Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!
Hatodik könyv:
AZ ÖSSZETÖRT SZOBROK
5.
- Mindjárt felfordulok, vagy agyonütök valakit – mondta egy új jajgatás Bálintban.
Fejét hátravetette a nagy karosszék támlájára, két karját ernyedten engedte végigpihenni a szék karjain. Fáradt, aláárkolt szemeiben homályos ködök gomolyogtak. Szeme széleinél, orra töve körül megsokasodtak a ráncok. Arcvonásai szétbágyadtak egy végtelen undor sajgásába. Alsó álkapcsa leesett, s szája szélesre fáradt.
- Most igazán Dózsa György vagyok. Ez az én izzó trónom. És eszik is már a húsomat – mondta magában.
A műterem, az alkóv, még az előszoba is tele voltak vendégekkel, nőkkel, férfiakkal. Már több mint két hete tart az eladás, és Budapest kíváncsisága mindinkább erre nyitotta a szemeit. Természetesen igen sok csak könnyű kíváncsiságból vette erre útját, vagy hogy kis házi gonoszságait megetesse a szétomlott titán látásával. De vásárló is akadt bőven. A könyvespolcokon már nagy hézagok vannak. Több helyen már üresen tátong az elvitt bútor helye. De legtöbb kelt el eddig a szobrok töredékeiből.
Egy-két lap most már mint a magyar tragédia tipikus esetével foglalkozott Boór Bálinttal. Egy művész, aki letagadhatatlanul egyik legnagyobb fellobbanása a magyar géniusznak: agyonhallgatva, üldözve, bebörtönözve kényszerül eladni mindent, s kibujdosni idegen haza irgalmába. Mindazok, akik elsősorban voltak felelősek tragédiájában: kezdték komolyan csóválni a fejüket, s hullatni a kár-t, kár-t mint elborító rögöket. Csak Aisleithner miniszter dugta be makacsul máskor igen éber füleit. Dögöljön a magyar zseni, hogy nagyobb tágasság legyen a germán tüdőnek. Az egyik vidéki város Jókai-ünnepén nagy beszédet is mondott, hogy ő egész életét a magyar kultúrának szenteli, de előbb a destruktív elemektől kell megtisztítani a magyar szellemet.
A nagy könyvállvány előtt, a vendégek ide-oda horzsolásában, egy nagyobb csoport áhítattal olvassa a könyvek sarkán a címeket. Kilencen vannak együtt, egy vidéki családcsoport, testvérek, sógorok, gyermekeikkel. Az egyik családfő orvos, a másik tanár, a felnőtt gyermekek közt két tanítónő, egy mérnök. Közben-közben mély, beölelő szemeket lopnak a művész omlott alakja felé. Az egyik nő szeme felnedvesedik: - Szegény! - súgja csendesen.
Három új alak tolongott a vásárlók közé. Durván, kihívón eveztek a könyökükkel a vendégek közt. A könyvállványhoz törtettek, s kíméletlenül, gorombán félrenyomták onnan az elrévült családot. Az orvosnak már haragra is borult az arca, de a nők elvonták. Hátha ezek éppen azért jöttek, hogy botránnyal súlyosítsák a művész búcsúzó perceit. A három ember szeme mohón nyúlt a könyvsarkok címei felé, orrlikaik kitágultak, valósággal kutyaorrá változtak, és vért szimatoltak. Szájuk is megnyílt, hogy harapásra bármely percben készen legyen, szemükben ott csillogott a döfés gonosz öröme. A középső: sovány, őszesedő, arcán a zilált idegek gyilkos beszédével: miniszteri tanácsos, egy kongregáció elnöke, s egy félig nyilvános liga vezére, mely azt a föladatot tűzte ki maga elé, hogy végre-valahára megtisztítja a művészetet és irodalmat az erkölcstelenségektől. A ligának meglehetős nagy befolyása volt, és igen sok tagot számlált. Mert alig szellőztette világgá céljait: megmozdultak a budapesti úri nádasok dühödt toportyánjai, a dúvaderkölcsösek, az agyarukban-keresztények, a döfésben-hazafiak: műveletlen, korlátolt és beteg agyvelők vagy gonosz törtetők. De mindnyájukat, vakon, sejtetten vagy tudottan: a géniusz, a művészet, a kultúra ős vad gyűlölete kergette. A sárban, ólban, kegyes frázisokban fetrengő ős emberbestiának visszaütése volt ez a liga az örökkévaló zokogások, a csodálatos formák, a nyugtalanító nagyságok, a múlhatatlan emberi megmutatások ellen, melyeket ők nem értenek, melyek az embereket kizavarják a régi nyugodt istenlápból, s amelynek gyanús, különös, alig emberszerű alkotóitól vak félelemmel féltették kenyerüket, állásukat, címüket, rangjuk komolyságát s képükre rohadt kölykeik jövőjét. A két fiatalabb, harminc év körüli vasaltnadrágosai a hiénafalkának, miniszteri hivatalnokok s a liga tagjai voltak.
Amint nézték a könyveket: ujjaik fokozatosan karmokká görbültek, alsó fogsoruk kijött az ajkak hüvelyéből, s mint döghúsba, mélyedtek a levegőbe. Arcuk alsó felét elöntötte a keserű düh sötét vére. Ki-kivettek egy könyvet, kinyitották, végigszimatolták. De úgy tartották karmaikban, mint a még nyers vadászkutya a lelőtt vadat. Még visszareszket belé a zabolátlan ős étvágy, s csak a korbács félelme tartja vissza, hogy szét ne tépje az ős ellenséget. Némelyik könyvet egyik táblájánál fogva felemelték a levegőbe, megrázták: nem esik-e ki valami szörnyű titok belőle. A tanácsos véres mosolygással dohogta társainak:
- Pedig egész biztosra hallottam, hogy megvoltak a Marx művei. Vagy eldugta, vagy már eladta őket a gazember.
A könyvvizsgálat zsákmány nélkül ért véget. A szobortöredékekhez mentek. Itt nehezebb dolguk volt, mert a közönség nagy része ezeket nézegette. Egy fiatal lány egy épen maradt angyaltérdecskét tartott kezében, s csodálgatta a márvány harmatos frissességét. A tanácsos gyilkos szemekkel harapott neki:
- Egy ilyen fiatal úri leány tarthatna egyebet a kezében. Nem csodálkoznám, ha nem volna keresztény nő.
A lány édes ömléssel kacagott egyet a dühös úr felé. Erre többen odanéztek, mosolygások nyíltak, és szemöldökök húzódtak össze. A három alak, mint zajt halló görény, a vállai közé guggta a fejét. Itt egyhamar végeztek, mert igen sok férfinak látszó férfi állt körülöttük. Mikor távoztak, közvetlen Boór Bálint előtt mentek el, s mély megvetéssel végigméregették.
Az eladást két fiatalember végezte, akiket a szolgálatkész Erődi Hekler, a kancsal jegyző juttatott hozzá. Amint megjelentek Bálint plakátjai, Hekler rögtön tiszteletét tette nála, s hódolattal ajánlotta fel szolgálatait. Bálint már régen túl volt azon, hogy becsületes embereket keressen, és sokszor fásultan vagy cinikus öncsúfolásból olyanra bízta legfontosabb dolgait, akit első látásra címeres gazembernek ismert. - Legalább nem fogok csalódni – mondta ilyenkor magában. Hekler aztán hozott két fiatalembert, kiknek becsületességét részletes és bő példákkal magasztalta. De már két nap múlva újból jelentkezett, s aggályos arccal hümmögött Bálint előtt, hogy a mai romlott napokban az ember még a testvéréért sem teheti tűzbe a kezét. Ő pedig nagyon aggódik a művész minden egyes filléréért. Azért jól teszi Bálint, ha őt és Győry tanárt, aki régi rajongója művészetének, s éjszakákon át magasztalja, megbízza az ellenőrzéssel. Bálint erre is egy fáradt igent biccentett. A két fiatalember mondta meg a közönségnek az árakat, a szerint a leltár szerint, melyet Bálint e célra készített, ők vették be a pénzt, és jegyezték fel a jövedelmet. Győry és Hekler pedig állandóan szétkeringtek a közönségben, s hol a vevők, hol a két pénzkezelő felé vetettek mozifilmes detektívszemeket. Néha pedig nagy biztatással pislantottak Bálintnak: - Nyugton lehetsz, őrt állunk.
Bálinttal már forogtak a falak, forogtak az arcok, mintha egy roppant hányás kiöklendezett undorodásai volnának. - Csak már hat óra volna, csak már hat óra volna! - könyörgött magában. Alsó állkapcája súlyos volt a felgomolygó ásításoktól, testében apró görcsök martak, s nagy fáradt, elszürkült szemei majdnem kihullottak üregeikből. És mégis ott kellett lennie, mégsem mozdulhatott el. Mert tudta, hogy ő, az ő élő hullája a vásárlás fő vonzóereje, és csak azért jönnek tömegekben, csak azért vásárolnak, hogy szemüket, mint szomjas edényt bemárthassák az ő agóniájának forró italába. Hogy minden bankóért neki kell egy rángást, egy szemcsuklást, egy megsápadást adnia. - Oh, ha már Olaszországban volnék! - sóhajtotta magában. S két nagy szárny mozdult fel benne erős suhanásra.
Benedek tanár ott lődörgött a szobortöredékek körül, és adta az ingyen kikiáltót. Fel-felvett egy darabot, nagy elragadtatással nézte, csemcsegett hozzá, megpödörte kis bajuszát. Néha fel-felkiáltott: - Az istenit, ez a remekmű! Egy töredékben több élet van, mint az egész görög szobrászatban! A mindenségét, ilyen száj! Esküszöm, hogy ilyent nem tudnék csinálni, ha a nyavalya is kitörne. - Vagy pedig Bálint felé sugárzott: - Mester, a franc egye meg, ez a gyermekszem valósággal néz, ilyent még te sem igen csináltál.
Egyszer aztán kiválogatott egy elég épen maradt torzót, odavitte Bálinthoz:
- Mester, tudod, mennyire imádlak, de fájdalom, pénzem nincs. Ezért úgysem kapnál valami sokat, add nekem emlékbe.
- Vigyed – ásított Bálint.
- De lennél szíves ide alája, erre a kis cédulára ráírni: Benedek József barátomnak emlékül.
A Bálint melle felmozdult. Karja már kinyúlt, hogy kivegye a bronzot a tanár kezéből, és a fejéhez vágja. Aztán a tollhoz nyúlt, s odaírta a kívánt mondatot.
- Elég? - kérdezte. -Ha kívánod, haza is viszem.
A tanár hálálkodott, s aztán a könyvek felé portyázott. Egy nő, aki már három óra óta kutatott az eladandók közt, s mindegyre kérdéseket szúrogatott Bálint felé, két kötet népköltési gyűjteményt tartott eléje:
- Mester, mi az ára ennek a két kötetnek?
- Tessék a fiatalembereket kérdezni.
A nő onnan, Bálint mellől, kiáltott át a fejeken:
- Fiatalúr, mennyi ez a két kötet?
- Százötvenezer korona – jött a válasz.
A nő Bálint elé, az asztalra dobta a könyveket:
- Ez drága nekem. Hanem, mester, legyen olyan jó, adjon egy autogramot. - És odatartott egy névjegyet eléje.
Bálint rádobta nevét a névjegyre. A nő hamiskásan hunyorgott szemeiben:
- Mester, mit fog csinálni azzal a sok pénzzel, amit ezért a vacakért kap?
Bálint már csordultig volt. Odalihegte:
- Sérvéskötőket veszek.
A nő felfintorította az orrát, és továbbállt. Egy sovány, vénkisasszony arcú, negyven-negyvenkét éves férfiféle merült a gomolygásból eléje. Eretlen almaszínű arcán gyomorbajlélek ült. Az az apró fogú, gonosz dugott dühű, más piszkában vájkáló lélek, amilyenre a rossz belek formálják az isten képmását. Szemei pénzolvasó, beteg sóvárgással révültek előre. Kitárta karjait, hogy szinte csikorogtak a kampószerű karok:
- Édes Bálintom, mióta nem láttalak!
- Lehet – nyögte Bálint.
- Talán már nem is ismersz meg?
- Nem.
- Lehetetlen, édes Bálintom, hiszen évekig a legjobb viszonyban voltunk. Ifjúságunk legszebb évei vannak összeforrva. Nézz meg jobban.
- Az arc ismerős, de név nem jön hozzá. Bocsáss meg, igen sok ember ment át az életemen.
- Próbáld kitalálni, p-vel kezdődik.
- Popocatepetl.
A savó ember nagy buzgással ölelte át a művészt:
- Erről rád ismerek. Most is a régi szellemes cimbora vagy. Pék András vagyok.
- Te vagy – mondta a művész elnyújtott, fáradt hangon.
- A feleségem üdvözletét küldi. Ő is nagy csodálód. A kis Bandi fiam az esti ima végén mindig odateszi: „Édes jó istenkém, áldd meg és őrizd Boór Bálint bácsit is.”
- Szegény Rostás Nagy Pál, én csakugyan agyvérzést fogok kapni – sóhajtotta magában Bálint.
A savó ember most már a dolog tövébe lépett:
- Gyönyörű ez a faragott tölgyfa állvány, édes Bálintom. Szegény feleségemmel mindig ilyent kívántunk. A könyveim úgy hevernek a földön, még irodalmi munkásságom sem folytathatom. Éppen ekkorára volna szükségem. Persze, ez nem a mi erszényünkhöz való.
- Odaadom annyiért, amennyit tudtok adni érte.
Az ember arca sajátságosan hasonlóvá lett a hold sarlójához. Vénlányosan síró hangon mondta:
- Fájdalom, most minden fillérünket a kis Bandira kell költenünk. Betegeskedik is, meg okvetlenül zongorát kell vennünk neki. Egy fillért sem adhatok jövedelmemből a magam számára.
- Vidd el ingyen – mondta Bálint úgy, mintha köpött volna.
A savó ember egész teste abba a guggoló mozdulatba rándult, mellyel a bagoly megragadja a döglött egeret. Szemeiből fényes kések villantak ki, melyek valami nagyon jó étel húsába szeldestek bele. Odament az állványhoz, körülsóvárogta. Aztán visszasiklott Bálinthoz:
- Nem rakhatnád le a könyveidet rögtön? Szeretném most elvinni.
Bálint úgy nézett rá, hogy annak akaratlanul az ajtó felé ijedt a szeme. De a művész csak ennyit mondott:
- Ugyan.
- Kérlek, kérlek, én türelemmel várok. De ha már nekem adtad, én igazán nem kértem, nem szeretném, hogy itt ebben a zsibvásárban valami baja legyen.
Pék András valaha, Bálint diákéveiben, egy szomszéd bútorozott szobában lakott, s tényleg évekig volt szoros ismeretségük. Bálint sajnálta ezt a vénleánynak szült, nyám-nyám legénykét, aki társainak ingyen csúfja volt, s erős élete védelmét kibontotta föléje. Sokszor még filléreiből is juttatott neki. És minden védő ereje, minden jósága felfordított kád volt, mely öntötte a gyűlöletet a beteg lélekbe. Egyszer aztán Pék eltűnt a szobából, s házbére kifizetését és egy csomó apró adósságát Bálintnak hagyta emlékül. Később, hosszú évek múlva, neve úgy tűnt Bálint elé egy újságból, hogy franciatanárrá nevezték ki egy fővárosi főiskolához. A beteg, halálmagos ember elvett egy magához való tanítónőt, s hogy abba sikerült egy új halálraítéltet csókolnia, most már önzése megpüffedve énjévé s az egész világgá szerette a kis hervadt, koporsó felé hajlott, vén arcú csemetét. Az eddig félénk, dugott, aljas ösztönök most már nekibátorodva léptek ki az apából, mert most az apai szeretet dallamos nevét lehetett nekik adni. A budapesti tanári társaságokban ő volt a Bálint nevének legmakacsabb rágcsálója.
A savó ember furcsa szemet ásott Bálint arcába. Egy székről felvette felöltőjét, melyet a forró nyári napon is magával hordott. Akkor visszaszállingózott a könyvállványhoz, mely előtt ebben a percben senki sem állott. Úgy tett, mintha egy-két könyv iránt érdeklődnék. Az egyik polcon külön állott Tissot Magyarországról szóló bolondos művének remek illusztrációs művészi kiadása. Pék megbotlott, nekiesett a könyvállványnak, s a lábra tápászkodás vonaglásaiban a felöltője alá csente a könyvet. Aztán odaköszönt Bálintnak:
- Viszontlátásra. Holnapután majd szekérrel jövök az állványért.
Bálint látta a lopást. Már dühöt, de még undorodást sem tudott termelni az elfáradt élet. Valami nagy unottság zsibbadt rá, s kétségbeesetten kapaszkodott tudatába, hogy hat óráig kibírja a dolgot. Feje súlyos volt, és zúgott, de nem merte tenyerébe nyugtatni. Mert félt, hogy rögtön elalszik, s a nem őrzött arcra kijön a megvert, síró, gyámoltalan gyermek. És mindenki látni fogja.
A vendégek összekevert zsibongásából kihallszott egy kihívóan éneklő női hang:
- Fiatalúr, mennyi ez a csonka márványarc?
- Félmillió – válaszolt az egyik eladó.
A női hang éles fitymálással kiáltott:
- Ez a vacak!
Nagy zajjal ledobta a márványt, és tüntetőleg elrohant. Egy hazafias női egyesület tagja volt, melyet Borkuthy Eveline alapított.
Autókürtölés sírt be. Nemsokára erős lépések döngtek fel a lépcsőkön. Két férfi jött be. Egyközéptermetű, okos, magyar képű, harmincöt év körüli barna férfi. Már kopaszodó, apás homlok, élesen látó szemek, erős akaratú áll. Magyar gazda, aki úr és bíró a portáján. A másik egy borotvált képű, már európai arcú, erős idegéletet élő fiatalember. Utánuk két markos legény jött egy óriási kosárral. Bálintot mély meghajlással üdvözölték. Aztán a barna férfi odament az egyik eladó fiatalemberhez:
- Kérem jöjjön velünk, és jegyezze a kiválasztott dolgok árát.
Az engedelmeskedett. Erre a két férfi a könyvesállványhoz ment. Egy szemfordulásban áttekintették. Akkor mind a két férfi nagy csomó könyveket emelt le a polcokról a kosárba. Megvették az összes könyveknek egy jó negyedét. Erre a szobortöredékekhez mentek, s egypár perc alatt abból is jó halmaz volt a kosárban. A barna férfi fizetett: negyvenhatmilliót tett ki az összeg. Akkor odament Bálinthoz, mélyen meghajlott előtte. És ebben a percben olyan kálvinista arca lett, s mintha az úrasztalához járult volna:
- Mester, mezőberényi kálvinista földbirtokos vagyok, a nevem mellékes. Csupán ezért jöttünk fel autón, és rögtön fordulunk is vissza. Csak annyit akarok mondani, hogy ön az első magyar igehirdető, akire végre felnyílt a magyar faj szeme. Nagyon sokan vagyunk, akik látjuk a mestert, és akikben élő fájdalom a mester tragédiája, mely az egész faj tragédiája. Könyörgöm, sok becsületes magyar ember nevében: ne csüggedjen, ne pazarolja el magát. Talán még eljön az idő, mikor a hívására szükség lesz. Mi még gyávák vagyunk, de nő a fájdalom és az elkeseredés, s talán egyszer bátorság lesz belőle. Legyen erős, mester, szeresse tovább is ezt az árva fajt.
Az erős férfiszemek elhomályosodtak, a hang megreszketett. Barátja, távolabbról, felkönnyesedő szemmel nézte a művészt. Bálint kezet adott. Nem szólt. De a szeme, az arca megköszönt mindent. A két férfi távozott.
A vásár tovább folyt. Már tizenhetedik napja ült reggeltől estig izzó trónján Bálint, és nézte, hogy hordják szét összeomlott életét könnyű szívű emberek. A vásárlás ideje mindennap este hatig volt szabva. De ma képtelen volt megvárni ezt az időt. Úgy érezte, hogy megszakad egy ér az agyában, s odabukik a vásárlók közé. Negyed hatkor felállott:
- Hölgyeim és uraim, bocsánatot kell kérnem, de sürgős dolog miatt ma korábban kell bezárnom az eladást. Holnap legyen ismét szerencsém.
A hang olyan zsúfolt volt a fájdalomtól, unalomtól és fáradtságtól, hogy a közönség nagy része rögtön távozott. De többen, különösen a nők, felhasználták az utolsó percek alkalmát, körülvették Bálintot. Többen autogramot kértek. Apró kérdésekkel tűzdelték körül:
- Mester, hova fog menni?
- Igaz, hogy már ötszázmilliója van?
- De ugye, vissza fog jönni?
- Oh, bizonyos, hogy visszahozza a szíve.
- Igaz, mester, hogy már a jegyét is megváltotta?
Végre elmentek. Csak a két fiatalember, Hekler és Győry maradtak ott. Heklernek még az ép szeme is belekancsalult a nagy buzgóságba:
- Kedves mester, tudjuk, hogy nagyon fáradt. De azért előbb számoljunk el a jövedelemmel. Les bons comptes font les bons amis.42
- Csak egy pillanatra várjatok. Előbb megmosom a kezeimet ettől a sok irtózatos kéztől – mondta Bálint.
Bement a fürdőszobába, de már meg is gondolta, hogy hirtelen mégis elszámol velük, s aztán megfürdik egészen. Sarkon fordult, és rögtön visszatért. Amint az alkóvból a műterembe akart lépni, hallotta a Győry ájtatos dadogó hangját:
- Ne, ne vigyük túlzásba, ezt még ő is észreveszi.
Bálint visszahőkölt, megállott. A kancsal nagy hősködéssel erőszakoskodott.
- Veszi észre fenét, nem vesz ez a marha semmit észre. Hát a múlt kedden? Harmincötmilliót és nem tizenötöt csentünk el. És még nem is csodálkozott. És ha a végén majd kételkedik is: úgyis az a hír van elterjedve róla, hogy betegesen gyanakvó és képzelgő. De különben is elmegy a fenébe.
- Két ívre írtuk az árak jegyzékét. Az egyiket egyszerűen zsebre dugom. Ma úgyis szép jövedelem volt – mondta az egyik fiatalember.
-De mégis, nyolcvanhétmillióból tizenötöt elvenni, ez mégis fel fog tűnni – ijedezett Győry.
Bálint belépett a terembe. Nagyot ásított. Minden tagját külön gyengeséggel érezte széthullni. Aludni, aludni! Vagy hányni: kihányni az embereket, minden arcot, az egész világot lelkével, istenével, ördögeivel együtt. Minek dühöngjön ő ezekre, mikor csak emberek?
Győry megszeppenve kutatta a művész arcát. De az olyan fáradt, olyan széteső volt, szemei olyan tompa álmossággal fordultak el a világtól, hogy megnyugodott. Hekler már eléje lelkiismereteskedett az egyik ívvel:
- Itt van, mester, kérlek, a kimutatás, nézd át. A mai jövedelem hetvenkétmillió-százhúszezer korona. Ötvenezer korona hiányzott, levontam a fiatalemberek napidíjából. Figyeljenek jobban a más pénzére. - Aztán feléjük fordult: - Fiatalemberek, a pénzkezelésnél nem lehet elég óvatos az ember.
Bálint fáradt markolással a pénzt a kabátja zsebébe dugta. Lezökkent fejjel hullatta ki magától:
- Menjetek.
- Holnap hánykor legyünk itt, mester? - kérdezte Hekler.
Bálint egy pillanatig nézte őket. Helyesebben: nagy súlyos szemeit rajtuk tartotta. De a szemekben nehéz, fakó fényű ködök szálltak fel, s talán nem is látta őket. Egy pillanatra lelke ködös völgyeiben szétjárt a régi oroszlán: most nekik kellene ugorni, elvenni tőlük a lopott pénzt, kiöklözni őket elrémítő üvöltéssel: - Gazemberek vagytok, gazemberek vagytok! - Széthullón, odaengedve tagjait a nehézkedésnek, nyújtózkodott egyet, s mindent elejtő nagy ásítással hullatta rájuk:
- Nincs több szükségem rátok.
Azok érezték a káosszá bomladozó gigászban a lesúlyosodó vihart. Nem kérdeztek, nem mentegetőztek, váll közé sunyított fejjel majdnem futva mentek el. Győry tanár volt leghamarabb az utcán.
Bálint kiment az előszobába. Az ajtót kulccsal belülről bezárta. Egészen elfordította a zárban a kulcsot, hogy kívülről ne lehessen kitolni a zárból. Akkor visszament a műterembe. Egy pillanatig lehullón, szétomlón állt. Arcán a végsőkig űzött vad fáradt, beteg riadása volt. Aztán szétjárt a teremben, óvatosan, mintha erdőben volna, s minden bokor mögül támadást várna. Minden bútor, minden dolog mögé odakutatott. Az alkóvban lehajolt, az ágy alá nézett. Így vizsgálta meg a fürdőszobát és a konyhát is. A fürdőszobában hatalmas testével végigfeküdt hasra, s nagy kínnal valamit kikurkászott a fürdőkád alól. Papirosba göngyölt kis csomag volt. Felült a földön, szétnézett, kibontotta a csomagot. Arcát az aggódás görcsei csomókba rángatták. Milliós bankjegyek voltak benne. Megszámította: százötvenhárom darab volt. Arca lassan vakboldogságú megelégedésbe ernyedt szét. Felkelt, odament a fürdőkályhához. Kinyitotta, a nagy felhalmozott hamucsomót szétkaparta, onnan is hasonló csomagocskát vett elő. Ebben már különböző bankjegyek voltak, összesen kilencvenhatmillió. Még két hasonló csomagot bújócskázott elő: az egyiket a konyhakemence kéményéből, a másikat az árnyékszékben a vízvezeték tartálya mögül. Most leült a konyhában a földre, kivette zsebéből a mai nap zsákmányát, és összeszámolta egész vagyonát. Háromszázhatvannégymillió és egypár százezer korona volt. A fáradt mellet most mégis egy nagy lélegzet domborította fel, s arcán a hirtelen megpillantott tenger szélessége tükrözött. Aztán négy részre osztotta az egész kincset, s visszarejtette helyeikre.
Még hason feküdt a fürdőkád előtt, mikor az előszoba csengője beriasztott. Felugrott, karját, mint egy baltát emelte a levegőbe, arca élet-halál birkózásra torzult. Kirohant az előszobába. Akkor vette észre, hogy melle, hasa poros, Jaj, ez mindent el fog árulni, megtudják titkát, elveszik szétroncsolt élete árát, és nem lesz több remény! Visszafutott az alkóvba, gondosan lekefélte magát, a tükröt megkérdezte, s úgy ment ajtót nyitni.
Tizenkilenc-húsz éves csinos úrilány jött be, kit ezelőtt homályosan ott látott a vásárlók között. A felgerjedt csók hidegrázásával dadogta: - Mester, egy könyvet elfelejtettem megvenni, félek, hogy holnapig elviszik. - De szemei forróan haraptak a művész testébe.
Bálint máskor rögtön meglátta volna benne a férfilámpa lobogása felé hulló pillangót. De most, a szabadulás küszöbén, beteg félelme mindjobban elárasztotta a régi győzelmesen biztos életet: hogy az utolsó percben rabolják ki vagy gyilkolják meg, és akkor jön a sír vak pihenése vagy az őrültekháza. Szemei végigszaglásztak a lányon:
- Elfelejtett egy könyvet megvenni? Melyiket? - kérdezte gyanakvó, felásó tekintettel. A lány bíborvörös lett, szemei elhomályosodtak. Aztán arca egyszerre széles mosolygásba nyílt, s most már a vágy meztelensége ragyogott rajta:
- Egyiket se. Az csak ürügy volt. Magáért jöttem.
És teste már szétgyengülő megadás volt, szempilláit leeresztette, ajkán lázas vággyal jött ki a csóktól kergetett lélegzés. Bálint vadul ragadta meg a lány két karját:
- Ki küldte ide?
Az arc olyan gyilkossá zilálódott, a hang úgy tele volt vérrel, hogy a lány felsikoltott. Bálint most már felragadta a levegőbe, kívül tette a küszöbön, dacos-ádázan agyarkodta:
-Mondja meg nekik, hogy Boór Bálinton nem lehet ilyen könnyen kifogni, hogy Boór Bálint az utolsó harapásig védi magát.
Becsapta a lány előtt az ajtót, zajos csikorgatással bezárta. De amikor visszament az alkóvba, lábai már tántorogtak. Lehullatta magát az ágy szélére, betemette homlokát tenyerébe:
- Őrült vagyok, őrült vagyok – zokogta az egész élete.
Aztán egyetlen nagy kéréssel nyúlt a végtelenbe, a világ lappangó irgalmaihoz: csak most, csak még ez alatt a pár nap alatt ne omoljék össze. Csak még ezeket az utolsó gyötrelmeket bírja el csodálatos élete. Aztán teljesre bontott szárnyakkal fog repülni a felejtés, a gyógyulás, az új élet felé.
A csengő halkan, lágy kéréssel megint hívott. Most már belekapaszkodott józan önmagába, s magát biztató nyugodt, erős lépésekkel ment ki. De belsejében ott lihegett a felvert vad: vigyázz, vigyázz!
Katica volt. Feketében volt, egy lehetetlen alakú fekete kalapban. Nagy ridiküljét félszegen lóbálta:
- Én vagyok – mondta bátorkodó röviden.
Bálintban felnyílt a Mózes arca, mint egy halálos szimbólumnak nyílt virág. Testébe visszatértek az együttes séták nagy mozgásai, az átfutott mezők illata s a horizontok tág biztatásai. Meleg kéz facsarta meg a besötétedett szívet. Két kézzel fogta meg a lány kezét, úgy vezette be:
- De jó, hogy jött, de jó, hogy most jött.
Katica valami nagy elhatározás rangosságával követte a művészt. Mikor leült, fogta nagy ridiküljét, s valósággal odazuhintotta a Bálint ölébe:
- Itt van.
-Mi van itt? - kérdezte Bálint mosolyogva.
- A birtokunk ára. Eladtam mindent. A pénzt kezelje a mester. Mert úgyis a mesterrel fogok menni. Követni fogom mindenüvé, jó kis szolgálója leszek. Ha a pénz elfogy, keresni fogok kézi munkával, szolgálattal vagy akárhogy, de nem hagyom a mestert. Ez alatt a pár nap alatt, amíg a mester elkészül, itt fenn lakom Pesten, egy távoli rokonomnál.
A beteg ember most mégis apává erősödött vissza. A szenvedések, a dülledt szemű gyanakvások, az irtózatos rögzött gondolatok most visszahőköltek, mint dühödt kutyák a játszó gyermek előtt. Visszatette a ridikült a lány térdeire:
- Gyermek, gyermek, milyen jó és milyen valószínűtlen. Hát azt hiszi, hogy ez csak úgy megy, ahogy otthon elképzeli egy ilyen kislány? Kedves Katica, én már nem a régi Boór Bálint vagyok. Csak a visszajáró kísértete vagyok önmagamnak. És ez a kísértet beteg, zsörtölődő, képzelődő vén legény. Minden jóságával csak terhemre volna, mert mindennap súlyosabban érezném, hogy nem tudom megérdemelni a jóságát. Hozzám már nem szabad közeledni, az én sebeim már harapnak, és nem tudok már hinni senkiben. Különben is: maga még olyan fiatal, csak nem köti a sorsát egy elsüllyedő rozoga hajóhoz. Gyerekes képzelgés az egész. Mennyire a szegény valószínűtlen Baczó Mózes jegyese maga most is.
Katica nagyra nőtt szemekkel kérdezte:
- Hát nem visz el magával?
- Nem, édes, határozottan nem. Ha nem lett volna a Mózes menyasszonya, s ha nem is szeretném olyan jó barátsággal, még akkor sem fogadnék el ilyen áldozatot. Hát még így!
- Csodálatos, csodálatos – töprengett előrehomályosuló szemekkel a lány.
- Mi csodálatos, kis ijedt madárka? - becézgette Bálint.
A lány nem felelt. Szétnézett. Sepregető, rendező, férfibajokat bebónyáló női szemekkel. Csendesen mondta:
- Milyen puszta itt minden.
És tényleg: a megürült nagy terem, a még itt-ott lézengő bútorok, a szobortöredékek, a könyvállvány félredőlt, megfogyatkozott könyveivel, az ide-oda mozdított székek: az egész lakás, a Boór Bálint egész volt élete olyan zokogó panasz, olyan felsajgó csőd, olyan végtelenbe hidegülő pusztaság volt. Bálinton csak most nyilallott át mindaz, ami vele az utóbbi két hét alatt történt, egész szétkótyavetyélt élete. Már égető teher volt neki a lány jelenléte. Egyedül lenni, egyedül a bánatra lehunyt szemekkel, egyedül, mint egy bebörtönölt zokogás, melyet nem hallhat senki. Mert minden más életben, minden más szemben megint ott van az ő tragédiája, és megsokszorozva érzi terhét. Felugrott:
- Ne haragudjék, kis madárka, hogy már el is kergetem. Még nagyon sok dolgom van. De ne búcsúzzunk végképpen. Ha mindennel kész leszek, az elutazás előtt még egyszer felkeresem. Rendezünk egy nagy búcsúsétát, és kimegyünk együtt a szegény Mózeshez. Aztán maga itthon marad jó kisleánynak, fog egy ügyes fiatal férjet, és lesz jó feleség és jó anya. Én meg képes levelezőlapokat küldök maguknak.
Katica felállott. Meghatottság, indulat nem volt az arcán. Csak ugyanannak az eltökéltségnek érintetlen makacssága, mellyel belépett. Tanítónős komoly oktatással mondta:
- A mester is azt hiszi, hogy örök gyermek vagyok. Úgy mondja a szavait, mintha pelenkába göngyölne velük. Pedig nem én vagyok a gyermek. Én a lényeget nézem.
A „nem én vagyok a gyermek” mondatot kilüktette, s majdnem ravasz mosolygással nézett Bálintra.
Mikor a lány elment, Bálint át akart öltözni, hogy egy nagy felüdítő sétát tegyen, s valahol megvacsoráljon. De alig tett egypár készülő mozdulatot, arca ólomszínűvé fakult, szemei megint egy láthatatlan rém felé tágultak. Hátha éppen addig történik itt valami, hátha feltört ajtóra tér vissza, s rejtőhelyeit megrabolva találja! Beleőrülne, egész bizonyos, hogy beleőrülne. És ezt ki kell kerülnie, ezt az egyet nem szabad megérnie.
Fásultan ődöngött ide s tova az otthontalanná lett pusztaságban. Egyszer csak a könyvállványhoz közel, a földön megpillantott egy könyvet. Nagyon megsajnálta szegényt, felvette. A Kriza Vadrózsáinak második kötete volt. A polcon megkereste az első kötetet is. - Ezt elviszem, ezt az egyet magammal viszem – mondta, és a két kötetet eldugta az egyik ruhaszekrénybe. Aztán fáradt-zsibbadtan behullott egy karosszékbe. De nemsokára megint kifelé feszült az élete: egyes könyveit élesen látta maga előtt. A megszokott kötést, a kézbe való kedves formával, a cím ígérő betűit, a nagy mezőket tágító meséket. Mindegyre felállott, keresgélt a könyvek közt: A Kisfaludy Társaság népköltési gyűjteményeit, a Thaly-gyűjteményeket, Erdélyi János és Gaál Mózes gyűjteményeit, Katona Bánk bánját, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady verseit a tolvaj burkoló óvatosságával egymásután dugta a szekrénybe a ruhák közé. A szekrényt minden bújtatás után gondosan bezárta.
Korán dugta magát ágyba. Az első vakhullású zsibbadás után felriadt. Valami neszt hallott a konyhából. Felemelte fejét az ágyból, szétdúlt arccal, visszadöbbent szemekkel nézett a sötétségbe. Hallgatózott, de csak a szíve őrült zakatolását hallotta, mely úgy ment át életén, mint egy felgyújtott erdőn át rohanó vonat. Megdagadt ereiből majd kifreccsent a vér. Halkan, feszülő óvatossággal kikelt az ágyból, felkapott egy heverő márványdarabot, sújtásra emelt kézzel ment ki a konyhába. Sehol semmi: csak éjszaka, csak sötétség, csak egyedülvalóság és szomorúság. Megint felgyújtott minden fényt a lakásban. Az az érzése támadt, hogy mikor a négy csomag pénzt elrejtette, két szem forró kerek harapását érezte a nyakszirtjén. Hátha kilesték, hátha mégis tudják titkát. Előkutatta őket, és a földön ülve, térdein a pénzcsomóval, átszorongott egy jó órát: hova rejtse, hogy biztos legyen benne, hogy megnyughassék, mert nem bírja tovább.
Végre négy új rejtőhelyet keresett ki, a pénzt eldugta. A lámpákat leoltotta. Az éjszaka hullámai megint elöntötték a puszta lakást. És ő, mint egy nagy fekete zokogás omlott ágyába:
- Csak szabaduljak már! Csak jöjjön már a szabadulás!
42. A pontos elszámolás tartja össze a jó barátokat. (fr.)