Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Második könyv:
SZENT GELLÉRT ÉJSZAKÁJA

 

3.

 

 

  

 

Annuska tréfás duzzogással felkelt, s vagy húszlépésnyire ült le a társaságtól. Ott aztán hátra feküdt a homoktól gyéren kiserkedő fűre, kitárta karjait, s úgy tartotta magát oda a napnak, mint egy mohó vőlegénynek. Hallgatott.

 

Az öreg Sisák térdei közt szorította a félig ürült üveget. Jobb kezében a telt poharat tartotta. Kerek, kopasz-fényes feje egyetlen gömbölyű kacagás volt a napban. Kabátja, mellénye mellette hevert a földön, megnyílt ingéből kifolyt kövér teste a napra. Cipői, harisnyái is levetve gőzölögtek. Úgy ült, hogy lábainak csak a sarka érte a földet, a talpak, mint a kaktusz bütykös kezei, a nap felé fordultak. Odanyújtotta poharát a társaságnak, s kövérkés, boldog hangon recsegte:

 

- Éljen az általános titkos választói jog!

 

A társaság odakoccintotta poharát, s vidáman éljenzett. Csak Králik, a gépész lökte mogorván magába a bort. Maró sötét délszláv szemeivel, sovány beteg-fehér arcával ő ebben a napban is sötét tudott maradni. Rózsi odakiáltott Annuskának:

 

- Hé, Annuska, gyere inni.

 

Az nem felelt. Sisákné anyáskodó hízelgéssel kotyogta:

 

- Miért nem jön inni, lelkem? Miért bujdosott el tőlünk?

 

Annuska vontatott, tréfásan bús hangon felelt:

 

- Féltem, hogy megecetesedem Králik mellett. A nap melegebben udvarol, mint ő.

 

- Na, Králik, te megkaptad, szép gavallér vagy! - kacagott az öreg Sisák, és az egész társaság ingerkedve vihogott utána. Sisák újra töltött: - Erre iszunk egyet.

 

A másik két leány tényleg jobban járt gavallér dolgában. Juliska mellett a szép beszédű, elegánsan öltözött Róbert pincér feküdt, Rózsi pedig a Sisákék segédjével, Osváthtal volt a legszorosabb szomszédságban. Ezeknek volt testük is, lelkük is a nő számára. Most, hogy a nap sütötte őket, fiatalnak, boldognak, hódítónak érezték magukat, amint azt a moziban és színházban látták. De Králikot még az Annus szélesen ömlő élete sem tudta átcsalni a forradalmárból a szerelmi líra terére. Most sem felelt semmit. Kibontotta az újságját, és savanyú arccal olvasni kezdett.

 

Az öreg Sisák újból felvette a harmonikát. Kövér testével belerezegve a nótába, marcangolta:

 

 

Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén.

 

 

 

A jó hangú Osváth s a két lány érzelmesre halkult hangon daloltak. Sisák néni a blúza kigombolásával volt elfoglalva, de rezgő tokája szeizmografálta, hogy mindjárt offenzívát indít a hangzó művészetek ellen. Róbert, a pincér egészen irodalmi szemmel merengett a levegőbe. Sisákné elvégezte a kigombolkozást, arca már meghatottá ünnepélyesedett, alsó állkapcáját már előrenyújtotta a nóta sínjeire. Akkor egyszerre felkiáltott:

 

- Ni te, az mindjárt belepottyan a vízbe!

 

És kövér ujját bedöfte a levegőbe a folyó felé. Mindenki odanézett. Nem messze tőlük, ahol már meglehetősen felmagasult a part a Duna fölé, egy fiatalember állott. Különös, merev állással dűlt a víz fölé. Sisák elszakította a nótát:

 

- Mi a fenét bámul olyan nagyon?

 

- Az angyalát látja – kacagott Rózsi.

 

- Bele fog esni a vízbe a szerencsétlen – sajnálkozott Osváth, aki végzetesen jónak született, s minden szóban adott valakinek egy darabot a szívéből.

 

- Azért sem fog beleesni – kötekedett Rózsi.

 

Osváth nem ellenkezett, sohasem ellenkezett. De Juliska felvette a harcot:

 

- Azért is bele fog esni.

 

- Nem fog.

 

- De bele.

 

- Fogadjunk, hogy nem esik.

 

- Fogadjunk, hogy beesik.

 

- Mibe?

 

- Ha beleesik, te nekem adod a szürke ridikülödet, ha nem, én neked adom az ibolyás tükröt. Vágja el, Sisák néni.

 

A lányok kezet fogtak. Sisákné kurta kövér mancsával elvágta a fogadást. Erre Annus is felült, odanézett:

 

- Milyen szép szőke haja van! Egészen fiatal, kár volna érte – mondta.

 

Sisáknéból új ötlet csírázott:

 

- Hívja ide, lelkem, hogy magának is legyen valaki. Az bizonyosan nem fog maga mellett újságot olvasni, mint Ambrus.

 

A fiatal nő két karját hátratámasztotta a fűre, mellét előfeszítette. Éneklő hangon kiáltott a fiatalember felé:

 

- Fiatalúr, hány óra van?

 

Az nem mozdult, szemei errefelé sem rebbentek. Tovább bámult a vízbe. A nő új, huncutabb kanyargással énekelte:

 

- Fiatalúr, legyen olyan szíves, mondja meg, hány óra van.

 

Semmi hatás. Mintha egy hullát állítottak volna a partra. Annus felugrott:

 

- Majd megmutatom, hogy rám fogsz nézni!

 

Felfogta övig szoknyáját, a felsőt és az alsót is, és mert bugyogó nem volt rajta, félig meztelen testtel futott a fiatalember felé. Ahogy fehér combjait egymás elé rakta, fényes villózások rezzentek szét a levegőbe. De amikor már egészen közel ért, és látta, hogy a fiatalember mégsem moccan, eleresztette ruháját. Valami megokolatlan ijedéssel lassan, óvatosan lépett melléje.

 

Baczó összerezzent, s ha a nő meg nem fogja, beesik a vízbe. Szürkére holt szemeire visszamerült élő kék szeme:

 

- Mégsem lehet... - esett ki az ajkai közül.

 

- Mi nem lehet? - kacagott a nő. De a másik pillanatban már ez a szenvedő fiatal arc felkísértette benne az eltemetett anyát. Kissé érdes hangja meglágyult:

 

- Beteg a fiatalúr?

 

- Nem, nem, csak nagyon szomjas vagyok – hebegte Mózes, akinek képzelme sem volt: hol van és hogy jutott ide.

 

- Jöjjön közénk, mi szívesen látjuk. - És azután hozzátette halkított kacérsággal: - Nekem úgysincsen párom.

 

Mózes csak most nézett rá a nőre. Aztán a társaságot fürkészte végig. Rögtön tudta, kivel van dolga. De azért ennek a hullott nőnek is meleg emlőkkel volt anyás a melle. Hosszú sötét haja volt, s a szemeiben levő belső szemek szelídek és gyermekdédelgetők voltak. És ő már nem tudott tovább egyedül lenni. Mint az eltévedt gyermek, akit egy jó néni visszavisz az elvesztett útra, panaszos-hálás gyermekszemmel nézett a nőre.

 

Ez a fiatalember egyetlen szemrándulásán észrevette, hogy az már tisztában van vele. Egészen bizalmas lett:

 

- Gyere, húsom, ma nagy blaumontágot tartunk. Mulass velünk, nem kell fizetni semmit. Ma mi vagyunk az urak. Tudom, hogy nem vet fel a pénz.

 

És már átkarolta a fiatalembert. Az engedte vinni magát. A társaság nagy derendóciával⁵ lármázott eléjük:

 

- Na, maga, Králik, főbe lőheti magát! - visította Sisákné.

 

Juliska kilobogott nyílt szoknyájából, úgy kiáltott Mózes felé:

 

- Gyere, kis szőke, mert az Annus már majd belehalt az özvegységébe.

 

- De aztán van-e töltés a pisztolyában, fiatalúr? - gonoszkodott Sisák. - Mert az Annus haton alul nem adja.

 

- Na megálljon, öreg malac, ezért kikap!

 

És Annus már nagy csattogással verte az öreg meztelen hátát. Az nagy ijedtségesen kiáltozott a feleség felé:

 

- Tercsi, Tercsi, segítség, eltörik a baltád nyelét!

 

- Poharat az ifjú úrnak, poharat az ifjú úrnak! - előzékenykedett Róbert.

 

- Vesd, le, pofám, legalább a kabátod és mellényed, előttünk nincs mit szégyellned magad – biztatta Rózsi.

 

Mózes, mint minden férfi, aki nagyon a nő szerelmére termett, ösztönösen irtózott az utcai nőktől. Gyermekes érzékenységgel azt képzelte, hogy érintésük lemoshatatlan piszkot hagyna testén. És most mégis olyan hazatérés volt neki ez a társaság. Már szerette őket, és meleg, majdnem síró köszönésben nyúlt feléjük.

 

De nem is volt a társaságban semmi visszataszító. A morcos Klárik is inkább csak olyan árnyék volt, mely a többi melegét annál érezhetőbbé tette. Az öreg Sisáknak az Óriás utca egyik régi, tépett bőrű földszintes házában volt egy kis asztalosműhelye s egy szoba-konyhás lakása. Csak ennyi: mert a többi három szobában a három nő kereste a nehéz kenyeret. Sisák néni rendes, jó asszony volt, ő főzött, tisztított nekik, és mert nem volt gyermeke, anyáskodott fölöttük. Ha le is nyírta a maga gyapját, sohasem tövig: hagyta, hogy a lányok is éljenek. Részeg, szájas, rendetlen nőt nem is tűrt a háznál. Így aztán lassan kiválasztódott ez a három, akik már évek óta voltak nála, s egy családdá bizalmasodtak Sisákékkal. Rendes, tisztességes, házias volt mind a három. Különben is, csak burzsoá szenteskedés és Baudelaire-betegek képzelete borzolja démonokká, rafinált vérivókká az éjszaka szomorú madarait. Nagy részük – a szegényebbek és olcsóbbak majdnem mind – teljesen egynemű atomja a kispolgári társadalomnak. Istenről, Jézusról, a rendről, az életről, a halálról, a tisztelendő úrról és a magánvagyon szentségéről éppen olyan felfogásuk van, mint egy tanító, egy adóhivatalnok vagy egy tiszta életű lutheránus pap feleségének. S hogy kenyérkeresetük módjában nem látnak semmi tragikusan szégyenletest, ez onnan van, mert azt – vak érzéssel és szavakban meg nem mutathatóan – az egész társadalmi végzet kényszerének vagy hibájának tartják. Különben is: hogyan látnák magukat gyalázatosnak olyan tettért, melyet általában a társadalom tisztes alkotóelemeivel végeznek, s amely azoknak láthatólag jólesik?

 

A három nő az évek folyamán testvérré melegedett a Sisákné bölcs vezetése alatt, aki a versengés minden veszélyét el tudta hárítani. A két fiatalabbik: Rózsi és Juliska még „lányok” voltak. A már huszonkilenc éves Annusnak volt férje és kislánya. A férfit a háború, a gyermeket a járvány vitte el. A nehéz időben nehéz volt a kenyér. A fiatal özvegy rákényszerült a legnehezebb kenyér útjára.

 

A súlyos éjszakák lányainak nem volt naptalan az élete. Ott voltak a kerület minden lakodalmánál. Ezt úgy kell érteni: ha híre ment, hogy valamelyik háznál esküvő lesz, ők már ott szorongtak a ház előtt órákkal azelőtt, lesték az érkező kocsikat és vendégeket, elkísérték a menetet a templomba, végignézték a szertartást. És a sok szép felvirágozott ostor és ló, a fekete cilinderes, fehér inges, frakkos vőlegény, a fehér fátyol, a menyasszonyi habruha, a csokrok, a pap titokzatos mormolása és igéző mozdulatai, a remegő fogadás, a csókos egymáshoz borulás, a boldog mosolygások és boldogabb sírás, a gratulációk: nagy békét és rangos megnyugvást vittek a lelkükbe: hogy az élet jó. Hogy van öröm, és hogy a világ egy igen jóakaratú, népszerű Isten rendes, elfogadható világa. De legnagyobb boldogságuk mégis a temetések voltak. Amikor komoly, sötét ruhában, elkomolyodott és elsötétedett arccal ott várták az utcán a halottaskocsit és a gyászolókat, hallgatták a kizokogó gyászéneket, látták a kocsira rácsikorgó koporsót, ünnepélyes léptekkel kikísérték a temetőbe, és ott együtt sírtak az egymással kezet fogók tisztes és előkelő világával: valami csodálatos nagy megtisztulást és önbecsülést éreztek. A halál előtti nagy együttségben valahogy ők is társadalomnak érezték magukat. Ezeken a napokon még a beszédük is megtisztult, és bizonyos formákat kerestek.

 

Aztán néha görbe napot is csaptak. Hétfői napokon, amikor úgyis pang az üzlet, ha szép idő volt, kiruccantak egész napra Budapest valamelyik levegősebb helyére, sőt néha Visegrádig vagy a torbágyi völgyig is eljutottak. Ilyenkor Rózsi letette Amália, Juliska Melanie és Annus Natália nevét, s visszavették gyermekségük kalászszagú neveit. Sisákné ilyenkor pompás elemózsiát sütött-főzött. Osváth, aki évek óta Sisáknénál segédeskedett, Rózsinak, Róbert Juliskának volt az állandója. Ők már részei voltak a megtágult családnak, s mindig vele mentek. Eljött rendesen Králik is. De csak azért, hogy élete egyetlen értelmét, a benne készülő forradalmat hegyes szavakban bele-beleszurdossa a természetbe, mely azért szemtelenül nyugodt és derült maradt.

 

Töltöttek, és nagy zajos barátsággal koccintottak a Mózes poharához. Ő egyetlen hajtással itta magába a telt poharat. És szemei már abban a pillanatban rátapadtak a Sisákné mellett domborodó batyura, honnan fehér kenyér, hideg bécsi szelet s a halhatatlan lélek más kellékei leskelődtek. A fiatalság visszajött az elárnyékolt lakásba, s már kurjantotta: élni akarok! Annus meglátta a két fiatal szemben az emlőt kereső csecsemőszájat. Sajátságos belső hangon, majdnem szégyenkezve mondta:

 

- Sisák néni, kínálja meg szegényt.

 

Ez a szegény szó máskor öklökké vagy könnyekbe lökte volna e túlérzékeny, romantikusan büszke életet. Most olyan jó meleg sajnálkozást érzett benne. Sisákné kacér szerénységgel szabadkozta elő a dús lakomát. Az egész társaságnak megint megjött a kedve az evéshez. Juliska közösen falt egy szeletet Róberttel, versenyeztek, ki ér hamarabb a közepire. Minden falat után tapadóhosszan megcsókolták egymást. De azért a nőnek az új hím felé is volt szeme, s kikacagott a nagy szerelmes csemcsegésből:

 

- Egyél, édes pofám, tudom, hogy ti, diákok nem sokszor juttok efféléhez.

 

Mózesnek nem kellett biztatás. Percekig nem látott, nem hallott. Fejét elöntötte a vér, füleiben megnagyobbodva zúgott a rágás muzsikája. Csak a harapás és nyelés mozdulatainak vad örömét érezte. Nyakizmaiban egyszerre roppant erőt érzett. Szeretett volna négykézlábra állani s úgy a kezek segítsége nélkül enni, enni a drága húst, ropogtatni a csontokat. Amikor aztán semmi kínálkozás sem tudott több falatot dugni belé, s már az ötödik vagy hatodik pohár bort nyelte le, mindent elmosó diák-jókedve támadt. Felugrott, fél lábát felhúzta, s a kakast utánozva mind sebesebb körben sántikálta körül Annust, és veszettül kukorékolt. Az majdnem meztelenné kacagta magát, s az egész társaság vele kacagott. Sisák felvörösödött, izzadságfényes arcán olyan gőgös ihlet volt, mintha az égő Rómát látná, amikor a harmonikába kapott.

 

Egy friss, divatos nótát cibált ki belőle. Erre valami új divatú néger táncra penderedtek. Mózes gyűlölte ezeket a nótákat és táncokat, de most ő ugrált a legszilajabban. Fel-felrepítette Annust a levegőbe, s úgy fogta ki, mint egy labdát. A szokatlan bő étkezés, a bor, a nap s talán a szomorú éjszakák testbe zsúfolt csiklandása felkergette a lányokban a csókcsiholót: táncuk már az eggyévegyülés megkezdett gimnasztikája volt. Kacagásuk mindinkább az ágyék visításává forrósodott, a férfiak csuháján mindjobban érzett a vérbe berontó hím üvöltése. Egyszer aztán Róbert felkapta a hátára Juliskát, s egy közeli ritka levelű bokor mellé futott vele. Óriási ordítás üdvözölte a jupiteri tettet. Mózesben egyetlen vörös forgás volt a világ. A könyvek, a finom álmok hableányai, az édesanyjától lehelt lélek: az egész volt világ kihullott belőle. Csak a hús vágya volt, a tragikus anyag vak lázadása a halál ellen. Megszorította a nőt, hogy az felsikoltott belé, s úgy hurcolta egy kisebb földhányás mögé. Újabb taps, újabb ordítás tajtékzott fel, Sisák majdnem két Sisákká rajongta magát. Osváth kérő, meleg szemmel nézett Rózsira, lágyan megfogta karját, alázatosan kérdezte:

 

- Talán mi is?

 

Az édesen kacagott, s már csak hárman maradtak az elemózsia körül. Králik sötét szemrehányással nézte a világot, ahol erősek és egészségesek vannak, akik mernek bolondok lenni a mostoha élet előtt. Sisák nagy filozófus mosolygással töltögetett magának. Sisák néni felállott a legmagasabb honcsokra, s bölcsen vigyázott, nehogy valaki jöjjön.

 

Róbert és Osváth visszajöttek párjukkal. A férfiak szeme karikás volt, a nők ragyogóbbá, pirosabbá fényesedtek. Mózes és Annus csak nem akartak látszani. Ez aztán új mulatság volt a többi számára.

 

- Több nap, mint kolbász, fiatalember! - kiáltotta Sisák.

 

- Mind megisszuk a bort – fenyegetett Rózsi.

 

- Jön a rendőr, Jézusmária, jön a rendőr! - visította Sisákné.

 

Róbert megvastagított hangon folytatta a játékot.

 

- Jó napot kívánok, miért mozog ott az a honcsok?

 

Juliska selypítőre tisztességesedett hangon felelt:

 

- Nem tudjuk, rendőr úr, valami disznó turkálhat ott.

 

Róbert felcsattant:

 

- Majd adok én annak a disznónak!

 

Nagy, döngő lépésekkel ment a földhányás felé. Erre aztán előkerültek ők is, s mosolyogva álltak a nagy kacagászuhany előtt. Mózes sápadt volt, és apró köhögések törtek ki belőle.

 

A bor köré telepedtek mindnyájan. Hangjuk kissé lebágyadt. Iddogáltak. Egyszerre csak Annuska fekiáltott:

 

- Ni, vers, ni, vers, szerelmes versek!

 

Felszökött, s diadalmasan lobogtatott egy füzetet. A Mózes levetett kabátjából, melyet a nő maga alá gyúrt párnának, fordult ki a fájdalmas írás.

 

- Annuska, Annuska! - szégyenkezett Mózes.

 

De a társaság már vad riadással halljukolt. Annuska próbált is olvasni vagy két sort, de a furcsa kézirat nem volt benne az ő ábécéjében. Róbert, akitől a kávéházban fiatal írók szoktak apró kölcsönöket kérni, ha irodalomról volt szó, mindig illetékesnek érezte magát:

 

- Baczó úr, itt nem műveletlen emberekkel van dolga. Én sok nívós verset olvasok. Ady Endre egy éjszaka két versét is felolvasta nekem.

 

És mert Mózes még mindig szabadkozott, Osváth fájdalmas-érzékenyen mondta:

 

- Úgy látszik, mi nagyon egyszerű emberek vagyunk a fiatalúr számára.

 

Mózes ennek a mondatnak nem tudott ellenállani. Igazabban: ez a mondat volt a mohón kapott alkalom, hogy engedjen. Mert az első perctől fogva, hogy a nő fellobogtatta verseit, égő vágy lökte, hogy felolvassa őket. Mindeniket, fennhangon, belehangozva a napos levegőbe. Hogy ne legyen árva, és ne legyen külön fájó test és lélek: hanem egyetlen életté ömölve zuhogjon verseiben másokba. Talán ha kutyák vagy juhok ültek volna körötte, akkor is felolvassa verseit. Csak hogy szemek nézzenek rá, csak hogy éhségben, csókban és halálban rokon testek pihegjenek mellette. Hogy ne dideregje egyedül az életet, ahol örök iramban, finis nélkül rohan az anyag emberi fájdalommá. Elvette a füzetet Annustól. De a megölhetetlen jó gyermek benne még most is gondolt arra, hogy ne jöjjenek zavarba hallgatói, ha majd nem tudnak élvező arcot vágni.

 

- Csak úgy unalomból firkáltam őket – mondta fitymálva. - Jó lesz, ha addig lefekszenek és alusznak. Aki elégnek találja, horkanjon egyet.

 

Köré telepedtek. Annus testével félig ráfolyt a költő lábszáraira. Róbert fél kezével feltámasztotta fejét: egészen olyanforma volt, mint a híres írók a képes levelezőlapokon. A jó Osváth előre meghatott arcot vágott, és tényleg, már érzett is valami effélét. Az öreg Sisák a kabátja zsebéből előkereste a szemüvegét. Egy ágytakaró igényű vörös zsebkendővel megtörölte üvegeit. Aztán feltette. Úgy érezte, hogy így sokkal inkább figyelem a figyelése.

 

Mózes olvasni kezdett. Eleinte bátortalanul, vizsgázó diák hangon. De aztán eltűntek előle a hallgatók. A versekből kikelt a már elrohant világ, s fájdalom és öröm kezével visszajátszotta rá a tovatűnt könnyek és ujjongások Baczó Mózesét. Hangja mindinkább zene lett, úgy, hogy szavak s a tér minden csalafinta segítsége nélkül is megmondta volna az időben fájó embert. A csók vak világteremtését s a nagy tántorodásokat az egyetemes csőd előtt. Arca vele játszott hangjával. Nagy szemeiben csodálatos kék suhanások mentek át.

 

A versek hozták a világ minden ízét. A csók és a halál párbaját, az anyai boldog szigetet, fajának árvaságát, az embertömegek kiásott sírását. Hallgatói fokozatosan sajátos változáson mentek át. Eleinte az arcokon a figyelem akart póza s valami önhízelgő fontoskodás volt. De lassanként az egész test meghajolt az olvasó költő felé, az alsó ajak leereszkedett, a szemek mind nagyobbra nyíltak. Annus egyszer csak levette testét a fiatalemberről: megigazította szoknyáját, s tisztességesen felült. És nemsokára az éjszaka három lánya helyett más három nő ült ott. Egészen más szemük volt: hol anyává, hol nagyon gyermekké tisztulva. Az arc vonalai elfeledték a ledér robot játékait. Jóvá simultak, az arcbőr meghalványult. Ruháját, tudatlanul, mindenik megigazította. Az Osváth szemeiből nagy lapos könnyek jöttek ki néma lefutással. És mikor Mózes egyik versében a magyarság nagy emberi forradalmát jósolta, Králik egyszerre közelebb ült, arcáról eltűnt a kesernyés biggyedés, nagy barna szemei mint emlőre talált szájak tapadtak a fiatalemberre. Mikor az utolsó vers is elhangzott, egypár pillanatig nagy csend volt. Róbert szólt először, megmélyült hangon:

 

- Gyönyörű volt. A fiatalúr igazán az új irodalmi generáció tagja.

 

Effélét sokszor hallott a kávéházban, s ez rangot adó komoly dicséret volt tőle. Annus családba néző, meleg, jó szemmel mondta:

 

- Milyen boldog lehet a fiatalúr mamája!

 

Így mondta. Maga sem vette észre, hogy most magázza és fiatalurazza Mózest. Osváth nem szólt, de örök testvérkereső szemeiben a megtalálás boldog ölelése volt. Sisák bácsi tért először vissza a külső valósághoz:

 

- De erre igazán igyunk egyet.

 

Ittak. Amint Rózsi a poharáért nyúlt, szoknyája fennakadt a mellette levő hátizsák csatjába, s felfedte alsótestét. Egy hirtelen akaratlan mozdulattal visszatakarta magát. Senki sem nevetett, senki sem tett megjegyzést, talán észre sem vették.

 

Beszélgetni kezdtek. De most csendesen, nyugodtan megvárva egymás mondatait. Beszéltek a szép énekekről, a szép mozidarabokról, a színház csodáiról. Visszajött szájukba minden perc íze, amikor az ős emberi ölelkezés: a szép, visszaölelte őket a jóság tisztaságába. Látszott, hogy titkos-vakon most valami megbecsülést éreznek önmaguk iránt, s az élet nagy szánalmát. A nap már véresen sütött, felhorzsolódott a svábhegyi templom dárdájától. A Duna lassú elomlása megbíborult. A földből kezdtek visszatérni a benyelt sugarak, s ez a meleg, mint a föld jósága ömlött felfakadt jóságukba. A távoli Kutyavillából idesejtődött a zene. Egyszer csak Annusból hangos sírás tört ki:

 

- Olyan szép volt a lelkem. Szőke, göndör hajacskája volt, és kék szeme.

 

És aztán omló, széles részletességgel elmesélte a gyermeke halálát. Hogy szorította torkát egy hétig a halál. Hogy visította át az éjszakákat a gyötrött kis jószág: - Mama! Mama! - Ezt az egyetlen szót tudta a bestia elé tartani. Minden szem kikönnyesedett. Egy percre mindenikük apja vagy anyja volt a holt gyermeknek.

 

És ebben a szánalomban mindenik önmagán is szánakozott. Mert mint ásító arc ásítása, átragadott rájuk az eltemetett fájdalom. Mindenikbe felfájt minden lökése a végzetnek, mely távolabb dobta őket az elsüllyedt boldog szigettől. Osváth, aki bitang gyermeke volt egy Orczy utcai kis korcsmárosnénak, előtördelte szörnyű gyermekségét. Hogy anyja minden újabb szeretője újabb mostohaságot jelentett számára. Hányszor verték ki éjnek idején a házból. Hogy pumpolja most is az anyja, az utolsó krajcárjáig, hogy elmulassa a hozzá züllő emberekkel. Pedig ő halálosan szereti a könyveket, megvan neki Flammarion minden munkája. Nagy keservesen vett egy messzelátót is, és egész éjszakákat nézi vele a csillagokat. Tudja mindeniknek a nevét, és tud térképet készíteni az égről.

 

Milyen szépen lehetne élni ezen a világon! Őt már csak a reménység tartja fenn. Úgy szeretne családot alapítani, feleségért, gyermekekért dolgozni. De hogyan közeledjék egy tisztességes családhoz? Mikor az anyja megtudná, és... Nem folytatta tovább. Elárnyékosodva nézett bele a szomorúságába.

 

A hangulat mind érzékenyebb lett. A közeli jegenyesorból is mind hosszabb árnyékok bújtak ki, s már idáig feküdtek. Már Sisák néni mesélte az első szerelmét. Mózes eddig nem érzett mélységgel érezte tisztának és boldognak magát. Ez volt a nagy termés: ő volt benne mindenik könnyében, ő volt a tisztaságuk, egymáshoz hajlásuk. Ő volt a tavaszi eső, és ezekben a szomorú rögökben felfakasztotta egy percre a mocsoktalan kelyhű virágot.

 

De a Sisákné lírájára már feljátszott benne a gyermek. Felszökött, és diákosan kiáltotta:

 

- Jó lesz egyet mozogni, hogy megemésszük ezt a sok bánatot! Mindjárt temetkezési intézetté leszünk. Ki fog meg?

 

Azzal ráütött Annus vállára, és elkezdett szaladni. A nők felugrottak, s nagy visítozással vetették magukat utána. Róbert és Osváth is – nehezebb futással – belementek az új játékba.

 

Mikor nagy hercehurca után megfogták Mózest, Juliska azt indítványozta, hogy játszódjanak bújósdit. Egynek le kellett mennie a part egyik mélyebb pontjára, ahol egészen a vizet érte, s ott bámulnia a Dunát, míg a többiek elbújnak. A sorshúzás Mózest tette a hunyóvá.

 

A többiek szétszaladtak búvóhelyet keresni. Mózes csendes léptekkel ment a part felé. Minden olyan jó volt. Az elkomolyodott levegő, a napszagú pörkölt fű, a végtelen horizont s testének apró mozdulásai. Oh, érdemes dolgozni, hinni elhivatásában! Hány bukott léleknek lesz ő még a szárnya, hány megpiszkoltnak felmerülő ős tiszta arca, hány nehéz küzdőben a megváltó perc! Ezek az egyszerű emberek milyen megszépült élettel éltek az ő életében! Mint egy nagy ígéret nyílt eléje az élet. A parthoz ért.

 

Egy perc múlva irtózatos kiáltás hallszott. Ezt a kiáltást nem lehetett félreérteni. A társaság minden tagja a parthoz szaladt. Mózes, irtózatos elvágódással, ott feküdt a kavicsos porondon. Közel hozzá, a törpe bokor ágaiba akadva, félig a vízbe lógva valami szürke halmaz ingott. Közelebb mentek hozzá. Felpüffedve, félig meztelenül, lecsapzott hajjal és kidagadt szemekkel egy már oszlásnak induló hulla volt.

 

 

 

 

5. Hűhóval.