Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Harmadik könyv:

BACZÓ MÓZES BOLDOGSÁGA

 

 

6.

 

 

 

Bálint öltözését már bevégezte, de még egy negyedórát otthon akart várni, nehogy igen korán érkezzék. Gondosan, a régi napok ölelő hiúságával csípte ki magát, hogy ne legyen árnyék a fiatalok boldogságában. Mózes hívta meg az eljegyzési ünnepélyre, s délután három órára tűztek ki találkát a fogaskerekű állomáshoz. Ott fogja már várni az egész társaság. Onnan mennek majd együtt a kis mezei vendéglőbe, ahol a két nagy gyermek kiszemelte magának a legméltóbb keretet az eljegyzéshez.

 

Még alig volt negyed három, s mégis már megszólalt a csengő. - Még vasárnap sem hagynak békét, de repülni is fog a pasas – morgott Bálint. Az előszobából kikiáltott:

 

-Ki az? Nem fogadhatok. El kell mennem hazulról.

 

Elfogódott női hang válaszolt:

 

-Csak rövid beszédem volna a mesterrel.

 

Erre mégis ajtót nyitott. Harminc-harminckét éves nő jött be. Ruhája halványzöldje sárgás arcát még vérszegényebbé tette. Szemeiből az idős lányok hosszú sóvárgása nyúlt ki. Eltikkadó nagy tisztelettel nézett a művészre:

 

-Mester, két napig utaztam, hogy önt láthassam. Hosszú évek vágya teljesedett most be.

 

Hangja tompa, fakó volt, mintha torka fel lett volna sebezve. Bálint udvariasan mentegetőzött:

 

-Tessék besétálni. De legnagyobb sajnálatomra csak öt percig lehetek rendelkezésére. Egyetlen barátom eljegyzésére kell mennem.

 

Az eljegyzés szóra sunyi öröm lobbant fel az éhes szemekben, mint aki egy fontos vállalatra indulóban lópatkót talál az úton. Templomba menő áhítatos szétnézéssel lépett be a műterembe:

 

-Mennyi remekmű! - kiáltott fel vallásos elragadtatással.

 

-Tessék leülni.

 

Leültek. A nő, aki hosszú mondókákat készített a célja elé, most, hogy öt percre volt ideje szabva, zavartan hallgatott. De a Bálint szemeiben olyan türelmetlen sürgetés volt, hogy mégis szóra ijedt:

 

-Mester, önt minden oldalról gyalázatosan üldözik.

 

Bálint fitymálva legyintett a levegőbe.

 

-Pedig ön ma az egyetlen európai nagysága a magyar szellemnek.

 

„Ezt nálad nélkül is tudom” - dohogta a lelke zsebében Bálint.

 

-Ön nehéz anyagi gondokkal küszködik, melyek még művészi alkotását is megbénítják.

 

Most már kilyukadt a Bálint türelmének a zsákja:

 

-Ugyan, kérem, csak nem azért jött, hogy ezt elújságolja nekem. - És megnézte az óráját.

 

A lány sárga arca átvörösödött, s így elpirulva egészen szeplős volt. Torkán görcsös nyelések gyűrődtek le. El-elakadva beszélt tovább:

 

-Külföldre sem mehetett régen. Pedig tudom, mennyire szeretett külföldön utazni. Mester, ha akarja, én lehetővé teszem, hogy állandóan ott éljen, ahol akar, és többé semmi anyagi gondja ne legyen.

 

Sóvár, velőskoncot szívó szemekkel nézte Bálintot. Térdei eltávolodtak egymástól, szoknyája véletlenül térdig lebbent. Meztelenség villant ki. Látszott, úgy készült erre a látogatásra, hogy nem vett alsóruhát.

 

A Bálint álla elszélesedett, két vízszintes barázda árkolódott rá. Orra tövén, szája szélén alig látható mosolygáserecskék folytak szét:

 

-És hogyan jutok mind e földi jóhoz?

 

A nő most már nekilendült eltökéléssel vágta ki:

 

-Azt sem kívánom, hogy feleségül vegyen. Csak az oldala mellett akarok mindig lenni. Ápoló, virrasztó szelleme leszek. Egy megértő lélek fogja kísérni minden léptét. A mester mint férfi is olyan nagyszerű jelenség.

 

Ez már a megáporodott vén szűz kiáltása volt. Bálint felállt. Nagyon komoly udvariassággal hajtotta meg magát:

 

-Nagyon köszönöm önzetlen szép ajánlatát. De lehetetlen elfogadnom. Különben sem akarok külföldre menni. Anyagi gondjaim sincsenek.

 

A lányba valósággal befojtódott minden élet. Nyaka megbicsaklott, arca túlzöldülte a ruháját. Mikor az előszobában volt, mégis szembefordult a művésszel. Most már felizzott arcát feldugta a férfi arcába, s szemeiben az a kigomboló mosolygás volt, melyet férfi nem érthet félre:

 

-Most már látom, hogy sok valótlant mondanak a mesterről.

 

-Például? - mosolygott Bálint.

 

A lány mosolygása már az övén alul villant:

 

-Hogy a nővendégeivel nagyon erőszakos, s azok egy pillanatra sem léphetnek be büntetlenül a mesterhez.

 

Bálintnak csak most villant szemébe az előbbi szoknyalebbenés. Nevetve hajtotta meg magát:

 

-Oh, én még a középkorból való vagyok. Én még oltáron látom a nőt.

 

És nagy szélesre kinyitotta az ajtót. A nő szemei zöld méreggel rontottak feléje. Sarkon fordult, elment.

 

-Hát van okom panaszra? Nem a legszebb jövő áll előttem? Még lehetek falu bikája – mondta a Bálint gondolata.

 

Ez a jelenet nem volt egyedülálló, s ehhez hasonló az utóbbi időben gyakran megismétlődött. Amint az egyetemes hajsza szétcsaholt az egész országban, a lapokban üvöltő sorok agyarkodtak, az ellene indított pörök híre szétment, s minden társaság megvívta a maga külön Boór Bálint vitáját: mind több nőátvágy gerjedt e nagyszerű vad felé, mely oly királyi nembánomsággal csörtette tovább életét egy ország üldözése előtt. Gyermeklányok, elvirult vén szüzek, asszonyok a legkülönbözőbb ürügy alatt jöttek: hogy a halálra kergetett férfi elé odatartsák éhes vágyukat, és a csók görcseiben érezzék az agyonhajszolt élet halálos vonaglásait. A római hetéra beteg étvágya volt ez: megkóstolni a két halálos küzdelem közt lihegő gladiátor utolsó öleléseit. Bálint most már sokszor igen durva volt velük szemben, és ezek a kidobott bestiák még növelték a furcsa legendákat neve körül.

 

A hajsza pedig, fáradhatatlan részletességgel, nőtt napról, napra. És ha nem tudták megsebezni személyében, ütöttek rajta azokban, akikhez ragaszkodott. Amint Budapestre érkezett, rögtön megtudta a Bokody különös viselkedésének az okát. Összekapdosott ürügyek alatt végleg elbocsátották a színháztól. Könnyű volt megértenie, hogy ez azoknak a kezeknek az ütése volt, melyek őt akarták ezzel bántani. És mert a házban még volt három lélek, melyek emberi meleget jelentettek számára: Gergely bácsi, a felesége s a Lompos kutya, Homonnayék kitették az öreg pár szűrét mindenestől. Azok, szegények, alig kaptak valami irgalombarakkot Pestszentlőrincen. Ő maga is idézést kapott a lakáshivataltól valami tárgyalásra május végére. A Homonnayék hadnagy sógora most széles fronton indította meg a támadást. Egy negyvenkilós beadványt zúdított a művész ellen. Kérte rögtöni kilakoltatását: hazaárulás, istentagadás, művészálarc alá bújt pornográfia, erkölcstelenség és más vétségek címén. A beadványhoz mellékelte mindazokat a hírlapi cikkeket, melyeket valaha Bálint ellen írtak. Aki ellen ilyen cikkeket írnak, az nem szennyezhet be egy tisztességes polgári házat. A beadvány lendületes, mondatai, hosszú éjszakákon keresztül, a kövér Homonnay Lajos fogalmazta, aki úgy cipelte magával a régi önképzőkört, mint görény a bűzerszényét.

 

Egy régebbi szobra másolatát, mellyel akkor pályadíjat nyert, lefoglaltatták a rendőrséggel a műkereskedőnél mint közszeméremsértőt. Perei még mindig várandós állapotban voltak. Alig volt nap, hogy ne kellett volna megjelennie a Markó utcában. Olyan terjedelmes volt az üldözés, hogy borbélya egy napon dadogó szemérmetességgel állt eléje. Ő mindig nagyon büszke volt, hogy ilyen híres művészt borotvált. És mégis könyörög, hogy ne tüntesse ki többé. Neki családja van, szüksége van minden falatra. Úri vendégeinek nagy része pedig kijelentette, hogy ők többé nem hozzák a keresztény szakállukat olyan üzletbe, ahova Boór Bálint jár.

 

Bálint most – miért, miért nem – maga sem tudta, annyira követte az ösztön vak mutatásait: adta a beteget, a leomlottat, az élet küszöbére kiroskadtat. Ha előszobája csengője szólt: előre szenvedő arcot vágott. Hatalmas tagjait a fájdalom vonszolásával cipelte, beszédjében el-elakadt. Hol veséjét, hol tüdejét, idegeit vagy szétomló emlékezetét siránkozta. A hozzá befürkésző szimatolóknak iszonyú meséket mondott el éjszakai kínjairól, belső szétbomlásának jeleiről. És mint minden nagy gyermek és nagy művész: meg is szerette szerepét. Jólesett neki ez a halálosdi játék. Ténferegni az élet szélén, a nagy nyavalyák védelmében, melyek, mint nehéz ágyúk sora, megvédnek az élet gonoszaitól. Sokszor nevetve vette észre magán, hogy már mikor egyedül van is: bánatos arccal mozgatja tagjait, nyögdös, és sajnálja magát. A színjátszás annyira sikerült, hogy tényleg megsápadt, arcán fáradtság volt, szemeiben a halált látó révetegsége tágult. Kora reggelenként lejárt az Erzsébet hídfő Hungária-forrásához. És ott olyan elbúcsúzó borulattal itta a forrás utálatos kénes, meleg vizét, hogy az emberek már mögötte látták a temetkezési intézet fekete posztóját. A hatalmas szervezet halált mímelt, s koldus kezekkel könyörögte az emberek felé: - Ne bántsatok! Igaz, hogy lángész vagyok, de döglődő lángész.

 

És ez a kitartó játéka ennek a sok forrású életnek hadifortélyként is jól bevált. Amint a körül leskelődők napról napra vitték szét a készülő halál evangéliumát, s a közönségben is legendává lett betegsége: az üldözők okosabbjai meghökkentek. Mert azt mindnyájan tudták: ha egyszer ez a test utolsót vonaglik, ha a karok megdermednek, ha a halál behullja a világlátó szemeket, ha a megfagyott arc felfoltosodik, s az elnémult szájon kicsurog a halál irtózatos böfögése, ez a hulla nagyhatalom lesz, a legnagyobb hatalom az országban. Sokan, akiknek ma még fenyegető veszély vagy nehéz ítélet: egyszerre meg fogják szagolni azt az üzletet, melyet ez a nagy hulla jelent az apoteózis első felgyújtóinak. Aztán: a most megfélemlítettek, az elnémított tiszták s a tömegek hallgató húrjait felzengeti a halál ütése. Ezek az ügyes és jó szimatú emberek tudták, hogyan lesz a halott hazaárulóból és destruktív elemből egypár nap alatt nemzeti hős és országos szent. És tudták, hogy akkor soknak jó üzlete lesz megmutatni a közönség sír felé áradó szánalmának: kik voltak a felelősök e nagy fárosz kioltásában. Felelősség! Felelősség! Ez volt a közös ijesztő, melytől mindenkinek borsókázott a háta. Hiszen ezek az apró gonoszkák még az otthon biztos egyedülvalóságában, önmaguk előtt sem mertek felelősek lenni. Ezért a főhajszások lassítottak a tempóban, mintegy dermedni hagyták az offenzívát. Minden puskát lövésre készen tartva, de mégis várva, hátha a halál maga minden feltűnő segítség nélkül elejti a vadat. Sokan pedig, az előre szimatosok, a holnapra üzleteskedők, már jöttek felmutatni ujjukat a holnap nagy halottjának: - Nézd, drága haldokló, én jó fiú vagyok. Légy tanú mellettem, hogy én, amikor tudtam, hogy biztosan meg fogsz gebedni, végső vonaglásodban nagy embernek tiszteltelek. Adj egypár sor írást róla, vagy egy szép dedikációs kötetet, vagy fényképeztesd le magadat velem. Aztán halj meg, de tüstént, hogy megnyithassam a kegyelet és elégtételadás bodegáját sírodon. - És mind több látogató nyitott be hozzá a nemzeti fájdalom gyászával arcán, a rajongás elrévülésével ajakán. Némelyik apró emléket kért. Némelyik megelégedett autogrammal. Némelyiknek csak az kellett, hogy tudják, hogy ő most Boór Bálint barátjától jön. Póstásék, akik biztos zugból irányították a vadászatot: nagy zajos nemeslelkűséggel kérvényt köröztek az írók és művészek között, melyben az államfőt Bálint sajtóperének törlésére kérték. A kérvényt megható lelki nagysággal elsősorban Póstás, Bingenheimer, König Lajos és Borkuthy Eveline írták alá, s közvetlen utánuk mindazok, akiknek titkos, suba alatti kezük rászorult a művész torkára. Az ügyes fogásnak hármas haszna is volt. Először: Hencidától Boncidáig folyt a nagylelkűségük, hogy ők vetik közbe magukat, ők, akiket Boór olyan kegyetlenül bántalmazott. Másodszor: ha Bálint megújult harcban feléjük legyint, mint a hálátlanság fekete szörnyetegét, lehet átadni a jól felszított közdühnek. És végre: ha sikerül ledöfni a vadat, ők borulhatnak legelőször a véres hullára, s ők zokoghatják magukénak az apoteózis első percentjeit.

 

És Bálint, akit üldözés, erőszak és fortély nem tudott alárágni: e hullarészvényesek láttára néha tényleg beteg lett halálos undorodásában. Az ilyenekkel szemben kegyetlenül durva tudott lenni, s ez betegsége és összeférhetetlensége legendáit még sötétebbé tette. És ez a nő is hányásra ingerelte ínyét, mint egy beteg-zsíros étel. - Ma jó kedvem kell, hogy legyen, ma a fiatal Boór Bálint akarok lenni. - És nehogy még egy ilyen látogató előre megölje délutánját, gyalog indult meg a találkozóra.

 

Mózesék már fél háromtól kezdve vártak rá a Fogaskerekű-állomásnál. Mózes új elegáns tavaszi ruhában volt, kifehérlő új fehérneművel. A fiatalember egész öltözetén, haján, tartásán látszott, hogy megint két női szem vigyázásában, két női kéz meleg gondozásában van. Egészen visszatisztult az édesanyja jó fiú Mózesévé. Csak a szemeiben volt valami, ami megmondta, hogy már felejthetetlen szomorúságokkal és nagy ijedtségekkel nézett szembe. Három hét óta már megint állása is volt. Katica, még a nyilatkozó nap után, nyakába vette a fővárost. Elment minden bankba, szerkesztőségbe, minisztériumokba, s a világ legtermészetesebb hangján adta elő, hogy neki van egy jegyese, aki nagy lírai tehetség, és hogy gazemberek lesznek, ha ezt az értékes fiatalembert kenyér nélkül hagyják. Természetesen a legtöbb helyen szemébe mosolyogtak. Nem egy helyen meglehetősen érdesen voltak hidegek a különös lánnyal szemben. De Póstás, mikor megtudta, hogy a híres Mátray tábornok unokahúgával áll szemben, értékesíthető nemzeti viszonyt szagolt meg, s Baczót felvette a Független Lap szerkesztőségébe.

 

Katica fehérben volt, s egy éktelen nagy új ridikült lógatott kezében, melyet a régi helyébe maga csinált. Valami rangos anyaság volt arca nagy ártatlanságán. Mindegyre igazított valamit két fián: a tábornokon és Mózesen. Hol a nyakkendőjüket igazította meg, hol egy hajfürtöt simított a helyére, vagy a kézelőjükön babrált valamit becézgető fejcsóválással. A tábornok katonai díszben volt, s összes kitüntetéseinek jelvénye a mellére sorakozott. Az öregúr messze néző szomorúságán ma mégis nagy nyugodtság és mosolygó jóság szűrődött át. A nagy vörös szőrcsomó mellettük, melyből két dagadt kék szem dühösödött ki: Zoltán volt, akit nagy nehezen lehetett megkeríteni a mai ünnepségre. És velük volt még Kassai Molnár Pista. Mózes nagyon szerette és szánta ezt a posványba hullott embermeteort. Akarta, hogy egy falat és egy mosolygás neki is jusson a boldogságukból. A legnagyobb feladat volt: olyan burkot keríteni a Molnár Pista földi hüvelyére, melyben tisztességes emberek közé lehet vinni. Mózes, Zoltán és Katica két napig jártak ebben az ügyben. A nadrág a tábornoknak egy polgári hüvelye volt. Kabátot és mellényt egy jogász adott, akit Mindszenty Margit arra a hétre vőlegényjelöltjének nevezett ki. Kalap nem kellett, fehérneműt a Mózes megújított ruhatára kölcsönzött. A szegény költőbe minden ruhadarabbal átment a gazdájából valami. És ő riadt bizonytalansággal nézett ki soklelkű eleganciájából: vajon nem szűnt-e meg teljesen Kassai Molnár Pista lenni?

 

Minden közeledő villamos elé odahajoltak: nem látják-e rajta a Bálint kiötlő alakját. Egyszer csak a Katica arcára mélyről jövő tűz égett fel: -Jön Boór Bálint – mondta.

 

Éppen egy villamos közeledett feléjük. Rákutattak a szemükkel. - Dehogy jön, csak a szemed káprázik, pintyőkém – mondta Mátray.

 

-De igen, ott a sarkon, most fordult be a Retek utcába.

 

Mind elnevették magukat.

 

-Talán telepátiás szemed van, mókusom, hogy oda el tudsz látni? Nagy szolgálatot tehettél volna a háborúban.

 

-Pedig jön, én látom. Meglátják, hogy mindjárt itt lesz – felelt hitvalló makacskodással Katica.

 

Mindnyájan abba az irányba fordultak. Egypár perc múlva a Városmajor fái mellett feltűnt a Bálint hatalmas alakja. Katica szétsugárzó diadallal kiáltotta:

 

-Ugye, mondtam!

 

-Furcsa, furcsa kis lány ez az én pintyőkém – dünnyögte Mátray. - Vigyázz, Mózeském, szegénykére.

 

Bálint odaért. Mert kölcsönös megegyezéssel minden előzetes látogatást mellőztek, csak most ismerkedett meg Mátrayval. A két férfi sajátos, mélyre ásó szemmel nézett egymás arcába. Mintha kutatnák: azt a belső arcot találják-e mögötte, melyet várnak. Meleg, jó kézfogásuk mutatta, hogy igen. Katica villámgyorsan lehajolt, s mint egy iskolás kislány, megcsókolta a művész kezét. Bálint visszahökkent, Mózes elbíborulva hebegte:

 

-Katica, Katica!

 

A lány széles mozdulattal mutatta Bálintnak Mózest:

 

-Lám, ilyen az én gyermekvőlegényem. Mindent különösnek tart, ami természetes. Pedig ő is szívesen megtenné.

 

Mátray elnéző mosolygással mentegette:

 

-Furcsa kislány ez, művész úr. Furcsa, de nincs nála jobb lélek a világon.

 

Kassai Molnár Pistát is csak most mutatták be a művésznek. Alig tettek egypár lépést a Fogaskerekű-állomással szemben hegynek menő lépcsőkön, hogy a Fillér utcába jussanak: Molnár Pista zord titokzatossággal érintette meg a művész karját:

 

-Mester, valami nagyon bizalmas közlenivalóm volna.

 

Mózesnek a torkába dagadt a szíve. Nem tudott mást gondolni, mint hogy a szegény költő meg akarja pumpolni Bálintot. Zoltán is morgott egy vaskos „marhá”-t – a barbarossaságába. Bálint egypár lépésre hátramaradt. Molnár Pista keserűn fakadt eléje:

 

-Mester, előttem már szar az egész világ. Még annál is undokabb. Csak a mester imponál nekem.

 

Bálint mosolygott:

 

-Mester, én egy undorító disznó vagyok. Ha én iszom, akkor elrontom ezeknek a szegény embereknek a mulatságát.

 

-Akkor ne igyál, fiam. Mondta szelíden Bálint.

 

-Ne igyam! Itt kezdődik a bibi. Ne igyam! Megesküdtem, becsületszavamat adtam magamnak, hogy nem fogok inni. De az én esküm, az én becsületszavam ennyi, ni!

 

Előrehajolt, kiköpött. Lábával elsikálta, és kezével elhárította homlokáról a fürtöt:

 

-Mester, ha más próbálja meg, hogy megfogja a kezem, hogy ne igyam, a fejéhez vágok minden üveget, még ha a Krisztus unokaöccse is. Ha a mester a kisujjával megérinti a karom, nem fogok inni egész este. És talán holnap reggel egy percre becsülni fogom magamat. Tessék elhinni, ezért is megéri.

 

Bálint mély, szánalommal olvasta magába ezt az elítélt életet. Kezet nyújtott:

 

-Áll az alku. Csak vagy szembe, vagy közvetlenül mellém ülj.

 

Visszatértek a társasághoz. Zoltán és Mózes ijedt szemmel kutatták a művész arcát, de azon csak valami meghatott jóság volt. - Nem nyúlt a zsebébe – súgta Zoltán Mózesnek -, mégsem az lehetett.

 

A társalgás eleinte nehezen indult. Bálint jelenléte, akaratlanul is, elünnepiesedte a lelkeket. Bálint pedig érezte a saját súlyát ezekben az elhallgatott emberekben, s ez kissé őt is nehézkessé tette. De amikor a Fillér utcából egy üres házhelyen keresztül áttértek a Bogár utcába, s eléje bomlott a roppant sugárzásban ringó város, egyszerre felvillanyozódott. A Bogár és Mák utcák egybeszakadásánál nagy füves tér örvendezett. A tér közepén egy ókori utcai petróleumlámpa emlékezett. A lámpa oszlopát valamikor rossz kezek vagy vihar kitörhették. Mert úgy volt újból feltámasztva a rosszul ásott gödörbe, nagy nyers kődarabokkal. Így is fél oldalra búsult az árva, mint egy öreg tüdőbajos énektanár. És félre kornyadozott az üvegburában a lámpa tulipánja is. Mintha csendesen sírdogálná nagyobb nénjének, a napnak: - Világítanom kell, jaj, világítanom kell! - Bálint, amint megpillantotta ebben a rengeteg tündöklésben ezt a közvilágítási búbánatot, felkacagva mutatott rá:

 

-Ni, a Boór Bálint jól eltalált szobra.

 

Ez a friss kacagás felszabadította a fiatalokban a megbújt gyermeket. Katica odafutott, s a ridiküljéből kiálló csokorból odatűzött a lámpa lábához egy szép vérző rózsát. Paposan, misésen széttárta karjait:

 

-Gloria Hungariae, Te laudamus!^{26 –} kiáltotta széles lobogással.

 

Zoltán pedig nagy karmesteri lóbálással állt az oszlop elé, s pocakos ünnepélyességgel énekelte:

 

 

Isten, áldd meg a magyart...

 

 

Molnár Pista is tüzet fogott. Követelően kiabálta:

 

-Én vagyok a polgármester, én vagyok a polgármester, helyet követelek!

 

Ellökte Zoltánt a lámpa elől. Meghúzogatta a kabátját, igazított egyet a nyakkendőjén, háromszor köhintett. Aztán, nekifordulva a bámuló városnak, szónokolni kezdett:

 

-Tisztelt közönség, kedves polgártársak, hazafiak! Ez a szobor a legnagyobb művész és legnagyobb magyar: Boór Bálint emlékét hirdeti, akit meggyilkoltunk, hogy szobrot emelhessünk neki. Mert hogyan lehetne szobrot emelni egy lángésznek, aki még eszik? Az evés az egyszerű, mulandó emberek dolga, a zseni, az halhatatlan. Mi egyszerű, mulandó emberek vagyunk, mi eszünk, ez a mi mesterségünk. Mi nem kontárkodunk a lángész mesterségébe: mi nem vagyunk halhatatlanok. De ha a lángész belekontárkodik a mi mesterségünkbe, és eszik: mi kupán vágjuk, hogy térjen vissza a saját mesterségéhez, és legyen halhatatlan. Mi, keresztény testvéreim, Boór Bálintot kupán vágtuk, Boór Bálint halhatatlan. Éljen Boór Bálint, mert meghalt! Éljen a király, éljen az oltár, éljen a haza!

 

-Éljen, éljen! - zuhogott fel a jókedv a társaságból.

 

Zoltán nagy vörös nevetéssel mondta:

 

-Hat év óta ismerem Pistát. Még ennyi értelmes mondatot egyvégben nem hallottam tőle.

 

A jég meg volt törve. Most már egyik huncutság a másikat követte. A Mák utca egyetlen házából két farkaskutya ugatott a kirándulókra. Molnár Pista és Zoltán négykézlábra vetették magukat, és olyan meggyőzően ugattak vissza, hogy a két leversenyzett kutya elhűlve fordult egymással szembe: - Te, nem is bolondság az, amit ezek ugatnak – morogta az egyik. - És tiszta irodalmi nyelven ugatnak – dünnyögte a másik, és végignyalta nyelvét a száján. A Tövis utcában Zoltán, aki most már megint a régi sugárzású Konkoly Zoltán volt, beletemetkezett egy szalmakazalba. Mikor kihúzták onnan, abszoloni sörénye, szakálla, bajusza tele volt szalmatörekkel. Az utcán ácsorgó gyermekek visítva futottak szét tőle.

 

A Tövis utcából kiértek az Eszter utcába, faltalan mezőutca. Már előttük magaslott a Vérhalom, tetején a Gajdos József kisvendéglőjével. Ez a Vörösmarty-eposzt zúgó név nagyon illik ehhez a dombhoz. Ott áll a roppant horizont közepén. Oldalairól nagy napos mezők szélesednek tova, melyeken mintha nehéz vértezetű hexameterek robognának. Látszik ide az egész város, és komoly félkörben a budai hegyek. Katica és Mózes egy vasárnapon nagy csavargásukban idetévedtek. És amint látták ezt a horizontot és az itt mulató népet: elhatározták, hogy itten és vasárnap fogják megtartani eljegyzésüket. Hogy boldogságuk ezzel a nagy mellű tágassággal bővüljön, és egyesülésükben benne legyen ez a sok nevető arc. Hogy azután bármikor látnak ilyen arcot, mondhassák: - Ez is a mi hervadhatatlan csókunk része.

 

És tényleg: a kocsma körül s messze elfolyva a domb elnyúlt lábainál, mindenütt nyüzsgött a vasárnap. A füves réteken s a kis erdőcske szélén munkáscsaládok százai szívták magukat az élet napos kebelére, hogy a hetedik nap irgalma megfizesse a hat könyörtelen napot. És az élet jó volt a hozzá menekült nagy gyermekekhez. Friss pázsittal, szétölelkező fákkal, nagy áldású éggel ringatta feléjük: érdemes élni, érdemes küzdeni, érdemes szenvedni. Jó a kenyér, jó a csók, jó az élet zöld húsa: a világ.

 

Néhol már, kisebb-nagyobb csoportokban letáborozva, ettek. A majszoló zsíros szájakon kacagott a nap. Aztán megszámlálhatatlan csoportban játékokat játszottak, egyszerűt, gyermekit, de amelyek az élet és a csók hosszú rezdületét vitték a testbe. Egy helyen fiatal lányok és fiúk váltogatott köre forgott, és énekelte:

 

 

Elvesztettem kiskendőmet, fáj a szívem érte.

Megtalálta egy kisleány, csókot kíván érte.

Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni,

Szabad az én szeretőmnek egypár csókot adni.

 

 

És akkor mindenik fiú megcsókolta a párját. Aztán a forgás és az ének újból kezdődött új csók felé. Ez volt az egész. Egyszerű és mély, mint az élet.

 

A társaság vidám kíváncsisággal evezett szét a vasárnapozó tömegben. Amint az öröm báránykái mind többszörös odasúrlódásban melegítették lelkükhöz puha gyapjukat: Bálintba már átlobbant a tömeg. Szemei lakodalmi sátrává tágultak minden örömnek, minden színnek és mozduló formának. Nézte ezt a tömeget, s nagy eltéresedéssel látta maga elé nyílni a jövő útját. Hogy tud játszani ez a munkás nép, még az idősebbje is! Hogy tud odagazdagodni az apró örömöknek, milyen fiatal és dús az élete. Mennyi nedv, mennyi sugár fut össze szövődő sudarában. És milyen tisztán és természetesen közvetlen a nők viszonya a férfiakhoz, még erősebb tréfájuk is milyen egészséges és földből fakadó. Semmi lelki önfertőzés, beteg agyvelősködés, sápadt ténfergés. És most már egész világosan látta, hogy a mai középosztály csak beteg átmenet a régi világ természetes egységéből, az úregységből az új világ természetes egységébe: a munkásegységbe. És a kacagó, lakomázó, játszó tömegben, mint egy vajúdó anyában, érezte vonaglani a jövő roppant csecsemőjét.

 

Egy helyen, barna csoportba állva, férfiak énekeltek. A körül tolongó lányok és gyermekek ezüsttel futtatták be a férfiak sötét hangját. Az éneklő munkások meglátták Bálintot. Szemeikben az a sajátos fény lobogott fel, mint amikor kibontott zászlót lát valaki, mely tűzhelyért, gyermekért, egybeölelő gondolatért állta a vér záporát. Az ének letört ajkukról. Néma meghajlással szélesítettek utat a művész elé. Akinek kalap volt a fején, levette. Hangtalan, önként felnyíló tisztelet volt ez, a tömeg mély rátalálása a szimbólumemberre. A szélen álló fiatal lányok és gyermekek ajakán halkan, mint védő titok, forrón, mint új hit szava, lobogott tovább: - Boór Bálint, Boór Bálint! - Katica kiszélesedő szemekkel nézte a művész arcát. Némán, de végtelenbe nyíló jó mosolygással fogadta a munkások üdvözletét. És ez az arc, mely oly kegyetlenül tudott cinikus lenni, most megsápadt, s minden visszatartó ereje dacára meghatott volt. Van hát pillanat, mely neki is fizet.

 

Felértek a vendéglőhöz, a domb csúcsára. Itt is minden asztal körül volt ülve, a tehetősebb étvágyak itt mulattak. De az udvar városra néző sarkán, egy kis nyitott filagóriában, ahonnan legmesszebbre ölelő volt a kilátás, külön terített asztal várt az eljegyzésre. A vendéglősné egy nagy mezei virágcsokrot is figyelmeskedett az asztal közepére. Ma Katica és Mózes ültek az asztalfőre. Mátray és Bálint az asztal két oldalán, Zoltán és Molnár Pista az asztal végén kaptak helyet. Molnár Pista közvetlenül Bálint mellett. Mielőtt ételhez nyúltak volna, Mátray elővette a két gyűrűt. Csendes megindulással mondta:

 

-Itt vannak a gyűrűk. Húzzátok fel egymás kezére, kössétek meg egymást. Legyetek boldogok.

 

A fiatalok felhúzták a gyűrűket. Megcsókolták egymást, és Mátray homlokon csókolta őket. Bálint mosolygott:

 

-Én hozomra adom az eljegyzési ajándékomat. Az első gyermeknek én leszek a keresztapja, és megmintázom.

 

Katica a legnagyobb ártatlansággal fohászkodott fel:

 

-De kár, hogy nincs meg az a gyermek, ugye, nagybácsi?

 

Kacagtak. Az első áldomásivásnál Molnár Pista, mintha egy felajánlott koronát taszítana el magától, lefelé fordította poharát:

 

-Nem iszom! - mondta cézári eltökéléssel. - Ez az én eljegyzési ajándékom.

 

-Pista, ha ikreket szülnél, nem csodálnálak jobban – döfött feléje Zoltán.

 

-Mester, nem akar megházasodni sohasem? - kérdezte Katica.

 

-De igen, szivikém. Már csinálják a nászágyam a sümegi temetőben. Csak a menyasszony még kelleti magát.

 

A Katica arcára nagy árnyék esett. Úgy nézte a művészt, mintha egy gyermeket ütnének a szemei előtt. Aztán egyszerre csak felkiáltott:

 

-Lássa, mester, maga is csak egy tévelygő gyermeke Istennek!

 

Ez a felkiáltás ezekről a gyermekajkakról olyan furcsa volt, hogy mindnyájukból nevetés zökkent ki. Katica nem jött zavarba:

 

-Igen, mert maga is a halált akarja. Pedig az élet az Isten akarata. Az élet mindig szebb, csak nem akarják meglátni.

 

A tábornok elrévedezve mondta:

 

-Sok van ebben a kislányban a Mátray-fajból. Ilyen volt az apja: a boldogult öcsém is. Ő is mindig arról beszélt, hogy csak a lényeget kell nézni, s még a kabátját sem tudta begombolni. De itt az én életem is. Én csendes kis fűszeresnek születtem. Mindig az volt az álmom: egy csendes utcasarkon, sokféle jó szagú dolgot árulgatni. Öregasszony ráncos tenyerébe ötre sót, tízre rizskását adni. Kislánykák, gyermekek apró kezeit, mint kis madárcsőröket, cukorkával, medvemézzel tömni. Aztán egy kis kertben virágokat ültetni, öntözgetni. És addig szagoltam a nem levő fűszereimet, amíg tábornok lett belőlem. És most minden kirakatban marciálisnak kell lennem, hogyha meg is szakadok belé. És ha ma-holnap meghalok, úgy megyek a föld alá, hogy egy percig sem éltem azt a valómat, ami igazán vagyok. Igaz, hogy így lődözni fognak a síromnál.

 

Molnár Pista faragott egyet a keserű költőnek címzett szobrán:

 

-Az élet a tisztelt végok furfangos szadizmusa. Minden születési bizonyítvány utalvány egy pisztolyra, mellyel az ember agyonlője magát. A halál Isten egyetlen mentsége.

 

Bálint csendesen jegyezte meg:

 

-Egy pici igaz van abban, amit mondasz, ha túl sok tintába is mártod. Talán minden emberi jóságunk a haláltól van.

 

Mózes különös rezzenéssel hallgatta ezeket a szavakat. Aztán majdnem síró ijedtséggel szisszent fel:

 

-Mindenki halálról beszél az én eljegyzésemen.

 

-Éljen, éljen Mózes és a jobbik fele! Ma kirúgjuk a ház oldalát! - kiáltotta Zoltán.

 

Összekoccintottak. Az udvaron egy öttagú cigánybanda játszott. Bár fáradozásuk inkább sértő szándék volt, mint zene. De a vasárnapi közönségnek azért ez is vidám csuhaj, könnyítő sírás, felfakadt csók: megnövesztő élet volt. A vendégség fiatalja már egymásba karolt, és táncolni kezdtek. Zoltán elvette a prímástól a hegedűt, odament a jegyesek mögé, elkezdte húzni. Nagy éljenzést kapott a közönségtől, s a tánc általános lett. Mátray Molnár Pistával tárgyalt valamit, Katica pedig odahajolva Bálinthoz, lobogó arccal magyarázgatott. Mózes halkan kérte:

 

-Jöjjön, Katica, táncoljunk egyet.

 

A lány nem hallotta. Tovább beszélt a művésznek. Mózes megint kérlelte:

 

-Katica, jöjjön táncolni.

 

A lánynak most sem volt füle számára. Mózes gyermek-szomorúan fakadt ki:

 

-Katica, maga el is felejtette, hogy én is vagyok.

 

A lány felrezzent. Nagy engeszteléssel simította kezét a Mózes arcához. Felkeltek, táncoltak. Mózesen látszott, hogy ereiben a tánc ősi bora folyik, és hogy a ritmus benne volt az őt fogantató csókban. De Katica ügyetlenül, jobbra-balra hibázva, nagyon tanítónősen rakta a lábait. Mózes egypár nehéz perc után elcsüggedett:

 

-Mégis inkább üljünk le beszélgetni.

 

-Jaj, de jó! Úgy nem állhatom a táncot. Különben is, ki tudja, mikor fogok még Boór Bálint mellett ülni? - örvendezett a lány.

 

Molnár Pista felugrott, felkért egy csinos polgárleányt. Eszeveszetten keringett be a forró kavargásba. Az elítélt fiú táncában is volt valami halálba rohanás, valami lázas önpusztítás. Nagy sötét szemei, mint temetői fáklyák égtek, homloka terítői fehér volt. Szinte látszott, hogy ez a lány neki most a megtagadott üveg, a megnyargaló mámor, mellyel kilázasítja magán a halál felé zuhanás kéjét.

 

Zoltánnak már majdnem leszakadt a keze. De úgy üvöltötték a hogy voltot a táncoló párok, olyan mámor jött a feléje fényesedő szemekből, hogy újból és újból, szilajabban és szilajabban húzta. Nagy lombos feje olyan volt, mint egy szélben rázott fa, vörös arcáról omlott az izzadtság. Végre mégis le kellett tennie a hegedűt. Hosszabb szünet halkult az udvarra.

 

A társaság összehajolt. Most már nyugodtabban folyt a társalgás. Mindeniküknek volt szavakba dugni való szíve, felpáráztak, mint átmelegedett földek. Bálint hosszasan nézte a felduzzadó város roppant valóságát. Egyszer csak kifakadt belőle:

 

-Szép ez a város. A sok őrület, gonoszság és butaság közt, melyek egy idő óta szétjárnak az országban, talán a legkiáltóbb az a tervszerű, rendszeres szidalmazás, melyet csirkefogó prófétáink rádobálnak Budapestre. Igaz, én mutattam rá először, hogy milyen fájdalmasan idegen ez a város a magyar paraszttal, a magyar géniusszal, a magyar lélek sajátos arcával szemben. De ez más dolog. Ez voltaképpen nem a főváros bűne. Csak egy kórtünete annak az egyetemes nyavalyának, mely az idegen dinasztia s idegen érdekű uralkodó osztályok történelemcsinálása volt. De nézzétek ezt a várost. Lehet-e szebb műhelye az emberi munkának, szebb ígérete az emberi jövőnek? Valami szimbolikus összefogás van ebben a városban. Amint síkságok, hegyek s az óriási folyó idesietnek, hogy itt egy nagy emberi otthont adjanak össze, mintha erős karok nyúlnának egymás felé: fogjatok össze, legyen béke, munka és jóság a világ. Olyan ezerarcú ez a város, és megtalálhatja itt minden lélek a maga testhezálló otthonát. Ezer titkos bújással valótlan és szép, mint az álom, erős és valóságos, mint a gyár. Hiába vonítanak Herman tata keresztényei: ez a nagy csatatér, ahol a magyarság élet-halál kérdése eldűl. Azért is fenekedik annyi étvágy körötte. Pedig ha kiszorítanak e város küszöbén kívül, rögtön temetővé zuhanunk. A magyar honfoglalás nem volt meg. Árpád hódítói csak ezeréves Kaliforniát teremtettek az országból, ahol a magyarság kizsákmányolt kincse, igásbarma és védő gladiátora volt a történelem idegen kalandorainak. A magyar honfoglalás itt Budapesten fog eldűlni. Ha el tudjuk érni, hogy a mi gondolatunk legyen formáló ereje, a mi munkánk élő lüktetése, a mi fajtánk eleven húsa Budapestnek: megnyertük a kétségbeesett csatát. És nézzétek, milyen jó, milyen szelíd kacagású ez a nép, Budapest népe. Hányféle faj öntötte ide ezt a tömeget, s e sok fakadású élet öröme most mégis a magyar nyelvben, a magyar dal ritmusában kap formát. Ez a nép Európa legemberibb városi népe, nem volt soha tigris, még a történelmi hisztéria pillanatában sem. Mit lehetne alkotni ezzel a néppel a magyar gondolat egységében! Csak, csak...

 

Elhallgatott. Keserűn legyintett a levegőbe. Mindnyájan előrehajoltak, minden lélek bemártódott e kiomló hatalmas élet árjába, mint szomjas lombok az elfutó folyóba. Hogy hangja elállt, majdnem hátrakapták fejüket, mintha feszült húrt vágtak volna el előttük. Bálint odakoccintotta poharát. Katica a megkezdett kinyilatkozás gyönyörűségével kérte:

 

-Beszéljen tovább, mester, beszéljen!

 

Bálint most már kötekedett:

 

 

Timafalvi szegelet,

Feltúrták a bivalok.

 

 

-Na nem így, úgy, ahogy az előbb beszélt, a lelkéből – könyörgött a leány.

 

-A lelkemből? Hát van nekem lelkem? - Aztán, mintha észrevette volna, hogy a rossz Boór Bálint szabadult elő, tréfás panaszkodással modta: - Hiszen ez a szép vers volt a lelkem minden bútorzata.

 

Molnár Pista nála szokatlan, nyugodt komolysággal szólt:

 

-Én elnéztem a mestert, amint előrehajolva beszélt. Ez volt Boór Bálint, az igazi, Boór Bálint sub specie aeternitatis.²⁷ Boór Bálint, az emberi evangéliummá fakadó magyar ige. Így állítanám a szobrát az Országház elé.

 

-Nem, nem! Bálint bátyámnak álló szobor kell, előrelépő lábbal, ütésre emelt öklökkel, az örök Toldi Miklós legfelsőbb megvalósulása. És a szobornak ott kell állania Budapest valamelyik kapujában – mondta Mózes.

 

Konkolynak is volt véleménye:

 

-Én a Kálvin tér közepén emelnék szobrot a mesternek. Egy roppant sziklatömegből híva elő alakját. Hogy együtt mutassa az erőt és a gondolatot, az ösztönt és a formát.

 

Katica nem vette le szemeit a művész arcáról. Elhomályosodó szemmel kérdezte:

 

-És a mester hogy képzelné el a saját szobrát? A mester kétszeresen is a legilletékesebb a dologban.

 

Bálint ki akart térni a kérdés elől:

 

-Kis furfangos, így akar kibújni a dolog alól, de nem menekül. Hogyan képzeli maga? Ha már mindenáron szobrot akarnak nekem emelni az eljegyzésükön.

 

-Oh, én arra való vagyok, hogy higgyem a krédót, nem hogy én csináljam – duzzogott szemrehányón Katica.

 

Bálint mosolygott. Mutatni akarta, hogy csak játszik a többi kedvéért. De nagy messzeség tágult a szemeibe:

 

-Hát jól van, gyermek, vállalom a megrendelést. Szobrot emelek Boór úrnak. Hát én például nem szeretném, ha nekem itt is, ott is szobrot emelnének az országban, minden rendezett tanácsú város valamelyik utcasarkán. Utóvégre a magukat három lábra rögtönző kutyák támaszkodjanak máshoz, ne hozzám. Nekem egyetlenegy emlékem legyen: egyetlenegy szobrom a Gellérthegy keleti szikláin, Budapest élete fölött. Ott álljak, mint örök pásztora egy örök szerelemnek. Onnan szálljon végtelen hívásom az elszéledő nyáj árvái felé. És ne legyen az országban olyan gyermek, akit legalább egyszer fel nem hoztak hozzám. Ott értse meg, mit jelentettem én ennek az árva fajnak. Mert akkor látni fogja elrendelt útját. Legyen május elseje az én napom, az én búcsúm, akkor jöjjenek hozzám az élet szomjazói. Hogy dermedt kezem mégis áradó élettel mutassa Budapest roppant műhelyét: „Gyertek dolgozni, gyertek összefogni, gyertek teremni.” Hogy a magyarság járjon az emberi barázda elején, a magyarság jelentse a legemberibb szabadságot, a legméltányosabb jogot, a legtöbb életet adó tudást.

 

Akaratlanul belekomolyodott a beszédbe. Szavai széles szárnyakkal verték a lelkeket. Észrevette magát, s tréfásan kiáltotta önmagára a közismert adoma szavait:

 

-Szállsz le, Móric, arról a szoborról!

 

Egy percig hallgattak. Mintha tűnő suhanások lettek volna a levegőben. Aztán Mátray révedezett:

 

-Én is elengedném a síremlékemről a csákót, a kardot és az ágyút. Egy kinyújtott gyermektenyeret szeretnék rajta, melybe egy rücskös jó öreg kéz két krajcárra sárga cukrot tesz.

 

Édesen nevettek. Katicának is volt sírra való kívánsága:

 

-Nekem elég lesz, ha fű nő a síromon. De szeretném, ha nádas szélén állana. Úgy szeretem elhallgatni a békák énekét. Olyan hosszú tűnődés van a hangjukban.

 

-Kvak, kvak, kurutty, kurutty! - mókázott Zoltán.

 

A Mózes szemei megint felpanaszoltak:

 

-Már megint temetőben vagyunk!

 

-Megyek, elmuzsikálom a halált – ugrott fel Zoltán. A zene és tánc újból megkezdődött.

 

Szürkülni kezdett. Itt is, ott is társaságok szeszpetelődtek, s külön nótával indultak hazafelé. Mindenfelé nevek szálltak a levegőbe édes hívással: - Ilonka, Ilonka! - Pista, hol vagy? - Mariska, szedd a lábadat! - A hangok hosszú rezgéssel szőtték át a tavaszi estét. Egy helyen, a kis erdőcske szélén egy társaság tüzet rakott. Hervadt füstje ideszállt, s szelíd melankólia lett a lelkekben. A lángot pedig körülállták, énekelni kezdték:

 

 

Éj van, csend és nyugalomnak éje.

 

 

A nóta nagy, sötétkék harangvirága belenyílt a leszálló estébe. A tánc megszűnt. Most már szomorkodnivalót húzott Zoltán a cigányok kíséretével. Messzi zokogással hívta elő a Bálint kedves nótáját:

 

 

Ki tanyája ez a nyárfás?

 

 

Mind többen mozdultak hazafelé. Az este megsűrűsödött. A szomszéd asztal mellett egy bölcsőben felébredt a gyermek, és sírta éhségét. Éktelen búbánattá muzsikálta a gömbölyű világot. Anyja, egy fiatal gyermekszemű

nő, felvette. Kibontotta pelenkájából, hogy kis tagjai szabadon rugdalózhassanak. Aztán odabontotta neki mellét. A gyermek szívta, falta az anyai emlőt, hogy egy emberi fájdalommal több duzzadjon be a világba.

 

Már éjszakává komolyodott a világ. A távolban egymásután nyitotta fel szemeit az óriási város. Nagy komor lángok, dühösek és bozontosak, apró kis fénybimbók, mosolygók vagy panaszosak, és széles sátrú lángernyők véreztek fel a sötétbe. Áhítat és jóság állt az ég elsápadó boltjai alatt. Az öreg Mátray, akit a szokatlan bor megelevenített, lefojtott hangon emlékezett:

 

-Nem a zimankó, nem a hó, a szél, a fagy volt a legnehezebb a háborúban. Hanem az ilyen esték. Amikor mindenkinek a szájára visszajöttek a régi csókok, amikor mindenki ölelésre, jóságra, családra nyílott: akkor tartani őket percre készen a gyilkolásra. Mikor az ember maga is azt vezényelné: „Csókolj, ölelj, szeress, vess új magot az emberbarázdába!” És azt kell üvölteni: ölj, lőj, mérgezz, vágj, harapj, tégy nyomorékká, csinálj árvákat, özvegyeket, tedd temetővé a szántóföldet és hullává a szántóvetőt! Őrültség, gazság, halálos tébolyodás!

 

-De azért hőssé lett a tábornok úr – mondta Zoltán, aki már visszaült a társasághoz.

 

Az öregúr kilökte mellét, mint egy felajánlt bizonyságot:

 

-Én azért lettem hős, mert nagyon szerettem.

 

Mózes közelebb húzódott Katicához. Hallgatott. Lelke belemélyült a mélyülő éjszakába, az elfeküdött évekbe. Életének minden íze visszajött szájába. Olyan halálosan keserű és olyan végtelenül édes volt, és mégis félt valamitől, boldog volt, és mégsem tudta hinni. Lefogott, forró hangon kérdezte Katicától:

 

-Katica, igazán szeret?

 

A lány egész hangosan, majdnem szórakozottan felelte:

 

-Csacsi, hogy kérdezhet ilyent? Én mindig szerettem magát, ugye, bácsika?

 

Mózes köré valami alaktalan nagy szomorúság ködlött. A régi menekülő szó felnyílt lelkébe, mint sötét zugban felejtett világ: - Anyám, édesanyám!

 

Már alig volt vendég a kocsmában. Az erdőcske szélén még lobogott a láng. A körül ülők homályalakjai iderajzolódtak. Még szállt az ének belőlük:

 

 

Maradt itthon kettő-három nyomorult,

Rátok, lányok még az ég is beborult.

 

 

-Talán már mi is mennénk haza – szólt Mátray.

 

Készülődni kezdtek. Akkor vették észre, hogy Molnár Pista már rég eltűnt. Zoltán felugrott, hogy felhajkurássza, de Bálint magára vállalta a dolgot.

 

Szétjárt az udvaron, de sehol sem találta a fiatalembert. Gajdosné aztán megkérdezte, kit keres:

 

-Olyan lógós fürtű, sötét szemű volt?

 

-Az, az – felelte Bálint.

 

Gajdosné nevetett:

 

-Az két liter bort kért, és odament vele a kertbe, ahul ni.

 

Bálint bement a kertbe. A kert füves lejtőjén, egy bokor mellett feküdt Molnár Pista. Az egyik üveg már üresen hevert lábainál. A másikat most szívta halálos hosszú hozzátapadással.

 

Bálint lehajolt, megérintette a boldogtalant:

 

-Fiam, hát csak ennyire tudtál erős lenni?

 

A fiatalember odahajította a kiürült üveget egy fatuskóhoz, hogy az visítva repült darabokra. Aztán sötét fejét részeg, öklendező zokogással fúrta a földbe:

 

-Meghalni! Oh, meghalni, meghalni!

 

 

 

26. Dicsőség Magyarországnak, téged dicsérünk! (lat.)

27. Az örökkévalóság jegyében. (lat.)