Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!
Hetedik könyv:
SEGÍTSÉG!
2.
Reggel, alig múlt még öt óra, már kicipelkedtek pakkjukkal a szomorú tanyáról. A fáradtság, az éjszaka összetörték őket, s olyan dobott-macskásan mozogtak, hogy Katica csak elnevette magát:
- Úgy mászunk, mint két beteg teknősbéka. Ugye, mester?
Végre sikerült egy egylovas kocsit elcsípniük, s azzal vitették ide-oda magukat, amíg nyílik egy kávéház, ahol meg lehet reggelizni. De álomtól leólmosodott szemük nem látott semmit a bő életű város feléjük tartott gyönyörűségeiből, s fejük mindegyre lebóbiskolt egymás mellé. Végre a Deferrari téren a Carlo Felice színház nagy kávéháza felnyitott. Amint az első csésze meleg kávét lehajtotta, Bálint egyszerre nagyon eleven lett:
- Tudja mit, kis Antigoné? Nem is fogunk szállóba menni. Itt szépen elvegetálunk egy darabig, aztán megindulunk valahol magánháznál bútorozott szállást keresni. Ez nekem már diákkoromban is passzióm volt. Minden ház, minden szoba, a bútorok, az ablak egy-egy más életet ígérnek, és hívnak: „Gyere, itt egy egész új Boór Bálint lappang, kóstold meg azt is.” Kezd nekem nagyon tetszeni ez a város. Ha jól kipihenem magamat, talán később műtermet is keresünk. Maga lesz az első modellem. Tudja, milyen alakban fogom megmintázni?
- Mester, látta, milyen furcsa sapka volt annak a matróznak a fején? - kérdezte Katica.
- Micsoda matróznak? - ijedt fel Bálint.
- Annak, aki ott állott a Corvetto téren.
- Vagy úgy? - mondta hanyagul Bálint. És úgy érezte, mintha egy ajtó csapódott volna be életében. Egy ajtó, melyen át az előbb a jövőbe, széles levegőbe, új életbe nézett.
Sok keresés után egy hegynek menő sikátorban, a salita Multedóban találtak két bútorozott szobát egy szegény családnál. A férj, már öreg pincér, sohasem volt otthon, csak egy idős, jó anyaarcú nő két gyermekkel, egy tizenkét éves fiúval és egy kilencéves lánykával. Az udvar is, szegények udvara, tele volt virágokkal és gyermekekkel. Az udvaron túl kertecske gőgösködött, narancs-, citrom- és olajfákkal. A két szoba egyszerű volt, szűkös bútorzattal, de ablakaihoz távolról odaduzzasztotta fényes mellét a tenger, és reggeltől estig ömlött beléjük a nap. Az otthon újsága, a gyermekbeszéd édes zöreje, a kacagó tenger megint lefújtak egy csomó hamut a parázsba omlott roppant tűzről.
- Lássa, ez a szoba még műteremnek is jó lesz. Ez a Massardo néni pedig olyan jó asszony, mintha a Bokody feleségét látnám idősebb kiadásban. És nézze ezt a tengert, nézze ezt a végtelen ragyogást. Nem lehet kétségbeesni ott, ahol tenger van.
Mikor fél óra múlva Katica kopogtatott, hogy egy nagy sétára hívja Bálintot, nem kapott választ. Csendesen benyitott. Bálint, ruhásan végigfekve az ágyon, egyik karját lelógatva, mélyen aludt.
Csak este ébredt fel, hogy egypár falatot vegyen magához. Aztán, mint mohón szívott csecshez, újból odahullott az álomhoz. Négy napig úgyszólván szakadatlanul aludt, kivéve az evésre ébredt rövid perceket. Az ötödik nap reggelén már hat órakor nagy frissességű hang csordult át a Katica szobájába:
Ki tanyája ez a nyárfás?
Aztán átkiáltott a lánynak, s hangjában új csengéssel örvendett a hervadhatatlan gyermek:
- Antigoné! Ödipusz visszakapta a látását. Siessen, öltözzék fel. Ma csavarogni fogunk egész nap. - Aztán újra nótába lódult a hangja:
Amíg engem szerettél,
Piros csizmát viseltél...
Mikor a homályos előszobában Massardo néni felszolgálta nekik a reggelit, Bálint boldog buzgással vette elő tárcáját:
- Signora meggondoltuk a dolgot, itt telepedünk le végleg. Itt van a lakás bére egy egész évre, nehogy kidobjon bennünket.
Azzal a rábámuló két kisgyermeket felkapta a két tenyerére, s mint két súlyzót, többször fellökte őket a levegőbe. Azok édes csiklandozással kacagtak, s mosolygás világolt a Massardóné komoly barna arcára is. Bálint, mintha bor mámora mozgatná, végigtáncolt velük a szobában. Odalegénykedett Katicának:
- Lássa, kis kérdező Szent Marcsa, Toldi Miklós legény a talpán. Ássa meg a sírját a rosseb. Ödipusz vissza fogja hódítani a királyságát. A szfinxet meg úgy hasba rúgom, hogy felfordul. Dolgozni fogok, bizony isten dolgozni fogok.
- Mester, evett már kókuszdiót? - kérdezte Katica boldogan.
Bálint olyant kacagott, hogy a két gyermek leesett róla:
- Oh, drága Antigoné Kati, jöjjön, hogy csókoljam meg a problémáit! Ha eddig nem lett volna filozófia, maga előtűnődné az egészet Platóntól Bingenheimerig.
Megfogta a lányt, odaszorította magához, két arcára, homlokára vidám csattanású csókot nyomott. Katica sápadt lett, s remegett, mint egy szélbe rázott virágkehely. Szelíden tiltakozott:
- Ne, ne, az efféle nálam komoly dolog.
Bálint tovább kujonkodott:
- Most meg már Lukrécia. Ez a lány egy egész ókori arcképcsarnok. Száz arccal fogom megmintázni.
Erre aztán diákos ijedtséggel sunyította le a fejét, mintha egy nyaklevest akarna kikerülni:
- Nem, ezt mégsem, mert akkor száz szájjal fog kérdezősködni.
Erre már Katica is kacagott. Csakhamar az utcán voltak, s mint egy boldog szőlőben, lassú tallózással élvezték a gazdag olasz élet gerezdjeit. A Corvetto téren nagyobb csomó ember ment el mellettük. Amint továbbhaladtak, Bálint gyanús-feszülten vetette föl a fejét: - Nem magyarul beszéltek ezek?
- Nem, nem, olaszok voltak. Nem tudom, mi örömük van olyan furcsa nyelven kalatyolni – felelte ártatlanul Katica, aki egy kukkot sem értett olaszul.
- Érdekes, pedig mintha a nevemet hallottam volna – tűnődött Bálint.
Átmentek a Deferrari tér nyüzsgő életén, s belevesztek a szűk utcák hemzsegő labirintusába. A magas, szürke, összehajló házsorú utcacsatornákban egymásnak dörzsölődtek az emberek. Hangos kacagások, kiáltó alkuk, káromkodások, dalok vitték szét az utca roppant életét.
- Oh, ezek szabadok! Itt a tüdő elől nem fegyelmezik el a levegőt, a melleket nem nyomja titkos ólom – mondta Bálint.
Mind sajátságosabb utcákba bonyolódtak. Szörnyű tépett falú, gyötrött arcú házak, mint egymás vállára roskadt gigászi koldusok, álltak szűk utcákat, elátkozott embercsatornákat. Ha kinyújtották karjukat: érték az utca mindkét falát. Az ablakokon ott lógott a családok egész kifordított nyomorúsága. Sajátságos alakú faléceken, a falba szúrt peckeken vagy szegekhez erősített köteleken edények, gyümölcsök, konyhavetemények, ruhadarabok ágáltak. És minden más titka a furfangos nyomorúságnak, mely máshol elbújik: itt odatartotta meztelenségét a világ szemeinek. És elborítva az ablakokat s az utcán áthúzott köteleket: ezer és ezer fehérneműben száradt a szegények szemérme. A női és férfi alsónadrágok százai lógtak be a levegőbe, ledér szétnyúlással. És ha egy szél közéjük kapott: mérhetetlen arányú buja karnevált roptak. Mintha a levetett rongyokba átszállt volna a nyomorúság nagy lázadása: s az ékszeres kirakatokkal szemben, a selymes dámák és finom urak fölött s a halál könyörtelen szemei előtt vad azértissel ránganák a folytató csók részeg kánkánját. És mindenütt: a tépett ablakokban, a piszoktól csurgó sötét kapukban, a dögvészt gőzölgő nyomorutcákban, szemétben és sárban: széles kacagásra vont szájak, röhögésbe patakzó arcok, nevető szemek. Ez a pénz és kacagás roppant városa.
Bálintban már kibomlottak az örök szárnyak. Már roppant csecsemő volt, ki teste millió rezdülésében ujjongta ezt a belé rohanó dús világot. Házak előtt megállott, felbámult, udvarokba bement, gyermekeket megszólított, kirakatokat csodált. Katica száz és száz kérdés vékony fonalát akasztotta rá, de ő talán észre sem vette. Egyszer aztán megint a Deferrari térre lyukadtak ki. Egy villamos éppen indulóban volt Nervibe. Bálint felkapta a lányt, mint egy labdát, feldobta a villamosba, s maga is felszökött rá. A lány ijedten kérdezte:
- Az istenért, hova megyünk?
- Ugyan, hogy lehet ilyent kérdezni? Éppen az a jó, hogy nem tudjuk, hova megyünk – felelt Bálint, s egy kis türelmetlenség volt a hangjában.
Amint a városból kiértek, folyton a tengerparton vitt a villamos. Nap és tenger volt a világ. Bálint nyitott szájjal, elgyermekült szemekkel nézte ennek a mérhetetlen sugárzásnak kék boldogságát. A lány a művész arcát nézte: ő ott látta a tengert és az eget. A Bálint ajkai megmozdultak:
- Dolgozni fogok. Újra élni fogok.
Aztán egy nagy élethullám duzzasztotta fel. Legényes dicsekvéssel verte meg mellét:
- Nem vagyok magyar, olasz vagyok. Valentino Boro, scultore italiano. Ne felejtse el, kicsi: ha visszajövünk a városba, ilyen névjegyet fogok nyomatni.
- Ugye, most dűlt betűkkel divat nyomatni a névjegyeket? - énekelte Katica.
Bálint most megint kegyesen nevetett:
- Drága, ha maga valaha meg fogja pillantani a Niagarát, ezt a kérdést fogja kiváltani magából: a telekkönyvbe vonalzóval írják az adatokat, ugye, bácsi?
Utánozta a lány hangját és fejtartását. Katica nevetett, tiszta, gondolat nélküli kacagással. Látszott: nemcsak hogy nem bántja a csúfolkodás, de boldoggá teszi. Azután mondta:
- Hiába csúfolkodik. Magába kapaszkodtam, és nem fog soha lerázni.
Amint Nervibe értek, rögtön kimentek a híres tengerparti sétányra. Végig a parton, a tenger odatartott ölében, a sziklák mart duzzadásain, a szakadékokban az emberi kacagás nagy majálisa járta. A kék vízben fehér testek villanását, a kék kacagású levegőben bontott hajak szőkeségét látták. A sziklák oldalain, odafeküdve a nagy szeretőnek, fehér mellű lányok itták a napot. Néhol gyermekek, csoportokba verődve, kötekedtek a tengerrel, mint egy jó öreg fehér bozontú kutyával. Az mumusos morgással rájuk-rájuk bontotta sörényét. Mindenfelé csolnakok illantak át a nagy sugárzáson, mintha egy boldog országból sietnének valami jó hírrel. Ma nem volt itt halál: a tenger és a nap szánó mellükre vették a föld sápadt gyermekeit: - Gyertek hozzánk, szegény embergyermekek, higgyétek, hogy éltek, és hogy kacagás és bő lélegzés az élet.
Bálint egy percig eltikkadva állott e mérhetetlen nász előtt. Egy nagy könny szökött ki szeméből, mint egy forró köszönés:
- Dolgozni fogok. Már holnap belekezdek – mondta újból csendesen.
- Mester, szokott fürdeni? - kérdezte Katica. És ez azt jelentette nála: szeretnék én is megfürdeni.
- Nem, szívem, még a születésemkor sem engedtem, hogy megfürdessenek. Úgy tisztogatom magam, mint a macska: megnyálazom az arcomat – kötekedett Bálint. De már az egyik fürdősátor felé irányította útjukat. Öt perc múlva már fürdőruhában voltak.
Katica, mint egy partra dobódott hal, nagy vickándozással ugrott a vízbe, s elúszott a habok szőke vidámságában. Kacagva csúfolkodott Bálint felé:
- Szép, szép, nem mer a vízbe jönni. Érjen utol, ha tud.
Bálint lábai érintették a vizet, de mozdulatlanul állott ott. A napnak és tengernek ez a rengeteg zuhataga valami mély örvénylő káprázatba sodorta. Elfúlt a lélegzete, és elfúlt a szíve. Arca megsápadt, szemei most olyan gyermekké kékültek fel. A félig meztelen gigászi férfi, még így hullásában is, olyan szép és olyan antik görög volt a tenger partján. Mintha a mítosz egy eltévedt istene volna, ki csodálkozva nézi az élet özönét.
Óvatosan lépett le a szikláról, s lassan ment bennebb a vízbe. Alig volt még övig a tenger, valami puhát értek lábai. A nedves, nyálkás puhaság hidege felfutott testén a szívéig, a torkáig, az agyáig. Most már forgott a tenger, forgott a nap, és forogtak a partok. Az alakok s a part házai és fái belemozdultak a csillogó forgásba. A szédülő tengerre szürke püffedt hullák varosodtak fel, mint többen, mind nagyobb zúdulással, mind szűkebb körben forogták körül. Már heggyé nőtt a táncoló hullák összerohant örvénye, s a feldagadt hullahegy teteje ő volt.
- Katica! Katica! - kiáltotta rekedt-rémülten.
A lány a rácsapzó habok lombjai alatt is meghallotta a hangot, s egypár erős karlendítéssel odasietett. Alig pillantott a művészre, gyermekarca komolyra ijedt. A Bálint zöldesszürke arcát halálos görcs csomósította, mellén is külön dudorodások reszkettek, szemei kidagadtak üregeiből. Vacogva mondta:
- Katica, vezessen ki a vízből.
Katica megfogta a férfi kezét, s úgy vezette a partra, mint egy gyermek egy vak titánt. - Mi baja van, az istenért, mi baja van? - ismételgette lázasan.
Bálint szemeiben már visszacsillapult a világ tengerrel, nappal boldog ragyogássá. Rémülete kiesett, de nagy szomorúság zuhant helyébe. Leült a sziklára, s szinte szégyenkezve mondta:
- Még mindig bennem van a nagy fáradtság. Szédülök. De maga menjen csak vissza, szívem. Én majd innen nézem, hogy lubickol.
Katica nem felelt. Melléje ült, térdeit felhúzta a testéhez, átfogta karjaival, fejét előrehullatta, s ő is valami nagy szomorúságba nézett. A végtelen ragyogás szélén, az emberi kacagások csillogó záporában ott ült a két árva, és csak árnyékot, csak sírást láttak.
Egy parti kioszkban ebédeltek meg. Egész délután a parton nézték lefelé menni a napot. Szó alig esett köztük. A Katica ártatlan kérdései is lefonnyadtak, mint megforrázott palánták. Bálint egy nagy széthullató, minden tagjából kisúlyosodó vonzásnak engedte át magát.
Egyszer aztán a vízhez ért a nap. A tenger megrándult belé, s már szét is folyt a nap alvadt vére vizében. Bíbor, lila, violás szürke hullámok rohantak el a befojtott véres fáklyától, s a habok új harsogással riadtak fel a part szikláira. Roppant szorongás lett a világ, s ez a mérhetetlen véres vonaglás mintha felszabadító kiáltásért gyötrődött volna. Mintha az elvörösödött egek mögött, s túl minden harsogáson, valami megölt titán koporsóját emelték volna egy mérhetetlen ravatalra. A Bálint melle elszorult, homloka sötét lett. Tompa hangon mondta Katicának:
- Menjünk haza.
Mikor a villamos vitte be őket a nehéz szagú, nyomorúságot gőzölgő utcák és szürke házak közé, Bálint még jobban elsötétült. A kis Multedo sikátort nehéz lépéssel hágta meg. Katicára ügyet sem vetett, mintha nem is tudna az ottlétéről. Csak mikor a lakásuk elé értek, mondta kilüktető türelmetlenséggel:
- Ilyen bolond is csak én vagyok, hogy ilyen szűk utcába jöjjek lakni. Igazán figyelmeztethetett volna.
Másnap délig aludt. Délután megint a várost rótták, szótlanul, mosolygás nélkül, befelé fordult lélekkel. Egyszer aztán kiértek a Piazza di Francia térre. A körhinták, céllövősátrak, óriáskígyók, hullámvonatok közt rengeteg nép szellőztette a kacagását. A Bálint szemei is felfényesedtek. Nekitámadt Katicának:
- Lássa, nem juttatta eszembe, hogy megrendeljem az olasz névjegyemet.
A lány nem felelt. Bálint azt hitte, hogy nem helyesli a dolgot, vagy makacskodik. Nagy ingerültség lobbant fel benne, s kitörő daccal mondta, minden szót külön pörölyözve ki magából:
- Pedig még holnap reggel megrendelem: Valentino Boro, scultore italiano.
- Ni! - kiáltott fel Katica. Ujjával egy cirkusz ponyvasátra felé mutatott, arcán valami nagy meglepetés lángja pirult.
- Mi az? Így örvend egy cirkusznak, maga gyermek – mondta megbékülve Bálint. Már szégyellte a fellobbanását, és fájta is, mert az omlását érezte benne.
A lány nem felelt, rohant a sátor felé. A sátor ponyvája óriási hirdetésekkel volt körülaggatva. A plakáton egy vadul rohanó struccon egy férfi lovagolt fehér trikóban. Kezei kétségbeesetten szorították az állat oldalait, arca kifelé volt fordítva. - Ni, látja, megismeri? - kérdezte Katica.
- Mit, mit? Mi bántja, kis csacsi? - enyhítgette Bálint, aki valami nagy gyermekségre volt elkészülve.
- Ezt az arcot, nézze! - kiáltott a lány, s kezével megérintette a strucclovag arcát.
Bálint ránézett a képre. A fájdalmasan ijedt arc, a téveteg nagy barna szemek, a csüggedten elejtett kacsacsőrszerű száj még e kezdetleges képben is megcsiklandozták az emlékezetét. Eltűnődő szemekkel kérdezte:
- Ejnye, kihez is hasonlít ez?
- Az az író, aki szegény Mózesnek jó barátja volt. A temetésén is ott volt. Nagybácsinál is járt egypárszor. Három neve is van – lelkendezett Katica.
Bálint most egyetlen nagy szemnyitással nézte meg a képet, egészen odaébredt lélekkel. Különös hangon mondta:
- Tényleg, egészen olyan, mint Bocskoros Ádám Ferenc.
- Az, az, lássa, hogy rögtön megismertem.
Csak most olvasta el Bálint a hirdetés olasz szövegét:
Ma fog először fellépni
a világ nyolcadik csodája,
a világhírű strucclovas,
RÓZSA SÁNDOR,
a legnagyobb spanyol érdemrend tulajdonosa,
Abesszínia volt miniszterelnöke, a perzsa sah belső barátja,
ötszáz különböző érdemrend tulajdonosa.
Igazgatóságunknak sikerült
óriási áldozattal
és csak
egy napra
megnyerni a világhírű művészt,
aki egy teljesen Vad Struccot fog lovagolni,
melynek hátán még senki sem ült.
A minden idők legnagyobb lovaglóművészét
csak egy líráért
akárki bámulhatja, s azonkívül végignézheti
a páratlan gazdag programot.
A bejárónál már szólt az előadásra hívó dob, s mind többen mozdultak a pénztár felé. Bálint elmélyült hangon mondta:
- Menjünk be, szívem, mi is. Lássuk a perzsa sah belső barátját.
A cirkuszban két belisztezett klaun már mulattatta a közönséget. Világtörténelmet játszottak: nagy pofonokat adtak egymásnak, sírtak, kacagtak, kibékültek, megint pofozkodtak. Az emberek kigombolt hassal nevettek, s piros kiáltásokkal buzdították őket. Aztán a rendes kötéltánc következett. Egy hervadt, fekete karikás szemű lány a piros napernyőjével illegette magát, rezgett, átment a kötélen, meghajtotta magát, a közönségnek csókokat ontott, és a végén kecsesen leugrott. Az emberek ezerszer látták már ezt, de azért most is izgultak, feszültek, féltek, megkönnyebbültek: nőtt lobogással éltek azért a koszos líráért. Tapsoltak is hálából.
Most az igazgató lépett a porond megvilágított körébe. Nagy cécóval bejelentette, hogy most következik az a szám, mely örökre életük kiötlő emléke marad. Ezt a látványosságot még sem az ős Róma, sem a művészi Firenze, sem a bájos Nápoly, sem a dús Velence: semmilyen olasz város nem tudta megszerezni. De ő semmilyen áldozatot sem érzett nagynak, hogy Genova la Superba elsőnek élvezze ezt a világtörténeti jelenséget. Rózsa Sándor csak ma érkezett városunkba. Magyar királyi család leszármazottja, s egyik őse, Hunyadi Mátyás a legnagyobb magyar király volt, és olasz nőt vett el feleségül. A fiatal Alessandro nem tudta nézni, hogy ősei trónján más ül. És mert ármánykodtak is az életére, kibujdosott Dél-Amerikába, ahol vad bölényeket sarkantyúzott meg. A chilei elnök lánya öngyilkos lett érte. Texasban egy oroszlánt az öklével ütött agyon. A spanyol király, tegeződő barátja, azt mondta neki egy barcelonai nyilvános előadáson: - Én csak spanyol király vagyok, de te a világ minden lovasának királya vagy.
Az egész közönség egyetlen várakozás feszülő íve lett. Trombiták harsogtak, a belső bejáró függönyei szétrándultak. Elül hat cilinderes, vörös frakkos szolga jött. Aztán négy markos egyenruhás szolga hozta a kapálózó vad struccot, mely a legbecsületesebb buzgalommal mutatta, hogy ő a vad strucc. A strucc után, négy frakkos szolga díszkíséretében, rengeteg érdemrenddel a mellén jött a hős.
Sajátságos, nem epikus lépésekkel jött. A fehér trikós lábszárak ténferegve léptek, mintha inkább szeretnének hátrafelé menni vagy elfutni a világ kevesebb szemű tájéka felé. A testben volt valami hanyag odaengedés, de valami halvány húzódozás is. A fehérre rizsporozott arc kísértéséből két nagy szomorú barna szem tétovázott elő, mintha valami nagy panaszt hordana, mintha megbújtató meleg emberi szívet keresne. A furcsa széles száj mosolygott, s mégis didergő-szomorú volt az egész arc.
- Ez ő, tényleg ő – mondta Bálint, és gyors nyelések görcsözték a torkát.
A hős meghajolt a tömeg előtt. És ebben a meghajlásban olyan könyörgő bocsánatkérés, olyan nehéz megvallás volt. Fergeteges taps és bravó kiáltás zúdult feléje. Odalépett a strucchoz, melyet még fogtak a szolgák. Odalépett, mint mártír az elfogadott gyötrelemhez. Egy szolga segítségével felugrott a riadt állat hátára. Minden lélegzet fennakadt. A szolgák elengedték a struccot.
Az állat, mintha meglepte volna a szabadság, egy pillanatra megállt. Buta fejét felütve a levegőbe, elhomályosodva nézett, mint egy német filozófus a metafizikába. De amint érezte a férfi kétségbeesett szorítását a nyakán, kapált egyet a lábaival, lódított egy nagyot a nyakán, s egy bolond szökéssel vad iramodásba kezdett. A hős már a földön is volt. Itt-ott már gúnyos kacagások szúrtak elő, de a közönség nagy része meg volt győződve, hogy csak színlelt esés, és a strucclovaglás művészetéhez tartozik. És tényleg: a hős elég gyorsan feltápászkodott, megleste a körbe szorongó strucc egy alkalmas lassúdását, felugrott rá, és most már úgy belekapaszkodott a nyakába, mint meztelen lélek az örök irgalomba. A strucc rázta magát, kapálózott, fel-fellökte a hátulját, le-lekapta a fejét. A férfi hol jobbra, hol balra lógott le róla, vagy pedig a lábaival felfelé lökődött a levegőbe. De makacs kezei nem engedték a strucc nyakát. Az érdemrendek sorra potyogtak szét róla, arcát kiverte a halálos verejték, szája az utolsó csuklás rictusába44 merevedett, nagy sötét szemei két dermedt segítségkiáltás voltak: de a kezek nem engedtek. Egyszer aztán mégis az állat úgy mázolta egy oszlophoz a kilógó lovast, hogy Hunyadi Mátyás utóda, Abesszínia volt miniszterelnöke véresen nyúlt el a porondon.
Éktelen fütyülés, röhögés, káromkodás tette forró zagyvalékká a tömeget. Az elbukott hőst kivitték. Aztán jött egy klaun, és olyan eltemető bús mozdulatokkal szedte fel a széthullott érdemrendeket, hogy a nagy gyermek közönség már kacagott. Arra megjelent az igazgató, s bár látszott rajta, hogy a düh nyavalyája töri, nagyon nyájas, nagyon megkenő szavakkal kért bocsánatot a közönségtől. A művésznek egy oroszlánvadászaton kapott sebe felújult, azért ájult el, s ez magyarázza meg az egész dolgot. De helyébe az öt világrész legcsodálatosabb zenebohócnője fog jönni, aki számára elbújt melódia az egész világ, s minden tárgyból elő tudja csalni a benne rejlő nótát. Az igazgató visszatűnt, s az elbújt nóták tündére már nyújtogatta is tisztelgő lábszárait a közönség felé. Bálint csendesen súgta Katicának:
- Menjünk, nézzük meg a szerencsétlent.
Kilopóztak a tömeg soraiból. A cirkusz hátsó bejáratához kerültek, melyet csak a személyzetnek szabad használni. Bálint egy szolgának pénzt adott: az idegen lovasművészt akarják látni.
A szolga bevitte őket a sátorba. Mindenfelé lázas készülődés volt a következő számokra. - Hol van az idegen lovas úr? - kérdezte a szolga egy másiktól.
- Az igazgatóval számol – mondta az, és egy nagyot röhögött.
A sátor egy szegletébe mentek, egy elkülönített irodaféle helyiséghez. Megálltak: a szolga nem merte tovább vinni őket. Rikácsoló hang hallszott ki. Közbe-közbe egy csendes, hápogó hang kérlelt. Aztán mintha egy pofon csattant volna el. Megint egy kérő hang szelíd, bánatos muzsikája hallszott. A rekesz vászna félrelebbent. A hős vánszorgott ki rajta.
Homloka át volt kötve. A kötésen gyengén átserkedt a vér. Egyik arca még halálos fehér volt a rizsportól és egyébtől. A másik arcán az odafutott vér nagy vörös folton izzott. A szeme szomorúan mosolygott, mint az ütlegekből kiszabadult kutya. De egyik kezében egy ötvenlírás bankó lobogott.
- Ádám Ferenc, hogy jutottál ide?! - kiáltott gyökerestül vele szakadt lélekkel Bálint.
A hős odagyökerezett a sátor homokos földjéhez. Nagy szemei két homályos rémület voltak. A pénzt maga elé tartotta, mint egy védőpajzsot. Aztán a másik arca is átgyulladt a rizsporon át. De már a szemeken valami gondolat villant át. Nagyúri könnyedséggel, mely mégis szomorúbb volt minden zokogásnál, mondta:
- Kezeit csókolom, Katica. Jó napot, mester. Hogy méltóztattok lenni?
Bálint megfogta a férfi két karját:
- Hogyan jutottál idáig, hogy adtad a fejedet effélére? - kérdezte fájdalmasan.
B. Ádám Ferenc úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Kecsesen hajlongott Katica felé:
- Olyan most is, mint egy szedetlen liliom. Emlékszik rám, Katica? Én mindig nagy bámulója voltam.
- Nem fáj a sebe? - aggódott Katica.
- Csak az a sebem fáj, melyet maga ütött rajtam, és az gyógyíthatatlan – sóhajtotta Ádám Ferenc. Aztán arcára ravasz diadal csillogott ki. Odatartotta a pénzt Bálint elé: - Azért ötven líráig megvágtam az öreget. Majd én ingyen potyogálok itt neki arról a fene struccról!
Többen kezdtek arra nézni, s gúnyos szemekkel méregették a magyar trón várományosát. Bálint idegesen sürgetett:
- Menjünk innen, nem bírom itt a levegőt.
- Egy percre, csak átöltözöm, helyesebben ráöltözöm – mondta Ádám Ferenc, és betűnt a sátor egyik vackába.
Pár perc múlva földig érő, nagy aranygomobos, sötétkék köpenyegben s cilinderben jött vissza. - Mehetünk – mosolyogta házias-nyugodtan.
Mikor az utcán voltak, mindenik érezte, hogy nehéz kő az első szó. Katica szabadult fel először:
- Ha akarja, újból bekötöm a sebét. Nehogy valami baja legyen. Borzasztó, hogy odaütődött ahhoz az oszlophoz.
- Bár csak ilyen seb lenne a szívemen is – felelt Ádám javíthatatlanul, s nagy sóhajtásos szemmel nézett a lányra.
- De mégis, hogy juthattál idáig, hogy vetemedtél ilyen őrült gondolatra? - ismételte majdnem haragos türelmetlenséggel Bálint.
Az Ádám Ferenc szemei elgyermekültek. Pirosra lobbant az öröm beporozott arcán:
- Tudod mit, mester? Itt közel a tengerparton van egy kiskorcsma. Ott nagy tekintélyem van, menjünk oda. Az étterem az első emeleten van, s lehet látni az egész tengert. Nagyon szép város ez a Génua. Ha megházasodom, itt telepszem meg végleg. Egy eladó házat ki is szemeltem már magamnak. - És jelentősen nézett Katicára.
- De váltsd fel előbb az ötven lírádat. Hátha a háztulajdonos nem tud majd visszaadni – morogta Bálint.
A korcsmában egy erős csontú, villogó szemű, kissé már szétfolyt csóknimfa szolgált ki, akin úgy látszottak a matróznemzedékek ölelései, mint sokat játszott kártyán az izzadt kezek. Ádám Ferencet mint ismerőst üdvözölte. Bálint már értette az Ádám nagy tekintélyét. Ádám a lehető legjobb sonkát és chiantit rendelte. Bálint nem nyúlt sem az ételhez, sem az italhoz. Nehéz türelmetlenséggel mondta:
- Most már beszélj.
Ádám letette cilinderét, mert már kövér cseppeket izzadott alatta, de köpenyegét még ki sem gombolta. Fejét kissé felvetette, nagy szemein ködök gomolyogtak át. Letompított hangon, mintha álmot emlékezne vissza, kezdte:
- Tudod, mester, hogy Budapesten egy előkelő lány, akinek nevét nem akarom megmondani, halálosan szerelmes volt belém...
Bálint haragosan csapott az asztalra:
- Ugyan, kérlek, hagyd már ezeket a hülyeségeket. Ébredj már fel egyszer, vén fiú. Hogy züllöttél idáig?
Ádám megvert-fájdalmasan nézett, nem Bálintra, hanem a lányra. Mint akitől elveszik az élet egyetlen ürügyét, az egyetlen elhitető vigasztalást. Az ajkai testetlen szavakat motyogtak tovább. Mintha továbbmozdulnák az életévé szoktatott drága hazugságokat. Aztán nagy húzódozással kezdett beszélni:
- Hát, tudod, a darabom visszadobták. Nem volt semmi keresetem, a lapoknál nem találtam helyet. Nem értek én a könyökléshez. Aztán gondoltam, ha elpusztulok, legalább ne otthon pusztuljak el, az ismerős szemek előtt.
- Te is! - kiáltotta Bálint egy láthatatlan ellenségre dühöngő hangon.
Az Ádám szeme most már egészen elhomályosult valami nagy messzeség felé. A hangja majdnem szétlágyult sírás volt. A hiúság és önáltatás hazugsága elmállottak egy nagy alaktalan szomorúságban:
- Tudod, mester, csak mit sajnálok? Évek óta van egy kis regényem: a boldogult édesanyám a hőse. Beletettem ebbe a regénybe minden szépséget, amit magamba szívtam a világból, mindent, amit szerettem. Szegény Baczó Mózes elolvasta egyszer, úgy sírt, mint a gyermek. Ennek szerettem volna még kiadót kapni, de nem tudtam. Nem fogja ezt már senki olvasni, csak én. Mindig magammal hordozom, néha egy éjszaka kétszer is átolvasom. És hiszed-e, hogy én, a vén fiú, akit annyi tenyérrel vert meg az élet, úgy sírok ilyenkor, mint egy bölcsős gyermek?
- Milyen szép maga most, Ádám! Ugye, mester? - kiáltotta Katica.
Ádám nagy hálás szemeket melegített a lány felé. Bálint most már nyugodtan mondta:
- De fiacskám, még mindig nem mondtad meg, hogy kerültél ide, pedig ezt szeretném hallani.
Ádám bizonytalanul mosolygott. Úgy mesélt, mintha lehullt avarban csavarogna:
- Széthányódtam én már az egész Olaszországban. Bizony voltak nehéz napjaim, s ha hölgyek nem volnának jelen, sok mindent tudnék mesélni. Utoljára Pisában voltam, ahol két hétig franciát tanítottam egy gazdag kereskedő fiának. A fene egye meg azt a savoir igét, az volt az oka mindennek. Megjött a kereskedő idős lánytestvére, aki igazgatónő egy lányinternátusban. Végighallgatta egy órámat. Hát nem je savrai-nak mondtam a savoir futurjét! Erre aztán elbúcsúztak tőlem. Hallottam, hogy Génua gazdag város, gondoltam, éppen ez kell nekem, idejövök. Már három napig ténferegtem itt, de Génua nemigen dörzsölte hozzám a gazdagságát. Tegnap reggel aztán kivetődtem a Piazza di Franciára. Ott olvastam egy hirdetést, hogy a Demarchi cirkusz nagy díjazással kitűnő lovast keres. Én ugyan sohasem ültem lovon. De gondoltam: magyar vagyok, csak benne van a véremben a lovaglás. Beállítottam a cirkuszba, s úgy belemelegedtem a gondolatba, hogy azt találtam mondani: Magyarország leghíresebb úrlovasa vagyok. Amint meghallották, hogy magyar vagyok, roppant nagy bravózással csaptak a tenyerembe. De kijelentették, hogy nem lovon, hanem vad struccon kell lovagolni. Gondoltam, nekem ez igazán mindegy. Mindjárt próbát is akartak rendezni, de én kijelentettem, hogy annak, aki lovaglásával el tudta ragadni a spanyol királyt, a perzsa sahot és Abesszínia uralkodóját, nincs szüksége próbára. Rögtön markomba is nyomtak egy öltözet trikót, hogy igazíttassam a testemhez, lefényképezték a fejem, hogy odaragasszák a már kész strucclovas plakátokra. Ma aztán mindenféle rendjelet akasztottak a mellemre. A többit láttátok. De ötven lírát azért elhódítottam a magyar gazdasági életnek.
Bálint nemigen szokott inni, s ha valami testi vagy lelki fájdalma volt, szándékosan tartózkodott minden italtól. De most, amint arca fokozatosan felizzott, s szemeibe kigyúlt a láz bolygó tüze, mind többször vitte szájához a poharat, s fenékig itta ki a nehéz vörösbort. De látszott, hogy nem is tud róla, hogy iszik, hogy karja külön ösztönnel öntöz valami irtózatos tűzzel égő parázst. Majdnem lihegve kérdezte, s szemei erős kutatással fogták az elgurult férfi arcát:
- Mikor szándékozol hazamenni?
Ádám ivott. Nagy ködbe keresgéltek szét szemei. Aztán kinézett az ablakon az esteledő tenger roppant elszomorodásába:
- Mikor megyek haza? Mit nevezel te, kérlek, hazamenésnek? Hol van nekem haza? Budapesten már csak szemét és nélkülözés volt az életem. Talán egyszer, ha sikerül egy kis vagyonkát keresnem. Visszavásárolom az ősi Bocskoros Ádám kúriát. Ha te láttad volna ezt a házat! A Tisza partja mellett van. A füzek ott tavasszal olyan fiatal zöldek, hogy az ember akaratlanul odanevet a lombjuknak. És olyan jó szaguk van. Nagy gömbölyű oszlopokon van a ház tornáca, s lehet róla látni a víz nagy kékségét s a túlparti falut. Nagy udvara van öreg diófákkal, s egy hatalmas szép kertje. A kert végén temettük el édesanyánkat. Ha legalább annak a sírnak a földjét vásárolhatnám vissza. A Wild kereskedő vette meg, a Puchberger sógora.
Bálint újból magába öntött egy poharat, s szemei vérző tüze új táplálással lobogott fel. Katica fehér kérdéssel nyúlt a két férfi közé:
- Mondja csak, Ádám, miért nem házasodott maga meg? Maga olyan jó fiú, biztos, hogy nagyon jó férj lenne. És legalább volna, aki gondját viselje.
Ádám Ferenc nagy boldog nyeléssel zárta szemeibe Katicát. Titkos-szemérmesen mondta:
- Annak is megjön a maga ideje. Talán nem is olyan sok idő múlva.
Bálint rászólt:
- Vesd le azt a fene kék lebernyeget. Megfősz benne.
Ádám elpirult:
- Nem, nem lehet. Tegnap meghűltem, vigyáznom kell. Egy kissé fázós vagyok.
- Ugyan ne komédiázz! Fázós vagy! Hiszen úgy hull rólad az izzadság, mintha főnél. Felsőkabátban ülni a Riviérán, kánikula idején!
- Kérlek, hát megvallom, egy különös fogadásból tartom magamon, de erről nem beszélhetek.
Egyszer aztán, a bor nagy felejtésében, kezei mégis kigombolták a kabátot. De rögtön rémülten gombolta vissza. Csakhogy már késő volt: meglátták a titkát. Még mindig a cirkuszi trikó volt rajta. Ruháját, mihelyt a trikó kezében volt, elzálogosította ebben a korcsmában.
- Jézus, maga trikóban van! - tört ki a Katica ártatlanságából.
- Az orvosom rendelte. A trikó jobban megőrzi a pórusok leheletét. Egyszer otthon öt évig trikót hordtam a ruhám alatt.
Beszélgettek. Bálint egyszer csak felugrott. Szemeiben már máglyát rakott a bor, s hatalmas homloka is nehéz tűzben égett:
- Valaki a nevem kiáltotta. Nem hallottátok?
Egy pillanatig csend hullott a kis szobára. Bálint megint megrándult:
- Megint kiáltották. Onnan, a tenger felől. Hallottátok?
- Csak képzelődik, mester. Munkások énekelnek künn az utcán – kérlelte Katica.
- Maga semmit sem hall, semmit sem akar hallani. Magával még jobban egyedül vagyok – mondta durva szemrehányással Bálint. Aztán szelídebben kérdezte Ádámtól: - Te sem hallottál semmit?
Ádám bölcsen magyarázott:
- Nem. De nem csodálkozom a dolgon. Ha az ember idegenbe jön: eleinte mindenféle magyar szót képzel maga körül hallani. Nekem hetekig mindig a darabom címét kiabálta egy hang. Aztán elmaradt. Most már csak a cirkuszok igazgatói kiabálják a nevem. De ötven lírával fizetik meg ezt a jogot.
Lágyan, széthullóan nevetett. Később már újra szétmelegítette szárnyait a bor:
- Mester, add meg, kérlek, az adreszedet. Ha visszavásárlom a Tisza-parti kúriát, neked ott egy szép műtermet fogok berendezni. Meglátod, mennyi téma fog akadni a Tisza partján.
Aztán a kedve búsulóra fordult. Szavai szétomló lágy könnyek voltak:
- Szegény édesanyám, akkor dobják ki a csontjait, mikor akarják. Hatszáz éven át volt a Bocskoros Ádámoké az a kert, s most még a csontjaik is csak kegyelemből nyugszanak benne. Tudom, utánam jön, ha kiteszik az ősi földből. Egyszer Nápolyban egy borzasztó szállóban éjjel magától megnyílt a szobám ajtaja. Már azt hittem: ő jön értem. Talán ő is volt, csak én nem tudtam látni.
Egyszer aztán kijelentette Bálintnak, hogy egypár igen fontos titkos szava volna. Bálint hazamenetelre akarta halasztani a bizalmasságot. De Ádám erősködött, hogy igen sürgős és életbe vágó dolog, s rögtön el kell intézni. Katicát egypár percre magára hagyták. Ádám kivitte Bálintot a szűk folyosóra, ott egy szegletbe szorította:
- Kérlek, ismered a lovagiasságom, nem ledér kíváncsiságból kérdem: milyen viszonyban vagy te ezzel a nővel?
- Milyen viszonyban? Hát hozzám szegődött szegényke, mert Mátray meghalt. Olyan húgocskaféle mellettem, vagy talán Antigoné.
Ádám vallató szemeket meresztett Bálintra:
- Mond meg, kérlek, lovagi becsületedre, komoly szándékod van neked ezzel az úrileánnyal?
- Fiam, nekem már csak a temetővel van komoly szándékom. Különben is: mit érdekel a dolog téged?
Ádám még titokzatosabbá halkult, de a szemei fénylettek:
- Kérlek, megmondom. De add becsületszavadat, hogy nem mondod meg senkinek. Elhatároztam, hogy új életet kezdek. Szerezni fogok egy szép kis házat Génuában, megházasodom. Már egy házat ki is szemeltem. A te kedvedért lemondok Katicáról, de ha te nem állsz utamba, meg fogom kérni. - Aztán a hangja sírásba bomlott:
- Olyan egyedül vagyok. Olyan kétségbeesetten egyedül.
Bálint kivett egy százlírást a tárcájából:
- Feleséget egyelőre nem kapsz, öreg, de nesze, váltsd vissza a ruhádat, hogy ne légy annyira egyedül.
Ádám forró utánakapással vette el a pénzt. Aztán nagyon gyermekké mosolyogta az arcát, úgy kérdezte:
- Ugye, leszel szíves majd kifizetni a vacsora számláját is?
Mikor visszamentek, Katica nagy olvasó szemekkel kérdezte Bálinttól:
- Mit felelt neki?
- Hát azt nem is akarja tudni, hogy én mit mondtam? - nevetett Ádám édeskedő hízelgéssel.
- Maga megkért engem a mestertől. Ezt én már láttam magamban. Maga olyan gyerek, s én minden gyermeken átlátok – felelt Katica.
Ádám, mintha virággal csiklandoznák, magát kelletősen kacagott. Tovább beszélgettek. A szót leginkább Ádám vitte, de Katica is mind több szóban rügyezett feléjük. De éjfél felé egyszerre csak Bálint kezdett beszélni. Erős, majdnem kiáltó hangon beszélt, nem az ő hangján. Kezeit széles lendítésekkel lökte szét a levegőbe, s közben-közben kihajtotta poharát:
- Lesz még szőlő s lágy kenyér, Ádám pajtás. Holnap agyagot, márványt veszek, mindent, ami kell, és dolgozni kezdek. Én is alkotok egy ébredő rabszolgát, ez nekünk való téma, megmutatom, hogy mi is tudunk valamit. Óriási szobrokat fogok csinálni: lázadó titánokat s Attilát a catalaunumi csata előestéjén. Szétöntöm mindazt az erőt, ami az én lázam, és majd megfullaszt. Megmutatom a taliánoknak, ki a legény a csárdában. És aztán a szobraim élén bevonulok Magyarországba, s ezzel a gigászi hadsereggel legyőzök minden tragédiát, bűnt, kizsákmányolást: az egész múltat. Megszerzem azt a trónt, amelyre születtem. Igazságot teszek minden népeknek, és kenyere lesz minden munkának, és élő öröm lesz a magyar falu. Így akarja Valentino Boro, rex imperator solus legitimus omnium Hungarorum.
Mellét kiduzzasztotta, hatalmas fejét előrehajtotta, mintha a felajánlott koronának tartaná. Odaütötte poharát az Ádáméhoz:
- Ne félj, öreg, visszaadom neked a Tisza-parti kúriát, s ráadásul kapsz egy struccfalkát egy társzekér trikóval.
Kacagott vadul, hosszú ömléssel. Egész hatalmas testét rázta a nevetés, míg nedvesek lettek a szemei. Aztán énekelni kezdte:
Nagypénteken mossa holló a fiát,
Ez a világ kígyót-békát rám kiált...
Ádám szép mély fakadású meleg hangjával vele tartott. Katica is kibátorkodott magából egy anyátlan-apátlan mostoha hangot, de Bálint olyant nézett rá, hogy visszanyelte az énekét. Csak a száját mozgatta, s magában kísérte a két férfit. Azok egymás után énekelték kedves nótáikat. De éjfél után két óra felé Bálint ellökte a poharat, elszakította a nóta gyökerét:
- Nem tudok mámoros lenni, nem tudok. Menjünk haza.
Ádám szabadkozott, hogy ő itt marad, neki itt még fontos dolga van. És tényleg: a kiszolgáló lány mindegyre nagy lapos ígéreteket ragasztott a szemeiből rá. Elbúcsúztak. Amint leértek, Bálint bekiáltotta az éjszakába vesző utcákba:
- Valentino Boro, scultore italiano.45
Otthon, mikor Katica a szobájába akart menni, Bálint megfogta karját:
- Jöjjön hozzám, beszélgessünk még, ne hagyjon egyedül. Ma félek.
Bementek az ő szobájába. A szobát szinte faltalanná sejtelmezte az éjszakából beserkedő világosság. Nem gyújtott lámpát, odaültek az ablakhoz. A város lámpái mozdulatlanul vigyázták az éjszakát. A tenger végtelen szőkesége mellett, egyedül, bemagasodva az éjszakába, olyan volt a világítótorony, mint egy csüggedt sírás.
Egymás mellett ültek. A férfi, mintha belső hidegtől vacogna, átkarolta a lányt, odahozta fiatal testét a testéhez. Az hallgatott, és boldogan engedelmeskedett.
Egyszer mintha sírás vergődött volna a férfi mellében. A lány feléje fordult, s úgy tartotta oda neki felfényesedett szemeit, mint két hódolati adópénzt. Bálint kétségbeesett erővel szorította magához a lányt:
- Ma szeress, ma légy az enyim, ma áldozz fel mindent értem.
A lány átölelte a férfi nyakát. Az felemelte, s zokogó kacagással vitte az ágyhoz.
Reggel Katica az első csók elzúzó boldogságából arra ébredt, hogy Bálint pakolja össze a holmiját. Szemei még rózsaszín nedvesek voltak a boldogság harmatától, félénken kérdezte:
- Bálint, mit csinálsz?
Bálint igyekezett szelíden felelni, de hangjában forró ingerültség feszült:
- Kelj fel, szívem, öltözz fel gyorsan. Menjünk innen, talán Nápolyba, akárhova. Borzasztó fészek ez, csodálom, hogy három napot is kibírtam ebben a városban. Milyen piszkos utcák, ravasz, rongyos nép, s az az irtózatos Piazza di Francia. Aztán ez a tenger is a híres szikláival úgy mosolyog, mint egy kifestett vénleány. Az ember végre is megunja ezt a nagy tócsa limonádét. Úgy érzem magam, mintha gumiarábikummal oda volnék ragasztva egy fénynyomásos levelezőlap szélére. Borzasztó reggelem volt, itt két nap alatt belebetegedném. Ennek a háznak is olyan hullaszaga van, s ez a vén pincér olyan, mint egy sírásó. Nem vetted észre, hogy milyen sunyi-gúnyosan pislogat rám? De kelj ki már, ne kéresd magad, még lekésünk a vonatról.
44. Vicsorítás. (fr.)
45. Boór Bálint, olasz szobrász. (olasz)