Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Második könyv:
SZENT GELLÉRT ÉJSZAKÁJA

 

4.

 

 

 

 

Mikor Bálint az ebédlőbe lépett, az az érzése volt, hogy onnan abban a pillanatban elrebbent valaki. Tekintete beleütközött az ebédlő nagy tükrébe. Ott olyan irtózatosra változva látta arcát, hogy most már valami tűrhetetlen sajgást érzett egész testében, mely düh és fájdalom is volt. Leült az asztal mellé egy székre. És most, most határozottan látta egy könnyű szoknya átlebbenését a másik szoba bezáruló ajtaja mögé. Tényleg megtörtént-e ez ezelőtt egy perccel, és a szem csak most fényképezte át tudatába? Vagy csak belülről, egy lezsúfolt félelemből jött elé e kép, hogy kezdődjék az őrület, és marcangolja a fájdalom? Pár pillanat múlva fiatal cselédlány jött mutatott sietséggel a terembe. Arcán az a különös rögtönzött kedvesség volt, mely mögött egy ijedtség szokott leskelődni:

 

- Kezeit csókolom. Mindjárt jön a méltóságos asszony, csak a pongyoláját veszi fel.

 

Bálint szeretett volna beleöklözni a cseléd arcába, hogy a vérrel kicsorduljon a titok is a mosolygás mögül.

 

A cseléd visszatűnt. Bálint valahogy egész testével, egész bőre felületével beszimatolt a levegőbe. A körülszorított vad önkéntelen szimatolása volt ez, amikor minden pórusán át beérzi a halált. Valamit érzett ebben a levegőben, valamit, ami a csók atmoszférájából való volt. Most már vad tapadással nézték szemei a terem két hatalmas díványát. Mind a kettő egyforma nyugodtságban mutatta a közvetlen takarítás utáni rendességet. A szépen elsimított csipketakarót, az arányosan elhelyezett hímzett párnát. És mégis, mintha az egyik párna félrecsúszása valami lázas mozdulatot, a csipke fodra valami titkoló sietséget őrzött volna meg. És mintha a dívány meleg, barna húsában még halk vonaglások visszhangoznának.

 

Érezte, hogy valami féktelen, oszloprázó düh árasztja el. Ez az ő vacka, az ő utolsó menedéke az életvadon hajszái elől. Itt, ha nem is lelt társra az ölelésben, de legalább az elhitető erő vigasztalt, hogy még fiatal és győzelmes élet. Holt meteor már, ki még ezt a kis romlott állatot sem tudja a maga útjára ragadni? Ki meri szétfetrengeni az ő királyi ölelése nyomait?

 

Lassan szorította össze ökleit, s mintha tenyerén érezte volna a gőgös kis nyak vonaglását. Talán leggyógyítóbb volna nekirohanni a néma anyagnak, tépni, zúzni őket, eltiporni bennük a megtörténteket. De mikor az ősmagára emlékezés őrület, s csak a legőrültebb önhazudás józan és valóságos a renddé szokott őrületek világában.

 

- Pedig nem szeretem, egy percig sem szerettem. Mit nekem az egész nyomorult kis szajha. Honnan jön hát ez az őrület? Hiszen tudtam, hogy romlott volt már bölcsőjében.

 

Most már nagy megdöbbenés fogta el. Mintha halálos szakadékot pillantott volna meg magában. És mintha érezte volna, hogy minden tragédia és a halálnak ijesztései csak onnan jöhetnek, és nem a külső világból. Ő maga a lenehezedő végzet saját élete fölött. És egyszer majd eljön az elgyengítő perc, amikor lezuhan saját életére: és nem lesz segítség, nem lesz menekülés.

 

- Ne vágjon olyan zord képet, maga jókor kelő.

 

Még mindig gombolva pongyoláját, Rendekyné állott a megnyílt ajtóban, szokott lanyha kéjű mosolygásával. Bálint az újból feltorló dühtől köszönni sem tudott. A jókor kelő jelző gúnyja új bántással harapott belé. Igaz, hogy még csak délelőtt fél tizenegy óra volt. De már hetek óta majdnem mindennap ilyenkor, sőt jókorabb is jött. És Ildikó már mindig ott remegett az ablaknál, hidegrázósan a várt ölelés kéjétől. Mert ez volt a legalkalmasabb idő. Rendeky ilyenkor sohasem volt otthon, a gyermekek is iskolában voltak, vendégektől sem lehetett félni. Hiszen éppen az asszony mondta, hogy ilyenkor jöjjön. Még tegnap is így volt, és ma már mintha semmit sem tudnának róla. És még kérdezi, hogy miért vág olyan haragos arcot! Mikor nagyon nőstény szemeiben olvasni lehet, hogy minden rezdületében ismeri azt a vihart, mely most a férfiban tombol.

 

A nő kacagva odalebbent Bálinthoz, friss mosdás szagú kezével meglegyintette arcát:

 

- Még csak nem is köszön. Bal lábbal kelt fel uraságod.

 

Megint nevetett. Leült a Bálint mellett levő székre, úgy, hogy térdei már lehelték Bálint térdét. A székben inkább szétfeküdt, mint ült, s szétpálló kék szemeiben odatartotta magát neki: vén bolond, itt vagyok én, nem jobb falat vagyok, mint az a nem neked való rongyos kis fruska? - mondta az egész teste.

 

- Hol van Ildikó? - kérdezte parancsoló-fenyegetőn Bálint.

 

- Na, maga szép gavallér. Hát én nem vagyok elég jó magának?

 

Bálint nem felelt. Az asszony belehajolt a férfiba:

 

- Ugyan mondja, mit akar maga azzal a taknyos kis csitrivel?

 

Kéjes-várón, halk lihegéssel lesett a férfi szemeibe. De a Bálint arcán úgy megvonaglott a szenvedés, hogy megint kacagóra fogta a dolgot:

 

- A kisfiú cukrot kér. Hamar cukrot a kisfiúnak! Ildikó, Ildikó, gyere be! Itt van Torony bácsi!

 

A bácsi szót gúnyosan elnyújtotta. Pár percig csend lett. Az asszony sem szólt. Örökölt asszonyhúsa megérezte, hogy az első szóra talán leöklözi ez a hatalmas ember. Az ajtó óvatos lassúsággal megnyílt. A kislány először a fejét dugta be. Erősen anyja szemeibe kémlelt. Aztán vontatott, macskanyújtózásos mozdulatokkal jött be. Arca szederjes volt, s elszürkült szemeiben is csak villanásosan tűnt át valami kegyetlen, zöldes csillámlás. Biggyedt ajakkal mondott jó reggelt. Nagyot ásított. Aztán, mint egy apró gyermek, felült az anyja térdére, s átölelte az asszony nyakát.

 

Rendekyné megbabusgatta ujjaival a lány mellét:

 

- Gyere, gyere, mert Torony bácsi megver, ha nem tálallak fel neki.

 

Ildikó megint elbiggyesztette száját, aztán odadugta elfakult kis csőrét az anya arcához:

 

- Mamuka, Gyuri azt mondta, hogy a kék ruha nekem sokkal jobban áll, mint a piros.

 

Ez a piros ruha volt Bálint kedvence, ebben szokta várni őt. Bálintban új vér buggyant fel a döfésre:

 

- Tegnap még hogy enyim volt minden remegő porcikája! S ma már idegen és ellenséges – dühöngött magában, s megint kiviharzott az arca.

 

Rendekyné jól ismerte lányát: tudta, hogy az fog legjobban elbánni ezzel a felzilált Herkulessel. Lerázta magáról a kislányt, s tettetett sietséggel mondta:

 

- Na de én magukra hagyom a fiatalokat, nekem házi teendőim is vannak. Ildikó, hozz cointreau-t Torony bácsinak. Később majd én is visszajövök, ha megengedi morcosságod.

 

Lányos pukedlit vágott, és kilebegett. Csend lett. Bálint nehéz fellegű hallgatással nézte a lányt. Az térdeit babrálta ujjaival, s leárnyékolt pillái alól leste a ránehezedő arcot. De szederjes arcán gonoszság, összeszorított ajkai körül konok elhatározás volt.

 

- Ki volt itt az előbb? - tört ki Bálint.

 

A kisleány türelmetlenül rántott egyet a vállán.

 

- Ki volt itt? - ismételte elsötétedő arccal Bálint.

 

- Senki.

 

A férfi zsebeibe dugta ökleit, hogy ne üssön:

 

- Ne hazudj! Ugye, Czeglédy György volt itt?

 

Ildikó kéjesen feszengett hátra székében. Most már a férfi szemeibe nézett támadó-kegyetlenül. Kihívó, szemtelen mosolygással mondta:

 

- És ha úgy lenne, mi volna benne? Az legalább fiatal. Csak nem szórakozhatom mindig egy vénnel.

 

Bálint felszökött. Felkapta kalapját, kirohant. Érezte, hogy a másik pillanatban már valami helyrehozhatatlan történnék. Akkor lett újból tudatos maga előtt, mikor a negyedórányira levő homokbánya szélén állott, kezében a kalapjával. Miért állott meg, mióta állott, nem tudta.

 

- Egy kissé fáj a fejem. Nagyon rég nem dolgoztam, ez az oka mindennek. Hát arra születtem én, hogy ilyen apró nyomorult kecmergésekkel rontsam magamat? Ha nincs is kinek, ha nincs is miért, dolgoznom kell.

 

Talán a sok között mégis ez a legegészségesebb hiábavalóság.

 

És a roppant szervezet ereje felülkerült. Visszalökte lelke vak lomtárába az elmúlt perceket. Már nézte a homokbánya szeszélyes csúcsosodásait, rátátongó üregeit. Lilás, halványsárga, kékes és vörös üregek sajátságosan tátogtak, mintha a szemben komolyodó Sashegybe akarnának harapni. Vagy mintha a vén földbálna unott szájai volnának, melyet minden száján megver a csömör a beléje temetett embertörténettől. Bálint felmászott egy-egy szeszélyesebb ponkra, befürkészkedett a barlangok titkaiba, két rétbe hajtva termetét. Már az örök gyermek volt: az ős meseerdő feléje zúgatta lombjait. Látott csoda törpéket, alvó óriást, és a félelem rászederjesedett bőrére. A megmélyült homályban aranyhaj lebbent át, s gyermekszívének ezüstharangja felcsilingelt a szívében. Egy mélyedésben egy kis pocsolya tartott tükröt eléje. Megállott, hosszan nézte arcát. Aztán délcegen lépdelte körül, s nézte a vízben hatalmas alakját. - Azért legény vagyok a talpamon! - szepegett benne a fölébredt egyetlen fájdalom.

 

De valami magához húzta szemeit. Az egyik halmocska napos tövénél valami vén csavargó aludt. Hátán feküdt, széthajítva lábszárait és karjait. Ruhája száz és száz folt egybemarása volt. És minden folt, mintegy magával tépve egy darab testet, külön látszott esni a föld felé, a földbe, az elbújtató végtelen pihenésbe. Halálkaput döngető, szomjas, suhanó alvás volt. A fej is, a szürkén omló szakállú, félig kopasz fej is úgy dobódott oda a földnek, mintha már legurult volna törzséről, s hullna az örök lehunyásba. Bálint elővette zsebkönyvét, nagy vonásokkal vitte át e sajátságos alakot a papírra. De már testében ő volt a hulladék ember. És amint ez a süllyedő álom a nagy megnyugvás felé mutatott utat, érezte a züllés mámorát. Milyen szabad ez az ember! Az éhes őrületek erkölcsi világrendje s a belső világ nyitott szemű bírái nincsenek számára. Elszabadulva a cél és akarat zsarnokságából: felelősség, mások sírása nem gyötrik. Jött, hogy lelopja róla a védő rongyot, és magára vegye. Hogy ő feküdjék helyébe; lenni a napsütésen rongy, senki, semmi, gondolat és akarat nélkül.

 

A gyárkémények beordítottak az elmélázásába, a harangok kiáltották a keresztény hasak örömét. Ő is megindult a Krisztina tér felé. A Naphegy utca sarkán, a Ziegler vendéglő előtt eszébe jutott, hogy ebédelni is szokás. Talán jobb lesz itt, ahol csak este szoktak vendégek lenni, s egyedül lehet. Oh, ma nem akarja arcát idegen szemek elé vinni: hátha áttetszenek a felszakított sebek. Bement. Leült az udvar egyik szegletébe, a tavaszi fák boldog kacérsága alá. Lekönyökölt az asztalra, odafordult a túlsó partról eléje panorámázó Pestnek. A pincér harmadik kérdésére riadt fel:

 

- Nem bírom – hullott ki belőle két eldugott szó.

 

- Mit nem bír, a nagyságos úr?

 

- Jaj, igaz, mit lehet ebédelni?

 

A pincér terített, levest hozott eléje. Bálint nézte az udvart. Az esténként vendégekkel zsúfolt úri helyiség most csendes családi idill volt. Fától fáig vastag kötelek nyúltak, rajtuk a frissen mosott ruha. Oh, valakinek vér szerinti valakije lenni, s az élet parányi dolgaiban érezni a földig tartó szerelmet! A lelógós karú férfiingek, női szoknyák között egypár apró ruha: arasznyi bugyi, apró rékli, kis kötött sapka. Az udvar másik szegletében, a nyitott konyha előtt egy nagy barna asztalnál ült a vendéglős családja. A nagymama roppant okuláréval zöldbabot tördelt egy szitába. Az asszony, szép szőke és fiatal, egy lámpaernyőt varrogatott buzgó előrehajlással. Fehér arcára felserkedt a vidám fiatal vér. Melle olyan gazdag ígérettel volt anya. Száján a mosolygás az élet áldott íze volt. Mellette ült férje, barna, erős fiatal férfi, valami számolással bajlódott. Az asztal alatt egy csepp lányka egy óriási kutyán tanulgatta a papucskormányzás elemeit. Alig kétéves, haja fényes és selymesen lágy, mint boldog sírás felbuggyanása. Két nagy szeme olyan kék, hogy a kékségtől még tágabbak. Nagyok, tágak: hogy ez a millió furcsaságú koszos-szép világ befuthasson a kis emberbimbóba. Pehely kezecskéivel cibálta a nagy kutya füleit, s valami érdekeset csicsereghetett. Mert az nézte, nézte a gyermeket, s szemei melegek voltak, mosolygók és mélyek. Nagyon emberül apa volt szemeiben az öreg kutya.

 

A kiterített ruhák, a napos udvar, a szelíd tenyerű árnyékok, a dolgozó család, a gyermek, a kutya: Bálint sírásává lettek. A sírás átszűrődött a levegőbe, át a városba, égbe, földbe. Hideg és panaszos lett a tavaszi világ. Oh, hogy didergett, milyen védtelen és gyenge volt most a herkulesi férfi! Majdnem érintetlenül taszította el az ételeket, a bort meg sem látta. Nézte a várost, és látta a saját pusztaságát. Egyszerre felkapta fejét, mintha megütötték volna. Czeglédy György ment lefelé a hegyen, boldogan lóbálva kalapját kezében, szemtelenül fiatalon. Amint Bálintot meglátta, szétörvendő csúf vonásait tiszteletre parancsolta össze, s mélyen meghajlott: - Jó étvágyat kívánok, Bálint bátyám. - De szemeiben gúnyos diadal csillogott. Bálint majdnem felüvöltött. - Hát mégis ott volt ez a buldogképű! Hát ezért kellett őt elkergetni!

 

Fizetett. De nem látta a pénzt, nem hallotta a pincért, nem tudta, hogy elhagyta a vendéglőt, és hogy hazafelé megy. Most már fekete vihar sepert végig benne, élete minden fája zúgott-recsegett. Egy kirakat tükre előtt megállott, belenézett. Zilált arcú, űzöttvad-szemű, nagyon negyvenéves ember nézett vissza. Majd belerúgott a tükörbe.

 

Mikor a Verbőczy utcai házhoz érkezett, a földszint egyik lakásának félig nyílt ajtaja mögül három savószínű idősebb lány lesett kifelé. A másik lakásból pedig egy gömbölyű hasú, nagy, gömbölyű fejű, hosszú hajú férfi jött ki:

 

- Szervusz, édes Bálint, rég nem volt szerencsém, hogy vagy? - És erősen a művész szemébe kémlelt.

 

- Fejedelmileg, mint mindig – dobta oda Bálint.

 

- Na, hála istennek. A szemed ugyan nagyon körül van árkolva, s a szarkalábak megsokasodtak körötte. Bizonyára sokat dolgoztál az éjszaka. Ha megengeded, egypár perc múlva Gézával tiszteletünket tesszük nálad. Úgyis más vendégek is várnak fenn az ajtód előtt.

 

- A fene egye meg őket – mormogta Bálint, s felfelé indult a lépcsőn.

 

A második emeleten megint mind a két lakás ajtaja félig nyitva volt. Az egyik mögött egy széles szájú fiatalasszony, egy vénfiú arcú hadnagy s egy őszes nő kukucskáltak kifelé. A másikból egy sima képű, egyenruhás katonaorvos barátkozott a művész felé:

 

- Hogy vagy, édes Bálintom? Úgy hallom, hogy az utóbbi időben sokat szenvedtél idegeiddel.

 

- Tévedsz, kedves barátom, a hasam ment. Ha akarod, dokumentumokkal bizonyítom.

 

Az orvos kedélyesen tapogatta meg Bálint karját:

 

- És anyagi helyzeted bizonyára a legragyogóbb állapotban van?

 

- Csak a te szellemed tudja túlragyogni.

 

- Mindjárt felmegyünk hozzád a Lajival, ha nem leszünk terhedre.

 

Bálint már továbbállott. A földszinten leskedő lányok, a gömbölyű úr, az első emelet kémlői és a katonaorvos: egyetlen család voltak, szülők, gyermekek, sógorok, após-anyósok. Övék volt a ház, ők vesztek össze minden reggel véresen fölötte s békültek ki este a bor, a kártya társító sugárzása mellett. A család Erdélyből származott, s a szász, oláh és székely vér meglehetős egyenlő arányban egyesült benne. És mintha az ősi marcangolások három faja az egyesült vérben is tovább akarná bántani egymást: mindenik csak a piszkát, a rosszat adta a társuláshoz, a jó kiveszett belőlük. Szászul voltak ridegek és fösvények, oláhul bosszúállok és vérre szaglók, székelyül házsártosok, csalafinták és mohók. Bálintot annak idején nagy derendóciával fogadták a lakásba, mert akkor még, első diadalai fényében, nagy szüretet ígért a körülforgóknak ez a dúsan terhelt tőke. Mindennapi súlyos barátkozásban itták borát és ették akkor még bő falatjait. De amint a falkavadászat megkezdődött a művész ellen, s ő is három lépésre undorodta őket vissza, halálosan meggyűlölték. Ráadásul az utolsó években a Bálint lakásával sokmilliós üzletet lehetett volna csinálni. Most már makacs, minden percben tervszerű dühvel aknáztak ellene. Irtózatos híreket terjesztettek szét róla, lesték minden mozdulatát. Időről időre pedig kötetes beadványokat förmedtek ellene a lakáshivatalnál. Hogy lakásán hajmeresztő orgiákat ül, vagy pedig hosszú sugdosású kommunista összejöveteleket tart, amelyeken társadalmi rendet dönt meg, hazát árul stb. A beadványokat hosszú boros estéken az egész család szerkesztette egybe, boldog éljenzésbe csapzódva fel minden döntőnek vélt aljasabb vádnál. - Ezzel kivégezzük, becsületemre kivégezzük! - ordította a pohos, aki tanácsos volt az egyik minisztériumban, és ismerte, hol kell felgyújtani az ítélkezők lelkét. De a beadványt mindig csak a hadnagy írta alá, egy pomázi sváb fiú, akit a család két éven át majd minden éjjel megismétlődő tivornyán alkoholizált az egyik lány férjévé. Ő katona, ő következmények nélkül teheti az effélét. Maguk a család tagjai minden kudarc után lojálisan kijelentették Bálintnak, hogy ők elítélik sógoruk eljárását, és örvendenek, hogy egy ilyen művészt tisztelnek a házukban.

 

Bálint ajtaja előtt egész társaságot talált. Mindszenty Margit volt az egyetlen nő köztük, akit még nem is ismert. A lány zsiliptelen áradással ömlengett eléje:

 

- Bocsássa meg, mester, hogy ismeretlenül háborgatom, de nem tudtam ellenállani...

 

- Csak addig tudjon ellenállani, amíg kinyitom ezt a fene rossz ajtót – dörmögte Bálint, és haragosan megrázta a nehezen nyíló zárat.

 

Egy unt mozdulattal maga előtt bocsátotta őket. Margit szétnyílt, ikreket szülő szemekkel falta a művész kivert bika alakját. Mikor úgy-ahogy elhelyezkedtek, Bálint is leroggyant az öreg karosszékbe:

 

- Na, ugye, tiszteltek, azért jöttetek, és aztán?

 

Pomp Rezső tisztelete mély kútjából majdnem remegve húzta elő a szavakat:

 

- Az a hír, mester, hogy pár nap múlva röpiratod fog megjelenni. Mi, tisztelőid, már előre rajongással várjuk minden szavát.

 

- Várjátok – vont vállat Bálint.

 

- Bizonyára erős támadás lesz benne a mai rezsim ellen?

 

- Szereted a túrós palacsintát?

 

A majdnem bőr alá fésült, albínósan szőke, vizenyős kék szemű fiatalember a hajában is elpirult. E beteg napokban szétburjánoztak a titkos társaságok, és ő bölcs gondolkodással tagja volt mindeniknek. Egy ilyen csoport őt bízta meg néhányad magával, hogy kémleljék Bálint minden gondolatát. Mert ezek az elszült, betegül gonosz kis emberek, kik rossz éjszakákon titkos megrohanást, ölést, külföldi cimboraságot forraltak honvédelem és ellenforradalom név alatt: halálosan remegtek e roppant forradalmas erőtől, és természetesen róla is hasonló titkokat feltételeztek. Minden leskődőnek más arccal és más szereppel kellett közelednie a művészhez. Pomp úr, aki egy budai sváb kéményseprő fia s az ordas turániak vérszövetségének alelnöke volt, a rajongó tisztelő, a tikkadásig aggódó önkéntes titkár szerepét mikeskelemenezte.

 

Bálint eddig pompásan tudta orránál fogva vezetni a kis budai Machiavellit, s néha szánalomból rettentő titkokat szagoltatott vele. Most is már megbánta türelmetlenségét. Simogató hangon javította:

 

- Hát komolyan beszélve, de kérlek, ne adjátok tovább, mert nem szeretek előre harangozni, a közönség csalatkozni fog. Valami forradalmas szörnyűséget várnak tőlem, pedig ezúttal ellenkezőt adok. A szekularizáció ellen írok. Mégiscsak disznóság, hogy forradalom címen éppen a jó juhok pásztoraitól akarják elmarni a legelőt. Én akarom a demokráciát, de szerzett jogokat nem ütök agyon.

 

Nagyon szelíd arca volt, hangja is érzelmes-tisztességesre simult. Leeresztett szempillái alól marcangoló-kegyetlenül leste a sima hajú albínót. Az nagyot nyelt, és Leiter bíróra nézett. A bíró zöldes-beteg arcával behajolt a művész arcába, összehúzott szürke szemei majd felégtek a gyűlölettől:

 

- Kérlek, Bálint, azért mi sem vagyunk ám olyan együgyűek, mi is tudunk ravaszok lenni. Csakhogy mi nem ordítunk mindent világgá. Mi már szóról szóra tudjuk, mi van a röpiratodban. Manapság különben is veszélyesek a röpiratok. Egy reggel csak a Duna találja felvetni a szerzőjét.

 

Szavaiban vér volt, vér csordulásig. És a hullaevő arcú ember, mint egy bódult szúnyog, beteg kéjjel szívta saját szavait. Bálint gyermekszelíden kérdezte:

 

- És hogy kerül oda a szerző?

 

A Leiter fakó ajakára vékony mosolygás serkedt. Sajátos erotikus kéj s valami önimádó jólesés volt e mosolygásban. Rejtelmes mozidetektíves arccal ismételte a gépiessé betegült élet refrénét:

 

- Jaj, kérlek, mi sem vagyunk azért ostobák, mi is tudunk ravaszok lenni.

 

- Oh, én mindig mondtam, hogy te igazi bírózseni vagy. Mintha nem is születtél volna, hanem Dosztojevszkij írt volna a világra.

 

A fakózöld emberke elnémult. De csúf szemeiben gyilkosság történt. Ez volt egyik végzetes tehetsége Bálintnak, hogy mindig az a szó került keze ügyébe, mely gyökerig világított, vagy beledöfött abba a legbensőbb énbe, melyet mindennapi kétségbeesett ragaszkodással hazudunk magunkba, hogy elvánszoroghassunk az élet végéig. A savóvérű ember egy beteg vérnek volt utolsó hallucinációja. Apja, hangos szavú, bő hazafiságú tegnapi magyar, végigcsinálta a szokott megyei tragédiát. Árvaszéki elnök volt, s hosszú kártyás tivornyákon szétosztotta az árvák pénzét a megye becsületbírái közt. Mikor aztán minden forrás bedugult, s a számadás elől nem lehetett kitérni, egy lobogó szavú levél megírása után, ahol mocsoktalan becsületről és szeplőtlen zászlóról szavalt, főbe lőtte magát. A savanyú vérű, rossz gyomrú, zilált idegzetű fiúnak sajátságos elrendeltetése lett az apa halála. Jogcím lett egy egyetemes gyűlöletre és bosszúra a meglopott szegények ellen. Sajátságos lelki fejlődéssel, melynek logikája mélyre van ásva a vérben, az idegek szövetében, a tolvaj apáért a meglopott világot érezte bűnösnek. Halálosan, vér szerint gyűlölt minden szegény embert, árva gyereket, parasztot, munkást. Mindenkit, aki alárendelt, kizsákmányolt, elnyomott vagy gyámoltalan, és akinek könnye vád lehetett az elszökött apa ellen. Ezt az elrendelt gyűlöletet a mániáig fokozta annak a vakérzése, hogy a természet neki szegény agyvelőt, csúnya vén, sárga arcot, fiatalság nélküli fiatalságot adott. Hogy megbosszulja agyveleje mostohaságát: folytonos hazugságokban, sunyi kegyetlenségekben igyekezett félelmetes Machiavellivé stilizálni magát. Mikor aztán a kamaszévek szétszimatolásában rábukkant Dosztojevszkij Raszkolnyikovjára, a vizsgálóbíró alakja előhívta a vérbe predestinált őrületet. Kémlelni, gyanakodni, titkokat felfedezni, felverni a nyomorult embervadat, meglihegtetni, rácsapni: ez volt e beteg és majdnem hülye élet napóleoni álma. Silány szervezete örökre eltiltotta a csóktól, a női ölelés tágasabb emberségétől. És így ez a magába börtönölt, roncsolt idegű ember minden életét az emberharapás véres gyönyörűségére költhette. Együtt élt egy nagyon hasonló, ideges, fogas szavú anyával, aki senkit sem szeretett, s fiához is csak azért ragaszkodott, hogy legyen, akiben folytassa önzését és gyűlöletét az emberek ellen. A kommün után szétrothadó pocsolya gőze teljes kibomlásba hozta az ítéletre ítélt ember minden halálos csíráját. Bírói hivatalát csak egypár hónapig folytatta. Két-három ítélete után jóakaratból berendelték egy minisztériumba. Ez a teljesen műveletlen, vak agyvelejű ember egy egész csomó titkos szövetkezet központja, intézője lett. Mert az embereket sohasem az elme kiválóságai, hanem bizonyos morális sajátságok gyűjtik az egyesek köré. Most már a tikkadt ember szájához tehette a beteg idők csecseit, s vért, valóságos embervért szívhatott belőlük. Ő volt az ellenforradalom hiénafalkájának legkegyetlenebb vezére. Titokban uszítani, tőrt adni a vér betege vagy pénzéhes gonosztevő kezébe, a bűntény után eltakarítani a bűnközösség minden nyomát, elveszíteni a veszélyessé levő eszközt, aláaknázni valakit, sokszorozni a kínzás gyötrelmeit: a szűk ember rendszerezett őrülete ebben érezte az ős megtorlást a fösvény természet ellen s egyéniségének megnövését. És mikor látta az áldozat szemében, hogy egy hazugságot elhitt, egy csalafintaságnak bedűlt, vagy már odatartotta torkát a rejtett kés elé: Richelieunek, Machiavellinek s más efféléknek kéjelegte magát. Bálint körül a kergült birka bódulásával keringett, s mindjobban elhatalmasodó szomjúsága lett, hogy ezt az óriási embert, ki oly megsemmisítően erős, szép és gondolattermő, ledöntse. Hogy hulláján ugrálva nagyobbnak és erősebbnek érezze magát.

 

Hevesi Simon, a híres zsidó újságíró, aki az ablak mélyedésébe húzódott, s nagy szemüvege mögül mosolyogva nézte, hogy ölik legfőbb erejüket a filiszteusok, most mutatott tisztelettel szólt:

 

- Kedves mester, ha kegyeskednék a Drámai Újság számára egy-két kérdésre felelni:

 

- Kérdezzen – ásított Bálint.

 

- Mi a véleménye a mesternek a König Lajos legújabb drámájáról?

 

Bálint tudta e kérdés kettős célját. Az ő véleményével akarják agyonütni ezt a túl sok szerencséjű jelentéktelen írót. És mert az ügyes sváb irodalmi rövidárus nagy nemzeti népszerűséggé tudta felépíteni magát, ugyanakkor a kimondott vélemény újabb hajszát vadít ellene. Lanyha megvetéssel felelt:

 

- König éppen olyan tehetség, mint az önök Reiner Frigyese.

 

Az újságíró szeme, mélyen levő szem, gyűlölettől lett homályos. Reiner, aki szellemeskedő, ügyes és nagyon rokonlelkű műveivel az ország összes kereskedelmi utazóját az irodalom felé csalta, volt az ő saját bálványuk s az ország világdicsőségének reklamálták. Mélyen meghajolt, és jegyezte:

 

- A szobrász mosolyogva felelt: König egészen jelentéktelen író, a drámához pláne semmi tehetsége sincs. Ma Magyarországon csak Reiner Frigyes jelent drámairodalmat.

 

Most megint a művészre nézett, arca kinyilatkoztatást váró feszült figyelem volt:

 

- Hogyan képzeli el, mester, a mai politikai helyzet megoldását?

 

Bálint fáradtan hullatta az ezerszer megismételt kátés mondatot:

 

- Csakis egy, az ország összes adottságaira épített demokráciában, mely biztosítja a magyar falu, a magyarság nagy tömegei számára a fejlődés minden lehetőségét.

 

Hevesi jegyezte:

 

- Boór Bálint szenvedélyesen, kiáltva mondta: Magyarország belső nyugalmát s külső becsülését csakis egy liberális progresszív radikalizmus mentheti meg a nemzetközi elemek bevonásával.

 

- Még egyet kérdezhet, de aztán kidobom – mondta álmos-kedélyesen a művész.

 

Az újságíró arca most nagyon titokzatosra és kedvesre változott:

 

- Kedves mester, igaz-e, hogy komoly viszonya van egy fiatal úrilánnyal, és el akarja venni?

 

Bálint alsó állkapcáján előretorlottak az izmok, homlokán megmélyült egy függőleges redő. Aztán elszélesedett ajakkal szólt:

 

- Ez a kérdés se nem elég érdekes, s nem is túl bizalmas. Menjen be a fürdőszobámba, ott talál egy fehér szekrényt, abban tartom a szennyesemet. Olvassa ki levetett ingeimből és alsónadrágjaimból biológiai magántitkaimat. Fényképfelvételeket is csinálhat a lapja számára.

 

Biccentett fejével, s ez olyan fejedelmi elbocsátás volt, hogy az újságíró vette kalapját, és továbbállott. De elmentében oda tudta súgni Pompnak: -Vigyázzanak rá. Nagyon idegesnek látszik. Rossz vége lehet a dolognak.

 

Alig húzta be az ajtót maga után, Benedek tanárból kitört a székely lelkesedés:

 

- Szerettem volna kirúgni. Mit tolakodik ide, mit fárasztja a mestert! Kedves mester, leszel szíves majd az új röpiratból huszonöt tiszteletpéldányt adni? Nem a magam érdeke, gondolataid terjesztéséről van szó.

 

Leiter már körüljárt a teremben, mintha csak szórakozottan ődöngene. Véletlenül odatévedt a papírkosárhoz, s csupa időtöltésből kutatni kezdett benne. Néha nagy jóleséses titokzatossággal egy-egy papírkát dugott zsebeibe. Mindszenty Margit felkelt helyéről, szemeiben feltárt ágyékkal dörzsölődött Bálinthoz:

 

- Mester, mikor tudna nekem ötpercnyi kihallgatást adni négyszemközt? Igen fontos, rám nézve életbe vágó problémáról van szó.

 

Bálint már nagyon fáradt és szórakozott volt. Ilyenkor aludni szokott, s nemigen tudta már, hogy kik vannak körötte, és mit beszélnek. Szemeiben sajátos homályú ködök szálltak át. De azért ez az áradó nőstény megmosolyogtatta:

 

- Tudja, mit, írja meg egy szép levélben.

 

A lány elvörösödött. A megkorholt kutya alázatos-meleg szemeivel ragadt a férfira:

 

- Úgy nem lehet... okvetlenül személyesen...

 

Bálint széles kézlendítéssel megcirógatta a felgyúlt arcot:

 

- Jól van, kicsi. Mostanában fáradt vagyok, és időm sem akad. Majd ha jól kipihenem magamat. Tudja, egy negyvennégy éves ember már nem tud minden percben négyszemközt lelki problémát oldani.

 

Sajátságosan: most jólesett neki adni az öreget. Volt valami pihenés ebben a megvallásban, s védelem önmaga ellen. A lány autogramot kért, s vontatott, visszaragadó léptekkel elment.

 

Leiter most már Pomppal sugdosódott. Benedek a szobrokat lelkesedte végig. Mindegyre felkiáltott: - Micsoda zsenialitás! Az istókját, ilyent csak a mester tud teremteni! Micsoda meztelenség, valósággal fajfenntartó svungba hozza az embert! Ilyent még nem pipáltam Európában!

 

- Olyan egyedül vagyok – sírt egy sírás Bálintban.

 

Győry tanár eddig hallgatagon ült székén. Nagy, kopasz szókratészi homlokát hódolattal súlyosította előre. Jezsuita szemeiből, melyekben Máriára néző sima áhítat és sunyi tőr volt, most párolgott a tisztelet, mint a forrón felterített leves. Nagyon plébános arcán is mély megalázkodás és révülő figyelem volt. Mintha nem is szülték volna ezt az embert, hanem úgy kenték volna egybe az áhítatok minden hivatalos tégelyéből alázatos, oltárnéző, nagyon hűséges alattvalónak. Kezeiben zsebkönyvet és ceruzát tartott. És mindegyre roppant ünnepélyes arccal jegyzett valamit Bálint beszédéből. Mintha Klió titkára volna, akinek feladata betűkké örökíteni a művész életét. Most, hogy a tisztelet annál nagyobb legyen, hasa legmélyebb rekeszéből húzott fel egy hangot, s azzal kérdezte:

 

- Kedves mester, egy percre ez a bolond Benedek megzavart. Hogy is mondtad csak, mi oldja meg a mai politikai helyzetet?

 

- Kérdezd meg a Leitertől, ő jobban tudja. Engedjetek meg, egy percre a fürdőszobába megyek átöltözni.

 

Pomp úr hátrasimította hátrasimított haját, savanyú-vékony hangon mondta:

 

- Mi már megyünk is Tiborral. Kedves mester, te már nem vagy olyan bizalommal irántam, mint valaha.

 

Bálint arcára egy pillanatra kijött az oroszlán. Türelmetlenül vetette fel fejét:

 

- Hát bíztam én valaha valakiben?!

 

Pomp úr még albínóbbá sárgult, vonásai siránkozásra estek össze. Leiter Tibor kezet nyújtott. Tőrdöféses hangsúllyal mondta:

 

- Szervusz, édes Bálintom. Mi sem vagyunk ám olyan hülyék, mint némelyek gondolják. Mi is tudunk ravaszok lenni. Mi mindenről tájékozva vagyunk. Még az emberek külföldi levelezéséről is.

 

A külföldi levelezést rémesen megnyomta. Szikkadt agyába az a rögzött gondolat vette be magát, hogy Bálint az orosz bolsevizmussal titkolózik a mai uralom ellen. Bálint már nem is hallotta, mit beszélnek. Bement a fürdőszobába. Leiter és Pomp elköszöntek. A két tanár magára maradt.

 

Győry odaállott Benedek elé. Szemei sárgák lettek, arcán gyanakvás és gyűlölet sápadt:

 

- Mond csak, kérlek, mit akarsz te voltaképpen Boór Bálinttal?

 

Benedek kihívóan kacagott:

 

- Mit? Amit te. Azt hiszed, hogy Boór a te monopóliumod?

 

- De én kezdtem előbb, az én gondolatom volt. Nekem már két kötet jegyzetem van róla. Nem tisztességes dolog így kisajátítani a mások ötletét.

 

Benedek felpattant:

 

- Nem tisztességes! Meg vagy keveredve. A te ötleted! Mintha csak te jöttél volna erre az ötletre. Ez éppen úgy az én ötletem, mint a tied...

 

- De te csak most jöttél, mikor már érzed, hogy nemsokára kidűl, és akkor egyszerre kész az üzlet. Én éveken át dolgoztam érte.

 

Benedek legénykedve kacagott:

 

- Ne siránkozz. Csináld jobban, mint én, akkor a közönség téged fog venni.

 

Győry egy percig hallgatott. Nagyon sápadt volt, és idegesen tipegett szét a szobában. De aztán arcára megint kijött az oltárra pislogó, mindent elkenő szavú plébános. Békítő kérlelés volt hangjában:

 

- Nézd, hiszen ha Bálint meghal, lesz akkora érdeklődés iránta, hogy ketten is megélünk belőle. Dolgozhatnánk valami munkafelosztással, hogy az egyikünk könyve majd kiegészítse a másikét.

 

Benedeknek tetszett a dolog:

 

- Na látod, ezzel kellett volna kezdened. Én csak a magánélete intimitásait gyűjtöm. Te pedig úgyis esztétizálni szeretsz.

 

A Győry szavai már üzleti kézfogás voltak:

 

- Látod, akkor én sok jegyzettel segíthetlek, mert én csupán művészi megnyilatkozásait akarom tárgyalni. Ha valamelyik este eljössz hozzám, összehasonlíthatjuk a jegyzeteinket.

 

A Benedek sovány székely arcára nagy ravaszság ült ki. Cseszle kis bajuszán pödörintett egyet, ujjait összecsettintette:

 

- Te, lesz dohány, az istenit! Csak most jó állandóan mellette lenni, mert a közönséget az agónia érdekli legjobban. Nekem két olyan levelem is van tőle, amelyekben megjósolja, hogy elpusztul. Meglátod, hogy sohasem csal a szimatom. Mérget vennék rá, hogy közel van a vége. Vagy hirtelen halált hal, vagy öngyilkos lesz, vagy megbomlik. Nézd csak, milyen gyűrűsek néha a szemei, s milyen halálos fáradtság van az arcán! Az ilyen behemót emberek törnek le a leghamarabb. Én úgy készítem a dolgot, hogy ha ma kidűl, két hét múlva a könyvem megjelenhetik róla. Verni fog minden más firkát. Ferenczi Pistát a nagy művészettörténeti tudományával ki fogja törni a nyavalya.

 

Közeledő léptek hallszottak. A két tanár szétrezzent. Benedek megint nagy áhítattal legelte a szobrokat, s fel-felkiáltott. Győry elrévült egy vázlatkönyv nézésébe.

 

Bálint visszajött. Bedobta magát a karosszékbe. Szomorúan mondta:

 

- Nem bírom már sokáig, fiúk. Olyan egyedül vagyok, és sohasem lehetek egyedül. Unok már mindent. Már a munkához sincs akaratom. Minek, miért?

 

A két ember szeme mélyén felcsillant a zsákmány öröme. Benedek kedélyes-könnyed mosolygással berzenkedett:

 

- Ugyan, mester, te beszélsz ilyent! Egy vállrántással fellököd egész Budapestet. Mi már régen alulról szagoljuk az ibolyát, amikor te még az ország nagy Herkulese leszel.

 

De az okosabb Győry fájdalmas uszályú szavakkal mondta:

 

- Tényleg, nagyon fáradt vagy, mester, s mintha valamit sápadtál volna is. Neked vigyáznod kell, te nem vagy a magadé, a te egészségedbe mindnyájunknak van beleszólása. Okvetlenül orvost kellene hívatnod. Talán valami kezdődő cukorbajod van. Ebben a korban az ilyen erős embereknél ez igen gyakori. Ha parancsolod, felküldöm a Hómann doktort, ő a leghíresebb specialista az effélében.

 

Szemei áhítatos tisztelete mögül éhesen leste, hogy a ráigézett betegség befúrja-e félelmét a művész képzeletébe, elsápad-e az arc, megdöbben-e a szem. Bálint szórakozott hanyagsággal mondta:

 

- Most, fiaim, a legjobb lesz, ha ti is továbbálltok. Ma nehéz napom van, fáradt vagyok. Talán alszom egyet. Majd valamelyik este találkozunk.

 

Győrynek már kezében is volt a kalapja, s már fájdalmas, lázat figyelő arccal nyújtotta kezét. Benedek a búcsúzáskor felkiáltott:

 

- Te, mester, az istenit, a múltkor a Philadelphiában majd megvertem azt a hüllő Patayt. Azt mondta, hogy te csak ügyes utánzó vagy, s Rodin nélkül senki sem volnál. Ha Győry le nem fogja a kezem, ott nyomorítom meg. Ilyent mondani Európa legnagyobb szobrászáról!

 

Mikor Bálint bezárta utánuk az ajtót, nehéz sóhajtás hullott le az ajakáról. Egy percig ott állott az előszobában, mintha ottfelejtette volna magát. Olyan gyermeki, olyan anyának panaszoló kék volt most a két szomorú szeme! Elernyedt szája majdnem néma sírás volt. Az egész alak úgy hívott valami ráhajoló nagy női szánalmat. Bement a műterembe, végigfeküdt a díványon. De a másik percben már a gyermekkori képe előtt állott, és nézte. - A gyermekkori szemeim, a gyermekkori szemeim – ismételte benne egy hang.

 

Nagyon nyugtalan volt. Mintha éjjeli homályban nehéz tehervonat loholt volna: lelke távoli ablakai előtt elgurultak a sötétbe mosódott évek. Egyszer úgy hallotta, hogy csengetett valaki. Dühösen rohant ki, de csak képzelődött. Akkor eszébe jutott, hogy két házigazdája mindjárt a nyakára fog jönni. Érezte, hogy nem tudna uralkodni magán, hogy talán megfojtaná őket. Vette kalapját, lerohant a lépcsőkön.

 

Aztán, hogy benne volt az utcák tolongásában, a felrázott élet már végtelen folyású csendes szomorúsággá csitult. Nagy, lemondó elfogadás hunyította le a lázadás tüzes szemű kutyáit: „Várhattam egyebet? Ez az én sorsom, ez a nekem járó kenyér.”

 

És az erős ember szomorúsága már égő szüksége volt a jóságnak. Szeretett volna cirógatni valakit, adni valamit, védő ráhajlásban apja lenni valakinek. Mint a középkori rajongó, ki azzal hűsítette a maga életsebeit, hogy végtelen szomorúságú csókkal a mások sebéből szívta ki a halált. Már nézte a mellette eltűnő arcokat. És a vonások csalitjában, a termet megvert nehézségében, a szem néma vallomásaiban ezer jajgatásban talált életre ítélt testvérére, az emberre.

 

Egyszer csak, tudata minden irányítása nélkül, az Üllői út huszonegyedik számú háza előtt volt. Pedig amikor egyszer Baczó megmondta, hogy hol lakik, nem is vette tudomásul. Már rég nem járt nála a fiú, mi baja lehet? Most érezte, hogy jót fog tenni: látni ezt a testvérvégzetű arcot.

 

Az udvar mélyén, az ajtó előtt megállt. Pirongató jó hang hallszott ki:

 

- Na, vedd be, te félszegúszó, ne légy olyan gyerek. Bizonyisten, megpofozlak, ha nem veszed be.

 

Kopogtatott, belépett. Baczó az ágyban feküdt, lázas arcát az ajtó felé fordítva. Konkoly egy orvosságos üveggel s egy éktelen ónkanállal anyáskodott mellette.

 

- Boór Bálint! - kiáltotta a beteg, s szemeibe könnyek teltek.

 

Konkoly erre a névre és erre az alakra, mely minden jövő felé forduló szívben az egyetlen hívó zászló volt, leejtette a teli kanalat, s az orvosság kiömlött a sok sebbel bús padlóra. - A fene egye meg! Alászolgája! - kiáltotta egy szájnyitással, s bronz arca még vörösebb lett.

 

Bálint leült az ágy melletti székre, melynek hátáról a Konkoly bús kabátja csüggedte szét karjait. Most már nagyon erős volt: mert más élet erejévé lehetett. Erőt adó, forró jóság volt hangjában, mint a friss húslevesben:

 

- Mi a bibi, édes fiacskám?

 

A beteg benyomta fejét a párnába. Hisztérikus, rohanó sírás omlott ki belőle. - Bátyám... bátyám... bátyám... - ismételték nehéz reszketéssel ajkai.

 

A hatalmas ember megcirógatta a lázas fiatal arcot. Most megint olyan egyetlen arc volt az arca, az igazi, a szeplőtelen: az édesapa arc, védelmező erő és ráhajló jóság:

 

- Na, csak ki vele. Hozzám csak őszinte lehetsz. Mi a bibi, édes fiam?

 

- Irtózatos volt... a hulla... - tördelte fulladásos köhögéssel a beteg.

 

Konkoly látta, hogy a beteg nem tudja érthetően előadni a történetet. Ő beszélte el: hogyan hozták haza eszméletlenül barátját, mint mesélték el az egyszerű emberek az esetet, s hogy Mózes azóta lázrohamaiban mindig a hullát látja, melyet saját holttestének hisz. Az orvos már többször volt nála: nyugalmat, jó táplálékot és valami csillapítószert rendelt.

 

Mikor szokott, rohanó lélegzetű beszédével idáig ért, nagy kék szemei még dühösebben hólyagosodtak kifelé, bronz arca új vérhullámmal lett sötétebbé, s ügyetlen tétovázással nézett jobbra-balra. Aztán nagy elhatározással, mint egy roppant véres borotvát, kettőbe hajtotta magát, s vörös, szőrös kezét odanyújtotta a művésznek:

 

- Jaj, igaz, pardon, Konkoly Zoltán vagyok.

 

Bálint széles mosolygással fogadta a fiatalember kezét. Jókká kékült szemeiben látszott, hogy már látja minden betűjében ezt a mély kincsű fiatal életet. A beteg már felülve hallgatta, nyitott szájjal, lobogó gyertyára rebbenő szemmel a saját történetét. A félszeg bemutatkozásra aztán egyszerre gyermekkacagásban fürtösödött. Szerető csúfolkodással mondta:

 

- Látja, Bálint bátyám, milyen kenguru ez a Zoltán. Előbb megeszi valakinél az ebédet, aztán, mikor már künn van, bekiáltja az ablakon: - Jaj, pardon, Konkoly Zoltán vagyok!

 

Kacagtak. A nagy nevetésben Konkoly feje ködben lemenő nappá zordult. Úgy recsegte ki a nagy rázkódásból:

 

- Csak te hallgass!

 

Most már elbeszélte Mózes is a dolgot. Beszéde tavaszi zápor volt, s széles napkévék váltakoztak benne fergeteges rohamokkal s nehéz felhők távoli jajgatásával. Először előadta látogatását a két szent embernél. Ledobva a paplant magáról: egész testével beszélte a dolgot, utánajátszva a két férfi arcát, testük egész életét. Mikor azt mesélte el, hogyan lett rosszul a püspök előtt, olyan ijedt-finnyás szent Habina-arcot vágott, hogy mind a hárman harsogó kacagásba borzolódtak. Aztán elmondta a bódult bolyongást, a zsibbadtságába becsengő jó női hangot, az egyszerű társaság kedvességeit. És egész összekarmolt fiatal szíve bezuhogott szavaiba, amikor elmondta, hogyan fogadták versei felolvasását. De amint közeledett a végső jelenethez: már minden szaván át a hullára dermedt szeme és elzokogó nagy félelem voltak a szavai:

 

- Még egyszer hittem az életben. Olyan boldog voltam. Olyan nagy jövőt lélegzeltem be. És akkor rám zuhant az a hulla. Oh, bátyám, ez az ítélet volt, a végső ítélet, és ezt nem lehet fellebbezni!

 

Bálint ajkán gyermekcsitító mosolygás volt, de a szemei sajátságos, erős rögzítéssel néztek messzire. Hangja rekedtté fakult:

 

- A legjobb lesz, fiacskám, ha felszeded a sátorfádat, és hazamész Kolozsvárra az édesanyád mellé jól kipihenni magadat. Meglátod, hogy egészen helyrejössz.

 

- Ugye, ugye, én is azt mondtam! - ujjongott nagy győzelemmel Konkoly. A beteg arcán nagy felhő árnyéka nehezedett. Szenvedélyes, síró hangon tört ki:

 

- Hát bátyám is ezt mondja! Ez a bronzfejű hüllő már napok óta egyebet sem hajtogat. Hát hogy menjek én így haza? Hogy vigyem az én összeroncsolt, céltalan, üres életemet a mellé a Baczó Mózes mellé, akit édesanyám magának álmodott? Hát lehetek-e olyan kegyetlen hozzá, hogy a várt ragyogó eposz helyett egy beteg sírást vigyek vissza neki?

 

Szemei újból könnyel teltek, s az elterjedő könny valahogy szélesebbé tette kék szomorúságukat. Bálint nagy biztatással dörzsölte a remegő lelket:

 

- Meglátod, fiam, amint átléped édesanyád küszöbét, nem leszel összeroncsolt, nem leszel beteg sírás. A régi gyermek leszel, akinek ölelése a régi meleget viszi anyád szívébe. Ha az én édesanyám élne!

 

Mózesen látszott, hogy el akar futni ettől a kérdéstől. Huncut, kaján elevenség derült ki arcára. Rámutatott Konkolyra:

 

- Látja, bátyám, ezt a vörösrézből vert szörnyeteget? Úgy nézze, hogy ez a bronz undorítás Magyarország legnagyobb muzsikusa. Zoltán, mutasd meg a zsoltárodat Bálint bátyámnak...

 

- Te ökör... te marha... - szerénykedett bús morcossággal Konkoly.

 

De azért nagyon boldog volt, mikor a művész is kérlelni kezdte. Bálint dermedt felérohanásban hallgatta a fiatalember játékát. Mikor az utolsó hangok is szétrezegtek, nagy csend esett közéjük. A művész arcán súlyos árnyékok kergették egymást. Felkelt, szórakozott nyugtalansággal megszorította a beteg kezét:

 

- Most megyek, fiacskám. Mennem kell.

 

Szegény Konkoly visszanyelte torkába dobogó szívét, amint a művész arcára nézett. Hát egy szava sincs hozzá, hát nem tetszik neki? Hátha tényleg nem is tehetség. Mózesből majdnem sírással szökkent ki a kérdés:

 

- Bátyám, bátyám, talán nem tetszett a zsoltár?

 

A férfi arcán látszott, hogy csak erre a hangra lesz tudatos a viselkedése, és hogy messziről hívták vissza. Felvetette fejét, arcára kijött az ősi gazdag tűzhely melegsége. Nagy szeretet volt a hangjában:

 

- Hát nem emlékszel-e, fiam, hogy téged is ki akartalak dobni a verseid olvasása után?

 

A beteg arca hálás gyermekké derült, és nagy ölelés volt a két szeme. Konkoly is kezdett a lelke könyöke körül valami melegséget érezni. De azért néma szepegéssel kísérte ki a művészt az udvarra.

 

Az udvar már majdnem egészen sötét volt. Nagy szomorúság volt a bezárt falak közt, a rossz nedvű föld felett. Konkoly vállán érezte a művész erős kezét:

 

- Ugye, megengeded, édes fiam, hogy ha néha nagyon nehéz a világ, idemeneküljek a muzsikádhoz?

 

Konkoly fulladásig érezte, hogy a zsugori természet nem látta el elég szellentyűvel, melyeken nagy meghatott büszkesége kitörhetne. És mert több vér már nem tolulhatott a fejébe, kilökte két karját a levegőbe, s mint fulladásig nyelt vizet gejzírezte a levegőbe:

 

- Az istenit!...

 

De már halálosan szégyellte is magát, s belsejében dús zoológiai idézeteket szórt egyéniségére. De a művész megérezte mindazt a fiatal ölelést, fellobbanó boldogságot és keserű dacot, mely kidobta ezt a káromlást. Magához ölelte a fiatalembert. Szelíd szomorúsággal mondta:

 

- Mennyi kincs vár a magyar temetőre!

 

A kapuban még egyszer visszafordult:

 

- Vigyázz, fiam, Mózesre. Sok okom van félteni. Te vagy az erősebb.

 

Űzött rohanással ment haza. Hideg és sötét volt a műterem a meghűvösödött nyári estében. A homályba öltözött alakokból, mint hideg ón nehezedett át lelkére az anyag vak lelke. És mint hidegrázás didergett ki szívén: - Itthon vagyok.

 

Felgyújtotta a villanyt. Elővett egy vázlatkönyvet. Nagy gonddal meghegyezett egy ceruzát. Aztán ült és bámult. Arca szétesett külön lelkeinek zsákmányává. Előrehullott alsó állkapcsában, harapásra dermedt szájában a rengeteg kivert vadkanja búsult. Az arc ravatalos néma dac volt valami nagy temetés fölött, ércfal, melyet hiába döngetnek belül egy elrendelt sírás öklei. A homlok nyugodt volt, és azért is a fiatalság fényével büszke. De szemei kék pelenkájában egy csecsemő sírt, anyamellet hívó keserves sírással.

 

Felmozdult, odaült az íróasztalához. Jegyzeteket vett elő, felnyitotta a tintatartót, megfogott egy pennát. Aztán, türelmetlenül, megint visszacsattintotta a fedelet a tintatartóra. Odaténfergett a könyvállvány elé. Ki-kivett egy könyvet, felnyitotta, visszatette. Bement a konyhába. Meggyújtotta a rezsón a gázt, vizet tett a fellobogó lángra. Aztán egy kávéőrlőt halomra töltött kávéval, s nagy buzgón őrölni kezdte. Mikor az őrlött kávét a fövő vízbe dobta, a kibuffanó jó szagú gőz egy percre boldoggá tette arcát. Csészét, cukrot, kanálkát vett elő. Odahúzott egy széket, lehullatta magát rá, s ott, a rezsó szélén fogyasztott el lassú ámolygással vagy három csésze kávét.

 

A felmelegült test most már apás jósággal melegítette hóna alá a fázó lelket. Álomlépésekkel bement az alkóvba, nagy dobásos mozdulatokkal megvetette az ágyat. Levetkezett, leoltotta a villanyt az egész lakásban, lefeküdt. Már kezdett alásüllyedni az álom kútjába. Akkor egy hirtelen mozdulattal felcsavarta az éjjeliszekrény lámpáját. Kiugrott az ágyból. Bevonuló fejedelem volt, ahogy a tükör elé léptetett. Nézte a földből felfakadó nyúlánk lábszárakat, az erős törzset, a hatalmas mellkast, az egész rohanó férfitestet, melynek minden tagján meglátszott, hogy mozduló felfelé torlásában egyetlen elrendelés van: hordani a fej nagyszerű koronáját. - Én nem vagyok fiatal, én nem vagyok fiatal! - üvöltött benne egy távoli oroszlán.

 

Átment a műterembe. Lerántotta az Ildikó készülő szobráról a zöld vásznat. Amint az életnek ez a csodálatos testdala elébe fakadt, egy pillanatra sírók lettek a szemei. De megrázta magát, tépéses mozdulatokkal ledobta magáról a hálóinget, a rövid alsónadrágot. Herkulesi meztelenségét odameresztette a zsenge vázlatnak: - Nézd, nézd, kis szajha! Hát ki a fiatal? Ki a király?

 

Roppant lendítéssel belerúgott a szoborba. Az agyagtest öt-hat darabra szakadva esett szét a földön, a tartóváz sáros-meztelenül maradt. Akkor rátiport a szétesett részekre: a fakadó kis mellre, a térd halkult mosolygására, az ágyék végtelenbe hangzó hívására. A forma titokzatos himnuszából eltiport sár lett a műterem padlóján.

 

Újra magára vette hálóruháit. Visszament az alkóvba, visszafeküdt. Egy percre hagyta égni a villanyt, mintha lelkes ránéző valakije volna. Nagy álomködök gomolyogtak a szemei felé. - Milyen jó kávészag van – mondta egy átszaladó kölyökgondolata. És mikor keze kinyúlt, hogy szokott gépiességgel eloltsa a villanyt, evezői már az álom mély vizeit verték.