Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Hatodik könyv:

AZ ÖSSZETÖRT SZOBROK

1.

 

 

 

 

A Dugonics téren megállt. Nézte a várost. Amint nyugodt széles utcák nyugodt széles utcákba tágultak. Itt-ott összetorkolltak nagy lélegzetű, gabonatábornak való nyugodt terekké. Az emberek is olyan lassan, olyan földbiztos nyugodtsággal mozogtak. Még a házsorok is olyan csendes, olyan megnyugtató családiassággal ülték meg az utcák partját, mintha egymás mellett ülő falusi gazdák néznék az elfolyó időt, és halkan beszélgetnének a vetésről. Minden nyugodt volt itt, minden biztos és erős. Ez a kenyér városa: Szeged, a magyar Alföld sajátos arcú fakadása. Úgy nőtt ki a kenyérrel, a húst és tejet adó szelíd állatokkal, a paraszttal a magyar földből, és külön arcot mutat Európa minden városa közt. Ez az igazi magyar város: megnőtt, megtisztult, megszépült, iskolákat termő magyar falu.

 

Két nő ment el mellette. Az egyik a meglepetés illetlenségében hangosan ejtette ki nevét. A másik halkabban súgta: - Hogy megőszült. - Ez megszúrta, s továbbmozdult. Félig éber révedezéssel kószálta a nagy tüdejű város utcáit.

 

Már délután négy óra körül járt az idő. Az ég szeplőtlen volt, az április végi nap torkaszakadtából fújta víg ébresztőjét. De Bálintban szomorú esti takarodóvá lettek a sugarak. Aztán a szellő még igen hűvös volt s ha árnyékokon ment át, szívére visszazuhant az egész tél.

 

Fázott. Olyan különös volt minden. Hát tényleg: még van világ, sírás, nevetés, emberek, és tényleg élő valóság ő is? Az egész világ úgy zenélt most rajta, mintha egy gyermekkorában hallott, rég elsüllyedt dal jött volna vissza húrjaira. Egy dal, mely tele van könnyekkel, és keserű, mint a halál.

 

Ma reggel hagyta el a Csillag börtönt. Ma reggel adták tudtára, hogy az államfő, remélve, hogy a börtönben töltött másfél év teljes javulást eredményezett, büntetése többi részét elengedte. A börtönigazgató a maga jóságából is adott egy tanácsot a kegyelemhez:

 

- Kedves Boór úr, én javát akarom. Hagyja a fenébe azt a firkálást, politizálást s mi a fenét. Meg azokat a pucér szobrokat is. Keressen valami jó állást, hiszen úriember volna, vagy mi? Éldegéljen csendesen: aki senkit sem bánt, azt nem bántja senki.

 

Azóta itt kószál Szeged utcáin. Ez a nagy, napos, nyugodt város olyan volt, mint egy hűvös jó kéz felvarosodott életén. Már két vonat is indult Budapestre, mindig elhalasztotta az utazást. - Majd az éjjeli személyvonattal – mondta magában. Úgy félt pesti otthonától, mint egy felidéző éjszakától.

 

Fogsága első öt hónapját a rabkórházban töltötte. Betegsége hatalmas influenzával kezdődött, aztán bonyolult, valami különös ideglázzal járó bajjal, melyet az orvosok is csodálkozó szemekkel ténferegtek körül. De sajátosan: a legnagyobb lázrohamban s az önkívület vonaglásaiban soha egy szó nem jött ki a szájából. Egyáltalán: egész hosszú betegsége alatt alig lehetett szavát venni. A kiűzött lélek elfordult a világtól, és nem akart többé hidat verni feléje.

 

Betegsége alatt Katica minden vasárnap lejött hozzá, néha Mátrayt is magával hozta. De felgyógyulása után a börtönben már csak egy látogatást kapott tőle. Aztán levélben tudatta, hogy egy kis örökséghez jutottak Heves megyében. Szép kis falusi házhoz, kerttel és egypár hold földdel. Katica lemondott a tanítónői állásáról, nagybátyjával oda telepedtek le. És odavárják majd a kiszabaduló Bálintot. Két hónap múlva aztán egy új levél szomorúbb hírt hozott. Nagybátyját a váratlanul kapott föld úgy hívogatta, húzta, hogy pár heti gyengélkedés után elment rögnek a saját kertjébe. És Bálint képzelete látta, amint az öregúr a mennyország ragyogásában, ágyúdörgés és katonai pompa közt, fűszerüzletet nyit mennyei kis nyalánk angyalok számára.

 

Látogatója kevés volt a másfél év alatt. Egy-két kíváncsi újságíró, nehány hisztérika. Egyszer pedig egy úri társaság valami másnapi jó hangulatban állított be hozzá autogramot kérni, de ezeknek hátat fordított. Rabtársai nagyon szerették, s egész különös tisztelettel bántak vele. Lezuhanva az emberbecsülés minden polcáról, társadalmon kívül lökve és szenvedésben az emberek jobban látják az örökkévaló dolgok arányait, és magukat nemesítik vissza azzal, hogy a szerencsétlen emberi nagyságnak megadja a tiszteletet. Ezeknek a félreficamodott vagy félrelökött embereknek friss levegőt, megtágult horizontot és megszépült arcot jelent az, ha látják, hogy valamelyik rabtársuk tragédiája nagyságával s szenvedései tisztaságával fölötte áll a világ ítélőinek.

 

Egy, a börtön életében kiötlő eset még növelte Bálint körül a rabok becsülését. A börtönben rabtársa volt egy tanár, akit kommunista tényeiért tízévi börtönre ítéltek. Egy átabota ember, sajátságos vegyüléke a szélhámosnak és rajongónak, akinek mindig szüksége volt valami nagy elvbunkóra, melyet dühösen suhintgasson az emberek feje fölött. Már fiatal tanár korában iskolából iskolába helyezték át, s körülbelül körültanította az egész Magyarországot. Mindenütt botránya volt: vagy ő pofozott, vagy őt pofozták, vagy kölcsönbe ment a dolog. Ráadásul minden évben egy új életet dühöngött szegény feleségébe, mert csókját is elvzápor közben végezte: növeljük a proletárok táborát. A feldagadó család mind irtózatosabb nyomorúságban hallgatta az örökégő tanár végtelen szónoklatait. A kommün nagy fújása lobogó lánggá nőttette ezt a beteg tüzet. A tanár úr vagy két hétig megyebiztos lett, nagy proletár úr, s ítélt elevenek és holtak fölött. A holtak még csak elbírták a dolgot, de az élők közül több halott lett az ítéleteitől. A kommün bukása után a törvényszék kötél általi halálra ítélte a szerencsétlent, de a felső bíróságok a büntetést tízévi börtönre enyhítették. Itt a börtönben, mert különben nagy olvasottságú s világosabb perceiben érdekes gondolkodású ember volt, meglehetős tekintély lett. Hogy aztán Bálint jelenléte elhajtotta tőle a lelkeket, a detronizált lelkek gyűlöletével utálta meg a művészt. Igyekezett lehetőleg kellemetlen lenni neki, rossz szavakat szúrt belé, látatlanul gúnyolta műveit, s néha napokig néma duzzogással fordult el tőle. Bálint a jó orvos nagy nyugalmával fogadta ennek a beteg embernek a harapásait. Egyszer aztán csodálatos változás történt a szerencsétlen emberrel. Elnémult. El nem zsilipelhető szóáradásai, melyekért sokszor kellemetlensége volt a börtönben, elmaradtak. Szemeiben kilobbant az őrület folyton égő lángja: szomorúak és szelídek lettek, mint egy elhagyott tűzhely. Napokig egy szót sem szólt, s ha valaki kérdezett valamit: röviden, majdnem könyörgő szelídséggel felelt. Egyszer aztán, ebédidő után, a rabok és őrök meglepetése előtt odament Bálinthoz, letérdelt, megcsókolta a kezét:

 

- Itt, mindenki előtt, hogy jobban megalázzam magam, én, Debreczeny Elek, megtévedt gimnáziumi tanár és nagyon bűnös ember, bocsánatot kérek Boór Bálinttól.

 

Mindenki mozdulatlan maradt. Bálint nem tudta, mit szóljon, mit csináljon. A tanár szemeibe visszalobogott a beteg fény:

 

- Te vagy az igaz ember! Nézzetek ide, legyetek tanúi, hogy Debreczeny Elek, gimnáziumi tanár meglátta, hogy Boór Bálint az igaz ember.

 

Másnap reggel egy rabbal kevesebb volt a börtönben. A szerencsétlen azon az éjszakán átlépte azt a küszöböt, melyet fegyver nem őrizhet, bíró nem tilthat. Éjjel a rabok nagy kiáltást hallottak: - A családom, a családom, Boór Bálint, ne hadd el a családomat! - Mire hozzá mentek, már nem ezekhez a törvényekhez tartozott.

 

A másfél évi börtön sok esztendő mulasztását rágta ki a Bálint hatalmas szervezetén. Külsején még nem látszott annyira. Bár fejét már majdnem egészen beeste a halál hava, arca megsoványkodott, s szemeiben valami végtelen fáradtság unalma súlyosodott. De a test, roppant felépülése egészében, még mindig a régi oszloprázó titánt mutatta. Hanem belül, a lélek föld alatti boltozataiban helyrehozhatatlan omlások történtek. Ez a hatalmas sugárzású lélek másfél évig falnak fordult, minden száját elvette a világ csecseitől, minden alkotó kezét tétlenül lógatta. Állandóan egy alaktalan szürke elborulásban élt. Még emlékezni sem engedte magát. Eleinte ugyan írni kezdett. Életrajzát akarta megírni, hogy a börtön hosszú unalmába visszateremtse maga körül faltalan élet tágasságát. De három-négy oldal megírása után széttépte. Érezte, hogy képtelen még egyszer vállára venni a már leejtett életet.

 

Kiszabadulásának hirtelen híre sem tudott mélyebben hatni a felkérgesedett lélekre. És most, hogy ide-oda hurcolta magát ennek az alexandrinusokban írt városnak széles ritmusai közt, úgy vitte magát, mintha egy óriási burkolt csomagot vinne, melynek tartalmát már elfelejtette, s melynek súlyát talán nem is érdemes cipelni. A Széchenyi tér nagy lélegzésében megint megállott egy darabig. Szemei ernyedt szájjal érintették a dolgokat, de unott csömörrel nem ettek a világ húsából.

 

A Tisza Szálló mellett kikerült a Tisza partjára. Lomhán, nehezen ömlött a szürke víz a barna híd nagy ásítása alatt. A túlsó parton végig és a távoli Maros partján is, elnyúlva a beláthatatlanba, öreg füzek állottak virágzó barkás fejük ömlő aranyával. Az ég, a parttalan levegő, az elnyúló földek: valahogy egyetlenegy darab voltak, egyetlen óriási testetlen szikla, valami ősvégzettől elrendeltetett mozdulatlanság. Mintha itt mutatódnék meg az idő lényege: a változatlan, érzéstelen örök állás. S mintha a folyó is, vízrengetegei lassú mozdulásával: minden mozduló akarat elátkozott dermedt börtöne volna.

 

- Nyújtózz el, ásíts, aludj! Az élet: átheverés az emberi csókból a föld rögévé. Nyújtózz el, aludj: az élet láz, a föld a gyógyulás – mondták az elterült mezők. - Nyújtózz el, aludj: az élet üres ásítás – mondta a Tisza. És Bálint egy szemfordulásba látta ezerharcú tragikus életét. - Minek hadonászik, minek rángatózik úgy ez a különös behemót ember? - kérdezte lassú bámulással, és önmagára mutatott.

 

Lenn, a víz mellett, a part fövényes-kavicsos lábainál egy ember egy óriási disznót hajtott. Kurtán és zömöken torlott óriási csizmáiban az ember. Rengeteg gömbölyű fej ült a nyaktalan törzsökön. Rengeteg gömbölyű hájas szemek, gömbölyű zsíros tömpe orr, kerek, vastag piros száj, csuromzsír az az élet javaitól. A mell, a has, az ágyék egyetlenegy gömböt, egy saját életű külön glóbuszt ad össze a rövid, vastag lábszárakon. Előtte szuszogva matat előre a disznó óriási domborodása. Mintha a falánk földnek egy felduzzadt hájhulláma volna, rengő roppant hasával, hájas-párnás hátával, behízott apró szemeivel, buta-tompa pofájának tömérdek csemcsegésével. Gazda és disznó olyan egy hullámban mozogtak, s mintha egy tüdővel szuszogtak volna. Az abszolút anyag volt a két alak, az evés: sub specie aeternitatis.³⁸ Hogy mintegy odadomborítsák a lélek nagy gyötröttjének a zsíros föld százados tanítását: - Mit rontod te a te lázas eretnekségedet a mi zsíros, nyugodt örökkévalóságunkba? Itt egy szolidaritás van: az étvágy. Has a világ. A hídnak került. Átment a hídon. Átment a zsendülő ligeten, ahol a tavasz megújrázó tapsaira a vén primadonna kezdte a tavalyi komédiát. Éppen olyan friss rügyekben mutatott zsenge emlőcskét, mint tavaly, éppen olyan szemekkel révedezett fel a korai virágokban, éppen olyan hosszú simítású kéjjel bontotta haját a füzek ágai közt. A vén lotyó már az isten kezdete óta adja ezt a naiva szerepet: és még mindig csókra hajt, és kívántatja az élet lázait.

 

Kiért a földekre. A tél uszálya még ott volt a levegőben, s a lehajló nap is vacogott. A Maros felé vette útját, a földeken át, akaratlanul meggyorsítva lépteit, hogy a fázás kiálljon testéből. A fák, az elszórt tanyák, a trágyadombok és téli kazlak már csúfondáros óriásokká lettek a leguruló nap tréfájában: árnyékkelevézeket dobtak rá: - Miért jöttél hozzánk fároszt játszani? Miért zavarod ezeréves nyugalmunkat? - Bálint elgörnyedve ment a ráhulló hideg, nehéz árnyékok alatt.

 

Nagy barna földtáblák nyíltak nagy barna földtáblákba. Föld, föld, föld mindenütt: végtelen omlású, ős mélységű tenger föld. És minden barázda végénél, minden földtábla barnaságán meghajlott emberek szántottak, vetettek, kapáltak, ültettek: fúrták, faragták, csiholták az ember kenyerét. A végtelenbe szélesülő földeken, forró szorongással, állattá görbült ezer és ezer ember arca hajolt a vén uzsorás füleihez: - Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret! Kenyér az élet.

 

És a kenyér már mozdult. A nagy terhesség titka barnult a felhasított rögök keblén. Jaj: szétszórva millió rög titkába, készül már az ember leendő lelke. Ott gyilkos nedvek fogtak össze, dagasztják a magvat, tépik a háncsot, kergetik a csírát. Jaj, bűn lesz itt a kalászban: Káint fog enni magába az éhes száj, s halálnak halálával hal meg. Ott beszívták magukba szelíd rögök a nap csókját, eldugták mélyen kebelükbe: aranycsókok ringatásában fakad az új csíra. És lesz áldott kalász, jó család és meleg ölelkezés. Oh, föld, föld, ős végzet, föld, kimondott ítélet, föld, elmúlhatatlan akarat! Légy irgalmas a magyar szántóvetőhöz, teremj szelíd, jó ölelő embereket.

 

Felért a Maros töltésére. Már megfakadt a nap. Az olvadt arany omló bíborában ringott a gazdag mellű város. Mintha e dús édesanya ős fakadású meleg életfolyóban ringatná duzzadt gyermekeit. A város harangjai megzúgtak a közeledő este érintésére. Nehéz, roppant hullámokkal mozdult a hang. A hullámok összevegyültek a fényözön dús omlásával, s lassú hullámba indult az elbíborult föld is. A város, a föld, a nap, a templomok egyetlen ős ritmus nehéz hullámzásában zúgták mint időtlen zsoltárt, mint végtelenbe nyúló könyörgést: kenyér, kenyér, kenyér, kenyér!

 

Bálint szétnézett az este bíboros csendjében. Véres volt a Maros és a Tisza összefutása is. Valaha ezen a vidéken járt tábort Dózsa György a kenyér tépett vitézeivel. Azok a szívek már kilobbantak, mint homokba tört fáklyák. Azok az arcok belehalványultak a szétpárázó évekbe. De a mozdulatlan időben ott áll ugyanaz a harc, ugyanaz a fájdalmas, véres kizengése az emberi zűrnek: kenyér, kenyér.

 

A fiatal fűzfahajtások erős szaga, a zsenge fű nyers lehelete, a feltárt földek roppant mozdulása, a végtelen levegő nagy tágítása: az élet vad, zuhatagos feláradása elkábította a börtönből jött embert. Arca megsápadt. Szemei világossá halványulva, tikkadt tágulással állottak kaput a berohanó világnak. Ajka félig nyitva volt. Melle magas ívekbe feszült, mint ünnepi tedeum előtt egy mérhetetlen dóm boltja. A hatalmas embert majd földhöz verte az élet szétöntött nehéz bora.

 

És lassanként a föld, a tavasz, az élet mély titkos beszédbe vegyültek az elrévülő férfi testével. És a test nem volt többé külön magános élet. Szétgyökerezett a megfiatalult földbe, átfutották a kezdő élet mohó nedvei, visszahegedt ős egyfakadású testvéreihez: a füvekhez, a fákhoz, az induló kenyér gyökereihez. A föld oktalan, céltalan tömérdek boldogsága áthúsosodott testébe. Vércsepp mozdult vércsepphez, izom izomhoz, idegsejt idegsejthez boldog szerelmes pezsdülésben: jó élni az életért, az élet nagy gyönyörűség. És a befalazott napok vak kérgén át: át a varosodott sebeken, a fájdalom szörnyű falain valami nagy önmagáért való testi boldogság szűrődött át a megkergetett férfi lelkébe. Élete titkos mélyét emelte egy meleg madár, szíve körül zsongott valami forró csók, szemeibe kiteljesedett egy zsúfolt könny. És a borzalmas napokból, a romokból, az összehullott életből kikelt félénken egy gondolat, s szétnézett, mint gyermekleány a leégett faluban. - Oh, élet, csodás, szerelmes szép élet, egyetlen nagy szeretőm, ne hagyj el! Oh, legyen valahol a föld terein egy zug, mely hazává melegszik alattam, legyenek emberek, kik emberül néznek a szemeimbe, legyen még jó munka, vidám egészség, tiszta csók számomra! Könyörgöm, föld, könyörgöm, nap, könyörgöm, tüdőm szent öröme, levegő, ne hagyjatok el, élni, élni, élni akarok! Van jogom az élethez: erő van bennem, jóság van bennem, végtelen szeretet van bennem. Ne pazaroljatok el a halálnak.

 

Arra tért magához a nagy tavaszi bódulásból, hogy fázik. Az ég már elszürkült, csak itt-ott fáztak még halványzöld sávok. Szürke, súlyos ólomnyomtató volt a város is a kenyér nagy csataterén. A földeken az emberek kapták az ásót, a kapát, a gereblyét, s futottak az otthoni vacokba, egy falat ételre, talán egy kézügyben levő csókra s mély, életet letagadó buta álomra. Hogy másnap reggel megint itt lehessenek, s naphulltáig szolgálják, könyörögjék, gondozzák a véletlenszívű fejedelmet. A levegőben már érezni lehetett az éjszaka súlyát.

 

Lassan, előrehullatott fejjel baktatott a város felé. Mikor a hídon átment, már sötét este volt. Csillagok voltak a Tisza lassú omlásában. A nappal szürke folyója dús tárulással mutatta kincseit az éjszakának. A parton a füzek közt egy fiatal hang énekelt.

 

A Tisza Szálló elé érkezett. Itt akart vacsorálni, mint mindig, ha Szegeden járt. De egyszerre nagy buta félelem szállt rá. Háromszor-négyszer is elsétált a szálló előtt. Itt a város úri társadalma étkezik. Nem, nem akar ma rossz szemeket, ellökő arcokat látni, nem akar ma súgva gyilkos szavakat hallani. Megint kikerült a Tisza-partra, s hosszú habozás után egy kiskorcsmába ment be vacsorázni.

 

A korcsmában egy-két asztalnál egyszerű emberek ültek. Kocsisok, halászok, díjnokféle emberek. Mikor Bálint vacsora után fizetett, az egyik asztalnál egy postás nagy titkon rámutatott:

 

- Ez az.

 

- Kicsoda? - kérdezte a poharas társa.

 

- Akiről a Szegedi Őrszem írt a reggel.

 

Bálintnak csak úgy a lelke szélét érte ez a mondat. De amint kiért az állomásra, megint fülébe jöttek a szavak. Megvette a lap aznapi számát.

 

Vigyázat, becsületes emberek! A szegedi Csillag börtön lelki Pastuer-intézetében négyévi kezelésre ítélték a hírhedt szobrászt, Boór Bálintot, aki olyan vad gyűlölettel támadta a magyarság minden igazi értékét. Az államfő kegyelme most hirtelen megnyitotta számára az intézet kapuját. A haza és a kereszténység hívei vigyázzanak: Boór Bálint megint szabadon jár, és nincsen szájkosár rajta.

 

Bágyadt undorodással dobta félre a lapot. Sokáig kellett várnia a vonatra. Úgy ült a váróteremben, behúzódva felső kabátjába, alvást tettetve, bedugva érzékeit. Nem mert izenetet engedni életébe az ellenséges világból. A vonat pont éjfélkor indult, s vitte az alvó óriást szomorú felébredések felé.

 

 

 

38. Az örökkévalóság jegyében. (lat.)