedésbe zúdult. Majd szétosztották maguk közt a franciát. Utána Habina püspök ajándékozta meg a lelkeket egypár nemes gondolattal a művészetről:

 

- A rózsa, az szép, hölgyeim és uraim, de nem művészet. A szobor művészet, mert szép plusz emberi lélek. A magyarságnak ezt a pluszát jöttünk el megnézni. A rózsa csak anyag: földből kinőtt, magból lett matéria. A szobor anyag és lélek. Mozdulatlanság és szárnyalás. Mozdulatlan mint anyag, szárnyalás Isten felé mint lélek. A művészet a meglelkesített anyag centripetális ereje. A centrum: Isten. A művészet a legegyetemesebb istenkeresés.

 

Beszéde rövid negyedóráig tartott, és a végén különösen Kelecsényi szobrára hívta fel a figyelmet. Amíg beszélt, Nyerges Sámuel szemüvege mögül áhítatos mosolygással hallgatta, s közben-közben helyeslőleg biccentett a fejével. De voltaképpen félretaszítottnak, üldözött protestánsnak érezte magát. Neki volna most ott a helye, ő mutatná meg, hogy kell ilyen alkalommal beszélni. Fanyar megjegyzések fakadtak benne a beszéd nyomán: - Én nem rózsával kezdtem volna, ez már lejárt szimbóluma a szépnek. - A centripetális szó igen tudományoskodó egy hangulatkeltésre szánt szónoklatban. - A művészet nem istenkeresés, a művészet a megtalált Isten boldog öröme a mozdulatlan anyagban. - És egy nagy metaforafelhő kelt fel benne, s vigasztalva borította be a keserűségét, mint Illés prófétát.

 

Most Hingenauer tanár úr ült egy kis asztalka elé. Egész feje körül csavart hetvenöt hajszála sötét keretében sápadt volt a koponyája. A fanyar mosolygás leszorongott az ajkáról, de szemei megmaradtak szúrósnak és kritikusnak. Tompa, tudós hangon kezdte olvasni értekezését. De már senki sem figyelt rá. Mindenki az idegenek felé volt élet, azok pedig a hölgyeket nézegették. Csak egy kis karikalábú olasz, akinek életét a pezsgő adakozóvá duzzasztotta, kiáltott mindegyre bravót közbe. Egyszer aztán Aisleithner ügyesen odasúgta Hingenauernek, hogy értekezése kiváló, de fejezze be. A tanár sápadt tapsok közt tűnt le. És mert a színészek szereplésére csak vacsora közben került a sor, megkezdték a kiállított művek bemutatását.

 

Plachota először is a Huszti Ernő plakettjeihez vitte az idegeneket. Ott rögtön kikereste a saját képét: - Akkor készült, mikor Botond házassága című regényem megjelent – lelkendezte az uraknak. Aztán olyan lett az arca, mint egy kibontott pávafarok, és megveregette a Huszti vállát: - Ez derék művész, a szüzsé megválasztásában és kidolgozásában egyaránt kitűnő. - Az idegenek tétován néztek egymásra, s majdnem csikorgott az arcuk, amint méltányló kifejezésbe facsarták. Csak a kis talián tudott visszaböfögni egy pohár pezsgőnyi lelkesedést: - Superbo, superbo, un altro Cellini – és kezet szorított a boldogságban majdnem szétpárázó Husztival.

 

Alig néztek meg egypár dolgot, amikor az előcsarnok ajtajánál tolongás támadt. Kelecsényi báró arcán, szemein kilobogott a győzelem. Póstás Lajos mély tisztelettel jelentette, hogy a Kelecsényi báró csodás szobra, a magyar képzőművészet legtökéletesebb virága megérkezett. A hír végigfutott a termeken, mindenki tolongott meglátni a csodát. A nők ajkán már ott volt az eltikkadó „ah!”, a férfiakén az elámulástól forró gratuláció. Zöld vászonba beburkolva hat birkózó karú munkás hozta a hatalmas tömeget. Kelecsényi báró, kidagadva önmagából, mint egy húsvéti kalács, boldogan vezényelte, hová állítsák a szobrot, hogy a fény szőke lányai még szebbé cirógassák. Az urak körülállták, Füley gróf arcán már műértő helyeslés volt, Póstás olyan arcot vágott, mint egy békebeli trénszakács, ha a tábori konyha ablakán a Gotterhalte zúgott be. Minden fej belehajlott a közös várakozásba.

 

A szobor helyén állott. Akkor Kelecsényi, mintha egy apoteózis sugárzása elől vonná el a függönyt, meghúzta a vászon szárnyait összefűző zsinórt. A burok kétfelé válva esett a földre. Ott állt a szobor, de már szobor volt mindenki. A Lót feleségének csodája egyszerre több száz példányban ismétlődött. A döbbenettől jéggé fagyott levegőben dermedt arcok, eltágult szemek meredtek a szobor felé.

 

Egy óriási gipszkecske állott előttük a nőstényre rohanás ledér pózában. A fej úgy volt kecske, hogy bizarr-gúnyosan, ravasz-buján a Füley gróf feje volt, bámulatos, lényeg szerinti azonossággal. De fej volt hasán, a támadó fallosz fölött, fej a két térden. A has arcában a Habina jól táplált ideálizmusa, a térd arcain Nyerges és Kelecsényi vigyorogták elő legbelső lelküket. És hátul, a párzástól felkiáltójellé rohant rövid farok alatt Póstás ájulva látta meg saját bandzsal tekintetű, kecskére vált arcát.

 

Szegény Kelecsényi báró abban a pózban fagyott be a levegőbe, melyben a zsinórt meghúzta. Jobb keze előrenyújtva, egyik lába előrelépve, arcán a Gorgon-fej borzalmas visszatükrözésével. Póstás fehér volt, mint az ingmelle, de gyilkossá sötétült szemeiben már méreg és tőr volt. Ajkára kis nyálbuborék jött ki. A Füley gróf vonásai is szétzilálódtak, mint egy széltől felkavart csalit, és egy pillanatra megjelent az ős ragadozóúr, aki most képes volna leszúrni valakit. De a másik percben már bágyadtan legyintett, s mosolyogva fordult az idegenek felé:

 

- C'est une plaisanterie assez mal placée.²⁰

 

És már kész is volt a mesével. Kelecsényire több művész nagyon haragudott, hogy egy arisztokrata elüti őket a pályázaton. Ezek bizonyára az utolsó percben belopóztak a rosszul őrzött műterembe, s ezzel a szörnyeteggel cserélték ki a szobrot. Valószínűleg a munkások is meg voltak vesztegetve. Csak az eredetinek ne legyen baja, úgy ez a rossz tréfa meg is bocsátható. Végtelenül értékes kincset veszítene vele nemcsak a magyar, hanem a világ művészete.

 

De az idegen urak legtöbbjén érdekes változás ment végbe. Eddig udvarias figyelemmel nézegették, s hűvös, kötelességszerű bókokat mondtak. Most egyszerre élővé lendültek, s szemeikben megjelent az a fény, melyet egy nagy alkotásban elénk rohanó lélek szokott felgyújtani. Közelebb mentek a szoborhoz, mohó hajlásokkal nézték minden oldalát, apró kiáltásokat hullattak: - C'est magnifique! - Épatant! - Quelle hardiesse! - Végre egy francia műintézet igazgatója elragadtatva mondta:

 

- Akárki csinálta ezt a rengeteg tréfát, nagyszerű művésznek kell lennie.

 

Füley gróf már maga is elismeréssel ízlelgette a szobrot. A közönség is felszabadult a jégpáncél alól. Hangos nevetés, tréfa és tetszés túláradták a megbotránkozók komolykodását. A nők a csók csiklandásával lopták szemeiket a gigászi erotika felé, s a szobron át már odagyengültek az ismeretlen művésznek. Póstás felhasználta ezt a nagy összekavarodást: odament Bokodyhoz, aki a rémület és gyönyörűség görcsös vegyületével nézte barátja roppant tréfáját. A Póstás arca fehéren izzott, megfojtó szemei rátapadtak a művész hosszú, vörös nyakára, úgy lihegte az arcába:

 

- Bokody, hagyja el rögtön a klub helyiségét!

 

Bokody úgy tápászkodott ki a csodálkozásból, mint egy több lábát elvesztett keresztes pók.

 

- Hát ez már mi? - dadogta megbíborulva.

 

- Hagyja el rögtön a termet! - harapta újból a düh veszettségével Póstás.

 

Bokodynak mindkét kézelője kibukott a frakk ujjaiból. - De a szerepem – hebegte szétmállva.

 

-Bokody úrnak nincs szerepe. Menjen ahhoz a gazember barátjához, a gazember Boór Bálinthoz, mert gazember. Bizonyára csak azért ajánlotta ide, hogy legyen egy kéme, aki elbeszélhesse ezt a rettenetes botrányt. De meg fogja fizetni, meg fogja fizetni. Hagyja el rögtön a termet, mert szolgákat hívatok.

 

Bokody ezalatt egészen megváltozott. Csúfságai egyenként derültek fel, s mint hancúrozó kamaszok, valami nagy huncut derültséget futballoztak össze. Olyan étvágyas-csemcsegőn nézett a kis szerkesztőre, mint egy jó hazai falatra. Parasztos-csendesen mondta:

 

- Jól van, jól, azért nem kell megrepedni. Hanem ez szép szobor, igen szép szobor. Póstás úrnak még nem láttam ilyen sikerült fényképét, csak kárt ne tegyen benne az a kópé kecske.

 

Huncutul kacagott, és ez a kacagás úgy tele volt a magyar falu visszaütő ős humorával, olyan Ludas Matyi volt ebben a percben. Megvonogatta vállát, és kedélyes-nyugodtan kiment a teremből.

 

Mikor az óriási étkezőbe mentek át, Póstás odafurakozott Füley gróf mellé, s halkan, hebegve a belső hidegrázástól, bocsánatot kért a történtekért, és megígérte, hogy elégtételt fog szerezni.

 

Füley különös mosolygással nézett rá:

 

- Minek ez a nagy kétségbeesés? Talán nincs megelégedve a képmása elhelyezésével? Gondolja meg, hogy a feje én vagyok.

 

Az étkező roppant asztala köré körülbelül százötvenen ültek a kiválasztottak közül. A többi a melléktermekben, kisebb asztalok szabadabb kedélyessége mellé került. És az ős legenda a tejjel-mézzel folyó csodás magyar Kánaánról itt most tényleg megmutatta magát. Az ételek és italok mérhetetlen táborában, mint egy mesés rengeteg zsúfoltságában, szinte látni lehetett ólálkodni a lelkeket, vérszomjast vagy siránkozót, a birtoklás éhezőjét vagy a csók őrültjét, melyeket a maguk kis felelős lelkévé fognak belőlük enni az anyagból összetákolt emberek. Ha lett volna varázsvessző vagy babonás szó, melynek érintésére ezek a méltóságos és kegyelmes ételek és italok széthulltak volna mindama jajgatássá, vérré, verejtékké, átokká, melyekből lettek. De nem volt bíró a látszatok mögött, s mozdulatlan ízes pecsenyék, kacér illatú sütemények és csókra kerítő pezsgők várták az úri étvágyakat.

 

Az elhelyezkedés után a beszélgetés még mindig a magyar művészetről folyt. Mert mégis kellett egy téma, melyben a sok evésnek guruló élet társas lénnyé emberiesedjék. Az egyik idegen úr, maga is művész, kérdezte:

 

- Tegnap a művészotthonban tett látogatásunk alkalmával valaki sokat beszélt nekem egy Boór Bálint nevű művészről. Azt mondta, hogy óriási tehetség. Megmutatta egy művének a fényképmásolatát. Amennyire erről meg lehet ítélni, nagyszerű dolog lehet. Miért nem láttuk itt egy művét sem?

 

Füley könnyedén hárította el a kérdést:

 

- Az egy elzüllött ember, aki talán lehetett volna valaki. Talán már nem is él. Annyi bizonyos, hogy már rég nem dolgozik.

 

De Plachota rögtön a nyomába fortyant:

 

- Az egy kommunista gazember! Nem szobrot csinál az, hanem összeesküvéseket. Ő a magyar destrukció főforrása. A magánélete is irtózatos. Magam se tudom, mi tudta eddig megmenteni a börtöntől.

 

Borkuthy Eveline villáján egy hatalmas csirkecomb készült Evelinné lenni. De azért úgy emelte fel szemeit, hogy nagyon lélek, nagyon ideálizmus volt: - Én láttam valaha vagy két munkáját. Fogalma sincs a magyar pszichéről. Perverz idegen modorosságokkal, üres furcsaságokkal igyekszik hatni, és betegesen érzéki. Az ilyen művészetet éppen úgy kell irtani, mint a bacilusokat. Hogy lehet magyar művész az, aki soha egy hangot sem hallott meg az ős magyar erdő zúgásából, mely a mi lelkünk alaphangja?

 

Szavai körül olyan történelmi távlatot mélyített, hogy a többiek szinte látták, mint egy testetlen vízvezetéki csövet, amint egy finom köldökzsinór anyák, nemzedékek, évezredek nagy során át Weinkeller Hánitól a Dul király kisebbik lányához vezet. König hideg-nyugodtan összegezte:

 

- Ezek a faluból, parasztból felkerült emberek megbízhatatlanok a politikában is, a művészetben is. A politikát a művész hisztériájával csinálják, a művészetet szétpolitizálják. Különben is: Boór nem volt soha igazi tehetség. Csodálatos, hogyan gyűlöli ez az ember a magyarságot. Ha csak rajta múlna: ma kitörne a parasztlázadás, és mi mindnyájan alighanem rosszul járnánk. Egész nyíltan hirdeti, hogy a mai előkelő kultúrközéposztály helyett egy parasztokból lett középosztályt akar.

 

- Botot a parasztnak, botot és kalodát, ez a helyes politika. A paraszt olyan, mint a kutya: ha nem ütik, harap, ha ütik, szolgál – intézte el huszárosan a politikai bonyodalmat Styavnicki tábornok.

 

- A magyar falu máris sokban hódolt a destruktív világnézetnek. A paraszt önző, nem lelkesedik ideálokért. A jobbágyfelszabadítás alighanem egy nagy történelmi kimarjulás volt – mondta ünnepélyesen Puchberger, és magában örömmel vette észre, hogy az elvek terén már mestere, Klupák tisztelendő fölé került.

 

Nemsokára megkezdődtek a pohárköszöntők, s az idegenek káprázva látták, hogy Magyarországon több szó van, mint máshol az egész világon. Puchberger köszöntője tette a legnagyobb hatást. Kijelentette, hogy eddig csak nézte, nézte a világtörténelmet. De most kiáll a magyar vártára, és ő, Puchberger Frigyes odadörgi minden forradalomnak és minden destrukciónak: most már elég, most már éppen elég volt! A közönség felállott, s úgy tapsolt neki. Glodariu odasúgta a mellette ülő Mihulecnek: történelmi perceket élünk.

 

A tósztok általában megegyeztek abban, hogy a magyar kultúrát élő sövénynek nevezték minden forradalom ellen, s ebben a sövénykultúrában való egyesülésre hívtak fel. Az Eveline beszéde alatt, mikor anyai fájdalommal ecsetelte a destruktív erők, egy Ady, egy Móricz Zsigmond, egy Boór Bálint galád pusztításait az irodalomban és a művészetben, a kis taliánból kifordult a magyar vendégszeretet, s úgy kellett nagy kíméletesen elvinni. De öklendezései közül is kiszimpatírozott a lovagias magyarok felé. Huszti hetekig dicsekedett, hogy ő és Glodariu vitték ki: - Ha nem hiszitek, megmutathatom, a frakkomon még most is látszik a nyoma.

 

A feketekávé volt az olajág, mely a tósztözön megszűntét jelentette. Most Klenák Irén énekelt. És csodálatos: mintha az ének alatt ezek az irtózatos és undorító arcok megszépültek volna. Mintha az Isten és a törvény agyarakkal törtető vad életzabálókba belopózott volna: egy kis lélek, egy kevés ember.

 

Azután már bővebben folyt a pezsgő, s a felszabadult hangulat zuhogóbbá tette a termet. A dugott én kezdett felmozdulni, a titkos kéz kezdte elejteni a nehéz álarcot, mert tudta, hogy most már mindenkinek más szeme van. A megelégült gyomrok, mint telt rothadású mocsarak, jókedvlángot lidérceskedtek. A nők válla meztelenebb lett, s a felforrósodott levegőben párzás volt. A szavak is most már nőstény és hím szavak voltak. És amint ez a sok fényes arc egymás felé hajolt, kacagott, evett, ivott, beszélt, amint a sok kar lendült, a kezek s az ujjak bizarr árnyéka táncolt: mintha nem külön-külön egyének lettek volna. Mintha nem lett volna egy külön Füley gróf, külön Feichtinger, külön Plachota, Borkuthy Eveline, Bingenheimer, Puchberger, Habina és a többi: gyomruk, epéjük, ágyékuk külön akaratú elhatároltságában. Mintha az ős ijedelmek egyetlen százfejű, százkarú szörnyetege zabált, röhögött, ágált volna a fáradtan alvó ország fölött.

 

Szerteszét pedig, az elfeküdt mérhetetlen városban, nyomorúságutcák fülledt kuszáltságában, sápadt vackaik lidércnyomásában aludtak a munkások. Azok, akik termik a pezsgősüveget és a pezsgőt, a finom poharat, a habos abroszt, a csillárt, az aranyos széket, a fejedelmi asztalt. És alvó gyermekek híg húsában, fojtott tüdőcskékben, rosszul táplált idegekben rágcsáltak a halál egerei. És a kis alvók éhes kis szájai felnyíltak a szörnyű levegőbe, szomorú kelyhei az éjszakának, s kérték az álomtól a nappal megtagadott falatját. És az apák kezein, melyeket a történelem fellobbanó haragja odaverdesett az örök rácsokhoz, még ott alvadt a vér. De jaj, az álom biztatásában megint öklökké szorultak a kezek. És az életet fojtó levegőben, az éhség görcsei s a holnapi gondok nyitott szeme előtt: a nyomorult ágy mégis felmozdult, két álom közt tántorgó gladiátor mégis ölel, hogy a történelem taposómalma meg ne álljon.

 

És hónapos szobákban, padlásműtermek szegénységében vagy kiverve, valahol az éjszaka irgalmában, feküdtek a lélek lázas kőművesei, a szellem, az álom, a jövő szent terhesei. Élet felé fakadó virágai a halálos fajnak, nagy sírásra kondult harangjai a süllyedő országnak. Elkergetett kutyái az életnek: asztalt és szívet senki sem terít számukra. Oh, számukra nincs biztató szó, nincs ajtót nyitó kéz! Rokontalanok, mert fajtájuk örök kifejezői. Hazátlanok, mert az összefogott munka megtisztult hazáját jelentik. Rájuk ütve a bélyeg: a társadalom ellensége, mert milliókat egybeölelő igazságnak születtek. És mégis, az álom tépő lázaiban, az ébrenlét kietlen gondjaiban, a börtön és az éhhalál ijesztései közt, az egyedülvalóság csüggedésében, idegen orgiák zaja mellett: mégis álmodnak, mégis alkotnak, mégis teremnek. Mert kell a drága halott a szemrehányó magyar temetőknek.

 

És mindenütt az elfeketült országban a távoli ég hideg hunyása alatt: aludtak a magyar falvak. Aludt a rög barna kovácsa. De fél szemmel, de fél szívvel s övéi szívében is szorongott az éjszakába téresült mezők felé. Nem nyughatik nyugton a vak óriás, ki hátán viszi az ügyesek, a ravaszok, a kicsinyek világtörténelmét. Künn kenyérben, borban, húsban terem az urak finom lelke és lelket igázó hatalma. Vigyázz, Bence, jég meg ne verje, lopó meg ne lopja, torkos állat kárt ne tegyen benne. Nem elég, hogy hullnak a csemetéid? Ragadó vészben, tudatlanságban, alkoholban lesi a halál csókjaidat, lágy selymes bölcsők dús termője. Oh, elhagyott magyar falu, ó termő magyar falu, ó augusztusi pazar éjszaka!

 

És túl az elítélt ország határain: Galíciában, Ukrajnában, Oroszországban, a Balkánon, Tirolban, Olaszországban, Flandriában csendes rögök énekeltek a hallgató ég alatt: - Magyar paraszt voltam, kenyeret termeltem. Magyar paraszt voltam, vérem szétöntöttem. Most, hogy földdé lettem, megint kenyeret és bort termek. Vegyetek és egyetek, vegyetek és igyatok, kedves idegen éhesek és szomjasok. Mi volna értelmem, ha ti nem ennétek, ha ti nem innátok? Mi volna életem, ha ti nem élősködnétek rajtam?

 

 

 

 

14. Bérgyilkos. (fr.)

15. Kedvel. (fr.)

16. Szolga (ang.)

17. Hurut (lat.)

18. Szépségápolója. (fr.)

19. Eszem-iszom ország. (fr.)

20. Ez meglehetősen rossz vicc. (fr.)