Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Hatodik könyv:

AZ ÖSSZETÖRT SZOBROK

2.

 

 

 

A vonat egyórai késéssel csak reggel hét óra után érkezett Budapestre. Mikor pakkját odaadta egy hordárnak, hogy kocsit keressen, az egypár percet késett, mert még két másik pakkal volt dolga. Bálint valami lappangó gúnyt látott a hordár arcában, s ezt a késlekedést irányzott sértésnek érezte. Odarohant a csomagok fölé hajló emberhez, irtózatos erővel ragadta meg a vállánál fogva. Valósággal felemelte a levegőbe. Ijesztően zilált arccal lihegte:

 

- Viszi rögtön azt a pakkot, vagy összetöröm.

 

A hordár olyan őszinte elámulással mentegetőzött, hogy Bálint rögtön elengedte, s már valami szégyen is bágyadt tagjaira. Kétszeres borravalót adott az embernek, hogy enyhítse hirtelen mozdulatát. De amint a nyitott kocsiban ült, s az lassan evickélt a többi kocsik s szétmozgó rengeteg ember közt, megint növő ingerültség feszítette idegeit. Mintha a kocsik szánt-szándékosan kerültek volna az övé elé, hogy akadályozzák azt előhaladásában. Mintha a kocsisok s a kocsiban ülők arcán csúfondáros ingerkedés leselkedett volna. És az elmenő arcok is úgy dobódtak szemeibe, mint bántásra felkapott kövek. Egyszer majd kiugrott a kocsiból, hogy öklét egy fiatalember arcába vágja, aki egy lánnyal ment el a kocsi mellett, és felkacagott. Minden arcban, minden mozdulatban volt valami neki szánt, valami bántó, valami sorsán rikácsoló.

 

Mikor aztán egy mellékutca hűvösebb nyugodtságába ért a kocsi, haragja egyszerre lezuhant, mint egy kioldódott vasfüggöny, s döbbenve nézett önmagára. Önmagát félőn, önmagába jóslón látta, hogy a börtön utáni világ örökre különböző lesz a börtön előttitől. Hogy ezután mindig két arcot fog látni az embereken. Az egyik a saját mindennapi arcuk. A másikat ő fogja rálátni mindenikre, azt az arcot, mely látja az ő tragédiáját, mely nem sír, mely felelős azért, hogy nem jajgatott az ország az ő sebeiért. Azt az arcot, melyen ki kell öklözni megbántott igazsága végtelen szomját. Érezte, hogy a börtön örök harcra kötelez, egy sírig tartó párbajra, és hogy régi nyugodt elnéző szemeit sohasem fogja visszakapni.

 

A kocsisnak szólt, hogy hajtson át az Alagúton, a Philadelphia kávéház elé. Gondolta, jó lesz előbb, mielőtt látná otthonát, egy kis meleg kávé biztatása. De lehet, hogy titkos félelem kezei nyúltak ki lelke valamelyik vak üregéből, s azok lökték tovább a viszontlátás súlyos percét.

 

Ahogy belépett a kávéházba, hol fiatalabb éveiben annyi kedves órát töltött, s hova annyiszor menekült később, hogy fázó magánosságát mégis emberarcokkal dörzsölje körül, valami meleg zsongást érzett testében. A Horváth-kert kövér rügyekkel, lenge levéltenyerekkel gazdagodó fái boldog világos zölddel verték be a napot a hatalmas ablakokon, s mosolygóvá és jóvá tették az emberarcokat. Az ős, megoszthatatlan budai csendben csendes emberek itták a reggeli kávéjukat. Huszonöt évvel ezelőtt ugyanazokat az arcokat, ugyanazokat a mozdulatokat, mosolygásokat és csendet látta itt. Még a kasszahölgy, egy anyaféle arcú, tisztes komolyságú nő is ugyanaz. És az örök Sándor, a fizetőpincér, aki már annyira ismeri Budát, hogy minden elhaló budai ember sírjánál meg tudja mondani: hány kiflit és hány csésze kávét visz le magával a föld alá. Ez az örökkévalóság kávéháza, a csend szelíd szigete, ahol nincs párt, nincs vélemény, nincs felekezet s más könnyű gyilkossága a Káintól elszaporodott világnak. Csak pihenés, mosolygás és habtalan csend. Körül vásárol, elad, üvölt, bánt és rajong a milliószívű város. De aki ide belép: annak szétlágyul az ökle, véleményei lefáradnak, akarata eljuhászodik. Látja a mozdulatlan időt, és mint egy ódon öreg órát, hallja dobogni a saját szívét. És nem ítél, nem gyűlöl, nem követel. Mint javíthatatlan harapós, kedves öreg kutyát: magához édesgeti, és cirógatja az életet.

 

A Sándor becsületes arcán felvilágolt a viszontlátás öröme. De szemeibe akaratlanul kijött a szánalom, mikor ezen a győzelemre nőtt Herkulesen látta a szenvedések nyomait. És becsületes lelke megérezte, hogy kérdezni vagy részvéteskedni nem szabad. Odavezette Bálintot szokott régi asztalához, a középső ablakhoz. És már elébe tett minden lehető újságot, s már a kávé is ott párolgott az asztalon. A vendégek csendes, letompított budai kíváncsisággal néztek a művészre. Az egyik pincér leejtett egy csésze kávét, annyira Bálinton volt a szeme.

 

Bálint alig küldte le az első forró kortyot, a kávéház mélyéből egy fiatalember és egy elegáns új ruha jött feléje. Az elegáns új ruha a fiatalemberen volt, de azért saját külön egyéniséget kiabált magának, s mintegy nem volt szolidáris a gazdájával. A fiatalember büszkén felhúzott vállal s valami vadonatúj úri jómóddal köszönt:

 

- Jó reggelt, mester.

 

És már, minden engedelemkérés nélkül, nagy háziasan letelepedett az asztalhoz, Bálinttal szembe. Bálint sötét kérdéssel nézett rá.

 

- Nem ismer meg, mester? Szegény Baczó Mózes révén ismerkedtünk meg. Bihari József vagyok, az ismert költő. Láttam, hogy milyen egyedül van a mester, gondoltam, ideülök. Én az emberi előítéletek fölött állok, én nem a börtönt, hanem az embert nézem. Különben is: a börtön mindenkire esedékes, s talán egyszer a bitóval is szembe kell néznünk.

 

Így mondta: a bitó és nem: akasztófa. Nagy biztonság, fölényes bátorságú jólét volt minden mozdulatában, hangjában. Bálint arca türelmetlenre mozdult, de amint a Baczó Mózes nevét kiejtette, mégis valami meleg csillogás jött a szemeibe. Szelíd mosolygással mondta:

 

- Neked, úgy látszik, jobban megy a dolgod, fiam.

 

Bihari Jóska nagyon fitymáló arcot vágott, s megvetően legyintett a kezével:

 

- Mit! Jól megy a dolgom! Bihari Józsefnek jól megy a dolga, ha koszos tíz-tizenöt milliót költhet havonta, és nem jár rongyosan! Ezt adja nekem Magyarország hat kötet olyan líráért, amilyent ma nem pipál Európa. Más országokban milliárdokban fetrengenék. - Azzal kivett egy valóságos, finom, új bőr dohánytárcát, odatartotta Bálint elé:

 

- Parancsol mester?

 

- Nem, fiam, most kávézom.

 

Szájába tett egy cigarettát, s egy külön e célra rendelt zsebből elővett egy szintén valóságos, kézzelfogható öngyújtót, fellobbantotta, s úrias könnyedséggel gyújtott rá:

 

- Mester, én tudom, hogy az ilyen helyzetben az embernek jó, ha olyannal találkozik, akinek összeköttetései vannak. Ha valami kívánsága volna a mesternek, én szívesen szólok a kollégáknak. Van közöttük minden rangú és rendű ember.

 

- Kik azok a te kollégáid, fiam?

 

- Biharinak mellebb lett a melle és büszkék a szemei:

 

- A Petőfi Társaság tagjai.

 

Bálint mosolygott. Most már értette, miért bitó az akasztófa. Biharinak megint fitymálóra biggyedt a képe:

 

- Erőszakkal beválasztottak. Én vonakodtam, de a Petőfi kedvéért, hogy mégis méltóvá tegyem a nevéhez ezt a társaságot, elvállaltam. Meg a Micike is zsarnokoskodott.

 

- Micsoda Micike?

 

- A menyasszonyom. A Haller nagykereskedő lánya.

 

Ez Budának egyik legnagyobb fűszerkereskedője volt. Most már azt is tudta Bálint: honnan az új ruha, az öngyújtó, a bőrtárca s a többi jó. Hirtelen mohósággal kérdezte:

 

- Nem hallottál hírt Konkoly Zoltán felől?

 

Bihari nagy urambátyámos neheztelést kanyarított a levegőbe:

 

- Konkoly Zoltán! Mi hírt lehet Konkoly Zoltánról hallani! Nem komoly ember az. Hogy nyomorog Párizsban, vagy talán már ki is tették a Morgue-ba. Ezek a pasasok azt hiszik, hogy a zseninek okvetlenül éhenkórásznak kell lennie. Már bocsánatot kérek, ha valaki lírai természet, ma elsősorban én vagyok az. De ez nem jelenti azt, hogy ne tegyünk eleget a társadalmi kötelezettségeknek. Különben: ilyen mindenik. A hályogszemű Bocskoros Ádám Ferenc valahová Olaszországba tűnt. Molnár Pistát már csak az árkokban lehet néha látni, persze részegen. Párizsban különben most nagyon sokan züllenek. Mike Márton is odakerült, mert itt már nem termett fű számára. Kutassy is ott csavarog, és még egy egész falka. Amíg lehetett, vittem a vállamon, próbáltam a mocsár fölé tartani. De ő csak visszasüllyedt. Én nem vagyok felelős.

 

Kivette az óráját: aranyórát. De sajátságosan, úgy zárt fedéllel nézegette, mintha most ismerkednék meg vele.

 

Bálint megrándult. Kinézett: az utcán a járókelők csapatba verődve bámultak rá. A legtöbb arcon csak kíváncsiság volt, egy-két szemben szánalom. Két tányérsapkás egyetemi hallgató tüntetőleg röhögött. Bálint felugrott, fizetett. Idegesen nyújtotta kezét Biharinak:

 

- Szervusz, fiam.

 

Bihari Jóskából megint kidőlt a rangos jólét:

 

- Mondtam, mester, hogy csak szólania kell. A kollégáim boldogok lesznek, ha nekem szívességet tehetnek.

 

Bálint már nem hallotta. Ideges gyorsasággal rohant fel a Várba. Minden szembejövő közeledtére, akaratlanul, könnyed, fölényes, észre nem vevő vagy vidám arcot próbált vágni, s ez olyan súlyos, súlyos munka volt, hogy majdnem eldőlt alatta. A házban majdnem futva rohant fel a lépcsőkön. Úgy érezte: ha most kijön valamelyik házigazdája, gyilkossá lesz. A menekülő lélekrohanó mozdulataival nyitotta fel a zárat, s úgy lépett be lihegve, elszorult szívvel, mint kergetett vad a csalitba.

 

Bezárt, hideg, koporsólevegő volt a műteremben. A vászonfüggönyök le voltak eresztve, s az átserkedő nap félhomályosra szűrte a befalazott levegőt. Állt az óra, állt az idő, állt a fájdalom a teremben. Az ágy olyan volt, mint egy ottfelejtett ravatal. Egy elzsibbadt sírás feküdt a csendben. Már kinyitotta szemeit, hogy meglássa régi gazdáját. Bálint beleroskadt egy karszékbe.

 

- Fel kellene nyitnom az ablakot, hogy jöjjön be a nap – mondta egy gondolata.

 

De az izmok nem küldtek. A tagok nem mozdultak. Jaj, hátha egy hulla van a terem homályában, s ha a nap hozzáér, szétbomlik, és megfojt irtózatos szagával! Hátha valami új nagy bánat van elrejtőzve, ugrásra készen, s a világosságnál torkon ragadja. Az erős ember didergett a félelemtől.

 

Egyszer aztán mégis az ablakhoz ment, s mint aki nagy félelemben tökéli el magát, vad rántással vonta félre a vásznakat, s nyitotta fel az ablakot. A nap bedűlt, mint egy vízfal, mely elől elrántják a zsilipet. És lett világosság.

 

Lassan, félve másztatva szemeit, káprázva a belső hidegtől, nézett szét a teremben. És minél jobban tágultak a szemek, annál homályosabban látott. A hazatért férfi odadőlt a karosszékre, és sírt, sírt zuhanó sírással.

 

Aztán, hogy a sírás elfáradt és a fájdalom elzsibbadt attól, hogy olyan irtózatos fájdalom: szemei szétmentek a nagy teremben. Óvatos lassúsággal, félve mentek szét, mint aki éjjel megy át az erdőn, s minden lépésben ütődést remeg. Az íróasztal még úgy mutatta a félbeszakított élet nyomait, mint akkor. Csak por volt mindenen, vastag porréteg. Ez a por olyan halotti örökkévalóságba nyugtatta a dolgokat. Szemben, a falon, az édesanyja arcának nagy részét hálóval fedte egy pók. Kövér, pohos, undorító teste most is ott lesett zsákmányra a háló közepén. Az óra állt a por nehéz hamva alatt. Fekete lépcsőin ömlött a csend, mint szélesre nyitott kriptaajtón. A falak csupaszsága valahogy ráfázott a lélekre, mint ólomkoporsó hideg oldalai. De legijesztőbbek voltak a szobrok. A Bokody gondossága mindeniket nagy, szennyes, zöld vásznakba takarta. Ott álltak súlyosan, hallgatagon, burkolt formáik ködös vonalaiban, mintha testüktől megvált alaktalan lelkek várnák dideregve sorsukat a homályos küszöbön. És mintha lomha hullaalakjaiknak mégis szemeik volnának, mélyre súlyosodó végzetes szemeik, és néznék, néznék őt, mint éjjel felébredt komondorok a kapu elé érkezett vándort.

 

Egy pillanatra felmozdult a teste, hogy újra élő valóságukra bontsa ki az elátkozott szobrokat. De aztán mégsem tette. Érezte, hogy most nem elég erős viszontlátni élete életét. Gyorsan megmosdott, átöltözött, s mint besompolygó tolvaj, elhagyta otthonát.

 

Először a Vár nagy hallgatását akarta viszontlátni. De amint a Tárnok utcába betért, öt-hat tagú úri társaság jött vele szembe. Egyetlen ismerős alak sem volt közöttük, arcukat még nem is igen vehette ki. Mégis: hirtelen megállt, s mintha hitelezői elől menekülne, lázas-sietve átvágott a Sétányon, le Krisztinavárosba. A Krisztina téren a barna sátrak, a friss retek, zöldhagyma, kenyér és hús kacagásai, a vadászszemű kofák egy percre mégis megetették benne a művész örök éhségét, s szemei kitartott köténnyel fogták fel az élet feldobált piros almáit. De megint arra rezzent fel, hogy egy úriasszony nézi. Szomorú, mélyre ásó szemekkel, mint aki már látja a kész halottat az élet mozgójában. Mit lát benne ez az asszony, miért szánakoznak a szemei? Azért ő még mindig Boór Bálint, mindig különb erő. Gyorsan továbbment, s dühvel vágott neki a Gellérthegy utcának.

 

Gyorsan rohant felfelé, és fokozottan súlyosodott rá az az érzés, hogy követi valaki. Kezei ökölbe mozdultak, hirtelen megfordult, mint aki szembe akar nézni valakivel. Az egész utcán nem volt senki, csak a tavaszi nap győzelme. Most még jobban megdöbbent. Úgy nézett magára, mint egy magános sötét házra, melybe egy őrültet zártak.

 

Mikor a Szirtes utcán ment fel, az egyik földszintes ház ablakában egy ember reggelizett. Hatalmas kövér ember, fel-feltátott szájába villára gyűjtött óriási rántottaboglyákat gyúrt be. Bálint szemeibe bement ez a nyugodtan zabáló zsíros alak. Majdnem könnyekig égető düh lobbant át rajta. Alig tudta úgy elvinni magát, hogy öklével ne üssön a hájas arc közepébe. Aztán szégyenkezve lihegte a gondolata: - Miért voltam dühös erre a szegény emberre? Mit vétett?

 

És amikor fenn volt a Gellért-hegyen, még nagyobb zavarban kérdezte: hogy jutott ide, miért éppen ide, micsoda dugott akarat hozta ide? Nem lesz valami jelentése ennek, nem várja itt valami ráleső végzet? Kezdte magát két embernek érezni. Az egyik, a homályosabb, az idegenebb önmaga ott jött állandóan önmaga mögött, különös hangzású léptekkel, egyik kezét a zsebén tartva. És nem lehetett tudni, nincs-e benne tőr.

 

Aztán egyszer csak látta, hogy a keleti sziklákon áll, ahol azon az éjszakán egy végzetű találkozása volt a magyar paraszttal. Füstön, párán, felvert szemeten keresztül áttört a fiatal nap, s az óriási várost a kezdés roppant ritmusába sodorta. A messze nyúló kelenföldi síkság a nap mérhetetlen zengő cimbalma volt, villáztak a megütött húrok, s harsogott rajtuk az élet vad ritmusú csinnadrattája. Ijedtre sápadva, elkáprázott szemmel, lélegzetvesztve állt a kilökött ember az élet lakomája előtt.

 

Fájt, sajgott, zokogott benne ez a rengeteg élet. Botorkálva ereszkedett le a meredeken a Ménesi út felé. Mindegyre megállt, vissza-visszanézett. Szeme változó méregetésén, arca néma beszédén látszott, hogy valamit vizsgál. Egy kisfiú mászott fel vele szemben a hegynek. Megállította. Majdnem nyers hangon kérdezte:

 

- Látsz valamit ott a sziklán?

 

A gyermek kaput nyitott a szemeiben:

 

- Semmit – felelte csodálkozva.

 

- Ott, a legmagasabb sziklán. Nem látsz semmit?

 

A gyermek megint nagy buzgó vizsgálásra parancsolta szemeit:

 

- Semmit – mondta újból.

 

- Takarodj, szamár! - kiáltott ingerülten a gyermekre.

 

Az ijedten illant tova. Egy pillanat múlva a művész visszahívta. Egy tízezerkoronást nyújtott neki:

 

- Nesze, fiacskám, csak meg akartalak ijeszteni.

 

De amint továbbment, halálos rémülettel mondta magában:

 

- Már hallucinálok, már betegek a szemeim. Menekülnöm kell valahova. Gyógyulni, gyógyulni akarok.

 

És fájdalma az élet mély könyörgésével nyújtotta ki karjait az élet sugárzó keresztfájára. Az előbb fenn a sziklán saját szobrát látta, úgy, ahogy féltréfásan felépítette a szegény Mózes eljegyzésén.

 

Amint leért a Ménesi útra, megnézte óráját. Már tizenegy óra volt. Félénken, mint egy szegény rokon, halványlott fel benne a kérdés: - Hátha betérnék Rendekyékhez?

 

Nem a régi vad torna, nem a hetyke csókbirkózás hívta oda. A nagy szenvedések kiégették a rossz csókok salakját ebből az egyetlenül nemes ércből. Az elkomorult lélek már rég komoly áhítattal nézte a folytatás misztériumát, s csak az a csók volt életgazdagítás számára, melyben felnyílott a halhatatlan virág. De embereket akart maga körül látni, a mindennapi szokásos megbecsülés apró jeleit: a közönséges hogylét utáni kérdezősködést, a leültetést, a szokott érdeklődéseket.

 

A kert nyitva volt. Úgy jutott fel az első emeletre, hogy egy élő lélekkel sem találkozott. De valahonnan zongorahang hallatszott, s a zene áthúzott életén, mint egy bontott női haj. Rendekyt, aki szenvedélyes gyűjtő volt, a régiségteremben találta. A koponyaosztály előtt állott, s egy avar koponyának kinevezett volt emberfejjel bajlódott.

 

Amikor meglátta Bálintot, majd leejtette a koponyát. Ijedten dadogta:

 

- Szervusz, kérlek, nézd, milyen érdekes avar koponya, hívom a feleségem.

 

Ezzel a koponyát a Bálint kezeibe nyomta, s eltűnt az egyik ajtón. Bálint tudatából egyszerre minden kiesett, s az egész valóság ez a koponya volt. - Hogyan jutott ez a koponya a kezébe? Miért adták oda neki, éppen neki? - Rendekyné lépett a terembe.

 

Nagyon nyugodt, nagyon hűvös, nagyon úri asszony volt:

 

- Jó reggelt, kedves Boór úr, igazán szép, hogy még a börtön után is mi vagyunk az első gondolata.

 

Bálint beszélni akart. De amint ezt a teljesen idegenné lett asszonyt látta, kinek hideg szemeiben egy egész más Boór Bálint állott, visszagyűrődtek belé a szavak. Idegesen forgatta kezei közt a koponyát.

 

Rendekynén egy alig sejtett mosolygás villant át. Aztán lassan, súlyosan, hidegen mondta:

 

- Férjemnek hirtelen dolga akadt, s bizony nekem is sok teendőm van. Tudja, mi még mindig ezen a kutyakövetelőző társadalmon belül élünk. És ön, aki olyan intelligens, nem fog megharagudni, ha valamire kérjük. Ismeri a mi kényes helyzetünket, férjem társadalmi kötelezettségeit, bármint is becsüljük önt...

 

Bálint már tántorgott kifelé, köszönés és szó nélkül. A küszöbön vette észre, hogy még kezében van az avar koponya. Ráakasztotta a kilincsre. Mikor a kerten ment át, Ildikó egy padon olvasott. Nagyon megnyúlt, megkarcsult, halvány, érdekes nagylány lett belőle. Rövid szoknyája így ültében még a térdéig sem ért. Nagyon el volt merülve az olvasásban.

 

Bálint úgy állott meg, mint aki egy lezuhanó falnak veti a hátát, hogy fenntartsa, hogy kétségbeesett erővel megkísértse a lehetetlent. Mély fakadású zokogó hangon köszönt:

 

- Jó reggelt, Ildikó.

 

Az hosszú kémlelésű szemmel nézett fel, s aztán azzal a bizonyos kedves udvariassággal, mellyel egy házmesternek vagy bolti szolgának köszönnek, mondta:

 

- Jó reggelt, kedves Boór úr.

 

Bálint továbbment. Egyetlen égő könny freccsent ki a szeméből, mely már nem fájdalom, nem düh, nem szégyen volt: hanem az egész összeroncsolt élet felégő vére.

 

Alig hagyta el a kertet, Sárkány tanár úr jött vele szembe, aki éppen a Rendeky-villa felé tartott. Amint meglátta Bálintot, arca hátrahökkent, aztán szétnézett a világ négy búsítása felé: hol és merre inalhat el. Nem volt más menekülés, hirtelen felkapaszkodott az út magas martjára, lehajolt egy burján felé, s egy egész Linnére való botanikai érdeklődést csődített a szegény növény nyakába. Bálintnak már csak keserű köpés gyűlt a szájába.

 

Egész nap barangolt. Nem tudta, hol, nem tudta, miért. Vak találomra ment a legfélreesőbb, legmagánosabb helyekre. Kétszer is jött az a gondolata, hogy hazamegy: de nem, nem tudott világosságnál hazamenni. Majd ha sötét lesz, majd ha az este eltakarja felszántott arcát, ha majd nem nézhetnek belé.

 

Este aztán lázas loholással lopózott haza. Elkerülte a lámpák fényernyőjét, el a lobogó kirakatokat. Úgy lopta fájdalmát át az utcákon, mint egy orzott kincset. A verejték kiverte, mire hazaérkezett.

 

És a világ súlya itt sem esett le vállairól. Az a furcsa érzése volt a műteremben, hogy valaki lesi: nem mutatja-e az őrültség jeleit. Nagyon nyugodt arcot csinált, rendes hűvös mozdulatokat parancsolt magára. Elővett egy könyvet, s úgy tett, mintha olvasna. - Biztos, hogy semmi rendkívüli nem látszik rajtam – nyugtatta meg magát.

 

Sajátságos nyugtalan éberség feszült idegein. Mintha várt volna valamit, mintha színpad csukott függönye előtt állana: és az egyszer csak szétrándul, s elébe esik a tragédia. Reggel óta egy falatot sem evett, de azért semmi éhséget nem érzett. Az alkóvba ment, felgyújtotta a villanyt, a tükör elé állott.

 

Mély tó volt a tükör, és nagyon-nagyon sok Boór Bálint-arc feküdt el már csendes vizében. Győztes és fiatal, megvert gladiátor és síró szemű árva. Jaj, melyik fog most felmerülni?

 

A fej majdnem teljesen ősz volt. A homlok fáradtan súlyosodott, eltűnt róla a régi parancs s az életakarat győztes csillogása. Olyan nehéz volt, olyan előrehulló, olyan végzetes. És a szemek, ez a két felfakadt mély sebe életének: végtelen fáradtság s az egyetemes csőd néma zokogása. A száj halálos bágyadtságba ernyedt. Az egész arc olyan szétomlott, tétova, mintha a testrészek külön kis lelkei menekülni akarnának az egész végzetétől. A tükrön át, az arcon át: vad zuhogással csapott át az idő könyörtelen folyója, vájt, tépett, rohant. Bálint kétségbeesve nyújtotta ki a két karját.

 

Most már meglátta a szobrokat: kiálló cölöpjeit az egyetemes rohanásnak. Mintha eltépő forgatag elől menekülne partra, úgy rohant hozzájuk. Egymásután tépte le róluk a vásznat.

 

És egymásután kerültek a fénybe a szobrok. A visszaütő fiatal Toldi, a fiát váró parasztasszony, az utolsó harcra váró Koppány és a többi. Elészélesedett a terem, s az örökkévalóság tágasságában ott ujjongott, nevetett, sírt, könyörgött, követelt egy tragikus faj minden múlhatatlan szépsége. Örök szemük túlnézett a múláson, élő ajkuk átkiáltotta a halált, s formájuk a zene mozdulásával volt örök. És ez a sokarcú, sokmozdulatú világ egyetlenegy sírás volt: az ő életének és fájdalmának egybefolyt sírása.

 

És mintha felmozdultak volna a szobrok. Mintha szemük élet felé fordult volna. Mintha ajkukról, mint kitárt kapun zengő kürtök, széles győzelemmel harsogott volna:

 

- Boór Bálint! Boór Bálint! Boór Bálint!

 

Aztán különös változás ment át rajtuk. Örök vonalú arcuk elernyedt, beesett, mint éhségtől rágott koldus arca. Szemük harapós kutyaszem lett, szájuk elgörbedt senyvedő seb. Testük is eltorzult, kinek golyvája nőtt, kinek púpja duzzadt, némelyik megpohosodott. A nyálas, görbe, keserves szájakból elnyújtott koldussiránkozással, mint száraz kenyér kérése zárt kapu előtt, jajgató s mégis vigyorgó könyörgéssel kuncogott ki:

 

- Boór Bálint! Boór Bálint! Boór Bálint!

 

A roppant férfi szemeiben véres hajú lobogó fáklyák égtek. Megmozdult teste minden röge, felszabadított minden őserőt magából, s e roppant erőzuhatag feltorlott a szörnyű testen, a herkulesi mellen, a támadásra szegett hatalmas fejen. Borzalmas düh vonaglása volt a felnyílt száj. Bomlott gondolata, mint részeg zsoldos lihegte:

 

- Megmartatok, kutyák. Megfizetek, megfizetek. Az egész életemet megfizetem.

 

Irtózatos erővel felkapott egy bronz mellszobrot. Azzal nekiment a többi szobroknak, s vad zuhanású ütésekkel törte-zúzta őket. Egymás után robbant szét holt anyaggá a márványok élete. A három-négy bronzszobrot is addig döngette, kalapálta, amíg alaktalan csúfos csonkok lettek. Az éjszaka messze vitte az ütések döngő zaját. Mintha óriási hullák estek volna le valami döngő ravatalra. Bálint lelke közepén véres szájjal, éhes üvöltéssel lobogott a gondolat.

 

- Aratok, aratok, ez a magyar aratás. Előre megfizettek, erre fizettek, az előleget dolgozom le. Csuhaj, tele lesz a magyar csűr! Így akarták, ezt akarták, teljesedjék a kedvük.

 

Már minden a földön volt. Az egész műterem szétzúzott tagok, tört fejek, tiport karok, megölt arcok halottas garmadája volt. A villany verte halotti dobját a nagy csatatér fölött. Csak az öreg parasztasszony állott még, fiát váró szerelmes öreg szemeivel, keserves bánatú széles szájával, drága testének anyaroskadásával. Talán vak érzéssel kerülte eddig ki. Az őrjöngő kéz rá is felemelte a halált. De a lesújtó kéz mégis megállt egy pillanatra. A szobor most már az ő édesanyja volt, a sümegi föld közé elvegyült jó öregasszony, az nézett most rá, sírból kisíró végtelen könyörgéssel:

 

- Ne bánts, fiam, anyád vagyok.

 

Már megrezgett a zúzó kéz, már sírásra vonaglott gyermekszájak lettek a szemek. De új düh hulláma rázta meg a zilált testet. - Te szültél, legyen átkozott az ágyékod, tékozló anya, magyar anya!

 

Nőtt agyarkodással, egymásután csapott le az irtózatos kéz. A panaszosan előrehajló test darabokra tört. Az édes aggódású jó öreg homlok szétzúzódott, az imás-kérő arc tompa márványrög lett. De egy lábához esett darabból felsírt a halhatatlan szerelmű édesanyai szem:

 

- Fiam, édes fiam, nagyon szenvedsz.

 

Már minden rom volt. Eldobta a bunkóvá idomtalanult bronzot, s berúgta a tört testek közé:

 

- Most már csapra üthetik a magyar hordókat. Kész az aratás, nagyon gazdag aratás volt.

 

Aztán felkacagott:

 

- Jöhetnek az idegen sáskák, tarló már a magyar vetés. Méltóságos gróf urak, kegyes főtisztelendő urak, szerelmes édes svábocskáim, vegyétek meg a kalangyáimat.

 

Aztán karjai lelógtak, mint két fekete tört szárny. Inge szétnyílt, arcán, testén csurgott a verejték. Felizzadt fürtjei, mint fájdalmas ujjak vonaglottak szét, arca a felhajtott vértől vörös volt. És aztán egyszerre rázuhant az utolsó két nap nagy fáradtsága. Ingó homály lett a világ szemei előtt, s ő hullott, hullott egy felörvénylő mélységbe. Odatántorgott az ágyához, s a villany halotti világánál, élete tört romjai közt a roppant test rávágódott az álom bárkájára, mint valami végzettől megostorozott Attila egy új catalaunumi ravatalra.