Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Hatodik könyv:

AZ ÖSSZETÖRT SZOBROK

4.

 

 

 

 

Már reggel volt, amikor a gépkocsi befutott Somogyvár széles utcájára. Bálint az egész úton néma volt. Sajátságos szétlágyult, nyitott szemű álma volt. Amint a kocsi rohanásába erdők, falvak, szántóföldek keringtek be, abban a különös, álomszerű, félhomályos képzelgésben terjedt szét, hogy ő a Szahara. És a megrabolt, elcsalt, megbántott magyar föld jajgató könyörgéssel menekül az ő örvénylő szomjúságába. - Segítség! Segítség! - kiáltották a szántók, a kaszálók, az erdők, a falvak. És ő dideregve mentegetőzött magában: „Nem segíthetek, én már csak meddő pusztaság vagyok.”

 

A Füzessy-kúria a falu túlsó végén, az Öreglakra vezető út mellett volt. Hat széles ablakkal nézett az útra a tornác négy gömbölyű oszlopa közül. Előtte nagy udvar, és a kerítés mellett, végig az út peremén, nagy sátrú nyírfák ezüst zizegése. A kocsi zajára fiatalasszony futott ki a kapuba. A barna arcot első látásra nem mondta szépnek a szem. De a homlok nagy tisztasága, a két meleg barna szem harmatos gyermeksége lefogta a rosszakaratot, mint nyújtott kezű gyermek a dohogó kutyát. A gyengén ívelt orr s a kissé éles áll mégis makacs akaratot s a ház erősebb parancsát sejtette. Füzessy lelkendezve kiáltott:

 

- Klárika, találd ki, kit hozok!

 

Az asszony már tudta, mert fényképről ismerte a művész arcát. Megdobogott a szíve, mint a régi vizsgák ijesztő arca előtt, és elpirult. Egy gyermekkérés tipegett benne:

 

- Jaj, csak ne találjon nagyon csúfnak, nagyon ostobának.

 

A kocsi már megállt, az asszony már a Füzessy ölelésében volt. Aztán a férfi kicsattanó diadalmas mozdulattal mutatta Bálintot:

 

- Numen adest.⁴⁰

 

Az asszony az első pillanatokban nagyon félénk, nagyon félszeg volt. De amint látta ezt a rengeteg férfit, aki éppen olyan poros, bágyadt és természetes volt, mint minden más közönséges ember, már felébredt benne a gondoskodó húgocska. Nagy buzgósággal vitte be őket:

 

- Előbb mosdjanak meg. Vezesd, Laci, a mestert a vendégszobába.

 

De nagy szempillái alól leste: milyen hatást tett a férfira. Bálintnak csak fáradt mosolygása s hirtelen előkapott sablonos szavai voltak az asszonyka számára. Mikor egy negyedóra múlva, megmosdva, átöltözve a szalonba jött, szemei lázas világoskékek voltak, vonásai szétbágyadtak, s lépése is olyan volt, mintha homályban járna félős-találomra. Ahogy az előhozott villásreggeli első falatját érintette, érezte, hogy nem megy a dolog. Ránézett a fiatalasszonyra, mint a gyermek, ha valami muszájdologtól akarja elsinkófálni magát.

 

- Nem ízlik? - kérdezte Klárika ijedt megszeppenéssel.

 

Bálint bűnbánó arccal kért:

 

- Megengedi, hogy olyan őszinte legyek magához, mintha régóta az én kis húgocskám volna?

 

Az asszony arca lángba borult, szemei elhomályosodtak, s kedves falusi butasággal nyögte ki a meghatottságából:

 

- Ojjé.

 

Ez még a Bálint fáradtságára is mosolygást hozott, Füzessy pedig hangosan felkacagott. Bálint nagy cirógatással volt őszinte:

 

- Az egész éjszaka egy pillanatot sem aludtam, s az utolsó éjszakáim általában nyugtalanok voltak. A sok minden nagyon elbágyasztott. Ha megengednék, hogy egy kicsit szundítsak künn a kertben. Ugye, nem várt ilyen goromba öreg vendéget, aki alvással kezd udvarolni a ház asszonyának?

 

- Oh, mester, nem képzeli, milyen jólesik, hogy ezt ilyen őszintén megmondja nekünk – hebegte Klárika.

 

A fiatal pár egy pillanat alatt pompás fekvőhelyet készített a kertben, a gyümölcsfák árnyékában. Megszomorkásodott szemük nagy szánalmán látszott, érzik, hogy ebben az emberóriásban egy nagy tragédia utolsó felvonásai zuhannak. Megvárták, hogy leheverjen, hátha nem elég kényelmes a fekvés. Az asszony anyás-húgocskásan könnyű takaróval betakarta. Még érezte a jó kezek lágy babrálását, de már csak egy halvány pillangó repdesett a szeme homályában. Széthullt, szétoldódott, s már végtelen édes megsemmisüléssel nem volt Boór Bálint.

 

Füzessy kiszaladt a kaszálóra, megnézni a munkát, de csakhamar visszajött. Déltől három óráig minden öt percben kimentek megnézni: nem ébred-e az alvó. De az alvó feje olyan csecshez menekülő mohósággal hajolt az álomba, úgy látszott, hogy az elgyötört életnek ez az álom most jó kenyér, édes tej és tápláló hús, hogy nem volt lelkük felébreszteni. Három óra után kettecskén megebédeltek. De nagy árnyék volt rajtuk, és alig ettek valamit.

 

Öt órakor, alig nyitotta fel szemeit Bálint, a két fiatal arc már feléje mosolygott a lombok közül. Füzessy nevetve mondta:

 

- Már elhatároztuk, mester, hogy alva viszünk ki a kaszálóra.

 

Bálint homályosan nézett szét. Látszott, hogy elsüllyedt benne a világ, minden fájdalom, minden ijedtség, s csak tompa zsibbadtság volt álma. Zavartan kérdezte:

 

- Hol van Stuhlmüller Frigyes?

 

A fiatal pár megdöbbenve nézett egymásra. Az asszony szelíd kérleléssel hívta vissza a valósághoz:

 

- Mester, már elfelejtett bennünket?

 

Bálint belebámult a feléje hajló arcokba, mint ködön át homályló csillagokba. Aztán egyszerre vér tolult az arcába, felszökött:

 

- Meddig aludtam? Hány óra van?

 

- Öt óra múlt öt perccel – felelt Füzessy.

 

A vérhullám visszahúzódott. Tisztult, csendes bánat fedte az arcot, és régi lemondás volt a szemben. Engesztelő szégyenkezéssel mondta:

 

- Lássa, kis húgocskám, ide jutottam. Fiatalasszony vendége vagyok, s átalszom a napot, mint egy hetvenéves öregember.

 

Negyedóra múlva már útban voltak a kaszáló felé. Füzessy kocsit akart előállítani, de Bálint kérte, hogy inkább gyalog menjenek: frissüljön vissza belé az élet. Nagy gyümölcsösök, szőlők közt mentek el, hol már apró kis zöld buzogányokban készült az ősz hozománya. Mindenünnen jó köszönések szállottak feléjük. A hangon, a feléjük nyíló arcokon érzett, hogy a Füzessyéknek gyökerük van a falu szívében. Elértek a nagy koporsó alakú dombhoz, hova a legendák Koppány vezér hajdani menedékét építik. A hegy keleti felét, egészen a tetőig, dús szőlők borítják. Közel a tetőhöz öreg kövekben fehérlik ki a föld csontváza a vastag földhús alól. Ezek a kövek, a monda szerint, az ősi Isten utolsó nagy szerelmesének feldúlt várából valók. Később a Boórok birtoka volt az egész hegy, az egész idelátszó horizont, kik a hagyomány szerint a négyfelé hasított vezér vérutódai voltak. A kaszáló a hegytető nyugati síkját borította, lenyúlva a hegy menedékesebb oldalain Öreglak felé.

 

A kaszálás már vége felé járt. Még csak egy fűtábla várta a halált. A sorban álló férfiak kezében egyszerre suhant a kasza, s a halálnak csendes ritmus mégis az élet, a tavasz éneke volt. A lányok, akik a tegnap lekaszált szénát forgatták, már elvégezték munkájukat. Leheveredve a jó illatban, dévajkodva várták az este örömét. Mikor aztán meglátták a gazdát feleségével és vendégével, felugrottak, köréjük tolongtak, mint örvendő libák. A Bálint hatalmas alakját kóstoló szájakká nedvesült huncut szemekkel nézték. A férfiak a munka mozdulataiból küldtek komoly, szíves köszöntést az érkezők felé.

 

Bálint hallgatagon állott a nevető, színes csoportban. A zuhanó emberbe megint bekopogtatott az élet. Mint anyatestű, tűzhelyszemű jó parasztasszony, bekopogtatott az elátkozott ház ajtaján: - Nyiss ajtót, megijesztett ember, ne félj, én vagyok a föld. Én vagyok az élet jósága, a fakadás öröme, én vagyok a vidám munka, az édes nap, a széles levegő. Én vagyok az örök dolog egészsége. - És a berozsdásodott ajtók, a bánatfüggönyös ablakok megmozdultak sarkaikban. Megmozdultak, és széles nagy nyílással tárultak meg az élet kérése előtt. Virágkoszorúval a fején, mint ékes menyasszony, illatdallal az ajakán, napsugarakba bomló hajával belépett a sötét férfiba az örök vigasztaló, a kenyéradó, a mindig születő. A széna illata üveghangokon muzsikált a levegőben, s a levegő érintése olyan jó volt, mint vigasztaló ara puha, meleg arca. Az erdők homlokán már komoly gond volt az este, de messze, Öreglakon túl, még nehéz bort öntött a földhöz ért nap. Bálint odarohant a kaszálókhoz, kivette az egyik kezéből a kaszát, beigazította magát a sorba. Régi diadalmas mestersége volt ez: túlversenyezni a legerősebb parasztot. Hatalmas kezében megsuhant a kasza, és széles félkörben hullottak a fű gyermekei.

 

Füzessyék nagy meleg szemet sátoroztak a kaszáló művészre. A lányok fiatalságán átcsiklandott a kaszát suhintó úr, s tagolatlan apró kiáltásokkal kísérték a munkát. Bálint arca már kipirult, hatalmas szép homlokára visszajött az akarat, szemei felfényesedtek. Ajka félig nyitva volt, mintha nagy szerelmi vallomást súgna a visszatalált szeretőnek. Egyszerre csak a kasza éleset sivított. A roppant lendítésben az acél nekiment egy bújt kőnek. Bálint felemelte a kaszát: nagy karéjban kicsorbult az éle. Eldobta a kaszát, s fehérre vált arccal kullogott vissza Füzessyék mellé.

 

Füzessyék látták a megütött lelket, s mindent elkövettek, hogy kihúzzák a betört szálkát. Az asszony odavitte a hegy nyugati ormára, ahol a lekaszált föld asztalán terítették az esti áldomás örömeit. Hatalmas bográcsokban főtt a jó szagú birkapörkölt, s egy nagy hordó várt duzzadt jókedvével szomjúságukra. A főző fehérnépek tréfás szavakkal csipdesték egymást, testükben már ott lobogott a közeledő tánc széles mámora. Köröttük gyermekek nagy csapatja lábatlankodott, maszatos szájukon csicsergett az ígérkező jó falat boldogsága. Közel a lakoma helyéhez, a lekaszált fű halvány rendje közül egy fafeszület emelkedett ki. A Megfeszített öt nagy sebével komolyan nézte az emberi öröm készületeit.

 

Az utolsó kasza megsuhant, az utolsó fűszál is elfeküdt. A nap is már más reggel felé nézett. Megkezdődtek a test édes vigasságai. A zsellérek óriási karajban telepedtek le a bográcsok körül. Félkör csupán a fehérnépe volt, félkör a férfia. Most még külön-külön illemkednek, majd a tánc összekeveri őket egycsókú, egyölelésű emberéletté. A karaj közepén, leterített pokrócon Füzessyék és Bálint telepedtek meg. A gyermekek külön kört ültek, egy kissé tovább, közel a feszülethez. A sok piros szoknyácska a sok édes csodálkozású kék szemmel olyan volt, mint egy búzavirággal kevert pipacskoszorú. A nagyoknak két rengő csípőjű, erős karú fehérnép osztogatta az étel drága biztatásait. A bort pedig két fiatal legény töltögette, egy pedig az urakat szolgálta ki. A gyermekeknek külön markotányosnéjuk volt, de Füzessyné maga is oda-odanézett: van-e falat a vidám kis csőrökben? A nagy kör szélén Bokor Jancsi, a cigány, Somogyvár zengő öröme ült, s igyekezett minél több nótához való erőt falni magába.

 

Az első falatoknál még a tisztességtudás komolykodása hűvösködött. Az öregebbek nehéz, fontos szavakat hullattak a fiatal gazda felé a tavaszi kaszálás eredményéről, az ideiről, az időjárásról. Örök szavakat, melyeket ezer és ezer évek óta így készen ad át egyik nemzedék a másik aggodalmának, s melyekben benne van a kenyér sok szívgyökerű eposza. De amint a fuzsitus Kiss Feri belekönyökölt a szomszédja pörköltjébe, felfényesedtek a jókedv szökőkútjai. A vén kujon Simon Péter, a falu ős nótafája, mese kútfeje, nagy gézengúz komolysággal feddte:

 

- Te Feri, te, ne légy olyan szódé.⁴¹ Csak a jobb kezeddel dolgozol, azt sem igen szívesen, s mégis a bal könyöködet is eteted.

 

- Odakívánkozott a birkahús közé, mert úgyis odavaló – kötekedett a Fejes Mári.

 

- Hallgass, te százcsókú. Én csak a perkeltbe tettem a könyökömet, de te még a könyöködön is csókolóznál, ha legény akadna hozzá.

 

- Csókolózhatnék én minden lábujjkám hegyével, de te még akkor sem kerülnél sorra – vágott vissza a leány.

 

Közben felgyújtották a tüzeket. Három helyen is, nagy rakásban lobogott a rőzse, hogy bevilágítsa a vidámságukat. A gyermekek már hancúroztak, a fiatalok lábában már viszketett a tánc. Dongó Ferenc, barna, viharvert erős paraszt, felemelte színig töltött poharát:

 

- Az Isten adjon a nagyságos úrnak sok családot, jó termést, hosszú békés éveket.

 

Füzessy összekoccintott a férfiakkal. Simon Péter bá, amint lenyelte a szőlő nedvét, nyögött egy boldogat, megcsettintette nyelvét, és mondta: - De ne haljunk meg mi sem ám, ugye, nagyságos úr?

 

- Talán meg akar még egyszer házasodni? - prézsmitálta Birkás Mihályné.

 

- Meg én, lelkem, még ötször is, s ha vársz türelmesen, még téged is megnézlek, akarom mondani a lányodat.

 

- Oh, a vén kecske! Na nézd, te, az öreg bakkecskét! Deszkából van már a Simon bá szeretője! - döfték körül éles visításokkal az asszonyok.

 

Az öreg már hetvenedik éve látta megsuhanni a kaszát a tavaszi mezők fölött, de fél szeme még mindig a menyecskéken volt. Füzessy nagyot kiáltott:

 

- De talán már táncolnánk is egy kicsit!

 

A vacsora dolgait egy pillanat alatt félretakarították. Az öregebbek a hordó köré telepedtek, hogy a csendes beszélgetésben meg ne száradjon a száj. Jancsi belegörbült a hegedűjébe, s már csűrt döngető, lányt forgató csuhajos nóta jött ki onnan. A fiatalok már egymásba kapaszkodtak, s az öreg föld lobogó vén kacagással dobogott erős lábaik alatt. A gyermekek külön boldog ugrándozással csipkézték a nagyok örömét. A hold már feljött, s szélesebb fényében haloványabbakká sápadtak az arcok.

 

Bálint hagyta magára folyni ezt az életet, mint erős forrás tiszta vizét. Az édes ízű széles szavak, a föld életét néző arcok, a gazdag mellek és izmos combok betágasodtak testébe. És már úgy érezte, hogy ő ez a föld, ezek az erdők, ez a levegő, ez a hold halvány szépségébe öltözött egész vidék. Ő eteti, élteti, öleli ezt a csodálatos tiszta kacagású, mély sírású emberi népet. A századokon át számára gyűlt halálos, végzetes szerelem megint teljesre nyílt az elszakadó férfiban. Mi volt neki most az ő elrontott élete, mi saját elfutó énje, mi az egész átélt tragédia! Csak ezt a népet tudná roppant ölével felemelni, megmutatni nagy szépségeit, rejtett kincseit a világ szemeinek. Odakiáltani az emberiség lelkébe: - Nézzétek, itt van egy sajátos ős szépségű időtlen arc, egy külön zokogású csodás ének. Ne engedjétek szétmúlni ezt az arcot, ne hagyjátok szétlopni ezt az éneket, mert szegényebb lesz az emberiség! - Oh, ha oda tudná ültetni ezt a népet a történelem asztalához, hogy a munkája neki legyen kenyér, a vére neki adjon hazát, megnyitva előtte az utakat a tudás, az üzlet, a hatalom felé. - Szeretlek, végtelenül, kétségbeesetten szeretlek, csak téged szeretlek, csak te voltál értelmem, s a halálabb halálom az, hogy nem lehettem megváltott életed – mondta benne egy felébredt régi zokogás.

 

- Klárika, talán mi is táncolnánk egyet – unszolta tréfás szemrehányással Füzessy.

 

Az asszony félénken mondta:

 

- Előbb talán a mesterrel. Sokszor hallottam, hogy híres jó táncos.

 

Bálint kinyújtotta kezét, megcirógatta az asszony puha barna haját. Nagyon jó, megkérlelő arccal fordult Füzessy felé:

 

- Ugye, nem haragszol érte? De táncolni, édes húgocskám, nem megyek. Nagyon kizörögnének a romok belőlem. Én már rég járom a haláltáncot egyedül. De ha maguk táncolnak, nagy gyönyörűségem lesz.

 

A fiatal pár elvegyült a táncolók közé. Az ősi somogyi dombon, a tavaszi este nagy szelídségében mégis élet volt az élet. A nehéz kenyér zsellérei most mégis hatalmasok és szépek voltak a fiatalság és szerelem ősi uraságával. Felfodrozódó habjai az örök tengernek: a földnek, most kilüktetett belőlük a világ lelke: a ritmus. És a fák, a füvek, a holdban ázó dolgok eltikkadva gyönyörködtek az emberekkel fiatal tavaszban. A világ visszaszépült a csókos anyag ős örömévé: mert csak dal, csak tánc, csak fiatal vágy volt az élet.

 

Egyszer aztán kidűlt Jancsi a nótából, de úgy, hogy a csap közelébe rogyott. A táncosok is lepihentek. A férfiak közt megint forgott a pohár. Egy percre lefogta őket az este széles áhítata. A gyermekek édes gerezdjei is lepilledtek a holdfényes fűre, s valami szörnyű nagy titkot sugdostak egymásnak és az éjszakának. Egy tízéves kislányka elvesztette a varkocsából a szalagját. Nagy bánatos körülményességgel matatott szét, hogy megtalálja. Szőke haja széthulló szálai egybevegyültek a holddal. Nagy kék szemei kitátott szomorúsággal keresték az elveszett kincset. Erős kis testén érzett a földből fakadó csók. Kis mellecskéje domborúságán már ott lappangott a leendő édesanya. Egyik kezecskéjével széthulló varkocsát fogta, másik kezével lenge kis kötényét babrálta. Mikor a Bálint lábai előtt kutatott el, az megfogta, magához ölelte, viharos zúdulással csókolta, csókolta. Arcát odaszorította, belefürdette a kis testbe. Füzessyné látta a holdvilágnál, hogy az erős férfi melle sírástól rázkódik, s szemeiből nagy könnycseppek hullnak. A gyermek csodálkozva nézte a különös bácsit. Amint aztán továbbment s belefényesült a holdvilág halványságába, vissza-visszanézett Bálintra, és mosolygott, mint a kalászok közt nőtt virág.

 

A fiatal pár összesúgott. Nagyon szerették volna valamivel felderíteni Bálintot. Az asszony odaszólt a lányoknak:

 

- Na, lányok, kérjétek meg Simon bácsit, meséljen valamit. Titeket úgyis szeret, a ti kedvetekért megteszi.

 

A lányok nagy gágogásokat repdestek az öreg felé:

 

- Simon bá, meséljen valamit.

 

- Édes Simon bácsi, meséljen a kedvemért.

 

- Simon bá, kap valamit, ha mesél.

 

Az öreg fejét besunyította a vállai közé, ritkás ősz bajuszát szétsímította. Kampós orra alól ravaszul nevetett oda a holdnak:

 

- Hát, ha egy szép lány megcsókol, nem mondom, hogy nem jön meg a meséhez való hangom. Csóktól jön meg az ember szava, vagy mi.

 

A lányok nagy vihogásba borzolódtak.

 

- Felhívjuk a Bunda Rózsit, majd az megcsókolja. Attól aztán megjöhet a szava – mondta egy asszony.

 

Bunda Rózsi vén rostás cigány asszony volt, akinek a szerelme ellen már a vályogvető cigányok is ártatlansági egyesületet alapítottak. Az öreg magyar rangosan begyeskedett:

 

- Csókolja meg a fáradt nyavalyát, ne engem. Nekem fiatal lány csókja kell. Ha nincs csók, nincs mese. Ugye, nagyságos úr?

 

Füzessy segített neki:

 

- Igaza van, Simon bácsi. Egy ilyen legény csak nem mesélheti ingyen. Na, lányok, ki csókol nekünk egy mesét Simon bácsiból?

 

Szabó Kata meglökte a szomszédját:

 

- Eredj, csókold meg te.

 

- Csókold meg te, nem én.

 

- Csókolja meg a Szekfű Boris, annak úgyis zabolás a szája.

 

Egymást unszolgatták, s a legények is beledévajkodtak a tréfába. Nagy ezüstvedrekkel ömlött a kacagás a hold szőkeségébe. Klárika szelíden kérlelt:

 

- Ej, lányok, ki csókolja meg a kedvemért Simon bácsit?

 

Egy csinos barna leány felállt. Kezeit nagy katonásan a köténye széleihez tartotta. Kemény eltökéléssel mondta:

 

- Én megcsókolom, ha a Misi nem bánja.

 

A legény éppen az egyik tüzet táplálta. Egy parazsos rőzsével nagyot kanyarított a levegőbe. Odakiáltotta:

 

- Bánja a rosseb, akár tízszer is megcsókolhatod. Annyi, mintha a kapufélfát csókolnád.

 

A lány odalépdelt mint egy jelentkező káplár, s olyan csókot nyomott az öreg arcára, hogy az ülő helyéből hátraborult. Új, szakadásos kacagás ömlött fel. Az öreg béres odakiáltotta neki:

 

- Nehéz bor már neked a csók, koma.

 

- Simon bá már csak úgy élvezi a csókot, mint a cigány a kolbászt: a szagáról – csúfolkodott egy legény.

 

- Mesét! Mesét! Mesét! - kiáltották a fehérnépek.

 

Az öreg felült. Úgy tett, mintha a csók édességét kenegetné még a száján. Aztán mondta:

 

- Talán előbb egy pohár bort innánk, nagyságos úr.

 

Ittak. Az öreg kortyolgatva hajtogatta le. Nagy feszengéssel kezdte:

 

- Hát bizony én valaha sok mesét tudtam, még az öreglaki gróf úrnak is elmeséltem egypárszor. Ha a faluban mulatott, mindig utánam küldött. Hol egy mesét, hol egy nótát rendelt, azon aztán úgy elbúsultunk kivilágos virradatig, hogy a végén egyikünk sem tudta, melyik a gróf, és melyik Simon bá. De sokat felejtettem, s ami még maradt, elvitte a háború. Egyet még tudok, ez volt a leggyengébb a többi közt, de ha más nincs...

 

Köhögött egyet, úgy kezdte:

 

- Hát a régibb emberek úgy beszélték, hogy ez a valóságos hegy, akin mi most ülünk, ezelőtt úgy – nem mondok sokat – ezer esztendővel egy Koponyás nevű gazdag uraságé volt. Nagyon kemény szavú, harcos mokány egy ember volt, kemény makacs fejjel, azért nevezték Koponyásnak. Olyan gazdag volt, hogy csuda. Annyi marhája volt, hogy meg sem lehetett számlálni. Mert a számolása olyan sokáig eltartott, hogy addig megint megszaporodott, és újból kellett kezdeni a számítást. Itt volt neki egy igen szép illendő háza. Nem volt neki ehhez a nagy vagyonhoz más családja, mint egyetlenegy fia.

 

Minden szombat este eljött ehhez az emberhez a magyar isten. Mert ebben az időben még megvolt a régi istenük a magyaroknak. Nagy csudapásztor volt ez, ott legeltette a birkáit azokon a hegyeken, ni. Olyan nyáj volt az, hogy még a báránya is akkora volt, nem mondok sokat, mint egy borjas tehén. Ott járt a magyar isten ezzel a nyájjal, a feje a felhőket érte, a nagy szakálla a földig ért. Akkora rosseb botja volt, hogy ha Zalában valaki rosszalkodott, csak átnyúlt vele, s úgy eltángálta, hogy na. Ha nagy pipájából fújta a füstöt, úgy elborult az ég, hogy az öreglaki tölgyfát sem lehetett látni, ami pedig nem kismiska. Ha megrázta a szakállát, úgy hullott a hó, hogy az már sok. Ha sírt, akkor meg a földi emberek majd odalettek a nagy záporesőtől. Ha pedig egyet lőtt a parittyájával, valahol tüstént leesett az istennyila. Mert olyan nagy magyari isten volt őkegyelme.

 

Hát csak mondom, hogy minden szombat este lejött az a magyar isten a Koponyás úrhoz. Mondta neki:

 

„Éhes vagyok, édes szolgám, üttess le nekem három ökröt.”

 

A Koponyás úr a legszebb három ökröt süttette meg neki. Hát a magyar isten csak így csinált: hamm, és már lenyelte a három ökröt. Még kettőig sem számított addig az ember. Akkor megint csak mondta:

 

„Szomjas vagyok, üss csapra három hordót.”

 

Előkerített akkor a Koponyás úr három akkora hordót, hogy az egyikben, így ahogy itt ülünk, mind, mind elférnénk, ráadásul még az egész falu. Mind a három tele volt jó tavalyi badacsonyi borral. Egy szempillantás, egy hordó, két szempillantás, két hordó, három szempillantás: úgy megitta őket a magyar isten, hogy még a bajuszát sem törülte meg. Akkor megest szólt:

 

„Üres a pipám, édes fiam.”

 

Előhajtat a Koponyás úr egy hatökrös szekeret. A szekér tetézve van dohánnyal. Pedig akkor a szekér is hatszor akkora volt, mint most. Fogja a magyar isten a szekeret úgy a két kisebbik ujjával, felemeli, beönti a sok dohányt a pipájába. Akkor mondja:

 

„Jó tett helyébe jót várj.” - És elment fel a hegyekre.

 

De volt is áldás a Koponyás úr életén. Gabonája úgy nőtt, hogy négyszer is arattak egy évben. Bora, szénája, dohánya annyi termett, hogy azt már nem lehet elmondani. Állatja meg több volt, mint csillag az égen, még ha a tejutat is hozzászámítják.

 

Egyszer a magyar isten éppen ott volt Vámos fölött, a pamuki erdőben. Hát csak hozzá jön az Úr Jézus Krisztus két svábféle baráttal.

 

Meglátják a svábféle barátok a magyar istent. Megijednek a szörnyű nagy alakjától. Tisztességgel legyen mondva, majd letisztelik az alsóruhájukat. Hajlonganak jobbra, hajlonganak balra, mint az éhborjú. Kiáltják is nagy tisztességtudással:

 

„Kuntág! Kuntág!”

 

Rájuk mordul nagy dühösen a magyar isten: „Niksz dájcs!” - És egy akkorát köpött, hogy a helyén még most is pocsolya van Pamuk mellett.

 

Szól akkor az Úr Jézus Krisztus:

 

„Magyar isten, add nekem ezt az országot és az ő népét. Fizetek érte, amit akarsz.”

 

Felfortyan a méreg az öregistenben:

 

„Zsidónak néz engem az úr, hogy seftelni akar velem? Nagy szerencséje, hogy ma paprikás bárányt ettem, mert másképp bizony megharagudnék.”

 

Mondja a Jézus Krisztus:

 

„Ajánlok egy fogadást.”

 

„Tartom” - feleli az öregisten.

 

Akkor bővebben beszélt az Úr Jézus Krisztus:

 

„Itt van a te hűséges embered, a Koponyás úr, aki a leggazdagabb ember az egész somogyi tartományban. Én azon három próbát teszek. Ha a három próba közül valamelyikre eláll tőled fiával és minden házanépével: enyim az egész ország és a magyarok népe. Ha nem áll, akkor neked adom ezt a két svábféle barátot.”

 

Megnézi az öregisten a két fekete férget. Köpik megint egy nagyot:

 

„Hát ugyan mit csináljak én két ilyen ösztövér féreggel? De jól van: nem azért fogad a magyar, hogy kapjon, hanem hogy győzzön. Tartom a fogadást.”

 

Kezet rázott a régi világbéli isten az Úr Jézussal. Úgy megrázta a kezét, hogy még a pamuki bíró szemfoga is kihullt belé. Ha ugyan akkor volt Pamukon bíró.

 

Akkor az Úr Jézus Krisztus megverte Koponyás urat nehéz nyavalyával. Csak sorvad, csak sorvad, se ereje, se étvágya, még csak egy kis gyenge csirkebecsináltot sem tud bevenni. Már a lélek is csak úgy hálni járt belé. Javasember, javasasszony mind neki javasol, orvosok, doktorok csak neki ákombákomoznak, de csak jobban odavan mindennap. Sóhajt szegény, mint az őszi éjszaka:

 

„Ej, jó öreg magyar isten, mindig jó szívvel voltam hozzád, ne hagyd el a te hűséges szolgádat.”

 

Hallja a régi világbéli isten, hallja. Úgy sajnálja szegényt, hogy majd megszakad a szíve. De fogadás tiltja, nem segíthet a beteg ember baján. Beállít a két svábi barát a Koponyás úrhoz:

 

„Kuntág, kuntág” - mekegnek neki.

 

„Az ángyod térgye” - sóhajtott a szegény beteg Koponyás úr. Ki akarta hajigálni őket, de nem tudott mozdulni.

 

Akkor a két barát elkezd povedálni rossz magyarul:

 

„Mi az új isten emberei vagyunk, nagyságos úr. Ha átállasz hozzá a fiaddal s minden háznépeddel, olyan egészséges leszel, mint a makk. És még ráadásul halálod után a mennybéli paradicsomba jutsz.”

 

A Koponyás úr, amilyen beteg volt, összeszedte minden erejét s tisztességgel legyen mondva, odafordította a hátulját a két svábfélének. Dühös is lett erre a két barát, hogy csuda:

 

„Hát akkor tüstént meghalsz.”

 

„Hozzátok hát azt a koporsót” - nyögte Koponyás úr.

 

Hozzák a koporsót, beteszik a nagyurat. Ásnak egy fene nagy gödröt, leeresztik a koporsót. Vesz két kapát a két svábi barát, hánynak egy csomó földet a Koponyás úrra. Kérdik:

 

„Átállasz-e az új istenhez?”

 

„Nem én.”

 

Megint dobnak egy csomó földet, megint kérdik:

 

„Hát most, átállasz-e?”

 

„Nem” - nyögdöste a nagyúr.

 

A harmadik csomó földre már csak a fejével tudott tagadni. Hát ezzel a próbának vége volt. A Koponyás úr makkegészséges lett megint, kiugrott a földből, és elkergette a két barátot. Örvendezett az öreg magyar isten, úgy örvendett, hogy azt nem lehet elmondani. Nem is állta meg, odalopózkodott egy arra menő felhő mögé, odahunyorított Koponyás úrnak, és nagy csendesen súgta:

 

„Csak szorítsd, sógor, lesz még szőlő, lágy kenyér, s megtanítjuk a nímetet.”

 

Hát másnap csak új gyász áll be a magyar úrhoz. A termése megsápad a földeken, s egy napon elszárad. A fái elsorvadnak, úgy hull le róluk a levél, mint az öregember haja. Az állatok egymásután döglenek. Éjjel lopók törnek a házára, elviszik a kincseit. Jajgat a fia, jajgat az egész háznép: „Jaj, mit fogunk enni holnap meg holnapután! Magyar isten, ne hagyj el!” - Hallja az öregisten, sajnálja népét, mert igen-igen szerette. Segítene rajta, de fogadása tiltja. Szegény öregisten még enni sem tudott, úgy bucsálódott

az ő éhes népéért.

 

Nagy gyászban ült a Koponyás úr nyavalyás népe között. Csak jön a két svábféle barát:

 

„Térj át az új istenhez, makacs ember, ő az erősebb isten. Ha nem térsz át, elveszted fiadat, elveszted háznépedet, mindent. Földönfutó koldus leszel. Ha átállasz hozzá, visszakapsz mindent, még egy annyit és a paradicsom kincseit.”

 

Koponyás úrnak már csak egy kardja volt az oldalán, az volt minden kincse. Leoldotta, megcsókolta, ejtett egy könnyet rája, hogy szánalom volt nézni. Akkor odadobta a kardot a két féregnek:

 

„Nesztek, vigyétek el utolsó kincsemet a ti isteneteknek. Mondjátok meg, hogy ha ő tudott sokat elvenni, én még mindig elég magyar úr vagyok, hogy tudjak adni neki. De az én jó öregistenemhez nem leszek hűtlen soha.”

 

Elfutott a két kehes barát a nagyfene kardtól. Mennek jelenteni a dolgot az Úr Jézus Krisztusnak. Ezzel aztán ez a próba is meg volt téve. Az öreg magyar isten visszaadott mindent még bővebben a Koponyás úrnak. Még nagyobb és gazdagabb úr lett, mint valaha.

 

Akkor az Úr Jézus Krisztus elküldte a két barátot a németek királyához. Mondja a két barát a királyuknak:

 

- Felséges urunk, az Úr Jézus Krisztus jó egészséget kíván neked, és azt üzeni, hogy népedet tüstént vidd a Koponyás úrra a somogyi tartományba, és kényszerítsd őt tűzzel-vassal, hogy fiával s minden házanépével álljon át hozzá.

 

Megindult a német király. Akkora hadserege volt, hogy a zászlótartó már a vámosi határnál volt, az utolsó katona pedig még sarkával érintette az ország határát. Megkezdődik a harc. Folyik egy nap, de csak nem tudnak győzni. A Koponyás úr fiával, házanépével úgy aprítja a németet, mint a tepertőnek való hájat. Folyik másnap, futnak a németek, mint a hasmenés. Jajgatni kezd a két barát:

 

- Uram, Jézus, segíts meg, mert elveszítjük a te fogadásodat.

 

Megjelenik az Úr Jézus Krisztus a német király sátorában. Ott van a két barát is. Csak tanácskoznak, csak fúrják a fejüket. Egyszer csak szól az Úr Jézus Krisztus:

 

- Menjetek csak, szedjétek össze az elesett sváb vitézeket, vegyétek ki a szívüket, és hozzátok ide nekem.

 

Megy a két barát, mennek a német király emberei. Hát csak hozzák nagy kosarakkal a sok német szívet, hogy csuda volt nézni. Akkor mondja az Úr Jézus:

 

- Hozzátok utánam ezeket a szíveket.

 

Mennek, mennek az Úr Jézus után. Átmennek az árkon, átmennek a bokron, átmennek a magyarok táborába. Hát alszik az egész tábor. Lehajol az Úr Jézus egy alvó magyar ember fölé, kiveszi a szívét, csak éppen a gyökeréből szakad oda valami, betesz egy sváb szívet helyébe. Így tesz mindenik alvó magyar vitézzel. Így tesz a Koponyás úr szép fiatal fiával is. Akkor mennek a Koponyás úrhoz. Ott fekszik ékes mennyezetes ágyon. De ő álmában úgy a szívéhez szorította a két öklét, hogy nem lehetett fölemelni onnan. Aztán, amint szólt a kakas, vissza kellett menni a német táborba. A Koponyás úrnak megmaradt a régi magyar szíve.

 

Hát reggel csak fújja Koponyás úr a riadót:

 

- Fel, édes népem, fel, édes vérem, védjük meg a jó magyar istent, aki termő földet, jó húst, puha kenyeret, édes bort és jó illatú szénát ad.

 

Felébred a tábor, felébrednek a magyarok, felébred a Koponyás úr fia is. De csak ümmögnek, de csak ámmognak. Szól végre nagy savanyú arccal az egyetlen fiú:

 

- Már édesapám, kendnek is megjöhetne az esze. Látja, hogy a népek mindenfelé az új istent imádják. Csak nem öletjük le magunkat a mi öregistenünkért, úgyis olyan öreg már. Kössünk békét a németekkel, térjünk át az ő istenükhez, ők majd megvédenek bennünket.

 

- Kössünk békét a németekkel! Térjünk át a német istenhez! - kiáltotta az egész tábor, mert már svábi szíve volt.

 

Elszörnyűködött a Koponyás úr. Megfogta irtózatos nagy kardját, s rettenetes hangon kiáltotta:

 

- Hát én meg esküszöm a régi jó magyar istenre, hogy itt hasítom ketté azt, aki hűtelen lesz hozzá!

 

De erre csak nekimennek a magyarok, neki édes egy fia is, megfogják, megkötözik, úgy vonszolják a német király táborába. A német király négybe hasíttatta, ország négy kapujára kiszegeztette. Így veszett el a Koponyás úr, a magyar isten utolsó vitéze. Megy az Úr Jézus az öreg magyar istenhez, mondja neki:

 

„Már innen mehetsz tovább, megnyertem a fogadást: a te néped elhagyott téged, és hozzám állott.”

 

Szegény öreg magyar istennek kicsordult a könnye, de nem felelt semmit. Fájt, igen fájt neki az ő hűtelen népe. Csak hátára vette a batyuját, fogta a botját, s kergette tovább a nyáját. Kergette erdőn, folyón, levegőn keresztül, az ég fényes útján. Mikor a határhoz ért, mégis nehéz lett a szíve. Visszafordult, nézte a szép nagy gabonás országot, és nagy keservesen mondta:

 

„Szegény magyarok, szegény hűtelen magyarok, elhagytatok engemet, el. Elhagylak én is titeket, lássuk mennyire mentek az új istennel. De ha majd egyszer visszatér a régi jó szívetek, és visszahívtok, akkor lesz még szőlő s lágy kenyér.”

 

És azóta a magyar ember idegen szívvel mindig idegent szeret. Azért koldus árva szegény a magyar a saját hazájában. De a régi magyar szív gyökeréből mindenikbe szakadt egy kicsi. Ez nem elég arra, hogy egymást szeressék. De arra jó, hogy fájjon nekik, fájjon nekik éjjel, fájjon nekik nappal, világvégezetig fájjon magyari állapotjuk.

 

Vége volt, elhallgatott. Csend lett. A mese fájása ott rezgett minden szívben, mint hirtelen elhallgatott hegedű. A három tűz közül kettő megkuporodott, s alig pisláncsolt, csak a harmadik égett nőtt lobogással. Alvó, boldog sziget volt a világ a hold tengerében. Bálint a fiatalasszony keze fölé hajolt. Mély, forró csókot adott rá:

 

- Köszönöm, köszönöm – mondta csendesen, és nagy meghatottság volt szemeiben.

 

- Szép mese volt, Simon bácsi, a vendég nagyságos úr még nem hallott soha ilyen szépet – mondta Füzessyné.

 

- Bizony szép mese volt – erősítette meg elgondolkodva egy fiatal gazda.

 

- Jó is lesz már hazatérni, holnap is nap lesz – kárpált az öreg szakácsné.

 

- Még egyet táncoljunk, csak egyet! - könyörögték a lányok.

 

És a fiatalok már fel is ugráltak, s Jancsi már bántotta is az árva hegedűt. Amint a tánc mind szélesebb gyűrűket vetett, a Szekfü Borcsa egyszerre csak felsikoltott:

 

- Ni, a feszület elégett!

 

A mese alatt az egyik tűz meggyújtotta a lekaszált szénasort. A tűz, mint egy orvkígyó, odacsúszott a kereszthez. Elégett a kereszt, elégett az ötsebű Krisztus rajta, csak valamicske hamu maradt a pörkölt füvön. Borcsa lehajolt, megtapogatta a hamut:

 

- Ni, még egy porcika sem maradt belőle.

 

A Jancsi nótája rikkant, növekvő tűzzel. Kovács Pista átkarolta Borcsát, bekurjantotta az éjszakába:

 

- Sose halunk meg!

 

És mintha az ősi szívek felsugaraztak volna az ősi földből a mai csókokba, a tavasz vad mámora csapott át a fiatalokon. Az erős lábak szilaj ritmusban döngették a kenyéradót, a virágost, az elborítót. Repültek a szoknyák, lihegtek a mellek. Az elhamvadt feszület helyén a földből nőtt magyar nóta csókos gyönyörű viharát robogták a fiatal szívek.

 

Bálint a Borcsa kiáltására felugrott. Percekig ott állt dermedten ziháló mellel, tágra nyitott szemekkel. És most már meggyötört, megfáradt életébe nagy napos mezők téresedtek el. Csodálatos izenő titkot hallott a tavaszi estében. Úgy tetszett neki, mintha az utolsó istenlátó nagy magyar, a mese elferdített hőse, a négyfelé hasított pogány összenőtt életével kimozdult volna a földből, hogy itt, szétdúlt háza és utolsó vére előtt megfizesse bosszúját az idegen istennek. Megfizessen magáért, megfizessen fajáért, megfizessen Boór Bálintért és minden magyar fájdalomért. Mintha távol, a hold fehér suhanásában fehér lovat látott volna, s hallaná a makacs, házsártos, drága pogány magyar paripájának közeledő dobogását. Bálint szétlobogott az éjszakába, mint szélbe kapott láng. Odarohant egy szép barna parasztlányhoz, átkarolta, s szilaj kurjantással rontott be a tánc forró mámorába. Sodorta a lányt, mint tüzes szél, repítette, ölelte, s messze döngette a földet lábaival. Füzessy, Klárika s az idősebb parasztok ámulva nézték ennek a roppant életnek felviharzását. Mintha egy fiatal pogány isten táncolná ki roppant csókját az emberek lányai közt. Mámora átszállt a többire, piros csuhajok égő kelyhei nyíltak a halvány éjszakába, s a végzetes faj ős mámorával ropták a csárdást. Bálint egy örvénylő forgás után felemelte a lányt a tűzhely lobogásához. A lány haja kibontva suhant, gazdag melle zihált: a fakadó magyar anya volt, kinek csókja gyermeket akar. És akkor az óriási férfi, mint megcsalt őse dacát, mint a tavasz lázadását, mint faja fellobogott hitét kiáltotta az éjszaka sátraiba:

 

- Csuhaj, sohsem halunk meg!

 

 

 

 

40. Az Isten megérkezett. (lat.)

41. Tutyimutyi.