Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Második könyv:
SZENT GELLÉRT ÉJSZAKÁJA

 

1.

 

 

 

 

- Ezt megcsináltad. Te hüllő, te marha!

 

Felgyúlt arccal, kiszélesedő kék szemeivel ordítva dobta a szavakat társa fejéhez. Az édesen kacagott:

 

- Így, Mózeském, jól van, csak szavalj ki szépen minden dühöt és kakasgőgöt magadból. Annál szelídebb leszel majd a szent férfiak előtt.

 

- De hogy juthatott valakinek ilyen őrültség az eszébe? Hogy mertél az én nevemben tudtom nélkül ilyent tenni? Mintha taknyos gyermek volnék, akivel úgy rendelkezhetsz, ahogy akarsz. Azért sem megyek el.

 

Dühösen lógatta le lábait a vetetlen ágyról, melynek szélén még öltözetlenül, nyitott hálóingben ült. És így, a harag lobogása előtt olyan mamájával duzzogó nagy gyermeknek látszott. Konkoly szelíd, meleg szavakkal csitítgatta:

 

- Hogyan mertem? Mert szeretlek. Mertem, mert a jövőd, egy nagy tehetség jövője nekem még fontosabb, mint neked. És el fogsz menni, mert tehetségednek tartozol vele, és mindazoknak, akiknek műveid tűrhetőbbé fogják tenni az életet. Hiszen nem a büszkeség tart vissza tégedet, hanem az átkozott magyar gyávaság. Mit változtat az rajtad, hogy végigtűröd két olajban főtt Szent János frazeológiáját? Csak célt érj, csak megjelenjenek a verseid. Szegény édesanyádnak tartozol ezzel. Képzelheted, milyen öröme lesz neki.

 

- De egyszerre két ilyen kálvária. Ha legalább az egyik elmaradhatna – mondta szelídült duzzogással Baczó.

 

Konkoly mosolygott. Tudta, hogy ez az alkudozás már a betörés kezdete. Két napig volt erőmámoros Baczó a Boór Bálint nagy leheletétől. Ezen a két napon mintha oxigénnel telített bura alatt lett volna: viharos megsokszorozódással akart és tett. Kiválasztotta életre ítélt verseit, szépen letisztázta, két kis kötetbe osztotta őket. Az eléje toppant élet igézete ahhoz is elég erős volt, hogy a félénk, imbolygó akaratú fiú két kiadóvállalathoz be is állítson verseivel. Az egyiknél kézbe sem vették kéziratát. Kijelentették, hogy a mai gazdasági viszonyok közt csak az őrültekházán belül adhatja ki valaki egy ismeretlen író művét. A másik vállalatnál egy alacsony kis fürge emberke megnyálazott ujjaival belekuszált a kézirat lapjai közé. Szórakozott gyorsasággal futott át hol itt, hol ott egypár sort. Közben egy üzleti levelet diktált a gépíróleánynak. Aztán különös mosolygással adta vissza:

 

- Miért nem ír inkább regényt, kérem? A misztikus vagy Wells-féle regényeknek van ma csak piacuk. Több mázsa vers van a raktárunkon, a kutyának sem kell. Vagy talán a filmdrámát próbálja meg. Ezt fizetik még a legjobban.

 

Szegény Baczó Mózes aznap olyan orrvérzően, olyan néma zokogással ment haza, hogy szobatársa komolyan megijedett. Pedig hozzá volt szokva e vulkánikus lélek nagy lecsüggedéseihez. A verseit odavágta egy sarokba, s visszaharapott könnyekkel lihegte oda Konkolynak:

 

- Ha még egyszer azt látod, hogy verset írok, üss pofon. Tudnék csak tizedannyit zongorázni, mint te, kitolatnám a szemeimet, és beállanék vak zongorásnak egy bordélyházba.

 

Az összehullott szárnyak mélyen megindították Konkolyt. Különben is: ennek a meleg és gazdag életnek kellett valaki, akit dédelgessen, féltsen, akinek apjaféléje legyen. Két éve laktak együtt. Nagyon sokat veszekedtek és nagyon szerették egymást. A szócsatákban mindig Baczó volt a hangosabb, a diadalmaskodó. Konkoly szelíd türelemmel hagyta győzedelmeskedni ezt a ki-kizúduló forró lírát. De az akaratban, a tettben mindig Konkoly irányított. De olyan ügyesen, hogy a nagy gyermek mindig azt hitte, hogy a saját akaratát akarja.

 

Konkoly másnap titokban előszedte a Baczó versfüzeteit. Nagyon ravasz tervet főzött ki, hogy barátja verseit a nyilvánosság elé juttassa. Az utolsó években két vállalat kakasviadalozott egymással, hogy magának kaparintsa a közönség lelkét és zsebét. Mind a két vállalat lobogó keresztény és magyar jelszókat csóvált. És mind a kettő szívesen társult volna egy alkalmi tatárjárással, hogy a másikat tönkretegye. Az egyik a Sursum Corda volt, melyet a kommün bukása után hatalmas katolikus tőke hívott életre. Alig volt meg a vállalat, alig tették fel a cégtábálát a roppant palota kapuja fölé, a kálvinista szentek nagy meghökkenési gyűlésbe futottak össze. A gyűlésen olyan hévvel szónokoltak a középkori máglyákról, hogy a zsúfolt teremben érzett a perkelt hús szaga. E kellemetlen szag hatása alatt alig egyhangúlag elhatározták, hogy ellenvállalatot alapítanak, Christus et Libertas néven. Bajok csak a tőke összehozásánál ágaskodtak. Mert a zsebek még a középkori lángokra sem akartak megnyílni. Végre, különösen a hollandiai és angolországi kéregetések eredményével, nyélbe lehetett ütni egy legalább annyira erős vállalatot, hogy a másiknak kellemetlen lehessen. És alig hozták ki a könyvkötőtől a Sursum Corda első könyvét, Szent Bazil életét, a Christus et Libertas nyomába villámlott egy díszes kiadású értekezéssel, melyben a híres Zalatnay Jenő mély elmével boncolgatta a kor izgató problémáját: az Atyától származik-e a Szentlélek, vagy a Fiútól, vagy mindkettőtől, vagy egyiktől sem. Konkoly e két vállalat versengését akarta kihasználni barátja javára.

 

Két levelet írt barátja nevében és az ő nevét hamisítva alá. Az egyik levelet Habina püspöknek írta, a híres katolikus szónoknak, aki a Sursum Corda igazgatótanácsának elnöke volt. Sorokat idézve a Baczó verseiből és vitáikban eldobált szavaiból, egy még nyugtalan, kereső fiatal lelket mutatott be, azzal a sejtéssel, hogy szerető felkarolás meg tudná nyerni a katolikus törekvések számára. Kiemelte mint megihlető benyomásokat a püspök bőven ömlő könyveit, melyekben a modern tudományok népszerű jelszavai s a dekadensnek szidott új magyar próza stiláris fogásai össze-békekonferenciáztak Krisztussal és a szentekkel. A másik levelet Nyerges Sámuelnek, a református teológia tanárának készítette, aki a Christus et Libertas mindenhatója s a magyar kálvinizmus dédelgetett ellen-Habinája volt. Ennek felemlegette a Mózes kálvinista apáit, papi őseit, és úgy tüntette fel a dolgot, mintha egy kísértések közt tántorgó lélek nyújtaná kezeit segítségért, nehogy elrántsák a Kálvin jászlától. Sunyi szavakba azt a sejtetést dugta, mintha Baczó már ajánlatot kapott volna a Sursum Cordától versei kiadására. A levelekhez hozzácsatolta Baczó egy-egy verskötetét, s boldog Machiavelli-arccal tette őket postára.

 

Pár nap múlva mindkét helyről megjött a válasz. Mindkét lelki hatalmasság saját kezével válaszolt. Mind a kettő felhívta Baczót, hogy személyesen jelentkezzék.

 

A dolog nehezebbje most következett: odatömni ezt a félénk és büszke szűzi lelket, hogy kihasználja az előidézett helyzetet. Egy este, hogy eljátszotta neki pianínóján kedvenc dalait, Konkoly nagy lekönyörgő félénkséggel mondta:

 

- Mózeském, te most meg fogsz pofozni engem.

 

Aztán megvallott mindent. A levelek ravasz tartalmát, a szavak dugott értelmeit, és diadalmasan mutatta elő a két választ.

 

Baczó Mózes percekre teljesen megnémult. Akkor beteg zivatar csapott át rajta. Ráviharzott barátjára minden rossz szót, mely mar vagy piszkol. És amikor látta, hogy barátja milyen szelíd derültséggel áll a csatorna alatt, csúf gyermekdühében szétmatatott valami olyan után, ami mégis megsebezze ezt a nyugodt jóságot. Felgyúlt arccal köpte szembe:

 

- Ilyent csak egy tehetségtelen fráter tehet. Mert tudd meg, hogy a zenében sincs semmi tehetséged. Árva flótás vagy, tehetségtelen, soha sem lesz semmi belőled.

 

Konkoly Zoltánnak a zene volt egyetlen élete. Az ős elhivatású tehetségnek a világ minden mély izenete hangban lett életévé. Egy évvel idősebb volt Baczónál, már negyedéves, s az Egyetemen a magyar-német szakot robotolta. De minden idejét a zenének adta. Napot-éjszakát kottákat másolt, tanult, komponált, játszott egyetlen kincsén, a pianínóján. A primitív szentek rajongása volt neki a zene: nemcsak művészet, hanem hit, az élet magáhozölelése, az életakarat egyetlen formája. A rádobott csúf szavak közül nagy szánalommal nézett barátjára:

 

- Szegény Mózeském, hogy sajnállak: mennyire fogod szégyenleni ezeket a szavakat. Az olyan tiszta életnek, mint te, nem szabad rossznak lenni: csak magadnak okozol fájdalmat vele.

 

Baczó másnap egész nap egy szót sem szólt barátjához. Sőt olyanforma készületeket is tett, mintha el akarna költözni. A könyveit összekötötte egy régi nadrágszíjjal, gallérjait, fehérneműjét csomóba rakta. Konkoly ismerte már e nagy gyermek minden hullámzását, ki sem kukkant a kottái közül. Ma reggel aztán Mózes már a paplan alól kifélszemezett barátja felé, ki hajnaltól fogva a kottái előtt ült. Végre nagyon komoly, nagyon férfias és sötét szemrehányással kérdezte:

 

- Mond csak, Zoltán, hogy tehettél ilyent a megkérdezésem nélkül?

 

Konkoly tudta már, hogy a vendéglélek visszament odújába, s visszatért helyébe a gyermekszemű jó fiú. És most, hogy egyórai vita után befogta az akaratát, szelíden kérlelte:

 

- Annak igazán semmi értelme nem volna. Vagy elmész mindkettőhöz, vagy egyikhez sem. Hiszen nem bizonyos, hogy mindkettőnél sikerül a dolog. Hátha éppen azt mulasztanád el, aki a jó választ tartogatja számodra. És így könnyebb is: egy elszánással egy délelőtt átesel mind a kettőn. És nem maradsz adós szemrehányásokkal magadnak.

 

Baczó felugrott az ágyból. Úgy ingben nagy lépésekkel méregette a szobát. Arca nagyon komoly volt, száját összecsücsörítette, homlokán nehéz árnyékok mentek át. Egyszer csak hirtelen megállott, fejét kissé féloldalra felfelé tartotta. Nagyon jó fény világolt ki arcára, még fürtjei is felvilágosodtak. Az elkényeztetett gyermek királyságával mondta:

 

- Nem bánom. Érted megteszem. De csak egy feltétel alatt.

 

- Mi az? - kérdezte kikövéredő megelégedéssel Konkoly.

 

- Ha eljátszod háromszor egymás után a zsoltárodat.

 

Konkolyból boldog kacagásban nyújtózkodott ki a megcirógatott lélek. Tettetett csodálkozással mondta:

 

- Eljátsszam a zsoltáromat! Én, a senki, a tehetségtelen, a szegény flótás játsszam a te méltóságos, tehetséges füleidnek.

 

Mózes füléig pirult. Kacagott, és nagy szeretet volt a hangjában:

 

- Marha!

 

Aztán elkezdett táncolni a szobában. Belecsettintett ujjaival a levegőbe:

 

- Te Zoltán, ha valamelyik Szent Kajafás előleget talál adni, délután kimegyünk a János-hegyre, és olyant mulatunk, mint a pinty. Te, ha akarod, kölcsönadok arra a Bach-kottára is, hogy ne kelljen elsejére várnod.

 

Konkoly ijedten ugrott a pianínó elé:

 

- Inkább eljátszom gyorsan a zsoltáromat, mert még a lakodalmi frakkom is kiszabatod abból a bankóból, melyet még a Habina püspök zsebéből kell kikereszténykedned.

 

Elkezdett játszani. Baczó visszaült az ágyra. Egyik lábát a másikra fektette, kezeit térdén összekulcsolta. Előrehajolva, félig nyitott szájjal hallgatott. A szoba az udvar mélyén volt. Egyetlen rácsozott ablakkal a szürke udvarra, melynek dohos kövein mint elfalazott mostoha lány ült a szomorúság. Keskeny, hosszúkás szoba, éppen hogy csak elég arra, hogy két nyomorúság elférjen benne. Az egyik fal mellett egymás végibe a két ágy volt, még vetetlen mind a kettő. A szoba mélyén az egyik szögletben a Konkoly pianínója volt, elömölve kották és könyvek tömegétől. A másik szegletben egy ó íróasztal csügged, félig levetkezett tintafoltos zöld vászonnal, teleszórva a Baczó lírájával. A szoba közepén egy nagyocska asztal van, rajta himlőhelyes pléhtálca egy üvegkanna vízzel és két pohárral. Az öreg kannának kitűnő kémiai emlékezete van: oldalain emlékez minden salakot, mely vizeiben valaha volt. A Mózes ágya mellett egy töredelmes öreg szekrény van, melyen időnként nagy keresztyéni rohamok mennek át, s ölelésre tárja két ajtószárnyát. Ilyenkor a tág kulcslyukból a földre esik a lógó kulcs. Ez a zár és ez a kulcs már harminc év óta nem zárnak, s csupán pszichikai megnyugtatói a magánvagyonnak. A szekrény mindkettőjük ruhatára. De azért még szellős térségek vannak benne kihasználatlanul. A Konkoly ágya mellett a közös mosdó van, a szoba külön kis Vezúvja, ahonnan a két Héphaisztosz szappanlávát szikráz szét a kis világ minden valóságára. Még a Baczó lírája s Beethoven kottái is kapnak pöttyenéseket. A mosdó fölött egy hajdani tükör, melynek farámájából még mindig visszasejtődik valami az emberarcból. Az ablak mellett egy hát nélküli dívány, mely folytonos pelikáni nagylelkűséggel osztogatja beleit a szoba lakóinak. A földön az egyik szögletben egy csomó üres literes, félliteres, háromdecis üveg, parafa dugók s egy pár fájdalmas ócska cipő. Az alacsony, henger alakú vaskályha tetején, mely télen is meg tudja őrizni hidegvérét, egy vén ébresztőóra kotkodácsol. Egyik lába papírral körülfáslizott gyufaszál. Hátáról hiányoznak a felhúzócsavarok, hangja is kehes már. De azért a vén közalkalmazott olyan igyekezettel méri az időt, mintha a végső összeroggyanás előtt még egy felsőbb fizetési osztályba akarna jutni.

 

Egy nemrég felfedezett tizenhatodik századi istenes versre írt zsoltárt Konkoly, és most ezt játszotta. Fejét egészen odahajtotta a felszálló hangoknak. Különös ijesztő-vonzó fej volt ez. Majdnem vörösen rőtbarna haj, rőtbarna bajusz és szakáll buja gazdagságában. Az arc is vöröses volt, s ezen a rezes vörösségen kiáltott a két nagy dühös kék szem. Első látásra barbár és ijesztő volt ez a fej, a dülledt kék szemek folytonos dühével, a vörös szakáll démoni tüzével s az arc örökölt szomorúságával. Ebben a szőrrengetegben nyolc-tíz évvel idősebbnek látszott, egy fáradt Kékszakállnak, ki már minden feleségét felakasztotta a titkos szobában, és aki már tudja, hogy nem érdemes újból próbálkozni. De a húsos vörös száj mindig derült volt, a gazdag vérű kacagás örök fakadásával. De a szemek dühös látszata mögött néha nagy jóságok szánakoztak kifelé.

 

Ez a zsoltár volt eddig a fiatal szerző legnagyobb alkotása. Nem keresztyén sírás volt, nem Krisztus juhainak bégetése. Az Európába tévedt magyar lélek ős pogány visszaemlékezése volt. Visszatalált beszélgetés a nappal, a földdel, a jótevő dolgok erős isteneivel. Százados sírása volt annak a léleknek, mely Kálvin cégérét is csak azért vette föl, hogy elszabadulhasson az idegen megváltó jászlaitól.

 

Mikor az utolsó hangok is továbbrezdültek, Konkoly megrázta bozontos fejét, és fújt egy nagyot, mintha fürdőből merülne fel. Ránézett barátjára. Az még mindig úgy ült, térdeit átkarolva, előregörnyedve, mint egy mesét ivó gyermek. És nagyon gyermek volt az arca is: ajkának sírásba vonagló görbülésével, nagy kék szemeinek hólyagos könnyeivel. Csendesen mondta maga elé: - Szegény édesanyám.

 

Mert erre a dallamra az élet minden íze összefutott a távoli gyermek szájában, és anyja jött a lelkébe. Konkoly nagy dühös szemeivel lelkendezve kiáltotta:

 

- Te, ennél nagyobb dicséretet sohasem fogok kapni!