Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Harmadik könyv:

BACZÓ MÓZES BOLDOGSÁGA

 

3.

 

 

 

Baczó Mózes lassított élvezettel harapdosta a reggelivé kinevezett kiflit, s minden harapással nyelt egyet a napfényből. Mert a februáriusi napból folyt a meleg szánakozás a szegény embereknek. Közben-közben ránézett a henteskirakat zsíros-húsos elérhetetlenségeire, és nagyon táplálónak érezte a kiflit.

 

Ott állt az Üllői úton, közel a lakásukhoz, egy hentesüzlet kirakata előtt. Tudattalanul, akaratlanul állt meg ott. A sok legszükségesebbtől is megszűrt életnek jólesett, ha legalább a szemek legelik az anyag gazdag duzzadásait. Mert már hosszú hónapok óta meztelen volt az élet marka a szegény fiú számára. Az után az éjszaka után, hogy olyan dőre gyermekül eltékozolta az édesanyja millióját: nem mert, nem volt ereje hazamenni az édesanyai szemek elé. Itt ténfergett az egész nyáron a fővárosban, adogatta el fehérneműjét, ruháit. Kezdett beletörni a csúfságaiba, a piszkos gallérba, a kibuggyant ujjú cipőbe: a nyomorúság lassú züllésébe. Az új tanévre be sem iratkozott az egyetemre, s ha a Zoltán testvéri ereje nem lett volna, talán már régen elpusztul ez a csak ölelésben erős lélek, mely rögtön gyámoltalanná gyengült, ha dédelgetés nem fáslizta körül. Végre, körülbelül egy hónappal ezelőtt, a nyomorúság végső agóniájában állást kapott a Nemzeti Zászló szerkesztőségében. Nehéz kenyér volt ez számára. De a nyomorúság hozzájuhászította a tűréshez.

 

Még délelőtt fél tizenegy óra sem múlt; a szerkesztőség egészen közel volt, s csak tizenegykor kezdődtek a hivatalos órák. Olyan jó volt itt állni, a februáriusi nap korai kegyelmében, nem gondolkodni, nem fájni, nem tenni semmit: hagyni hullani magát, mint egy bágyadt vízesést az idő puha jóságában. - Ha holnap előleget kapok, veszek egy kiló füstölt kolbászt. - Ebben a mondatban nyílt szirmokba a napba felszívódó lelke. Ez a mondat volt most egész lelke.

 

Két veréb nagy viháncolással csapott át a napos levegőn. Leszálltak a lábához. Nagy marakodással kapdosták el a kiflijéből lehullt pár morzsát. A kifli egyik csücske még ott volt a kezében. Nézte a madarakat, és nézte a kiflivéget. Mintegy mérlegelte, mi fogja jobban növeszteni életét: ha lenyeli, vagy odamorzsálja a verebeknek. Mégis az utóbbira határozta el magát. A verebek boldog szökdécseléssel torkoskodták fel a hulló mannát, és bölcs megértéssel csiripelték: - Lám, mégis van értelme, hogy ember van a világon.

 

-Maga egyetemi hallgató?

 

Egy húsz-huszonkét éves fiatal lány kérdezte ezt tőle valami olyan hirtelen bizalmassággal, amilyen csak gyermekből vagy együgyű lélekből szokott kizökkenni. Úrileány volt. Ruhája szövetén, elkészítése módján látszott, hogy az előkelő társasághoz tartozik. De az is, hogy ezt a ruhát nagy gondossággal tartják meg ilyennek, mert helyébe újat nem lehet venni. Haja sárgásszőke volt. Szemei örök csodálkozásra nyitottak, egész világoskék, néha majdnem szürkévé színtelenülők. A kissé eltátott széles szájon sajátságos, ártatlan mosolygás. Az egész arcon, mely nem volt szép, de csúnya sem, valami szőke elbámulás, valami lefegyverzően gyermeki, majdnem a szent együgyűség derűje volt. Baczó, amint a valósághoz zökkent erre a kérdésre, érezte, hogy ez az arc többször elment a szeme könyöke mellett. Megrázta fejét, mint aki hirtelen zavarba jött, s úgy hebegte:

 

-Igen.

 

Ez ugyan egy kissé már anakronizmus volt részéről, de nem volt fontos. A lány a legtermészetesebben mondta:

 

-Akkor fogja ezt a pénzt, és vegyen tíz deka zsírt nekem itt a hentesnél. Tudja, én Mátray tábornok unokahúga vagyok, a boltban most sokan vannak, nem akarom, hogy lássák, hogy egy tábornok a húgával csak így tengeti magát. Maga diák, magához éppen talál. Különben én látásból rég ismerem magukat. A szomszédjukban lakunk, a negyedik emeleten.

 

Mózes meglehetős álomkórosan ment be a zsírért. Benn a hús, a szalonna, a zsír erős illata egy kissé meg is szédítette, és sápadtabb volt, mikor kijött. A lány kifakadó, minden keserűség vagy gúny nélküli, egészen gyermeknevetéssel nevetett, amint átvette a zsírt:

 

-Lássa, milyen gyáva vagyok, pedig vöröskatona is voltam.

 

Mózes tótágast állott a szemeiben. A lány megint nevetett.

 

-Nem hallott róla? Én vagyok a Mátray Katica, tanárnő vagyok a Retek utcai polgári fiúiskolában. Tudja, sokkal jobb a fiúkkal vesződni, mint a lányokkal. Mert egy kicsit szerelmesek az emberbe, és ez segít a tanításban. Mikor kiütött a kommün, megvallom, engem is lelkesített az eszme. Beállottam vörös katonának a nagybácsi tudta nélkül. Pedig akkor még a ferencvárosi kongregáció tagja voltam. De én akkor nem láttam semmi ellentétet az igazi kereszténység és az új forradalom közt. Hanem aztán csak elbocsátottak. Mert mikor a puskával kellett bánni, majd kiszúrtam az egész század szemit, és lelőttem az egyik főhadnagy farkaskutyáját. Szegénykét úgy sajnáltam. A kommün után igazolóbizottság elé is állítottak az iskolában. De nagyon jók voltak hozzám. Az egész iskola, az igazgató és a tanári kar úgy kacagtak, hogy a könnyük csurgott. Nem is lett semmi bajom. Nagybácsi csak vállat vont, s azt mondta, bolond vagyok. Pedig ugye, nem voltam bolond? Ha ráér, látogasson meg minket, nagybácsi örülni fog. Úgyis nagyon egyedül élünk. Köszönöm a zsírt.

 

Egy lélegzetre és olyan felhőtlen bizalmassággal mondta el mindezt, mintha évek óta ismerték volna egymást. Már tovalebbent, de visszafordult:

 

-Jaj igaz, ha eljön, mondja a nagybácsinak, hogy pompás egészségben van és egészen fiatalos. Ez örömet fog neki okozni.

 

Megint lépett vagy kettőt, megint visszacsilingelt a fejével:

 

-De jó lesz, ha előbb jól beuzsonnázik. Mert tudja, nálunk nem terem fű.

 

Mózes látásból ismerte a tábornokot, tudta sorsát, és azt is, hogy a szomszédban lakik. És most már arra is emlékezett, hogy ő sokszor látta ezt a gyermek derűs arcot az Üllői úton. Már vissza tudta azt is látni, hogy többször lejtett el szürkület idején kisebb-nagyobb pakkokkal mellette. Nevetés nyílt ki benne, nem rosszakaratú, nem gúnyos. - Furcsán taníthatja ez a tanítványait – mondta magában.

 

Megindult a szerkesztőségbe. A Nemzeti Zászló, mely reggeli napilap volt, összefogva a Turul szépirodalmi folyóirattal, a Kinizsi utcában bérelt ki magának egy idomtalan nagy házat. Maga a Kinizsi utca is szürke, szegény szagú utca. A szerkesztőség épülete ólomszínű, mindig szomorú, mindig árnyékos, izzadságbűzű kaszárnya volt. - Kimegyek Dél-Amerikába református hittérítőnek. - Ebbe a mondatba nyílt a Mózes élete, mikor áthaladt a kapun, hogy legyen vigasztalása, és megkönnyebüljön a lélegzete.

 

A szerkesztőség egymásba unatkozó szobáiban még csak Glodariu szerkesztő, Fehérvári Horváth Júlia, Brozicsevics-Benedek Zsolt és egy hervadt gépírókisasszony voltak fenn. Glodariu szerkesztő azért jött minden reggel másfél órával hamarabb, korábban még a szolgáknál is, hogy az ellene szövődő terveket szemmel tartsa és meghiúsítsa. Mert Glodariu ellen mindig aknát ásott az egész szerkesztőség, hogy kirepítsék állásából. De azért is jött korán, hogy azt, akire éppen akkor nehéz szívvel volt, kiáskálhassa a laptól. Mert Glodariu szerkesztő mindig ki akart áskálni valakit. Horváth Júlia, akinek hontalan termékenysége végre itt tintához jutott, jókor jött azért, hogy súlyosan hajadoni éjszakáit megrövidítse, s többet leheljen be a férfiszagú levegőből. De azért is, hogy a korábban és magánosan jövő újságírókat megpróbálja erőszakos gondolatra bírni. De ezekből, mihelyt Júliát meglátták, kiveszett minden materializmus, és hallatlanul félénkek lettek. Meg aztán azért is korán jött, hogy írjon, minél többet, minél szenvedélyesebben, hogy áporodottra felzsúfolt hajadonságát a műfajok csatornáin zúgassa le. Benedek Zsolt, akinek igazi neve Brozicsevics Szvetozár volt, korán jött, hogy lehetőleg megtudjon valakiről valami rosszat, valami magánéleti piszkot vagy egyéni vereséget. Mert ő mindig leleplezett, kegyelemdöfést adott, elfűrészelt. Különben adta az ősmagyart, eredeti nevét és szüleit letagadta, s állandóan azzal foglalkozott, hogy másoknak a származásában piszkált.

 

Glodariu szerkesztői fontoskodással mondta:

 

-Baczó úr, írjon kritikát a Zbiskó Albin darabjáról, az Attila édesapánkról és a Kosztolányi Dezső legújabb verskötetéről. A Zbiskó művéről ki fogja emelni, hogy az ős magyar lélek egyik leghatalmasabb megnyilatkozása, és a modern magyar drámának König és Plachota után legizmosabb tehetsége. Meg fogja azt is írni, hogy a Hunnia klub díszvacsorát fog adni tiszteletére. A Kosztolányi könyvét húzza le úgy, ahogy csak tudja. Különösen emelje ki, hogy a nyugati dekadencia erkölcsi posványában fetreng, és a zsidó atmoszféra miazmáit hordja magában.

 

Mózes elsápadt, mert nagyon szerette a Kis gyermek panaszainak költőjét. Ezt a gyermeknek maradt és mégis a nagyváros messzi kultúrájával fáradt és bonyolult lelket. Aki sajátságos gyermek-öreg szemeivel a mindennapi dolgokat, a napok egyszerű, múló történéseit tudta az életdöbbenet új mitológiájává látni. Már be is akarta jelenteni lázadását, amikor Brozicsevics közbedühödött:

 

-A Kosztolányi könyvét adjátok nekem. A Zbiskó drámája nem kell. Dicsérni nem dicsérem az atyaistent sem. Különösen nem azt a tarjagos²⁴ tótot, aki a huszadik században is korccal köti a gatyáját. Bizonyisten, azzal köti, a mosónéja mondta. Látszik, hogy parasztból lett. Hanem Kosztolányit, azt elfűrészelem. Úgy kivégzem, hogy sohasem támad fel belőle. Tudjátok, hogy otthon már rozsliszttel főznek. Vége van már a liberális lakomának.

 

A vékonydongájú ember-görény beteg, keskeny, sárgásbarna arcába mindegyre felszívódott a túltengő epe. Úgy vette át a verseskötetet, mintha egy madarat fojtana meg. Mózes leült asztalához, és belemerült a Zbiskó drámájába, ahol vágtató jambusok nagy fene hunságokat igyekeztek összezajongani. Glodariu újból kormányzott:

 

-Júlia, maga írjon egy részletes színes tudósítást a krisztinavárosi kongregáció ünnepéről. Emelje ki, hogy a kereszténység a magyarság fennmaradásának sine-qua-nonja. El ne felejtse szidni a zsidó mételyt.

 

Júlia túlbuzgott:

 

-Írhatok a székely ifjak János-hegyi ünnepéről is?

 

Glodariu, akinek fél szeme kancsal volt, s mindig azt a hatást tette, mintha be akarna bicegni a másik szemébe, fölényesen nézett le Júliára. Csúf sárga szakállát, sárgás bajuszát, sunyin harapó száját fényessé faggyaszta az öntudat:

 

-Azt már megírtam én. Figyeljenek csak: hogyan lehet valamit röviden és színesen beadni a közönségnek.

 

Felvett egy ívet az asztaláról. Fokozatosan melegedő, meghatott hangon olvasta:

 

-Ős pogány ünnep a János-hegyen. A mindenünnen kikergetett magyar ifjúság lélekemelő ünnepélyen áldozott e hó tizenkilencedikén a János-hegyen még kopasz fái közt az ős pogány Hadúrnak, az egyetlen igaz istennek, a bosszúállónak. Tegnap a tavasz felé figyelő fák közt ős Turán szele zúgott, s a bűnös és idegen város fölött a turul csattogtatta szárnyait. A műsor első pontja Plachota államtitkár volt. Mintha szumir őseinek áldozati lángja csapott volna fel e nagy szittya lelkében: lángoló szavakkal rajzolta elénk a turáni lélek óriási sajátságait. Fák, sziklák s az egek kiterjesztett kárpitjai rendültek meg attól a tomboló lelkesedéstől, mely csipkebokor beszédét követte. Utána, mintha a kirgiz puszták hajdani rettenete lobogott volna elénk. Feichtinger Károly fehér lóhátról buzdította összetartásra a turáni lelkeket. Beszéde végén indítványozta, hogy Turán nagy katonájának, Kémál pasának díszkardot küldjünk. Majd Glodariu Vazul, a Nemzeti Zászló közszeretetben álló ismert szerkesztője őspogány csácsogásaival keltett végtelen derültséget. Aztán Puchberger Frigyes, a keresztény világnézet ez óriása, lángoló szavakkal ostorozta azokat, akik a turáni lelket nyugati métellyel mérgezik, az alkoholista Adykat, a szadista Boór Bálintokat. És biztosította Németországot Turán rendíthetetlen kitartásáról az utolsó csepp vérig, az utolsó falat kenyérig. Aztán az áldozás magasztos jelenetei következtek, hol a hetumoger szent szokásai szerint áldoztak az ős istennek, Hadúrnak. Az ünnepélyről üdvözlő táviratot küldtek Hindenburgnak, Habina püspöknek, a kereszténység nagy fáklyahordójának és Lederer-Strommer hercegnek, az Árpádok utolsó karakán ivadékának. A közönség késő este, az ős zend induló hangjai mellett, melyet rovásírású kottákból a zseniális magyar lelkű muzsikus, Zulaviczky Fedor rekonstruált, áhítatos lélekkel s egy felejthetetlen lelki élmény emlékével távozott az ünnepélyről.

 

-Marha – mondta félhangon Brozicsevics.

 

Glodariu gratulációt fogadó mosolygással nézett körül. De csak a Júlia csókéhes szemei feszültek rá kellő esztétikai elpilledéssel. - Ezek mind ki akarnak túrni innen. Majd meglátjuk, ki dobja ki a másikat – mormogta magában, és nagy búsan beletehénkedett egy irredenta vers írásába.

 

A Nemzeti Zászló és Glodariu találkozásában éppen olyan ős, lényeg és forma szerinti elrendelés volt, mint a Rómeó és Júliáéban. A Nemzeti Zászló az ellenforradalom hivatalos nagydobja volt, mely az emberkloáka torz lelkeit dobolta fel mindennap az emberi igazság szomjazói ellen. Egyházi és világi hatalmasságok s Németország titkos pénze táplálta Gutenbergnek ezt a legvégső erkölcsi csődjét. Mert a régi érdekszövetségek védelme mellett feladata volt a magyar vért állandóan a német érdek rendelkezésére heccelni. Ordítóan irredenta volt, titkos ölelkezésben a megcsonkító Ausztriával. Bőgedelmesen keresztény és üvöltően turáni pogány volt egyszerre. Fő üzlete az antiszemitizmus volt, s mindennap eldörögte a zsidók ellen, hogy megmételyezték az ország erkölcseit. Maga pedig olyan eszközökkel és olyan hangon dolgozott, mely még a legöregebb sajtóbanditákat is fejcsóválásra mozgatta. A lap mögött titkos bizottság állott, melynek Puchberger és Feichtinger voltak a látható fejei. Mert voltak láthatatlan fejei is. De a szörnyű kloáka mozdítója, a bűzfecskendő irányítója, a nagy excrementumstratéga: Glodariu volt.

 

Ez az ember tipikus alakja volt a kor szomorú természetrajzának. A pálinkába hullott erdélyi román paraszt fia nyolcéves korában megszökött a hazai rúgásoktól. Egy vidéki szerzetesházban lett konyhainas, ahol a hulladékok mellett egy kis írást és olvasást is zsíroztak bele. Aztán tímármesterségre adták, de a munka kemény falat volt a lomha kamasz fogainak. Különben is nehéz agyvelejű, hályogos értelmű csenevész volt. De lappangott benne valami húsba etetett ravaszság, a csirkére vadászó görény ős testi okossága. És úgy tudott ministrálni, olyan Máriára néző képet vágott állandóan, hogy a barátok kivették a mesterség rabságából. Úgy-ahogy egypár évi iskolát akasztottak a nyakába, s kispapot faragtak belőle. De az öt sebre siránkozó arc alatt annyi aljas hajlandóságot: beteg torkosságot, lopási ösztönt és hazugságot fedeztek fel, hogy mégis távoznia kellett a rendházból. Innen kezdve egypár évig búvópatak lett a Glodariu élete: eltűnt. Egyszer aztán, pár évvel a világháború előtt, felbukkant Budapesten egy kis klerikális lapnál mint költő, vezércikkíró és a kereszténység keresztes vitéze. A forradalom alatt aztán el is ijedt Bécsbe, s mert ott kölcsönkéregetésekből élt, úgy maradt meg a magyarországi urak emlékezetében, mint a forradalom egyik mártírja. Ebből aztán nagy tőkét kovácsolt Glodariu. A kommün bukása után kiadta Szentelt Mártírok című könyvét, melyben megírta a forradalom áldozatainak szenvedéseit. Ez aztán kettős hasznot malacozott neki. Először is: a könyvben a saját életrajza foglalta el a legnagyobb helyet – bámulatos volt, hogy hányszor és hány helyen mentette meg, váltotta meg a hazát, a kereszténységet s más szent ügyet. Azután: hogy kellő helypénzért bárkit is felvett könyvébe, s e mártírsági belépődíjból a különben szegény ördög hatalmas összeget szedett össze. Az eddig legényéletet kószáló, már harmincöt éves férfi most már végleges honfoglalásra gondolt. Elvette Onisiorunak, az egyetemi tanárnak már a harminc éven túlra hervadt leányát, Gyöngyvért. Nagy koszorúzott ökrös, árvalányhajas-kalpagos, mozsárdurranásos turáni lakodalmat tartottak, mely Budapest minden utcagyerekének szétállította a bokáit. Már úgy ott volt a Glodariu szaga minden ellenforradalmi körben, hogy a Puchberger világnézeti szeme felfedezte benne a fogyhatlan bűzű elvgörényt. Így lett Glodariu az újonnan alapított Nemzeti Zászló zászlótartója. Ráadásul, hogy a lelkek az esztétikai legelőn is helyes irányba terelődjenek, az ellenforradalmi Fekete Kéz egy folyóiratot alapított Turul címen, melynek Borkuthy Eveline lett a főszerkesztője, s ahova Glodariu lerakogatta a verseit. A két lapnak közös helyisége volt a Kinizsi utcai szomorú házban. De Glodariut senki sem szerette a két szerkesztőségben. Mert minden pénzt magának habzsolt. A piszkos üzletekhez csak a saját tenyerét engedte. Az újságíróknak nyomorult fizetést adott, és azzal is rendesen adós maradt.

 

Közben teljesre gyűlt a szerkesztőség. A szürke, porszagú nagy szobák olyanok lettek, mint a romantikus drámák züllött lebuja, ahol a szanatóriumok szököttjei elkeveredtek az éjszaka véres kalandoraival. Irtózatos borgőz közepette már pennájával agyarkodott Militzer Keresztély, a ferencvárosi korcsmák házi zsenije, kinek az íróasztalához sokszor kondért kellett tenni, hogy legalább az asztalt kímélje meg öklendezéseitől. És aki, ha nem az éjszaka szörnyű zabálásait hányta vissza, a keresztény erkölcsi felfogást védte hasba rúgó mondataival. Mellette szőkéllett a sima kis Piacsek, egy felvidéki tót plébános megállandósult csókja. Ez a főpapokról és világi nagyurakról írogatott édesen kenegető riportokat. Ki is pénzelték már kétszer is Párizsba, és nagy jövőt ígérgettek neki. Féligre hunyt szemmel, nem látva senkit, nem hallva semmit, gépies mozdulatokkal megy az asztalához az öreg Glosz Károly, aki már huszonnyolc éve eteti vezércikkekkel a lelkeket. Már írja is a vezércikket a kiszabott témáról, de nem tudja: miről és mit ír. Így gépel ő behunyt lélekkel huszonnyolc év óta mindennap. És mégis százan és százan lehetnek, akik cikkére lelkesedésbe: nagy ölelésre vagy gyilkos gondolatra lódulnak. Ő nem tud semmiről semmit, nem érez semmit, nincs semmilyen véleménye, nem gyűlöl és nem szeret. Mert a nappal az ő életének halott fele. Csak éjjel él. Éjjel, mikor sovány tagjait élővé fűti a kártya láza, szemeiben fellobog a visszatért lélek, s a nappal összeizzadt filléreit az újságírók körének kártyaasztalához viszi. Ott a sajátságos lapok igézete előtt reménykedik, rajong, kétségbeesik, kegyetlen, szánakozik, imádkozik, átkoz. Nappal vak mozgású gép: ha más lapnál más eszmét szolgál, észre sem veszi. Talán nem fogja észrevenni, ha egyszer meghal. Talán már halott, s csak önmagának tovább mozgó kísértete.

 

Roppant könyvhalmaz előtt mélyed Dragomán Aurél. Ő a szerkesztőség kulturális nívója. A mindig mosolygó, már erősen kopaszodó kis örmény nemcsak nem bukott meg az érettségin, de egyetemet is végzett, de doktorátust is tett, de: egyetemi magántanári képesítése is van. Ő a Nemzeti Zászló tudományos tekintélye, és a Turul nehezebb rovatait is ő vezeti. Tud németül, franciául, sőt egyszer egy olyan könyv is volt a kezében, amelyről Glodariu megesküdött volna, hogy valóságos eredeti ősangol. Különben tudományos működése a lapnál abban merült ki, hogy apró hízelgő pletykákat írt az egyetemi tanárokról, akadémiai tagokról s más földi és égi tekintélyekről. És különösen abban, hogy minden névtelenül írt cikkében felhívta a közoktatásügyi minisztert, hogy Dragomán Aurélt, a külföldön is ismeretes fiatal tudóst juttassa már be valamelyik egyetemi tanszékbe, akármelyikbe. Nagy szellemi tekintély volt a kollegák közt, s neki még Brozicsevics is szokott „te marha” megszólítása helyett azt mondta: te Dragomán.

 

És a többi mind: kik a mai falat vagy talán egy új inggallér gondjai közt, unottan és elfordult lélekkel, vagy gonoszul és mániákusan, készítették a tömeg lelkét, elvét, gyűlöletét, rajongását, mind a bűn vagy a betegség megszállottai voltak. Langer Konrád, aki negyedik gimnazista korában kilopta a szomszéd tanuló zsebéből a tárcát, s ezért kicsapták az iskolából. Azután volt minden: pikoló pincér, csaposlegény, trén őrmester, katonatanács tagja, falusi direktóriumi elnök, gyári utazó, börzesíber. Már százszor érezte horzsolódni mellén a közeledő börtön rácsait. Szerencsére, mikor legnagyobb volt a veszély, egy korcsmai verekedésben, melyet a lapok világnézeti harcnak tülköltek, megpofozott egy zsidó korcsmárost. Ezért aztán a kereszténység nagyobbik bunkója, az ellenforradalom Bayardja lett, és síp, dob, zene mellett tették meg a Nemzeti Zászló munkatársává, ahol csupán zsidológiával foglalkozott. A vörös szeplős, nagyorrú, csúf tót képű Vratarics, akit egy gyilkosság tett a nemzeti lélek építőjévé. Nagybátyja, részeges, kötekedő gazdag molnármester, pénz dolgában nagyon szűkre fogta gyámfiát. Az okos Vratarics várt egy kiadós jogosfelindulásos alkalmat. Egyszer, hogy az öreg nyaklevest ígért neki, úgy hozzányúlt egy sörösüveggel a nagybátyai halántékhoz, hogy abból tüstént megboldogult molnármester lett. A béke jó bácsi esküdtszéke felmentette a heves mozgású unokaöccsöt. És mert a lapok írtak róla, sőt a Tolnai Világlapja arcképét is közölte: Vratarics csendes ügyvédsegédből egyszerre egyéniséggé duzzadt. Politikai véleményei lettek, lapokhoz kezdett írni, s most már szóbuzogányokat verdesett az ellenkező nézetűek fejéhez. A világháborúban egy huszárezred trénjénél volt tiszt, s rengeteg libát mészároltatott le. Ez olyan öntudatgolyvát pörsentett a lelkére, hogy most már mindenkit a volt huszár főhadnagyságával rémített félre az útjából. Ő volt az ellenforradalom nagyon bikának stilizált bikája, s vezércikkei a Nemzeti Zászló legpukkanóbb kézigránátjai voltak. De azért Lederer-Strommer hercegnek még mindig kezet csókolt. És álmában ott volt: hogyha nem tudja Magyarországot a diktátorsága alá sörösüvegíteni, jogi ügyvivője lesz a hercegnek. A hosszú, sovány székely fiú: Dálnoky Balázs, aki a lap gyermekrovatát látja el egymaga. A szegény vénfiúnak éppen annyi fizetése van, hogy az éhenhalást mindig másnapra tűzi ki napirendre. Lakást nem is tud fogadni: itt hál a szerkesztőség egyik közzsírú díványán. Úgyhogy a munkatársak nem tudják elhatározni: a dívány lett-e Dálnoky szagú, vagy Dálnoky díványszagú. Ruhája már olyan kopott, hogy a szolga szobájában egy virágcserépbe fügemagot vetett, hogy annak ígérkező levelével pótolja a szövőipar hiányait. A hosszú ember a sok koplalástól teljesen csontra száradt, szemeiben, mint ablakban leskődő hervadt vénleány, sír az éhség. És mert állandóan csingilingis, kedvesen selypítő gyermekversikéket csinál: ez a leguggolva mosolygás és édeskedő selypítés örökre rászáradt irtózatos kikoplalt arcára, szétüregesedett szájára, beszédmódjára. A szerencsétlen majd szétdől az éhségtől, élete folytonos zokogás; és csak mosolyogni, csak édeskedő selypítéssel, gyermekes kényeskedéssel tud beszélni. Fizetése felemeléséért is így könyörög: - Drága tici szerkesztő báci, Dálnoty báci éhen hal, ha nem tap több papálni valót. - Természetesen csak kikacagják, s folytatják a tréfát azzal, hogy nem teljesítik kérését. És az átrobotolt napok ínségei után, a nyomor-lázas éjszakákon látja maga felé közeledni a második csontembert, látja feléje villanni a könyörtelen kaszát, de annak is csak vigyorogni tud. Sírás helyett az elé is csak mestersége zörgőit tudja odarázni: - Édesz tici halál báci, ne cináljon bibit Dálnotynak, Dálnoty jó dermek. - De az nem fog kacagni, és nem lesz irgalmas.

 

Pont délben megjelent Borkuthy Eveline is a kis Tóth tanárral. Tóth volt az irodalmi szárnysegéde Eveline-nek. A kis zömök emberke nagy, gömbölyű fejét már nem is mint fejet, hanem mint irodalmi szaktekintélyt hordozta vállain. Valaha a debreceni kolégyomban, a pubertás más két bűnténye közt, Arany-szagú eposzokat és sápadt elbeszéléseket írt. Kapott abból minden szerkesztőség, de a dolgot egyik sem árulta el. Mikor egyetemi hallgató korában megismételt utolsó kísérletét is ilyen hallatlan titoktartás követte, részletes gyűlölet burjánzott fel benne az irodalom: minden tehetség és minden zseni ellen. E gyűlöletnek egy percben született ikertestvére volt a féktelen vágy: hogy tanár legyen az egyetem valamelyik irodalmi tanszékén. És mert csak egy fél centiméterrel volt magasabb az öreg Gyulai Pálnál, nagyon Gyulainak, Jókaikat és Petőfiket koppangató mokány legénynek érezte magát. Ráadásul véletlenül kezébe tévedt Brunetière-nek egy tanulmánya a legmodernebb irodalom ellen, és erre végleg kimondta, hogy konzervatív és erkölcsvilágrendes tekintély lesz. Valósággal csudapipa volt a kis ember önmaga kezében, melyben sohasem volt dohány, de amellyel úgy tudott füstölögni, hogy a naiv emberek egy dohánygyár kéményének nézték. Kevés szavú volt, de ha beszélt, gúnyos, lekicsinylő megjegyzéseket tett a más tehetségére, a más munkájára, hogy a megcsúfoltnak ne jusson eszébe kérdezni: hát vajon ennek az embernek van-e tehetsége? A szegény megriadt egyetemi hallgatók pedig nem mertek e gúny és kritika háta mögé nézni. A vesébe látás fölényes mosolygását örökítette magára. És ezért nagyon tartalmas embernek tartották, mert a kalendáriumokban a nagy filozófusok ajkán van ilyen mosolygás. Nagyszerűen tudott úgy lenni mindig a hatalmas és befolyásos emberek pártján, mintha makrancos, zsörtölődő, Gyulai Pál-os függetlenséggel csakis a maga véleményét duzzogná. A mindenkitől üldözött zsenin vagy tehetségen úgy tudott még egy veszélytelen-népszerűt döfni, mintha a népszerűség ellen védené a gyengébb igazságot és becsületet.

 

A Mózes asztalánál megálltak. Eveline, mint egy nagy gesztenyesütő ernyőt, nagy pártfogó mosolygást nyitott a fiatalember elpirulása fölé, aki udvariasan felállott. Tóth kis pocakját kilökte, kedélyes-gúnyosan biccentett fejével:

 

-Na, Baczó úr, elolvastam a Turulhoz beadott három versét.

 

Mózesnek szőkébb és pirosabb lett az arca, kékebbek és lányosak a szemei. Tóth mintegy időt engedett a kellő megindulásnak, mellyel ítéletét fogadja. Közben mosolyogva odaszólt Piacseknek:

 

-Piacsek úr, gratulálok a két népies dalához, a jövő számban jönni fognak. Végre van valaki, akinek a vers még mindig vers, és nem szétrugdalt próza.

 

Ez már felhő volt a Mózes feje fölött. Megint Mózeshez fordult:

 

-Olvasta Arany Jánost?

 

-Minden szebb versét könyv nélkül tudom.

 

A kis ember megcsóválta a fejét:

 

-Hát akkor hogy írhat valaki olyan verset, mintha a Boór Bálint szobrászi elveit fordítaná át az irodalomba? Hiszen az az ember, barátom, bolond, futóbolond.

 

Döntő súlyossággal, de nagyon elégedett mosollyal mondta ezt a véleményét. Eveline nagy meleg szívet nyitott szemeiben Mózes felé:

 

-Keressen fel holnap tíz órakor a lakásomon – mondta komoly-melegen. - Egy és más mondanivalóm lesz. - Aztán odasúgta Tóthnak: - Majd beszélek én a fiú fejével.

 

Eveline és Tóth betűntek a főszerkesztői szoba plüssbútoros előkelőségébe. Új alak gazdagította a szerkesztőséget. Magas, vékony barna ember, sajátságos bicegő járással, pedig nem volt nyomorék. Különben minden bicegett ezen az emberen, kinek látása olyan volt a szemnek, mint a sötétben érintett béka tapintása a tenyérnek. Szemei is valahogy sántán, sötéten sunnyogtak jobbra és balra. Szája mindegyre félrerángott. Leült egy asztalhoz, az egyetlen üres helyre. Már ült, és csak azután nézett szét, és sugdosta oda a maga köszönését:

 

-Szervusz, Glodariu, pá, Júlia, jó reggelt Baczó úr.

 

Ez a göthös, rossz rugókon járó ember volt a szerkesztőség lidércnyomása. Még Brozicsevics is behúzta fejét a nyakába, ha elhűvöslött mellette. Thineberg Gusztávot Sauer gróf és Leiter bíró pártfogolták be a laphoz. Egy szegedi szabadcsapatban volt tiszt, és irtózatos dolgokat meséltek róla. Aztán, hogy a megalakult hadsereg kiszégyellte magából, képviselőjelöltnek lépett fel. De hívei minden ordítása és fenyegetése dacára megbukott. Akkor betették ide a szerkesztőségbe. Itt kivételes tisztelettel bántak vele. Akkor jött-ment, amikor akart, azt tett és nem tett, ami neki tetszett. Mindig bőven volt pénze. A véres legendák még sűrűbbre gyűltek körötte. Sokszor látták éjjel a Filatori-gát tájékán, Csepelen vagy a Duna más titoktartó helyén, amint különös alakú pakkokat dobált a vízbe. Rebesgették, hogy feleségének, akit egy külvárosi lebuj kasszájától vitt az oltárhoz, két gazdag udvarlója is nyomtalanul eltűnt. De legjobban megütötte az újságírók képzeletét az az eset, mely ezelőtt vagy két hónappal a szerkesztőségben történt. A különben csendes hangú, ragadósan udvarias férfi összeveszett a szerkesztőség egy fiatal tagjával, s az felfortyanó dühében rablógyilkosnak nevezte. Két nap múlva Glodariu, aki, mint mindig, legelsőnek ment fel a szerkesztőségbe, a fiatalembert asztalánál találta, karjaira ráhullatott átlőtt fejjel. A revolver lábainál volt, előtte pedig egy írás: - Meguntam az életemet, önként dobtam el, értesítsék kíméletesen édesanyámat. - Azóta Glodariu mindennap kétszer kínálta meg előleggel Thineberget, s Brozicsevics, aki mindenkit megmart, igen tisztelt Gusztáv barátomnak szólongatta. Glodariu bement Borkuthy Eveline-hez valami megbeszélésre. Brozicsevics rögtön feldugta a fejét az írásból:

 

-Kollégák, hát mikor fogjuk már ezt a marhát kidobni innen?

 

-Tegnap két zsidó tőzsdéssel láttam a Központi kávéházban – döfte oda simán Dragomán.

 

Piacsek már szóra tátotta a száját, de beharapta, mert Glodariu már visszajött a terembe. A szerkesztő odaszólt Horváth Júliához:

 

-Júlia, Borkuthy Eveline kéreti egy percre.

 

Júlia, mint egy óriási zsákvarró tű, beszúrta magát a párnázott ajtók mögé. Brozicsevics most Glodariuhoz fordult:

 

-Vazulkám, mikor repíted ki már innen ezt a vén muszájszüzet? Ha sokáig látjuk itt, mind eunuchká csorbulunk. Hogy tudjam én mindennap megvédeni azt a konstruktív világrendet, melybe egy ilyen rozsdás tű van szúrva?

 

Glodariuból kifakadt a panasz:

 

-Kedves Zsoltom, te tudhatod, hogy én szeretnék a leginkább megszabadulni tőle. Valósággal megfullaszt a verseivel és egyéb szörnyűségével. El is fűrészelem mindennap ott benn. De minél több rosszat mondok róla, Borkuthy Eveline annál makacsabbul ragaszkodik hozzá.

 

-Azért tartja itt, hogy legyen egy nő mellette, aki nála is csúfabb – rikácsolt Brozicsevics.

 

-Tudják az urak, kit főz most a Júlia? - luciferkedett megint Dragomán.

 

Mindenki ránézett. A vágtató keresztény, hazafias, erkölcstisztító, építő világnézetes mondatok megálltak, mint árok szélére rohant lovak. Dragomán rámutatott a mámorában vágtatva író Militzerre.

 

Nagy kacagás tört ki. Mindenki gúnyosan gratulált. Militzer kibömbölt a kereszténység védelméből, és a felböfögött borgőztől:

 

-Hány percent alkoholtartalma van? Negyven percenten felül elveszem feleségül.

 

Újra erőltetett, vad nevetés zúdult fel. De Júlia már künn volt, boldog arccal, mert egy versét felvették a Turulba. Mézédes, éneklő hangon mondta:

 

-Brozicsevics, Tóth professzor szeretne beszélni magával.

 

Brozicsevics felhörcsökösödött:

 

-Szeretne, szeretne, hát jöjjön ide hozzám, ha szeretne beszélni velem. Benedek Zsolt van annyi a keresztény Magyarországon, hogy akárki hozzá jöhet, ha beszélni akar vele. Az istennek sem megyek! - Azzal belökte írását, odament a szerkesztőség egyetlen tükréhez, megigazította nyakkendőjét, lekefélte kabátját. És olyan morcos-dölyfösen ment be, mintha az be nem menés lett volna.

 

Glodariu felkelt. Odament az ajtóhoz: jól be van-e téve? Aztán fejét előrenyújtva, lehalkított hangon mondta:

 

-Kedves kollégák, most egymás között vagyunk, őszinték lehetünk. Hajlandók vagytok még továbbra is együtt szolgálni ezzel a veszett kutyával, aki mindnyájunkat megmar?

 

-Ki kell rúgni, ki kell rúgni! - bőgte Militzer. - Tehetségtelen fráter, mindig az én gondolataimat lopja el, és a kártyában is csal. - Aztán felkelt, és kitántorgott a teremből. Militzer Brozicsevicsnek különös, elválaszthatatlan barátja volt, éjjelenként együtt ittak. Ezért nagyon gyűlölték és piszkolták egymást, mert mindenik így bosszulta meg azt a tudatba sajgó züllést, hogy a másik barátja.

 

-Engem is mindig sérteget, még női érzésemben is. És már a disznó szavaival is torkig vagyok – nyögte Júlia.

 

Glodariu arcán felfénylett a leszúrás öröme:

 

-Tegnap beszéltem Puchbergerrel. Azt mondta, hogy ha egy beadványában kérjük az elbocsátását, és ezt mindenki aláírja, rögtön kiteszi.

 

Mindenki buzgón ajánlkozott. Dragomán már papirost vett elő. Glodariuval összebújva a kérvényt fogalmazták, amikor Dálnoky megszólalt:

 

-Dálnoty báci nem írja alá.

 

Glodariu ráagyarkodott:

 

-Akkor maga is repülni fog. Árulót nem tűrünk magunk közt.

 

Thineberg felemelte sötét fejét. Most szólt először:

 

-Én sem írom alá. Nekem Brozicsevics barátom.

 

Egy pillanatig halálos csend lett. Brozicsevics kilépett a belső teremből. Glodariu tisztelő mosolygással ment eléje:

 

-Zsolt, kérlek, téged mint kiváló stilisztát kérlek meg az egész szerkesztőség nevében, írj beadványt, hogy a Militzer eltávolítását egyhangúan kívánjuk. Azt mégsem lehet kívánni, hogy itt szagoljuk egy örökrészeg ember bűzét napról napra. Meg aztán veszélyezteti a lap jó hírnevét is a vendégeknél.

 

Brozicsevics sárga arca sárgábbra gyúlt, szemei megfogasodtak a harapós örömtől:

 

-Ne féljetek! Úgy elfűrészelem, hogy rögtön repülni fog. Tegnap is velem fizettetett két pohár fröccsöt, pedig nekem családom is van. Különben is műveletlen, tehetségtelen disznó.

 

És már ráhajolt egy ív papirosra, rohanta a ledöfő sorokat. Szelíd, félénk hang reszketett át a szobákon:

 

-Jó napot kívánok.

 

Egy kis szőke, egyenruhás fiú egy éktelen nagy levélfélét tartott maga elé. El-elakadozó hangon mondta:

 

-A méltóságos Puchberger úr küldi ezt a vezércikket. Azt izeni, hogy okvetlenül benne legyen a mai lapban.

 

A gyermek még nem tette ki a lábát, Brozicsevics már átmordult az egyik epéjéből a másikba:

 

-Megint valami marhaság.

 

Glodariu felbontotta a borítékot. Sajátságos mosolygással olvasta:

 

-A címe: Keresztény ideálizmust követelünk.

 

-Tudják azt az urak, hogy Puchberger a tárgy t ragját két t-vel írja? - kérdezte Dragomán.

 

-Az semmi – dárdázta Vratarics. - A múlt este a vasutakhoz intézett beszédében azt mondta: „A tizennyolcadik század végén az őrült Cromwell és a kéjbe fulladt Danton forradalommal aknázták alá az elgyöngült Európát.”

 

-Puchberger a legnagyobb barom Budapesten, legközelebb végleg ledöföm – bölömbikázta Militzer, aki már visszajött a megkönnyebbítésből.

 

Glodariu nagy lemondással intett:

 

-Hát ki kell adnom a cikket, nincs más mit tenni. Baczó úr, írjon egypár sort a napi hírek elé. Hívja fel a közönség figyelmét a Puchberger mai cikkére. Ne felejtse ki a minősítésből, hogy ő ma a keresztény világnézet legmélyebb gondolkodója.

 

Egy irtózatos, vérbe rontó hang üvöltött át a szobákon:

 

-Húszt, húszt, huszikát!

 

A lélekroncsoló hangra egy riadással szöktek fel helyeikről. Borkuthy Eveline és Tóth tanár is kiijedtek a belső szobából. A szolgák s a helyiségben levő néhány idegen is beszaladtak. Dálnoky, felállva az asztalára, üregeiből kilobogó szemmel, arca minden barázdája végén külön-külön irtózatos vigyorgással, karjait szétlökve ordította az embervad ős éhségét: húst, húst, húst. És a szerencsétlen, hogy még a bomlott agy tragédiájában is nevetséges legyen, ezt is a gyermek selypítésével üvöltötte: húszt, húszt, huszikát!

 

Egy percig egy mozdulat nem rezdült, egy hang nem rebbent. Túl az én apró okosságain, a napi gonoszságokon és nekik jutott nyomorult kis lelkükön: minden test érezte ebben az ordításban a megkorbácsolt ős testvért. Hús a húsnak, vér a vérnek, ideg az idegnek adta át ezt a jajgatást, és dermedt hulla volt minden arc. Brozicsevics tért először szavakba vissza:

 

-Megbolondult a pasas.

 

Az őrült előrenyújtotta fejét, szétharapott a levegőben. Újból kihasadt belőle a megcsavart test fájdalma:

 

-Húst, húst, meghalok! Jaj, jaj, már csontváz vagyok! Nézzétek, csontváz vagyok!

Arcán egymásba csuklottak a mosolygások, s a csontváz széles szörnyű röhögését adták össze. Letépte magáról a pókhálóvá kopott kabátot, a szennyes inget, lerúgta a nadrágot, mindent. Kiötlő bordáival, behorpadt, keskeny mellével, vékony lábszárai síró didergésével meztelenül állott a szemek előtt.

 

Aztán, mintha a rádöbbent arcokban valami nagyon szánalomraméltót olvasott volna, dédelgető vigyorgással siránkozta oda:

 

-Sajnállak titeket. Bizonyisten sajnállak.

 

És zűrös agyában a szánalom már belekapaszkodott a nagy szimbólumba. Széttárta karjait, s mintha teste végtelen nyomorúsága fekete keresztről zokogott volna le, nagy hívással kiáltozta:

 

-Én vagyok a Krisztus! Én vagyok a Krisztus!

 

Elkezdte mellét tépni, mintha csontra száradt bőrét osztaná szét a feléje nyíló embereknek:

 

-Vegyétek és egyétek! - ismételgette, és csurgottak a könnyei.

 

Mentőkért telefonáltak. A szolgák addig is lefogták. Nem állott ellent, hagyta, hogy csináljanak vele, amit akarnak. De mintha zuhanó lelke visszafürdött volna az erdélyi szélbe, s erdélyi tűzhely küldené csókját koldus pőreségéhez: gyermekes, kényeskedő könyörgéssel rimánkodott a megfogó karok közt:

 

-Fatányéroszt! Fatányéroszt akarok! Egy kici fatányéroszt!

 

Mikor elvitték, mintha a kigyötört lélek visszatért volna a szétrúgott emberrögbe. Nagy alázatosan hajtotta fejét Eveline felé:

 

-Kezeit csókolom. Bocsánatot kérek. Nem fogok többet lármázni, csendesen leszek.

 

Senki sem tudott dolgozni. Talán mindenik érzett élete mélyén egy ilyen alakot. Mindeniket titkos félelem rázta. És mindenik kegyetlen volt a félelméért, s maga elé tartotta mindennapi kis gonoszságát.

 

-Mindig gondoltam, hogy ez lesz a vége – sóhajtotta Júlia, aki nála is hiába próbálkozott.

 

-Meg fogja tölteni gyermekversekkel a Lipótmezőt – szellemeskedett Militzer, aki már teljesen szétlélegzelte tegnapi mámorát.

 

-Na, csak hogy nem hallom többé a folytonos előlegkunyerálását – könnyebbült meg Glodariu.

 

Brozicsevics valami sajátságos sunyi győzelmet érzett, hogy nem ő, hanem ez a szerencsétlen őrült meg. Ebbe az emberbe most bele lehet tiporni, mint a sárba. Ez most már tanúval bizonyíthatóan nyomorultabb, mint ő a rossz gyomrával, beteg idegeivel, örökké sajgó irigységével. Titokzatos mosolygással mondta:

 

-Ti nem is tudtátok, hogy ennek az éhenkórásznak apja van. A szegények házában él. Azt mondják, hogy ahányszor Dálnoky meglátogatta, mindig eltűnt egy-két pokróc vagy lepedő az intézetből.

Baczó Mózes eddig félig nyílt szájjal, folyton lázasabbra növő szemekkel nézte ezeket az embereket, mintha egy valótlan álom ijesztéseire dermedne. Most felugrott. Nagy kék szemeiből kivont pallos lángolt ki, termete teljes magasságra egyenesedett. Bíró volt most, kit mint ős kinyilatkoztatás hívott el az emberi szánalom. Odaállt a hullaevő ember elé:

 

-Hogy értette ezt?

 

Mindenki tág szemet meresztett. Brozicsevics elfehérült, de gőgje legyűrte a gyávaságot:

 

-Nini, hát ez mit akar? Talán maga is megbolondult, fiatal barátom?

 

Mózes egészen odalépett az ember lélegzetéhez:

 

-Hogy értette azt, amit mondott? Mondja ki nyíltan mindenki előtt: meg akarta rágalmazni azt a szerencsétlent?

 

Brozicsevics szétnézett, de a sok szem fenntartotta:

 

-Az nem tartozik magára.

 

-Hát akkor ez magára tartozik. - És Mózes úgy vágta pofon, hogy az székestől felbukott.

 

Senki sem lépett közbe. Senki semmilyen mozdulat felelősségét nem vállalta. Mózes kissé hátravetett testtel, kitárt tenyerű kézzel várta, hogy a nyomorult feltápászkodjék.

 

Az felszeszpetelődött. Egészen zöld volt, s ajkaira kifehérlett a tajték. Kezeivel kiugrott gallérját igazgatta. Gondolata most is a ránéző szemeknek beszélt:

 

-Vagyok olyan úr, hogy ne kezdjek dulakodni. És sokkal inkább keresztény vagyok, hogysem párbajkomédiát játsszak. De meg fogja fizetni.

 

Mózes keresve nézett szét. Mintha várná, hogy valaki helytáll ezért a mocsáremberért. Aztán szó, köszönés nélkül elhagyta a szerkesztőséget.

 

 

 

 

 

24. Hámló képű.