Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Harmadik könyv:

BACZÓ MÓZES BOLDOGSÁGA

 

 

2.

 

 

 

Másnap reggel Bálint már hatkor felébredt. Pedig nehéz éjszakája volt. Nem tudott szabadulni a Rostás alakjától. Megint felnyílt benne minden koporsó, s halottjárása volt reggelig. De azért, ahogy kinyitotta a szemeit, csak rákezdett a mai nap nótájára:

 

-Mennyből az angyal...

 

De ma már nem a tegnapi tüdővel énekelte. Fáradtan hajlott lefelé a nóta, mint a páráktól megnyomott füst. Bekiáltotta Annát, aki még az udvaron sepregette az éjjel esett havat.

 

-Ma este jön az angyal! - kiáltotta neki.

 

Az asszony anyás-elnézően nevetett. Bálint már ki is ugrott az ágyból:

 

-Aztán, drága Anna, délig készítsen szépen mindent elő számomra. Akkor hazamehet, és holnapután reggelig felém se nézzen. Legalább ünnepen legyen a gyermekei között. Különben is: a karácsonyt mindig teljesen egyedül töltöm.

 

Egész délelőtt a karácsonyfát díszítgette. Mindegyre behívta Annát a konyháról. Apró kérdezgetésekben tette részletesebbé a készülődés örömét: jól van-e így, nem tett-e túlságos sok gyertyát fel, nem fog valamelyik ág leszakadni? Még Pesten megvette magának karácsonyi ajándékul Don Quijoténak nagy kétkötetes díszkiadását a Doré illusztrációival. Odatette meglepetésnek a feldíszített fa tövébe. A karácsonyfa a tisztaszobában volt felállítva. Az öreg bútorok szelíd mosolygásokat bimbóztak a karácsonyfa csillogásaira. A falról az édesapja és anyja arca komoly szemmel nézték a gyermekké visszamenekülő öreg fiút. A téli nap békét és jóakaratot köszönt be az ablakokon.

 

De már az ebédnél alig tudott enni valamit. Ebéd után elbocsátotta Annát, megrakva minden jókkal, s pénzt is adott neki. Amint az asszony harciasan kemény, kissé bicegő alakja kitűnt a kertből, nagy nyugtalanság fogta el. Lefeküdt a díványra, hogy megaludja rendes délutáni álmát. De már a második percben felugrott. Odament a karácsonyfához, nézegette. Két diót s egy gyertyát leoldott, máshova aggatta. Aztán végiglézengte a lakást, mint egy régről visszatért lélek. Benyitott az éléskamarába, benézett minden edénybe, tésztákat, ízeket, hideg sültet megkóstolt. Megint a szobákat járta végig. Fiókokat húzott ki, könyveket lapozott fel. - Megyek, járok egyet, holnap úgysem mozdulok ki – mondta magában. Felvette bundáját, bezárta a hallgató házat, nekitartott a falunak.

 

Közben borulásra fordult az idő. A feltápászkodott balatoni szél mindegyre havat tépett a felhőkből. Még nem jutott ki a szőlőkből, mikor a hóval pászmázott erős szélben egy alak küszködött vele szembe. Vörös arca tele volt félig elolvadt nagy pelyhekkel, rövid kabátját majd kiszedte a szél a nyakából. Az jobbra-balra verdesett, mint fájdalmas denevérszárny. Két melléhez szorított karja tele volt halmozva nagy, kisebb, még kisebb s picurka pakkokkal. És mert harmadik keze nem volt ahhoz, hogy a kalapját óvja a széltől, az be volt húzva az orra hegyéig, úgyhogy alig tudott lépni tőle.

 

-Csak nem hozzám tartasz ilyen hadi felszereléssel. Olyan vagy, mintha egy egész hadsereg trénje volnál – kacagott Bálint.

 

Bokody láthatólag zavarban volt. Megguggította alakját; azt hitte, hogy akkor több részét bújtatja el a kalapja alá:

 

-Nem, nem, máshova megyek – dadogta ki a pakkok közül.

 

-Máshova? Csak nem az erdőn fogsz karácsonyestét tartani!

 

-Izé, de kíváncsi vagy. A szegény Anna gyermekeinek viszek egyet-mást.

 

Bálint tapsolt:

 

-Ni, a Krőzus! Tiborc mint jótékonysági egyesület. Tamás, le fogom fényképeztetni a szívedet. Eredj hát gyorsan, add be a keresztényi szeretetedet, megvárlak. Csavarogjunk egyet az este előtt.

 

Bokody sajátságosan bokázott a hóban:

 

-Ne várj, kérlek. Tudod, megígértem a szegény Annának, hogy segítek feldíszíteni a karácsonyfájukat. Aztán inkább náluk töltöm a karácsonyestét, mint az én otthonomban.

 

Az utolsó mondatot már kideltázó lírával mondta. Bálint hátba ütötte:

 

-De vigyázz, vén kujon, nehogy az angyal egy ötödik gyermeket hozzon annak az asszonynak, mert letöröm a derekadat. Tudod, hogy milyen ellenállhatatlan vagy. Elég törődés szegénynek az a négy.

 

„Ez nem lesz egyedül, ez tud együtt lenni” - mondta a Bálint gondolata, amint továbbment.

 

Beérkezett a faluba. Az embereken látszott hogy ma minden mozdulatuk, szemük, mosolygásuk, szavuk: mind haza tart, hogy ma a gyermek nevetése felé rohan az egész világ. A Bálint léptei megsúlyosodtak. Különös kínzó érzés nőtt benne: mintha valamit el kellene rejtenie, mintha szégyellene valamit. Azon vette észre magát, hogy vidámra parancsolta az arcát, és legényes-könnyedén lépked. De mintha egy jégtorlaszon áttörő zuhatag sírása harsogott volna a fülei mellett.

 

Bement egy boltba. Vásárolt apró haszontalanságokat. Csak hogy emberarcok hajoljanak feléje, hogy mondott szavakban legyen együtt valakivel. Aztán megint az utcákon ténfergett. Tétován, mindegyre változtatva útját. Mindegyre visszatért oda, ahol már járt. Mindjobban fokozódott belső didergése. A kávéház elé ért. Sohasem szokott ide járni. Most vagy háromszor elsétált előtte, mintha szégyen volna bemennie. És tényleg: sajátságos szégyenérzéssel nyitott be.

 

Az elég tágas kávéháznak ezen a héten még valószínűleg nem volt szellőztető napja. Mert a füsttől opálossá homályosult levegőben a dohány, a sör, a pálinka és a kilehelt ételek szaga rontott. Pedig kevesen voltak benne: a közeledő ünnep itt is űrt csinált. A kasszánál, előrehullatva örök formára fésült fejét, ült a kasszakisasszony, mint egy bágyadt szfinx, mely már megunta, ahogy örökké szfinxnek kell stilizálnia magát. A kasszához közel egy pincér vájta a fogát, és nézte a levegőt. Nadrágja egyik zsebéből egy piszkos asztalkendő sírt a nézők szemébe. A kassza bal oldalán, külön ülve egy kis asztalnál, egy ember valami pálinkát ivott. Már vagy a tizedik pohárnál tartott. Nagy barna szemei hontalanul néztek előre. Valami itt rekedt kereskedelmi utazó, aki talán az elhagyott otthon fájdalmát itatja. Néha, amint leküld magába egy pohárkát, rápillant a kasszabeli híves csókfőre, és szemei egy pillanatra nagyon férfivá lobognak. Mintha gondolkoznék: ne melegítsen maga köré ezzel a megvásárolható unott nőhússal családot az emlékeztető éjszakára? Egy másik asztalnál két vigéc kártyázott. Szellemes viccekben igyekeztek élővé gyúrni magukat. A legbelső szeglet asztalánál, a törzsasztallá melegített fészek körül négyen ültek. A fiatal Füzessy szolgabíró, akinek dülledt békaszemeire, duzzadt ajkára már kivonaglott a mámor. Török tanító, aki nagy zenei tehetség, s az alkohol mindennapi perben van a hegedűvel, hogy magáénak rántsa az ingatag embert. És mert az alkohol csókja maróbb, és jobban kizsongítja az életet: a hegedű mind hosszabb özvegységben vár. A harmadik Havas tanár, akibe Párizs, Flórenc, Róma belemérgezték a csak szépségben, csak esztétizálásban, csak kultúrában élés vágyát. Itt tanár már tizenkét év óta. Itt, ahol az utcákat por és trágya fedik, ahol naponta kétszer disznókonda sivít végig a házak közt, ahol vasárnap délután harmonika a zene, és ahol a patikusnak irodalmi véleményei vannak! Szenvedélyesen veszi a könyveket, a képeket, a folyóiratokat: elbújtatja közéjük életét. És ír, ír fiókjának tanulmányokat, esztétikai méltatásokat: hogy nagyvárost, tudományt és kultúrát hitessen maga köré. Nem járt sehova, lányra nem néz. Csak ezek közé a titkos tüzű lelkek közé jön el néha, hogy kibeszélhesse könyvekben felszívott lelkét. De az asztalfőn ülő nő a legérdekesebb. Hatalmas, szétmálló testű. Nagy mellével ráfolyik az asztalra. Szája széles, gúnyos, életet megköpő, fájdalmat megvető. Szemei nagyok, szürkék, halálosan unottak. Az egyikre már, mint egy örök szemfedő, ráborult a szemhéj, s csak orvos segítségével tudja felemelni. Ez Olasz Margit, aki férfibb és cinikusabb tud lenni minden férfinál. A jó családból való nő valaha szép volt, s szemei feléje hulló férfiakat láttak. Húszéves korában volt valami érzelmes-romantikus szerelmi drámája egy kóbor színésszel, szökési tervvel, szülői átokkal és temetői nagy elbúcsúzással. Aztán betegségek rohanták meg, elcsúfították a csók keze ügyéből. Az erős eszű, eredeti zamatú lélek unalmában írónő lett. Verseket, elbeszéléseket, tanulmányokat írt a helyi lapba, de ha megjelentek, már halálosan unta őket. Mert csókra, ölelésre, férfivágyra született test-lelke egyetlen nagy titkos sírássá tette a megrabolt életet. Szülei elhaltak, saját akaratú zsarnok ura lett vagyonának. Élt különcködő férfiéletet, s egyetlen mulatsága az volt, ha a jámbor sümegi lelkek botránkozásba borzolódtak tettei nyomán.

 

Keményen ittak már a délután elején. Mert ezek mind a négyen kivert lelkek voltak: el akarták fojtani magukban a régi karácsonyi gyermek sírását. Bálintnak nagyon megörvendtek, mert ez a négy bolygó lélek az ő hadseregéhez tartozott.

 

Amint leült hozzájuk, itallal kínálták. - Ma nem iszom – mondta Bálint, és félretolta a poharat.

 

Füzessy nyitva alvó, álmos-hályogos szemeivel ránézett. Elgörbült ajakán fájdalom volt:

 

-Mester, te nem iszol? Nagy kegyetlenség tőled. Sokkal emberebbnek érezném magamat, ha te is innál.

 

-Lacinak már szíve van, ez az ötödik litert jelenti – gúnyolódott Margit.

 

Havas félő reménykedéssel nézett Bálintra, mint a nagyon szerelmes kérő a döntő pillanatban. Eltikkadt hangon mondta:

 

-Mester, én írtam egy esztétikai méltatást a mesterről. Ha egyszer kegyeskednék elolvasni.

 

Bálint nagyon unta az effélét, de a mai nap lefogta rosszaságát. - Hozza el egyszer hozzám a tanár úr – mondta lehetőleg érdeklődő arccal. 

 

Havasnak ünnepélyes lett az arca, mintha egy előtte levő oltárról tizenkét gyertya világítana rá. Titokfelbontó, halk, meleg hangon mondta:

 

-Kimutattam benne, hogy mi a gyökérlényege annak a nagy újságnak, amit a mester jelent a művészetben. A mester ösztönös művészi látásában elért ahhoz a világlátáshoz, ahol a tudomány van. Semmi sem álló, semmi sem mozdulatlan vagy dermedt a mesternél. A mester szemeiben minden anyag, az egész élet örök rohanás, folytonos tovamozdulás. Hiszen érdekes, így van ez még a mester írásaiban is. A mester igésítette az egész mondatot: jelző, tárgy, határozó, minden igeszerű lett, hogy mondja ezt a folytonos tovazáporozását minden levőnek, mert a világ ige. A mester örvénylő atomgyökeréig látta meg a világot, és ez határozza meg egész művészi technikáját. A mesternél a holttest szétrohan, rohanás az alvó test is, akár egy homályos verembe hajított kő. Csodálatos, csodálatos!

 

Halkan, vallomásszerűen, vallásos cirógatással mondta szavait. Bálint már a belső szemeivel is ránézett. Eddig csak úgy futó köszönésekből ismerte a tanárt. Hány ilyen félrehullott papja lehet az országban, hány dugott láng éghet így az ő lángjától! Török tanító felemelte mámorba zökkent bronzvirágos arcát. Rekedt, csúf éjszakásos hangon hajolt a Havas arcába:

 

-Marha vagy, marha. Sümegen művészetről beszél. Kár, hogy nincs itt a hegedűm, szeretnék belerúgni.

 

-Hogyan állsz a szerelemmel, mester? - kérdezte Margit.

 

-Elcsaptam magamtól.

 

A nő arca kegyetlenné torzult:

 

-Tudod, miért szeretlek téged legjobban, mester? Nem a műveidért, nem az írásaidért, pedig azok nélkül nem volna élet az életem. Hanem mert már legalább ezer nőt tört ki a frász érted, mert szenvedtek, mert legázoltad őket. Te tudsz úgy bánni velük, ahogy megérdemlik. Kihajítani őket, mint egy pohár italt, aztán a földhöz vágni, letiporni, megköpni őket. Gyalázatos, aljas és buta minden tyúk.

 

Bálint értette, hogy ezek a karmos szavak véres jajgatások: - Jaj, csúf vagyok, jaj, nem szeretnek, jaj már negyvenöt éves vagyok, jaj, elmúlik az élet, és nem keres a csók! - Füzessyn különös elevenség csapott át:

 

-Tudod, mester, hogy az én princim a leghülyébb állat a világon. És nekem éppen e mellé a főbíró mellé kellett kerülnöm. Valamelyik napon idézést fogsz kapni. Eljárást indított ellened, amiért havazódtál a gyermekekkel. Utcai csendháborítás és középületek megrongálása címen. Az iskolába pedig hivatalos átiratot küldött, hogy kérdezzék ki a gyermekeket, nem erkölcstelen célzattal havazódtál velük. És ezt az állatot nem tartják ketrecben. Reggelig inni fogok. Akkor talán majd beszámíthatatlan állapotban leszek. Elmegyek hozzá, és bele fogok rúgni. Becsületemre, bele fogok rúgni.

 

A fiatalember, kinek szép vonásait még nem tudta szétdúlni az alkohol, nagy hátrahajlással itta ki poharát. Aztán, mintha messziről egy női arc nyílna feléje, arca végtelen szelíddé mélyült. Ujjaival lágyan babrálta az asztalt, az ajkai közül halkan bomlott ki:

 

 

Son regard est pareil au regard des statues,

Et, pour sa voix, lointaine et calme, elle a

L'inflexion des voix chè res qui se sont tues.²³

 

 

Bálint úgy nézett a fiatalemberre, mint Faust a fekete kutyára, mikor Mefisztó kezdett kifeszengeni belőle. Hogyan került ez a vers a részegségről, csókos tivornyáiról, vad tréfáiról híres daróc szolgabíróba? Margit észrevette a művész arcán a csodálkozást.

 

-Ne csodálkozz, mester. Tudod, hogy ez a szeszbe mártott magyar szolgabíró úgy ismeri a modern francia, olasz, angol lírát, és mind eredetiben, hogy csoda? Ha néha titokban nálam kimerészkedik a legjobbik lelke, százával mondja el nekem az európai líra legszebb dolgait. De szégyelli a pasas, mert ha megtudnák Sümegen, különc bolondnak csúfolnák, s talán még hivatalát is elvesztené. Nézz meg minket jól, Bálint. Mi mind a négyen hordunk egy ilyen illusztris hullát magunkban, s ha néha a szesz feldagad bennünk, a hulla kiúszik a felszínre.

 

-Holnap, karácsony első napján belerúgok a hegedűmbe – acsarkodott Török.

 

Bálint felkelt. Hiába marasztották, elköszönt. Az a láthatatlan hideg kéz, mely annyiszor nyúlt ki torka után, most megint fojtogatta. A küszöbön még egyszer visszanézett. Olyan végtelen, dermedt sírású nagy pusztaságnak látta az egész kávéházat! És mindenik vendég körül, hiába ültek együtt, olyan határtalan magánosság volt. A dolgokon, az emberek arcán, még a díványok megkopott plüsstakaróján is valami egyetemes csőd szomorúsága ütött ki. Mikor didergő lélekkel kilépett az utcára, úgy érezte, mintha kályha melege csapná meg.

 

Pedig az utca kietlen és mostoha volt. A szél, mint egy részeg kocsis, hosszú hóostorokat csavart a levegőben. Már hazafelé indult, de aztán mégiscsak visszafordult. - Még nem, még nem – mondta benne egy idegen ijedtség. - Hova menjek? Itt csak nem ténfereghetek az utcákon. - Megnézte óráját: még csak három óra volt. A temető felé vette útját.

 

A széles utcán, a részeg szél haragjában két apró lányka mendegélt előtte. Közbül egy éktelen nagy csizmát vittek. Mindenikük fogta egyik fülét a kivörösödött kis kezével, s úgy lóbálták maguk közt. Vézna kis testükön megcsavarta a szél a könnyű nyári rongyot. Szöszke hajukhoz odaragadtak a hópelyhek, és gyémántossá tették. Szemük behavazott nefelejcse könnyesen csillogott ki. De mosolygott az ajkuk, és könnyű szavak röpkedtek rajta.

 

Bálint elérte őket. Feléjük hajolt, s az arca olyan jó, olyan apa volt, hogy a gyermekek mosolyogtak neki, mint kenyeret adó kéznek. Kérdezte:

 

-Hol jártok, kislányok, ebben a csúnya időben?

 

A nagyobbik kedves, mutatott bátorsággal felelt:

 

-Az idesapám csizmáját hozzuk haza a Schaffer bácsitól. Két flekket tett a sarkára.

 

A kisebbik azalatt nagy kék szemeibe csodálkozta a hatalmas férfit. De nem akart ő sem hátramaradni:

 

-Schaffer bácsi nem pénzért csinálta. Apuka dolgozni fog majd érte a Schaffer bácsi szőlőjében.

 

-Ki lányai vagytok?

 

-A Szabó Ferencé. Ott lakunk ni. - És kis kezével a Sárállás felé mutatott.

 

-Hányan vagytok testvérek?

 

-Hárman vagyunk testvérek, és van két fiú.

 

-Hát a fiúk nem testvérek?

 

-Azok fiúk – mondta bölcs tanítóhangon az idősebbik.

 

-Hát mondd el szépen a gyermekek neveit.

 

A kislány a saját mellére mutatott: - Szabó Sárika. - Aztán a kis húga felé bökött: - Szabó Esztike, Szabó Márta, az még kicsi és otthon van, Szabó Laji és Szabó Zsiga.

 

A kisebbik sem bírta a hallgatást:

 

-Még van két testvérünk, de azok meghaltak tavaly.

 

A nagyobbik megtoldta: - Szabó Mariska és Szabó Ferike.

 

-Miben haltak meg?

 

A kisebbik felelt:

 

-Kis legyek ették meg a tüdejüket.

 

Bálint ránézett a két kis arcra. A habfinom fehér bőr, a fellázasodott kis arcocskák, a nagyon tiszta kék szemek mögött látta szövögetni a halált. A kisebbik már köhécselt is, de nagy beszélhetnékje volt:

 

-A Némethyéknek, akik a szomszédunkban laktak, négy kis gyermekük tüdejét ette meg a légy, a Horváthéknak pedig a kis Jancsiét és az Ilonkáét.

 

A nagyobbik elnevette magát, mintha frissen csiklandták volna:

 

-A doktor bácsi azt mondta, hogy itt a Sárálláson úgy fordulnak fel a gyermekek, mint a mérgezett patkányok.

 

A kisebbikből is édes nevetés fakadt ki. Bálint kérdezte:

 

-Van karácsonyfátok?

 

A nagyobbik nagyon bölcsen felelt. Mintegy mutatva, hogy nem fáj:

 

-Nincsen, mert mama beteg. De apuka azt mondta, hogy ha nagyon jók leszünk, kapunk lekváros kenyeret, szilvalekvárral.

 

A Temető utca sarkához értek. A harmadik házban egy kis fűszeresbolt volt, az anyag sok hívó titkával. Bálint megint lehajtotta arcát a gyermekek felé:

 

-Nézzétek, gyermekek, nekem ma reggel a kis Jézus azt súgta, hogy Szabó Sárika, Esztike és a testvérkéi számára hagyott itt valamit a Csonka boltosnál. Nézzük meg, mi igaz belőle. 
 

A gyermekek felgerjedt kíváncsisággal, de előre szégyenkezve az esetleges csalódástól, vontatott-örvendve követték a rengeteg nagy bácsit. Bálint bevitte őket a boltba, vett nekik mindenből, ami a karácsony nyakékéhez tartozik. Aztán vett teát, rumot a beteg anyának, egy üveg bort az apának. Pénz már nem is volt nála, úgy íratta fel a nevére. Szép csomagokba pakoltatott mindent, gondosan berendezte a két gyermek kezébe. Azok meresztették a szemüket. Nem merték megköszönni: féltek, hogy a köszönés valóságára eltűnik a fényes álom. De szemeikben már nagy, felgyújtott karácsonyfa világolt, s kis állukat már csiklandták az öröm szelíd ujjai. Bálint apásan mondta:

 

-Most menjetek szépen haza. Legyetek jó gyermekek.

 

A nagyobbik még szétrévülte szeme kék csodálkozását, de nem jött szó az ajakára. De a kisebbnek már szemeibe, szájába buggyant felforrósodott kis szíve:

 

-A bácsi jó. Imádkozni fogok, hogy a bácsi ne forduljon fel, mint a mérgezett patkány.

 

Bálint nézte: hogy tipeg hazafelé a boldogság nőtt gyorsaságával a két gyermek. Kis habjai a végtelen emberi nyomorúságnak, halálnak fakadt gyenge virágok. Lelkét bejárta a szánalom, mint egy gondos jó öreg háziasszony, és lágy sírással mosta le az élet kormát és füstjét. Oh, mégis jó jó lenni, szomjasan, végtelenül! Mégis ez az egyetlen vigasztalás, az egyetlen kapaszkodás az örök zuhanásban.

 

Már a nagy jegenyék mentén ment. A meztelen óriások karjai között bontott fehér hajjal visított a tél. Egy helyen a szél kéményfüstöt csavart szembe. És ez a meleg füst most olyan társ, olyan család felé téresedés volt az egyedüli emberben.

 

Elért a temetőhöz. Szép a sümegi temető. A tél bosszújában is olyan volt, mint egy vidám kert. Nagy fehér derű lebegett az elcsitult szenvedések fölött. Nyugatról, a felhők mögül, valami fény derengett ide, s mintha itt világosabb lett volna. Egy nagy komoly fűzfa éktelenül hadonászott, mintha egy roppant barna barát prédikált volna: - Feltámadunk, feltámadunk! - A kis fák rázták karjaikat, ide-oda dobták fejüket, fütyültek, bokáztak, majd megszakadtak nevettükben. A fejfák tilinkóztak a széllel, a sírboltok búgtak üregszájukkal. A csendes emberek fölött, a téli szél vad kergetésében hancúrozott a temető. Bálint a temető északi szegletébe ment, ahol több mint huszonöt fejfán kopik a Jobbágy név. Köztük egy díszesebb sírkő: Itt aluszik Boór Benedek és felesége, Jobbágy Anna.

 

Megállott a behavazott sír fölött. Itt, hűvös boltjában az elsimító földnek, folyik egybe a hajdani somogyi oligarchák utolsó sarjának s a hajdani jobbágyok lányának pora. És neki ebből a két egybeszakadt testből kellett kinőnie. A két folyamnak: az évszázadokon át fakadó úr, és jobbágytestnek ő a közös deltája. Mint átörökölt égő seb: anyja teste sajog, kiált igazságtétel és jövő után benne. És a végzet titokzatos kárpótlása szerint ezt a parancsot az úrapák minden erejével teljesítheti. Az évezredes zsákmány urai benne odavetik vállukat a paraszt szekeréhez, hogy visszafizessék az ezeréves robotot. Így lett ő faja megteljesült arca az elérkezett időben. És lelkében mégis hit, mégis akarat mozdult fel az élet felé. Mégis, mégis érdemes dolgozni, teljesíteni a végzetes elhivatást. Alkotni kell, harcolni kell, kiáltani kell az utolsó leheletig.
 

A téli vihar ezalatt nőttön-nőtt. Nagy fehér cafatokba tépte szét a felhőket, jajgatott, visított s forgott maga körül, mint egy nyavalyatörős leány. Minden felmozdult a temetőben. A száraz fűszálak sziszegve lobogtak, a bokrok fütyültek, és tépték egymást, a szálfákon valami föld alatti orgona mélyebb sípjai zúgtak ki. És a sírnál álló férfi fellobogott a világ fúvásaira. Még egyszer megindul: ő lesz a fellobogó tüze az új életnek. Bele fog kapni a lelkekbe, beleordítja a vér mozdulásaiba, az idegek szövetébe, a szövődő élet titkos mélyeibe: jöjjetek élni, akarjatok élni! Újjá fürdeti elzsibbadt faját a munka, a szépség, a szabadság fakadó forrásainál. Felajzott élete roppant húrjai odafeszültek a kergetett világ ujjainak. És a temető őrjöngő riadása, mint az élet, mint a hit, mint a kezdés himnusza reszketett át rajta.

 

Már párázott fel az este a dolgok pórusaiból, mikor elhagyta a temetőt. A szél sokat juhászodott, apró hópelyhek kavargó tánca volt a levegő. Az utcák pusztára ürültek, még állatot sem lehetett látni. Az ablakok itt-ott felfényesedtek már a meggyújtott lámpától. Mikor a Beretzky fűszeres elé ért, már egészen sötét volt. A fűszeresbolt már be volt zárva. De a lakás ablakaiból nagy ragyogás vidámsága barátkozott kifelé. Bálint megállt, benézett az egyik ablakon. A nagy szoba közepén már ékes gyertyákkal égett a hatalmas karácsonyfa. Az apa, anya és a nagy fiú az utolsó csinosításokat végezték rajta. A szomszéd szobából gyermeknevetés hallszott ki. Elkapta fejét, továbbrohant, mintha szíven marták volna.

 

Már majdnem otthon volt, mikor az a huncut ötlete támadt, hogy meglesi a Tamás karácsony estéjét. Halkan belopózott a szomszéd szőlőbe. A kis kaliba ablakaiból is nagy világosság jött ki. És tovább, mint a fény, be a sötétség vak sikátoraiba: ének terjedt a kis házból. A Bokody zúgó baritonja, melyet a négy gyermek tétova hangja cirádázott körül:

 

 

Mennyből az angyal...

 

 

A hó felfogta a hatalmas ember óvatos lépteit. Odahajolt a sugárzó kis ablakhoz. A karácsonyfa teljes pompájában lobogott. Bokody a fa előtt ült a padlón, ölében, vállán, térdein a négy gyermek. Mindenik kezecskéje tele az angyal jóságával, mindenik arcán széttündöklő boldogság. Bokody majd megszőkült a kicsorduló nagy jókedvtől. Anna a tűzhely szabadlángjánál viaskodott a vacsorával, káplárosan kemény alakját körülgőzölögték a fövő edények. Az ének elpatakzott. Bokody két karjával felhintáztatta a levegőbe a legkisebb gyermeket, s abból hosszú ezüst visítások sündisznósodtak szét. Anna odazsörtölődött:

 

-Egészen elrontja Bokody úr őket azzal a nagy kényeztetéssel.

 

-Ne kárpáljon, mert mindjárt megcsókolom. Legalább ma este legyen szegényeknek apjuk.

 

Anna a gőzglóriából odafordította arcát a férfi felé. A sok fény teljesre világította ezt az arcot. És a szétfutó haragos-zord vonások most összelágyultak, csúfságuk jósággá juhászodott, mintha már kancsal sem lett volna. Bálintot vonzotta ez a jelenet, mint napos sziget a sötét vizeken hánykódót. Már kinyúlt keze, hogy megkopogtassa az ablakot. Hogy jó szívvel behívják, hogy étvágy legyen az étvágyukkal, öröm az örömükkel, hogy ő is együtt legyen. Aztán megfordult. Félénk-tétován elhagyta a telket.

 

Hazaért. Megfeketült ablakaival hallgatott a ház a hallgatag kertben. Sajátságos nyugtalanság nőtt benne, amint a kerten átment. Egy helyen megbotlott valami gyökérbe, s ez úgy átdöngött egész szívén. Az ajtónál kivette zsebéből a kulcsot, de percekig nem tette a zárba. Mint egy letakart roppant koporsó, olyan volt a behavazott ház. És úgy szorongta, hogy ha felnyitja, egy hulla fog kibukni belőle. Sajátságosan: a régi diáktemetések éneke húzott át rajta, mint egy felijesztett varjúsereg:

 

 

Kitették a holttestet az udvarra...

 

 

Aztán mégiscsak kinyitotta az ajtót. A kulcs zajára feldobogott a ház, mintha egy nagy szív riadna benne. Bálint egyszerre öt szál gyufát gyújtott, úgy kereste meg a lámpát. A lámpa aztán szép szőke sugárhajával mégis olyan élő, olyan valaki volt, mint egy lágy kezű, kék szemű húgocska. A két szobát egybenyitotta a tűzhellyel. A kályhákban s a tűzhelyen felszította a parazsat, és bőven tett fát rája. A lakomát Anna már délben a karácsonyfa alá készítette. Egész sült malacot, salátát, fánkot, három butélia vörösbort. Bálint lassú mozgással felgyújtotta a karácsonyfa gyertyáit.

 

Már lobogó fényben volt az egész fa. Bálint állt, nézte mozdulatlanul. Valami szorította a torkát. Aztán mégis rágyújtott az énekre:

 

 

Mennyből az angyal...

 

 

Hatalmas hangja átzúgta az emlékező házat, s mint roppant fa fekete lombja, kihajlott a kertbe a didergő tőkék fölé. Háromszor énekelte el. Szemei nedvesen csillogtak. És mintha sírról tépett virággal próbálna tavaszt hitetni: - Milyen szép! Milyen szép! - ismételte magában a gyermeki elragadtatás szavait.

 

De már nagyon üresnek, nagyon hiábavalónak, kissé szomorkásan komikusnak érezte magát. - Mit csináljak? Mit csináljak? - ténfergett benne a lélek.

 

Ételhez, italhoz nem volt kedve hozzányúlni. Nagy léptekkel méregette át a szobákat. Meg-megállt a karácsonyfa előtt. Aztán vette Doré Don Quijotéját, leült a fa sugárzása alá, nézte a képeket.

 

Az előforgó képek átmentek a külső szemein. A sovány lovag szikár hosszúsága, ócska vértjével, rossz gebéjével, amint azt hiszi, hogy szép, fiatal, vágtat és győz. A pocakos Sancho, amint minden percben lesi, mit kell tartania: hátulját az ütésnek, vagy markát a megígért nagy zsákmánynak. A bozontos erdők, emberformára gyötrött fáikkal, majdnem felzúgtak a papirosról. A rémekkel népesített levegő: mert mitológiát kellett teremtenie szegény Don Quijoténak, hogy legyen méltó ellenség és legyen eposz. A legyőzött hadak disznóröfögése és birkabégetése, hogy hülye káprázattá tegyék a hősi apoteózist. Egyszer csak megszűnt lapozni a kéz. A lélek leejtette a felkapott ürügyet. A férfi hatalmas feje lehullott a könyvre, és sírni kezdett.

 

Felpattantak benne a koporsók: minden napja, fiatalsága, ereje, szépsége, jósága kikeltek, és nagy jajgatással sírták a homokra szétöntött drága életet. Sorba álltak mint siratóasszonyok, és a fekete kórus minden sírása egyetlen mondattá csordult: - Egyedül vagyok! Egyedül vagyok! - Kiötlő ereje, jósága, lángesze: mind mind csak pusztaságot csináltak körötte. Ha nők hemzsegtek feléje: ereje vad boráért tették. Szerették herkulesi izmait, szerették, mint egy cirkuszi bikát. A rajongó álarcosok, a tisztelőt játszók jöttek hozzá neve reklámjáért vagy könnyű zsákmányra, potyaszagra vagy ledér kíváncsiságból. De őt: a végtelen jóságot, őt: a faja végzetébe átrontó halhatatlan szeretetet, őt: a belőle fakadó szépségek álmát senki sem látta, senki sem szerette. Úgy megy a föld alá, hogy sohasem látta meg arcát egy szem emberi ölelésében. Dallam volt, csodás ősfakadású ének, mely sohasem fog átrezegni az emberek szívén: vakon dobva vesz be az enyészetbe. Ha állat volna, házőrző kutya: meleg szemek néznének a szemébe, és hálás kezek dédelgetnék. Ha gyertya volna, szegény szoba világa: rátágult szemekből mosolyognának lelkek feléje. Ha hegy volna, magános orom: fiatal szemek lobognának felé s rátűznék lelküket, mint diadalmas zászlót. Ha rög volna, egyforma darabja a titokzatos földnek: estnek hunyásában, reggel fakadásán aggódó szemek szerelme lesné: - Jaj, nem bántja semmi? Jaj, nem vesz el egy csírája? Jaj, fog-e teremni? És ő ideszületett géniusznak a magyar sivatagba! És ősmindenes gazdagságával az élet nyomorult flagellánsa lett. Mert minden jósága korbács, mely magára üt, minden szeretete cilicium, mely őt vérzi, minden alkotása vad csahos véreb, mely őt veri fel, mint űzött vadat, s az ő sarkaiból serkent vért.

 

Oh, hogyha zsidónak, franciának, olasznak, vagy bármely más élő faj fiának született volna! Hogy minden szív hívó tűzhelye, minden szem felfakadt ölelése volna! Hogy mint elrohant zápor a vetésekben: az emberek nagy frissülésében látná továbbélni bővült önmagát! Hogy ott volna minden csókban, minden akaratban, minden felszökő gondolat gyökerén! Volna egy faj hite, ereje, győzelmi dala. És így vak halotti ének, meddő circumdederunt, mely süket koporsókra hull. A fázó lélek, mintha a semmi kietlen küszöbén jajgatná karjait a végtelenbe, kétségbeesett sírással sírta: - Magyar vagyok, jaj, jaj, magyar vagyok!

 

És akkor a torozó ősök daca feltámadt benne. Úgy fájt a megmarcangolt lélek, hogy az anyagba rohant, mint egy kergetett titán. Nekiesett a húsnak, vadul tépte fogaival, óriásikat nyelt. Egy hajtásra szívta ki egy butélia lelkét. Olyan kétségbeesett-rohanón evett, mintha vak kapun döngetne testvér után. Arca rettenetes lett, mint egy ölni rohanó meztelen harcosé. Szemei elvérmesedtek, alsó állkapcája előretorlott, száján a harapás ős kéje viharzott. Oh, ha ebben a mohó áldomásban széttörhetné az élet szabott korlátait, ha kirohanhatna emberségéből, mint egy pestissel fertőzött várból, ha visszafuthatna az anyag végtelen, néma, lélek nélküli zuhatagába! Hogy legyen egy az ős mindennel, a földdel, a vízzel, a tűzzel, a levegővel, és ne sajogjon külön, mint egy felmart seb: jaj, jaj, én én vagyok!

 

A gyertyák tövig égtek a fán. Megborzasodott lángjuk már sercentette a fenyő leveleit. Két-három hatalmas fúvással eloltotta az összes lángokat. Fojtó, rossz, ellenséges füst borzongott az elgyászosodott levegőben. A lámpa fénye most már olyan magános sírás volt. Oh, milyen halott lett a ragyogó fa, milyen temetői pusztaság, milyen hűvösítő váz! Jött, hogy leüsse az öklével. Leüsse az egész karácsonyt: minden fát és minden kacagást, hogy ne hazudjon sugarakat a végtelen vak feketeségbe.

 

Már nem evett. Nem kellett többé az étel és az ital. Nem ő menekült az anyagba. Az anyag lett sajgó, öklöző több fájdalom benne. A mámor lehetetlen volt számára: a bor csak felkarmolta józanságát. Roppant nyitott szem volt, melynek dermedtségében benne sajgott az egész élet, minden sírás.

 

Egy percre az a gondolata támadt, hogy kifut az éjszakába. Hogy itt hagyja az ősi házat, hova az elköltözött anya nem tud visszajönni, hogy védelmet öleljen fia köré. Odament az egyik ablakhoz. Végtelen kietlenség, sötét döbbenet volt a világ a fekete ég alatt. Nem virrasztott sehol fény a magára hagyott ember számára.

 

Visszaült a karszékbe. Szó, gondolat, határolt érzés kienyészett tudatából. Valami mély, homályos örvénnyel nézett farkasszemet. Az a vak sejtése volt, hogy ha megmozdul: belezuhan a házzal, a faluval, az országgal, egész szétvérző életével együtt. Az éjszaka pedig ment tovább, hogy máshol is legyen sötétség és remegés. A lámpában kifogyott a petróleum. Egyet szisszent, mint megtaposott bogárka, és kilobbant. A tűzhelyen s a kályhákban is hamuvá omlott a tűz. És amikor az ablakon kezdett besápadni a reggel: Bálint ott ült még a tor omladékán, a világtalanná lett fa előtt, előrehajolva, vak nézésbe dermedt szemekkel.

 

Másnap, az egész ünnep első napját az ágyban töltötte. Elhajított, vak dobódással aludt álomtalan álmot. Ünnep másodnapján még nem nyitotta fel szemeit, amikor Anna nagy újságolással tört be a házba:

 

-Nagyságos úr, nagyságos úr, meghalt a Rostás kegyelmes úr!

 

Bálint kiugrott az ágyból. Lidércnyomásos szemekkel bámult az asszonyra.

 

-Tegnap nagyon sok vendég volt a kegyelmes úrnál. Éppen vacsorához ültek, s akkor bejött egy cseléd, hogy valaki sürgősen akar beszélni a kegyelmes úrral. A kegyelmes úr egész vidáman kiment. Hát csak várják, de nem jön. A kegyelmes asszony, szegény, kimegy utána, s egyszerre csak jajgatás hallszik. A kegyelmes úr holtan feküdt az udvaron. Egy pesti orvos is volt a vendégek közt, az megvizsgálta, és azt mondta, hogy szélhűdés érte az agyát. Szegény kegyelmes asszony, se nem él, se nem hal.

 

Anna ránézett Bálintra, és elsikoltotta magát. Olyan irtózatosan az ölés, a gyilkos szétmorzsolás mozdulatába dermedt a roppant férfi, hogy az asszony egy percre őrültnek gondolta.

 

-Vizet, hozzon vizet!

 

A poharat egy hajtásra kiitta. Most már halálos fáradság oldotta minden tagját. Mintha őt ölték volna meg. Leült, hosszasan bámult maga elé.

 

-Megfizetek, meg fogok fizetni – súgta csendesen, és megint öklök voltak a kezei.

 

Aztán arra gondolt, hogy rögtön átmegy a halottas házhoz. Sajátságos félelem tartotta vissza. Ne legyen ott ez a hulla szemeiben, amikor alkotni akar. Érezte, hogy nem maradhat többé a faluban. Ez a hulla úgy megdagadt, hogy nem tudna elférni tőle. Az Anna nagy csodálkozására kiadta a rendeletet, hogy pakoljon, mert Pestre kell mennie.

 

Olyan rohamos szüksége volt, hogy Pesten legyen, hogy az égetett seb sajgásával várta át azt a negyedórát, melyet az állomáson kellett töltenie a Tapolcára menő vonat megérkezéséig. A váróteremben vele együtt három egyetemi hallgató várakozott. Tányérsapkájuk tele volt aggatva mindenféle hazafias egyesület jelvényeivel. A falu nagy újságjáról, Rostás haláláról beszéltek:

 

-Hát csak megdöglött a kommunista kegyelmes úr – mondta az egyik.

 

A második már határozottan szellemes akart lenni:

 

-Azt hallom, hogy egy bronzcsizmát fognak a síremlékére állítani, mint az utolsó csizmás miniszternek.

 

A harmadik már történelmi ítéletet mondott:

 

-Örvendhet, hogy ilyen simán szabadult meg. Pedig ő jobban megérdemelte a Dózsa György sorsát, mint az a sült gazember.

 

Bálint ismerte látásból a három fiatalembert. Kettő közülök helybeli parasztgazdának volt a fia, a harmadik az egyik tanítóé. A nyomorúsághús megtagadta a belőle kinőtt védő kezet. A művész valósággal kitántorodott a váróteremből. Egy hullaország szagát hozták szívébe ezek a szavak.

 

A szomszéd istvándi állomáson a vonat egy percet késlekedett, hogy bevárjon egy vágtató úri kocsit. A kocsiból egy helybeli földesúr, Leiter bíró és Freissberger doktor szálltak ki. A földesúr elbúcsúzott tőlük. Leiter és Freissberger felszálltak a vonatra. Bálint csak egy pillanatra látta arcukat. A Leiter bíró örökéhségű zöld arcán most valami irtózatos jóllakottság beteg kéje volt.

 

 

 

 

 

23. Nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,/ s bús hangja mintha halkan, távolból zengene, / mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek. (PAUL VERLAINE: Az én meghitt álmom. Tóth Árpád ford.)