Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Hetedik könyv:

SEGÍTSÉG!

 

4.

 

 

 

 

Fejét felemelte az ágyból. Óvatosan, halk hangon szólt:

 

- Katica.

 

A lány nem felelt. A csendes szobában olyan szomorú volt a villanylámpa fénye. Egy idő óta így aludtak, egész éjjel égő lámpa mellett. Mert a sötétségből rémek jöttek ki, felverték az alvó férfit álmából, és megtaposták a szívét. Bálint kissé emeltebb hangon ismételte:

 

- Katica!

 

A lány hallgatott. Szabályos lélegzete csendesen muzsikált a szoba néma szomorúságában. Már ötödik napja, hogy reggeltől estig róják Párizst, s ma hat órakor délután halálos fáradtan jöttek haza. Egypár falat vacsora után rögtön ágyba is bújtak. Bálint rögtön úgy tett, mintha fejest bukna valami mély álomba. De lehunyt szemmel, visszafojtott szívvel leste, mikor alszik el a szegény lány. Katica még babrált valami megigazítani való kalapon az ágyban, olvasott is valamit, s csak most, fél kilenc óra tájt könyörült rajta az álom. Oldalt, kifelé fordulva aludt, két karja lelógott, mintha kérve nyújtaná valami homályos irgalom felé.

 

A kis Hotel Beauvoir, ahol fészket fogtak maguknak az Observatoire avenue-jén, a Port-Royal kis pályaudvara mellett volt, a hírhedt Bal Bulier második szomszédságában. Tiszta, csendes kis szálló, vidéki kis tőkések, tanárok, kis földbirtokosok átmeneti otthona. Itt torkollnak egybe a Saint-Michel, a Port-Royal, a Montparnasse boulevardok, az avenue de l'Observatoire és még vagy három kisebb utca, és nagy levegőjű keresztutat alkotnak. A Bálinték szobája a második emeleten volt egy kis erkéllyel, ahonnan be lehetett látni az odafutó boulevard-ok dicsőségébe, és örvendeni lehetett az avenue hatalmas fáinak egészen a Luxembourg kertig.

 

Ez a Párizsban töltött öt nap hosszú hetek zsúfolt életét foglalta magában. Már a vasúti utazás, egy csodálatos októberi napon, át az őszi Franciaországon, fellehelte a megnehezedett élet lappangó kedveit. Az első napon a nagy étvágyú kamasz mohóságával vetette magát Párizsnak. Elment mindenüvé, ahova valami emlék kötötte, ahol fiatal vitorlái valaha valamilyen szélre kibomoltak, ahol az élet egy nagy jelentése dobbant fiatal szívébe. Azt hitte, hogy a hajdan olyan nagy lobogással átélt dolgok igézete visszavarázsolja életét a fiatal, jövőbe rontó Herkulessé, aki ereje vad mámorában nem félt semmitől, és hitt a munkában, az emberekben, a szépben. Este aztán összetörve, kedvetlenül, majdnem betegen tért haza. A lány ártatlan kérdéseire az eddigieknél is durvábban támadt rá. Kergette magától: menjen vissza Magyarországba, ne nyomja az ő életét, ő az oka mindennek. Másnap aztán még nehezebbre borult a meglökött lélek. Végigmentek a nagy boulevard-okon, ahol hajdan annyi bimbót csókolt élete az életbe. Most unalmas holt lézengés voltak a körutak. Betértek a Louvre múzeumaiba, megnézni régi nagy szerelmeit. Hát ezeket találta ő szépségeknek! Minden szobor, minden kép milyen ezerszer elásított ásítás. Elmentek a Luxembourg kertbe: diákkoplalásai, diákálmai s egy széles szárnyú nagy szerelme lombos fészkébe.

 

Banális, kinyírt, megborotvált vén park volt, mint egy öreg társalkodóné hamis huncutkáival, hazug virágaival. Bementek pihenni egyet a Cluny kávéházba. Milyen ízléstelenek, locsogók, vén arcúak lettek a diákok. Hol van a jövő lobogása szemükből, hol vannak az álom szárnyai homlokukról? A Comédie Française-ben délutáni előadás volt: Molière olyan közhelyesen szellemtelen, olyan sületlen volt. Nem tudta az első felvonást sem végignézni, úgy ráncigálta ki Katicát a színházból, a kacagás bő csecsein csüngő közönség meg is pisszegte a csendháborításért. És szemei mind sötétebbre mélyültek, arca mind komorabbá zordult, ajkai mintha néma circumdederuntot zokogtak volna. Mert bármerre ment, bármit nézett, bárhová fordult az életért jajgató lélek: nehéz fáklyák komor fényében, fekete tárogatók súlyos zenéje mellett egy óriási temetés ment előtte. Ebbe a temetésbe, mint valami fekete tóba, behullott Párizs minden öröme, munkája és szépsége, s megnövesztő része lett a roppant gyásznak. Tizenkét fekete ló súlyos patája verte az elhidegült földet: úgy hozták a mérhetetlen koporsót. És a koporsóban, ég felé fordult arccal, hervadt virágokkal a homlokán, hosszú fekete talárban feküdt az eldőlt fiatal Herkules: a fiatal Boór Bálint. Az utcákon hemzsegő tömeg, a hatalmas házsorok, színház, park, zene belekeringtek ennek a temetésnek ritmusába. Sírás és temetés volt az egész Párizs: az ő fiatalságának roppant ravatala. Mikor este hazaértek, kiverte a halál hidege, szívén vad jajgatások vertek ki az évek, és mint nehéz batyut, melybe egy meggyilkolt embert dugtak, hullatta a lány elé: - Párizs megvénült. - Ezt mondta: - Párizs megvénült. - Hogy ne kelljen mondania: - Jaj, jaj, elrohant az idő, jaj, oda az életem, jaj, jaj, jön a halál, és nem lesz napsütés.

 

Halkan kikelt az ágyból, lábujjhegyen odament az alvóhoz. Aludt a szegény teremtés, s olyan gyermek volt az álom nagy szánalmában. Hogy megsoványkodott, hogy megsápadt az arca. Hogy megverte, megrágta, lehervasztotta életének egyetlen nagy befogadott boldogsága: a folytonos szenvedés azért, akit szeret! Szegényke egypár hét óta már anya, új élet készül a felajánlott testben. Még gyermekebb, még ártatlanabb, még bolondosabb, mint valaha. Sokszor már azt sem tudja, hogy hol a feje, hogy mit tesz: úgy megzavarja a sok szenvedés s élete egyetlen nagy aggódása. A férfi szemeibe nehéz könnycsepp serkedt: - Szegény, szegény kis életbe sodort árvalányhaj, a te nagy szereteted kellett, hogy még nagyobb lehessen a szenvedésem – sóhajtotta magában.

 

Halkan felöltözött, felöltőt vett magára, kalapját is feltette. Már az ajtó felé indult, kinyitotta. De még megfordult, visszanézett az alvóra. Kilépett, bezárta maga után az ajtót. Amint kiért az utcára, megállott. Millió fényben, százezer vágyban indult Párizs éjjeli élete. Megnézte óráját. Alig múlt fél kilenc. - Hova menjek, mit csináljak magammal, hogy ne sajogjon olyan irtózatosan, hogy vagyok?

 

Nekiindult a Saint-Michel boulevard-nak. Homályos szemmel, ténferegve ment az elsiető arcok hullámai közt. Egyszer csak vidám ének csapott fel. Diákok és diáklányok szökdécseltek a járdán, félkörben összefogózva, valami huncut nótát énekelve. Nevetéstől volt zsíros a szemük, s bomlott belőlük a kacagás, mint a tavaszi nedv a megcsurgatott nyírből. Szeretett volna nekikmenni, ráöklözni az arcukra, hogy ne döngessék olyan arcátlan-kegyetlenül az ő koporsóját.

 

Átment a Pont-Neuf hídon. Hűvös szél fújt a Szajna fölött, s lent az alvó barna hajókon vörös, zöld, sárga lámpák pislogtak, mint borzalmas óriási macskaszemek. Mintha rá leselkednének, mintha már ugranának. Jaj, a karmaik közé kerül, és vége lesz. Majdnem futólépéssel ment át a hídon.

 

Oh, ha valahová mehetne, ahol meleg és világosság van! Testvérféle szívek meleg, jóakaratú, őt meglátó szemek világossága. Ahol sokan volnának, nagyon sokan: és mikor őt látnák, mindenkinek felfényesednék a szeme, s mindenik szívében ott húzna az ő királyságának széles bíbora. És az ajkak mondanák: - Itt jön Boór Bálint, a mi királyunk, a lelkünk, az életünk királya, aki vért adott a vérünknek, lelket a lelkünknek, életet az életünknek. Gyere hozzánk, nagyon szeretünk. Körülállunk lelkünkkel, mint erős fal, nem engedünk hozzád szenvedést, gondot, halált.

 

A Louvre áruház árkádjai alatt ömlött a fény, és ömlött a nép. Párizs százezer és százezer robotosa: a pénz szörnyű birkózása, a kenyér vad kergetése, az élet nehéz gályamunkája után ezer úton futott a nőágyék vigasztalásához. Párizs roppant élete kinyílt, mint végzetes alvilági virág. Elítélt, vak ragyogású mező volt a millió csókú város, ahol száz- és százezer bódult emberbogár röpködött a női ágyék halálos forró kelyhe felé. És a vágy rohanó zuhataga mellett sápadt asszonyok mellükre ragasztott csecsemővel kértek irgalmat. Nyomorarcú gyermekek árultak cipőfűzőt, levelezőlapot, plajbászt, virágot. Bűnárnyékú, szörnyű arcú férfiak ajánlottak ledér képeket vagy ledérebb kalauzolást a város égő kárhozatai közt. A nyomorúság torz halászai ki-kivetették a maguk kis hálóit az elrohanó vágy folyóba. Hogy megszedjék a csók adóját, hogy megvámolják a női húsba lehulló embert.

 

Az avenue de l'Opéra sarkán egy férfi állott. Leste az elmenőket, s ha egy férfit alkalmasan gerjedtnek ítélt, odament hozzá, félrehívta. Kabátja zsebéből kivett valamit, mutogatott belőle, felkínálta. Amikor meglátta a Bálint fáradt fejedelemalakját, rögtön hozzá ugrott. Sajátos durva, inkább parancsoló hangon mondta rossz francia kiejtéssel:

 

- Monsieur, j'ai des cartes postales très intéressantes.⁴⁶

 

És már nagy titkosan fel is mutatott egy csomót. Az első lapon egy gőzölgő testű nő vad odatartással várta a megszálló férfit. Bálint bosszankodva hárította el a jobb karjával. De akkor a fény a férfi arcára esett. Bálintból a halálos ijedtség zuhanásával jött ki:

 

- Mike Márton! Te vagy?

 

A férfi összerezzent, mintha a gyilkos nevet verték volna az éjjeli álmához. Lábai futásra rándultak, a képes levelezőlapok kifolytak a kezéből. Lehajolt értük, felszedte őket. Megsápadt, megvert arcát odafordítva, nehéz lélegzéssel mondta:

 

- Én vagyok, Bálint.

 

A két férfi egymásra nézett. Hervadt arcot, összehullott roppant romokat, megölt életet, kilökött csillagot látott mind a kettő. Ment, ment a négy szem egymás felé, belemerültek egymás mély kútjába, le mélyen, mélyen, ahol gondolaton, szavakon, képeken, az álcás világ furfangjain túl: csak könny, csak fájás, csak zokogás van a tagolatlanul rohanó életben. Mindkettőnek ökölbe szorult a keze. Aztán egymás felé rándult a két kéz, könny csillogott a négy szemben:

 

- Szegény Márton!

 

- Szegény Bálint! - mondták egyszerre. Egy percig hallgattak. Ott álltak kezet fogva Párizs bomlott ragyogásában, a nagy izzó folyóban sötét sziget voltak. Olyan egyedül voltak ott a százezrek áradatában, olyan különök, olyan árvák. Elkergetett napjai egy éjszakát akaró fajnak.

 

A könnyek végigcsurogtak a Mike Márton arcán. Nagy bűnbánattal kérlelt fel fájdalma mélységéből:

 

- Bocsáss meg, Bálint.

 

- Ugyan mit kellene megbocsátanom? - mondta Bálint, és sebet befedő nagy szánalom volt a hangja.

 

- Rossz voltam, szajha voltam, megtagadtalak, mikor melletted kellett volna kardot rántanom. Nem hallottam az örökkévaló kakas hívását. Magamat öltem meg, mikor gyáva voltam hitet vallani melletted. Megrohasztott a pénz s az a bestia asszony.

 

Bálint nem felelt. Szótlan öleléssel nézte ezt a félrepazarolt embert. Mike nagy nekifohászkodással folytatta:

 

- Mert az asszony volt oka mindennek. A végén képes volt gyermeket szülni, hogy odakössön a gályájához. Én bosszúból Malakiásnak kereszteltettem a kis fattyút, hogy egész életében cipelje ezt a nevet, amiért megcsúfolt vele az az asszony. Aztán csak azon vettem észre magamat, hogy a kis Malakiás a furcsa nevével nagyon hozzám nőtt. Olyan édes kacagása volt, olyan nagy szemei. Ezt meglátta a hárpia, s még arcátlanabbul pumpolt. Nem képzeled, mennyi aljasságot követtem el a pénzért. Prostituáltam magamat, a művészetemet, festett koporsó lettem. Mind lejjebb züllöttem, s mind olcsóbban öltem meg magamat. Aztán a kis Malakiás meghalt. Akkor belerúgtam abba a fertelmes dögbe, aki megölte az életemet. Otthagytam, mint egy rühes kutyát. Most itt vagyok, és látod, hogy keresem a kenyeremet. És mégis, hidd el, Bálint, ebben a percben nem én fájok magamnak, nem az én megfojtott, megpiszkolt életem: hanem a te arcod, a te végzeted fáj, a tied, aki tiszta és hős voltál. Mert te mutatod az egyetemes magyar halált.

 

A szavak sírássá omlottak a megvalló férfi ajkain. Bálint úgy állott ott, mint egy lezuhant harang, melynek minden parányában benne reszket a fájdalom. Mike szomorúan mondta:

 

- Ha csak én volnék itt a falu árvája. Én legalább megérdemeltem a sorsomat. De ha látnád a többit, Párizs bujdosó koldus magyarjait. A szegény Konkoly Zoltánt...

 

Bálintot mellen ütötte a név. Megtántorult, s rohanó lélegzettel kérdezte:

 

- Hol van Zoltán, mi lett belőle?

 

Mike keserűen legyintett az éjszaka ragyogásába:

 

- Vak zongorás egy szegényesebb csóktanyán. Ha akarod, hozzá mehetünk. Ma úgyis találkánk van éjfél után, legalább előre érte megyünk. Én mára beszüntetem az üzletet.

 

Bálint megfogta a mellette levő lámpa oszlopát, hogy fel ne bukjék. És egy pillanatra az rándult át az életén, hogy ez a világ oszlopa, s ha ezt kitépi helyéről, lezuhan a vak mennyezet, s elzúz minden emberi szenvedést. Nehéz vihar sepert végig benne. Percek teltek, amíg tompára rekedt hangon ennyit tudott mondani:

 

- Menjünk hát.

 

Visszamentek a Szajnán át, a diáknegyed olcsóbb örömei közé. Az Odéon mellett a Quatre-vents utca szűk nyomorúságában átvilágított nagy vörös szám mutatta az ötödik számú házat. Nagy csengetés figyelmeztetett át az egész épületen, mikor beléptek a kapun. A még sötét udvarból egy öreg, olcsó Vénusz jött elő azzal a mosolygással, mely kidöbbenti a fajfenntartást a férfigerincből. De amint megpillantotta Mikét, a mosolygás visszacsúszott az üzleti tartalékba. Egész jó, szívesre derült arccal mondta:

 

- Monsieur Zoltán a szalonban van.

 

Mike vezetett. Amint mentek fel az első emeletre, itt-ott félig nyitott szobákba esett be a pillantásuk. Némelyik már üres volt, s unott ásítással mutatta a szalonba repült pillangó szépségkellékeit. De legtöbben még ott volt a csók gályarabja, s félig vagy egészen meztelenül, a nagy tükör kegyetlensége előtt, készítette anyából szakadt testét, anyától csókolt arcát, anyaszemtől nézett szemeit csókcsiholásra, vérkergetésre, a vágy beteg kutyáinak felverésére: pénz, pénz, pénzszerzésre. Mikor a két férfi elhaladt ajtójuk előtt, gépiesen, talán tudatlanul és akaratlanul, kivigyorogtak rájuk, mint valami mosolygásra begépezett műkoponyák.

 

A szalonból halk beszélgetés jött ki. A nagy csillárnak még csak egy-két világa égett. A csók nagy bálja csak sokkal későbben, éjfél után kezdődik. Ilyenkor még csak egyesek jönnek: az erkölcsi világrendesek, a szolid életűek, akik úgy rendezik el a test vágyait, mint a kettős könyvvitelt vagy a falióra felhúzását. Vagy ilyenkor jönnek a vér beteg korbácsoltjai, az őrült tornák rögzöttjei, akik félnek az emberi szemektől, s az első sötétség magánosabb menedékében sietnek elrángani halálos ítéletük egy-egy jelenését. Nyolc-tíz lány volt a teremben, mindenik teljesen meztelenül, csak a vállukon volt valami ragyogó színű: bíbor, kék, sárga, zöld palástszerű plüssköpönyeg. Az egyik szegletben egy szolga ült, és ásítozva hallgatta a tereferét. Hátával odaülve a zongorának, egy férfi beszélt a lányokkal. A lámpa fénye ráesett arcára.

 

A lámpa fénye ráesett arcára, és ez az arc már újra felvérzett égő seb volt a Bálint lelkén. Oh, hogy megváltozott ez a diadalmas életnek csókolt fiú! A hajdan hancúros göndör fürtökben hejehujázó vörhenyes haj most vállig nőve, hátra van simítva, mintha járdahengerek lapították volna a dacos fejhez. A dacos fejhez, mely már nem dacos, olyan fáradt, olyan oldalra hulló, olyan szomorú. Az arc megfogyott, régi vörös színe oda van. Sápadt és ijedt, mint visszaidézett halott. Az áll, az arc, a bajusz helye csupasz és fehér, eltűnt az élet dús sörtéje róluk. A nyak is megvékonyodott, megfehéredett, s mintha hosszabb volna. Az ádámcsutka kiötlik belőle, mint egy kiejtett panasz. A szemek többé nem az élettel kiduzzadó sugárzó golyók. Két megnőtt kék tó, melyeknek szomorú, zavart vizeiben különös árnyak suhannak el.

 

Bálint megállott a küszöbön, hogy lélegzetet vegyen a szíve. A lányok megérezték az idegen szagot, s testük kínálata már odavillant a vendégek felé. De Bálint az emberi fájdalomnak olyan óriási, olyan átkonduló jelenése volt, hogy rögtön hűvös fagyott rájuk. Nyomorult testük, melyből a rossz csókok kimarták a lelket, mégis női test volt, mégis anyának küldött. Megérezték, hogy ez a szenvedés nem a csók mákonyáért jött. Zoltán látta a lányokon, hogy idegent látnak. Felvetette szemeit.

 

Szája, az első pillanatban kiáltásra vonaglott. De az ajkak néma zokogásra csuklottak fel, s elzárták a kitörő hangot. Sápadt arca kifeszült, kezeit mellére tette, mint eltakaró pajzsokat, szemei még nagyobbak lettek. Indult, áradt, kihullámzott a két nagy kék szem kétségbeesett, irtózatos sírása, és beleszakadt a szomorú arc, a vonagló száj, a meghervadt test: az egész ember egy végtelen sírás hangtalan, borzalmas mozdulása volt.

 

Bálint odarohant, átölelte a fiatalembert, elhajított fáklyáját a részeg tékozlású fajnak. Most már hangba tört a fiú, erős, darabos, rettenetes csuklású nehéz zokogásba. És ez a sírás s a Bálint némán vonagló arca bement a csók szomorú lárváiba. Bement az ágyékká züllött lányokba, bezuhogott, mint megnőtt folyó a parti viskókba. Bement a legmélyebbre, hol elbújva, mint mostohától kergetett kislány, gyermeksírásuk reszketett. És szívük megkondult, mint vasárnaptól lökött harang, és lassan-lassan harmat ült ki a szemükre. A szomorú csók vásárcsarnoka széppé lett egy percre: szánalom és emberi ölelkezés volt.

 

Lassanként kiláttak a Zoltán szemei a nagy sírásból. Végigjárták a Bálint arcát, alakját, mint visszajött gazda az ugarba árvult földet. Végtelen fájdalommal szökött ki belőle:

 

- Oh, mester, hogy megváltozott! Hova lett a régi Boór Bálint?

 

- Hova lett a régi Boór Bálint? - A kérdés mint téli orkán fagyos fergetege zúgott át a megomolt férfin. Roppant fekete város volt, s minden harangja temetésre ringott: - Hova lett a régi Boór Bálint, hova lett a régi Boór Bálint? - Tompa hangon mondta:

 

- Elment viaszfigurának a magyar klinika panoptikumába. - Aztán feláradó nagy szeretettel kérdezte: - Velünk jöhetsz?

 

A Zoltán arcán nagy ijedtség villant át, s valami halvány vérféle jött az arcába. Zavartan mondta:

 

- Éjfélkor biztosan felváltanak. De talán már itt van a kollégám, és akkor megteszi azt a szívességet, hogy ma helyettesít. A lányok felé fordult: - Nem tudják, megérkezett már Cocteau úr?

 

Három lány is felugrott, hogy megnézik. Olyan szívesen, olyan nem pénzért voltak most jók, hogy szinte nem látszott a meztelenségük. Az egyik lelkendezve futott vissza:

 

- Cocteau úr még nincs itt, Monsieur Zoltán.

 

Zoltánnak lehervadt a feje. Csendesen mondta:

 

- Akkor itt kell maradnom. Menjenek bátyámék előre Veszprémihez, én legkésőbb egy órakor ott leszek.

 

Bálintban valami dühös makacs akarat tántorodott fel: mélyéig látni ezt az irtózatos végzetet. Megcirógatta a sápadt arcot:

 

- Nem, fiam, megvárunk itt. Lányok, hozassanak maguknak a kedvemért valami likőrt.

 

Leült egy székre. A lányokból a fizetésre kivillant a szajha, testük újból meztelenné rohant, s vidám nevetéssel kiáltották a szolgának rendeléseiket. Mike Márton is széket fogott. Dacos-szomorúan mondta:

 

- Ez a bordélyház most többet jelent a magyar szellemnek, mint a Magyar Tudományos Akadémia.

 

A szolga már felhozta a likőröket, töltöttek az uraknak is. A lépcsőházból friss, fiatal hangok zaja jött fel. Négy fiatalember rontott a terembe. A lányok már odariszálták nekik a kelendőségüket, már rángták szomorú boltjuk bevált mozdulatait. A fiatalemberek láthatólag valami boros cécóból jöttek, s az első mámor kedves huncutságával voltak zajosak. Az egyik, aki itt törzsvendég lehetett, odakiáltott Zoltánnak:

 

- Hé, monsieur Zoltán, jouez-nous quelque chose de bein rigolo!⁴⁷

 

Zoltán ránézett Bálintra. És ebben az egyetlen pillantásban ott volt minden magyar temető minden kísértete. Aztán odahullt a zongorához, ráhajolt a billentyűk fölé, verte rajtuk az utca jókedvét, a Venus vulgivaga vad bokázását. A fiatalemberek felkaptak egy-egy lányt, s fiatalul, bolondosan vad tánca keringtek.

 

Zoltán verte a zongorát, veszettül, dühösen, mintha a végzetet verné vissza. Forgott a nóta, forogtak a párok. A lányok mind felugrottak, egymáshoz ölelték meztelenségüket, s bontott kacagással lódultak bele a ritmusba. Temetői vihar fekete kavargása volt Bálintban a tánc. Mike zokogó gúnnyal mutatott a bordély zongoráját verő magyar géniuszra:

 

 

A nagy világon e kívül

Nincsen számodra hely.

 

 

És csontra száradt zord arcát igyekezett kacagásba torzítani:

 

- Bonsoir, mesdames, messieurs – mondta egy hang. Egy kövérkés, kedélyes ragyogású, mintegy harmincéves férfi lépett be.

 

A lányok nevetve fogadták köszönését. Zoltán felugrott a zongorától:

 

- Monsieur Cocteau!

 

Egy perc alatt elintézték az ügyet. A jó Cocteau-nak még ajándék volt, hogy tovább lehet a mások jókedve és megnőtt vágya. Zoltán lázasan mondta:

 

- Menjünk, menjünk!

 

Bálint fizetett. Elköszöntek. Pár perc múlva már a Pont des Arts hídon menték át a Szajnát.

 

- Hova megyünk? - kérdezte Bálint.

 

Mike Márton felelt:

 

- A Sainte-Anne utcába. Emlékszel-e a Veszprémi kis magyar korcsmájára? Ez most a magyar cinterem, itt kísértenek vissza éjfélkor a magyar halottak. Szép társaságot fogsz látni: ott lesz az egész magyar kultúrfölény. Mindennap lesem, mikor fognak jönni a csontvázak is Veszprémi papához bablevesre. Merthogy előbb-utóbb a temetőből is kifajvédik a magyar csontokat, az bizonyos. Ez a magyar föld asszimiláló ereje. Az a hant, amely ideköt. Éljen Jókai tata!

 

Közel az Operához, a szűk Sainte-Anne utcában, egy halvány fényű kirakatos kiskorcsmába mentek be. Elül a söntésben egyszerű munkásféle emberek ettek vagy ittak, s egy-két hervadt utcalány. Többnyire magyarok. A csapnál az öreg Veszprémi, ősz kecskeszakállával, lelógó fehér bajuszával, töltögette az italt. Az üvegek mögül csak a feje látszott ki. Olyan volt, mint a régi fametszeteken a vízözön után lenéző atyaisten. Nagy szívességgel köszönt az érkezők elé:

 

- Hozta isten az urakat! A többiek már odabenn vannak. Csak még az a szegény Timár hiányzik. Tessék bennebb kerülni.

 

Akkor szeme megakadt a Bálint hatalmas alakján. Letette kezéből a csap alá tartott poharat, elzárta a bőven öntő csapot. Nézte, nézte Bálintot:

 

- Ha nem sértem meg, ugye, szintén magyar tetszik lenni? - Aztán megvakarta a homlokát: - Egyszer volt is itt az úr, ugyebár? Bablevest tetszett enni, töltött káposztát és túrós palacsintát. Nem, nem, üreset, nem kellett sem lekvár, sem túró belé.

 

Bálint majdnem irigységgel nézett erre az öregemberre, akinek élete effélével van bútorozva: egy arc, egy étel, egy ital. Ez a múltja, a mindennapja, a jövője, s az utolsó töltésnél elalszik, mint egy fáradt gyermek. Kezet nyújtott az öregnek:

 

- Igen, Veszprémi úr, igaza van, egyszer voltam itt. Nem is olyan régen. Alig húsz-huszonkét éve.

 

A söntés mögötti kis szobából lépcső vezetett fel az emelet egyetlen szobájába. A villany fényét gomolygóvá homályosította a nagy pipázás. Mikor beléptek, a bágyadt fényből arcok merültek eléjük:

 

- Szervusz, Márton, szervusz, Zoltán – mondták az arcok. Aztán olyan hangon, melyben benne volt a megijesztett test lúdbőrözése s a megütött lélek sírása, egyszerre kiáltották:

 

- Boór Bálint!

 

Mind felugrottak. Mindeniküknek nagyobb volt most a szeme, élőbb az arca és jogosabb a szenvedése. Otthon Magyarországon, a kenyér és biztos holnap védelmében: talán tagadták volna, talán a felébredt Káin ellene támadt volna. Talán ők is fontak volna egy tövist koszorújához, szítottak volna egy parazsat a máglyája alá. De itt a temetőben már kísértetek és jók voltak. És ahogy ez az óriási élő hulla közéjük zuhant: ebben a mérhetetlen tragédiában magukat érezték megnemesedve, saját végzetüket látták az örökkévalóság sugárzásában. Itt csak áhítat, csak szánalom, csak szeretet voltak.

 

Bálint leült közéjük. Alig kellett egy-kettőt bemutatni neki, ezeket is majd mind ismerte névről. Különös emberek voltak ezek, és talán itt volt minden arca a magyar szenvedésnek. Legjobban ismerte köztük Gombkötő Istvánt, akivel valaha mindennapi barátságban volt. A híres ügyvéd egy diósgyőri gyári munkásnak volt a fia. Széles ölelésű eszével, vasakaratával a magyar jogászvilág élére küzdte magát. Vagyont szerzett, s egy régi úri család nagyszerű virágát kapta meg feleségül. Már városatya volt, a politika egyik kiötlő birkózója, akit a jövő eljövendő hatalmának emlegettek. De népből szakadt húsában ott volt az emberi nyomorúság emléke s az elítélt tömegek nagy szánalma. A háború összeomlásakor, mikor az addig politikát kalózkodó urak gyáván megszöktek, mint megrazziázott szajhák: ő úgy gondolta, hogy kötelessége maradni. Maradni a végletekig, ott szorongani az elbukott ország véres teste fölött, menteni, amit lehet, enyhíteni a sebeket, együtt szenvedni a szenvedőkkel, osztozni a fenyegető veszélyben. Neki mindegy az elv, az irány, az izmus, csak hogy fajtáját beleölelhesse erős élete védelmébe, hogy föléje tarthassa eszét és szívét, mint egy forró pajzsot a haragos napok előtt: ez az én vérem, az én szerelmem, nem engedem, nem engedem!

 

Az első forradalom alatt államtitkár lett az egyik minisztériumban, a kommün alatt pedig a hadiárvák és rokkantak ügyének volt népbiztosa. Ezer könyörgő kézbe adott kenyeret, ezer remegésnek volt védelme, ezer és ezer sírást törült le. És mikor a kommün véres sárba bukott, mikor az elbújtak visszapáváskodtak bíráskodni: a gyávák és bűnösök hisztérikus aljasságával őt visították legelőször hazaárulónak, hogy nagyszerű feláldozása ne legyen érdem és ítélet az ő hitványságukkal szemben. És azok, akikkel jót tett: nehogy a hála és az elfogadott jótétemény bűnük legyen, a gyengék ijedt aljasságával jöttek tanúskodni ellene. Elfogták, iszonyúan összemarcangolták. És ami a legszörnyűbb volt: fiatal felesége a tragédia első szimatára cégéres-kegyetlenül elhagyta, s külföldre utazott egy grófi ficsúrral. Több heti börtön után halálra ítélték, de Oroszország magához váltotta, s onnan került ide. Itt aztán, hosszú, nehéz nélkülözés után, bejutott segédnek egy Szajna-parti könyvkereskedésbe.

 

Gombkötő mellett egy alig huszonnyolc éves fiatalember ült. Komoly, könyvbe néző arcú, súlyos homlokú, nagy, tiszta szemű. Szemek, melyeken látszott, hogy a gondolatok testetlen járását szokták figyelni. Ez Szőke Gábor volt, a fiatal magyar történettudós, aki egy színésznő és egy letört magyar dzsentri csókjából fakadt a magyar élet fájdalmas virágának. Első dolgozatai Dózsa Györgyről, a magyar jobbágyság történetéről, a magyar falu kultúrtörténetéről nagy feltűnést és ádáz harcokat vertek fel. Az első hősies kísérletek voltak ezek a tanulmányok, hogy a magyar történelmet a régi érdekszövetségek szervezett reklámjából átalakítsák a faj élettörvényeit megmutató, az emberi igazság útjára rátérő tudománnyá. A forradalom aztán egyetemi tanszékbe ültette a még gyermek embert, akinek neve bontott zászló volt a fiatal szívekben. Ez lett halálos bűne. Hiába mondta minden munkája az elrendeltetett halálos szerelmet faja iránt, hiába volt a katedrán minden szava kitartott könyörgő tenyér az elnyomott magyarságért: kikergették hivatásából, mint egy rossz cselédet, falat nélkül, gyalázatosan. Bármerre fordult, elhúzódtak tőle az emberek, s egypár véres ütődés után ide vonszolta a nyomorúságát. S itt, mert valamit pingálni is tudott: kiáltó cégek és plakátok mázolásával kereste kenyerét. És a nagyszerű ész, a hatalmas tudás, mely talán megváltó értelmet tudott volna adni a magyar múltnak, naponként azon töprengett: milyen alakot ordítson egy bajuszkenőcs vagy sárkefe reklámplakátjára. Hogy minél több bámulót csődítsen, és minél több fillért hozzon az ő ínségének.

 

Két munkás értelmes arca közt, unottan s már lelkével az alkohol menedékében ült Apor László. A Székelyföldről fakadt nagyszerű férfit mint honvéd kapitányt érte a világháború. Olyan mélyen kétségbeesett öleléssel ment a véres üzembe, hogy ne hagyja fajtáját, hogy érinthetetlenné őrizze az ősi fájdalmak küszöbét, a magyar gyermekek, az áldott mellű magyar anyák tűzhelyét. A világháború egyik felvilágló neve lett. Aztán orosz fogságba esett, s csak az első forradalom végén került haza. Mikor a kommün offenzívákat rendezett, önkényt jelentkezett a hazai rögök védelmére, a gyülevész, fegyelmezetlen embercsordával csodákat művelt, s eposz tudott lenni a véres szatírában. Mikor aztán a kommün összeomlott, Sauer gróf vérebeivel rátört egy éjszaka, s vérbe marcangolva, mint holtat hagyták lakásán. Csoda mentette meg, és aztán, felgyógyulva, ő is idejött, hogy sebeit s élete összetört eposzát betemesse Párizs zúgó kebelébe.

 

És mindnyájan, akik ott ültek: értelmes munkások, lecsúszott látájnerek: szép, okos, aggódó magyar arcok, mind részei voltak a magyar tragédiának, elgurult aranyai a magyar tékozlásnak, búsuló juhászai az idegen pásztorokhoz tévedt nyájnak.

 

Alig indult szó, alig koccant össze az első pohár: egy ember-medve cammogott a szobába. Idomtalan behemót testét előrehullatta, mint egy megunt terhet. A hatalmas fej, a szép homlok még a géniusz erejét és méltóságát mondták. De a nagy barna szemek már homályosak voltak az alkohol megszokott mámorától, dülledtek, és véres erecskékkel átfutottak. A püffedt arc vörös volt, az orron és az orr körül már kivirágzott a bor. A lomhán elejtett, harcsásan tartott szájból dűlt a borszag. A lelógó barna bajusz mintha a beszívott ital megcsordult csapja lett volna.

 

Az alak, lomhán, szuszogva, megállott a fény homályos körében: - Adjék isten jó estét – lihegte.

 

Fogadták köszönését. A férfi szemei, mint valami gutaütésre hizlalt disznók, végigturkálták az arcokat. Egyszerre csak kihökkent a mámorából. Egyik kezét odalökte Bálint elé:

 

- Egyen meg a fene, ha ez nem Boór Bálint! Szervusz, pajtás! Látod: ez a demokrácia. Ha mi megdöglünk, dögöljön meg a fejedelem is. A hullák közt nincs rang, nincs fizetési osztály. Engedd, hogy melléd üljek, ezt a kitüntetést talán még mindig megérdemlem.

 

Odament Bálinthoz, átölelte, nagy boros csókot cuppantott az arcára. Leült melléje, s már szájához szopott egy telt poharat. Timár Sándor a magyar nyomorúság legmélyéről nőtt fel. Valami dunántúli szolgáló szerelmének volt megállandósult csókja. Lakatosmesterségre ment, de a fiatalembert elrendeltetett igézettel vonzotta a könyv, a vers, a szépség, s csakhamar egy jószívű tanár vezetése alatt, ki meglátta benne a feszengő tehetséget, rendszeresen művelte magát. Első versei új levegőt: az elítélt tömegek mély gyökerű sírását hozták a magyar lírába. A feltűnt nevű fiatal munkás nagy szerephez jutott a szociáldemokrata pártban, és ez lett végzete. Dűlt a pénz és dűlt a csók hozzá, s ezt a gyenge lelket elragadták ősi rendeltetésétől. A szenvedés mitológiája kihalványult lelkéből. Azok a gyökerek, melyek a néphúshoz kötötték, s honnan géniusza legmélyebb színeit szívta, elsorvadtak. Lett modern finom ficsúrok, selyemharisnyás nőstény vámpírok, kófictisztelők szabad zsákmánya. Már ágyat vetett benne minden úri bűn, s hogy megszabaduljon belső szemei kérdéseitől: mindjobban odadobta magát az ágy és az asztal örömeinek. És nem volt kéz, nem volt jóakarat, mely megfogja ezt a nagy erejű tévelygőt, s visszavigye tisztább, ősi önmagához. A forradalom alatt, a magyar sebek szörnyű kiáltásai közt, meghasonlott pártjával, átment az ellenforradalomba. De ott aztán olyan tervszerű meggyilkolását látta mindannak, ami magyar érdek és emberi igazság, hogy mégis megkondultak benne az elsüllyedt harangok. Annyira romlott nem volt, hogy aljas, annyira erős nem volt, hogy tiszta és hős tudott volna lenni. Mindenkivel meghasonulva, s hogy felesége is meghalt, vagyonkája töredékével eljött Párizsba: inni, amíg van bor a pohárban, kipusztítani magából a feljajgató lelket, a megölt géniusz feljáró lidércét s aztán elnyúlni valamelyik árokban örök elfelejtésre.

 

Timár letette a poharat. Megázott bajuszáról csurgott az ital. Kiáltotta:

 

- Éljen Boór Bálint, a legújabb halott! Látod, jó kis kriptácskánk van nekünk itt. Van ital bőven, egy kis bableves is akad, még hitelünk is van az öreg Veszpréminél. Mi kell több a magyarnak?

 

Gombkötő nagy barna szemeivel valami távoli szomorúságba nézett:

 

- Boldog vagy te, Sándor, te legalább inni tudsz. Bizony isten, sokszor irigyellek. Mi, mi védtelenek vagyunk.

 

Mike odavigasztalt neki:

 

- Ne búsulj, komám, lesz még nekünk hazánk. Olyan hazánk lesz, mint a pinty. Én fogom nektek szerezni, én leszek az új honalapító. Rajzolok egy szép képes levelezőlapot, s megkérem rajta az Eszterházyakat, hogy adjanak a négyszázezer holdjukból nekünk egy négyzetméter földet, ahol levetkezhetjük csontjainkról a húst. A csontjainkon aztán cukrot főzhetnek.

 

Apor ideges-dühösen fortyant fel:

 

- Ti mindig csak huhogtok. Az ember egyebet sem hall itt, mint kriptát, hullát és halált. Magyarország volt már nagyobb beteg is, mint most, és mindig kiheverte. Mi olyanok vagyunk, mint a csalán, akkor nő igazán, ha nagy záporok lúgozzák meg, és villámok ütnek belé.

 

Timár belekötekedett a mámorából:

 

- De nagy legény vagy, te villámütött csalán. Ilyenek vagytok mind, ilyen a magyar: ha kétfelől rugdossák, de talál egy szép metaforát vagy egy büdös hasonlatot, már boldogan hasra fekszik, s hiszi, hogy mindent elvégez a Gondviselés. Már ennél jobb bódító az én borom, ezt legalább nyelni lehet.

 

Szőke Gábor mély tűnődésből emelte fel szép, gondolatra formált fejét. Szemei éles-acélosan néztek maguk elé, mintha a végzet írását olvasnák. Hideg-keményen mondta:

 

- Nincsen remény. Voltunk magyarok. Meghalunk. Egy félszázad múlva nem hangzik magyar szó Európában.

 

Minden arc odafeszült a megidéző hangra, minden szem kísérteti tágulással nézett az arc hideg sápadtságára. És talán benn az elrejtett arc mindenikben könyörgött: - Hazudj inkább, hazudj valami meleg, másnapra buzdítót, valami menedéket adót! Mit ér a valóság, ha irtózatos, ha eltipor?

 

Szőke nagy, olvasásra nyílt szemekkel mondta:

 

- Meghalunk. Semmi sírás, semmi lángolás nem fog segíteni rajtunk. Utolsó széthangzó sírása vagyunk egy elnémuló költeménynek. Köröttünk erős fajok kezdik a modern élet új, valóságos eposzát. Akik vallásos hittel tudják szeretni önmagukat. Akiknél a vér: szolidaritás, ölelkezés, segítség és közös tőke, és erre a tőkére építik az élet nagyszerű épületét. Minket agyonnyomott a Szent István koronája. Mi elhagyottak, hontalanok voltunk mindig saját honunkban. Idegenek, elhagyottak voltunk a kereszténységgel szemben, mely sohasem lett vérünk, életünk formája, és idegen kizsákmányolóknak jelentett kenyeret, földet, hatalmat. Idegenek, elhagyottak voltunk a minden vérrel át- és átrontott arisztokráciával szemben, mely csak rajtunk élő végzet tudott lenni, és nem nekünk élő szerv. Idegenek és elhagyottak voltunk az idegen betódulókkal szemben, akiknek olcsó magyarkodásért mindent adtunk, s akik kitúrnak most bennünket. Idegenek és elhagyottak voltunk a demokráciával szemben, melynek gyümölcseit mások szedték, s nekünk csak verejtéke, tövise és piszka maradt. Idegenek és elhagyottak voltunk és vagyunk önmagunkkal szemben: elvesztettük a kezdeményezés merészségét s a szolidaritás hősi vállalását. Idegen étvágyú arisztokrácia, idegen érdekű papság, idegen zagyvalékú középosztály mellett nincs történelmi réteg, mely megvalósítsa a magyar forradalmat: az új magyar államot, mely a magyar faluval s a magyar munkással épít jövőt, s ezekből fejleszt középosztályt és történelemcsináló erőket. A magyar élet minden hatalmi pontján, a magyar lélek minden formáló műhelyén idegen érdekű emberek idegen vér törvényei szerint építenek életet. Ma még magyarkodnak, s a lencséstálban még szép frázisokat nyújtanak felénk, de a nagy sír már meg van ásva. A fekete pálcát eltörte az idő fölöttünk, Germánia már feltátotta száját.

 

Apor kétségbeesett lobogással, tűzvészre riadt szemmel kiáltott Boór Bálint felé:

 

- Mester, mester, ugye, nem igaz, ugye, ön hisz a magyarság jövőjében?

 

Boór Bálint felemelkedett. Valahogy nem ő, nem az akarat emelte fel. Az egész test felmerült a székről, mint a víztől taszított hulla. Arca szederjes volt, bomlott szemei mintha vak kereséssel néztek volna a fösvény századokba, megpüffedt ajkai közül kétségbeesett kiáltással üvöltött:

 

- Dózsa!

 

És irtózatos zuhanással elvágódott az asztal mellé. Mindenki felugrott. Egy a telefonhoz rohant, a többi a fejét vesztve tipegett az élettelen roppant test körül. Zoltán, rászorítva fejét a lebukott férfi vállára, ideges, tördelt zokogással hívta vissza a lezuhant lelket.

 

 

 

46. Uram, nagyon érdekes képeslapjaim vannak. (fr.)

47. Játsszon nekünk valami nagyon mulatságosat. (fr.)