Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Első könyv:
PARASZTOK

 

4.

 

 

 

 

 

- Bálint bácsi! Bálint bácsi! Ildikó, itt van Bálint bácsi!

 

A két kisfiú otthagyta a szökőkutat, ahol egy három lábon tengődő falovacskával igyekeztek elhitetni, hogy itatják. Virágágyakon, bokrokon keresztül rövidítették az utat, úgy rohantak nagy barátjuk elé. A megrázott orgona-, és jázminbokrok szirmokat hullattak lobogó fürtjeik közé. Meztelen térdecskéik friss kacagása átvillant az esteledő kert nehéz illatú levegőjén.

 

A másik percben már csücsörös ajakkal másztak fel Bálintra, mint egy rengeteg árbócra. Az emelintett rajtok, s odadörzsölte erős férfiarcát tejfriss pofácskájukhoz. A gyermekek rohanó szavakkal újságolták:

 

- Sokan vannak, sokan, a báró bácsi is itt van. A kövér miniszter bácsi is, a Maczuga bácsi és még sokan.

 

De akkor már le is szöktek a Bálint karjairól, s már a messzi bokrok virágai mögül hajlott vissza édes hangjuk:

 

- Mama, Ildikó, itt van Torony bácsi!

 

Ez volt a Bálint családi neve a gyermekeknél. Rögtön utána a kavicson felzajlottak a hatalmas léptek. A társaság akaratlanul elhallgatott. Czeglédy György, a fiatal költő keresett ugyan valami nagy cinikusságot, hogy belefesztelenkedjék a csendbe. De mire talált valamit, már eléjük magaslott a Bálint alakja. A hang beléragadott, s elrúgta lábától a kis Floki kutyát.

 

Rendekyné bágyadt mosolygással nyújtott kezet Bálintnak:

 

- Éppen jókor jön. Magának való témán rágódunk. A kedves Adyját ütöttük.

 

Bálint megcsókolta a hullatag fehér kéz lágy húsát. Jó étvágyú nevetéssel mondta:

 

- Ha ez a kéz üt, tartom a hátam Ady helyett.

 

- Na, hiszen te is megkapod a magadét – kacagott Rendeky Antal.

 

A kert a Gellért-hegy déli lejtőjén volt, a Ménesi úton. A társaság a villa hatalmas teraszán ült. Bálint csak meghajlással üdvözölte a társaságot, melynek minden tagját ismerte már. A legtöbb arc olyan lett, mintha ajtót zárnak el az éjszaka veszedelmei elől. Szinte hallatszott a kulcsok csikorgása. Bálint leült. Különös, hideg hallgatás feszült. Mintha ez az ember egy nagy tükröt hozott volna magával. És mindenik életében felgyűlt volna a keserű köpés önmagával szemben: - Pfúj! Hát téged cipeltelek annyi hajszán át idáig.

 

Ildikó belekacagott a csendbe. Szemei zöldesen csillogtak, rövidre nyírott dacos szőke fürtjeit előrerázta:

 

- Milyen vitézek voltak az előbb, s most hogy hallgatnak! Maczuga főigazgató úr, miért nem folytatja az előadását?

 

A főigazgató úrnál apályszerű jelenségek kezdtek történni. Kövér bősége eddig ráfolyt a szomszéd szék felére is. Most a saját székénél is kisebb területre húzódott. Behízott szemei sunyi aggodalommal kutattak segítségért az arcokon. De kihurkásodó tokáján s elszélesedő száján, mint szokott fészkén, ott gőgölt a tekintély pávája:

 

- Na, hiszen én csak az én véleményemet mondtam. Én mindig lojálisan tisztelem az ellenkező nézeteket is – mondta méltóságos szerénységgel.

 

Bokody Tamás, a színész kimerészkedett a csúfsága közepéből:

 

- Bizony jó, hogy jöttél, mester. Csúnyául ütöttek téged is, Adyt is. Már nekem is kezdett fájni. De én nem merek ennyi nagy úrral ujjat húzni. Én csak egyszerű komédiás vagyok.

 

Tarnay báró, aki Rendekyné mellett ült, s az asszony odaömlő felét egészen magának parcellázta, elszánt szóosztagokat küldött a demokratikus Amerika felfedezésére:

 

- A gondolat világában nincs úr és szolga, gróf és komédiás, kedves Bokody. Nagyon könnyen megtörténhetik, hogy én magam tévedek valamiben, és ön találja el az igazságot. A huszadik században már nem lehet a kasztok sorompói közé szorítani az igazságot. Különben is, én mindig elismertem, hogy az az Ady nem tehetségtelen ember.

 

Így mondta a költő nevét: Ady. Szavai közé csaknem odatette a szokott megszólítást: tisztelt választópolgárok. De már le is szállt a demokrácia lajtorjájáról. Térdeit az asztal alatt visszaszorította a Rendekyné teste fehér elfutásához.

 

A kis kövér Eckhardt János felfakadt, mint egy megszúrt pöfeteggomba:

 

- Már engedj meg, kegyelmes uram, de én mint volt magyar miniszter, mint a magyar keresztény társadalom szerény harcosa, azt mondom, hogy akinek a versében a zongora ugat, az vagy hülye, vagy perverz szédelgő.

 

Maczuga főigazgató úr látta, hogy hatalmi túlsúlyra van kilátás. Kárpótló dölyffel visszadagadt a szomszéd szék kétharmadára. Kitörő keserűséggel mondta:

 

- Nem is ugat, még az hagyján volna: az élet mindennapi mozzanata. De vonít, vonít, amit a kutya is csak akkor tesz, ha tűz vagy halál van a háznál. Hát már, kérem, mi oka van egy zongorának vonítani, még ha szimbólum is? Kérdem, hogy állítsam én a tanárjaimat a gyermekek elé egy olyan költővel, akinek a versében vonít a zongora? Ez már szellemi bolsevizmus. Amíg pedagógiánk nemzeti és valláserkölcsi alapon áll, addig Adynak nincs helye az iskolában.

 

Bokody halk szomorúsággal mormolta ajkai közt, mint egy vallásos melódiát:

 

 

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg,

Fusson, akinek nincs bora.

 

 

 

A volt miniszter az asztalra csapott:

 

- Hát nem csak egy részeg disznó mondhat ilyent?! Nem delirium tremens kell ehhez! Fusson, akinek nincs bora! Mi lenne a világból, ha mindenki futna, akinek nincs bora? Miért nem írta így: fusson, akinek nincs abszintje?

 

Eckhardt kegyelmes úr ezelőtt tíz évvel egy Vas megyei tanyai iskolában evett főzeléket és törölte a parasztgyermekek lelógósát. A kis sváb tanítóban jó hangja tartotta a lelket. Hangja kedvéért hol itt, hol ott hívták meg egy-egy kövérebb falatra. Egyszer egy ilyen többnapos lakomából hozta haza a szekér. A tanító úr nehéz alvásban hajlott előre, oda-odarángott a szekér zökkenéseinek, a szája szélén csurgott a nyála. A részeg álom fellapozta benne az ősi katekizmust. Azt álmodta, hogy vándor cigányok ki akarják dönteni az iskola előtt álló keresztet, és ő szörnyű dulakodásban védi azt. Akkor a szekér nekizökkent valaminek, felugrott, elordította magát:

 

- Emberek, ne hagyjátok a Krisztust! Gyertek, haljunk meg az édes Jézusért!

 

Tébolygó szemmel nézett szét. És íme valóban rengeteg nép állt körötte: kiabáltak, hadonásztak. Egy falu piacára ért a szekér, nagy választói gyülekezetbe. Az ország egyik leghíresebb katolikus grófja éppen akkor végezte be programbeszédét. A kántor ordítására mindenki feléje fordult. A tömeg halljukot kiáltozott. A mámoros emberre átfolyt a valóság, s ha már benne volt az elvekben, tovább hadonászott. A kiskáté minden tudása visszaduzzadt fejébe: a kormány szemére vetett a Gellért guruló hordójától kezdve minden merényletet a kereszténység ellen. Különösen a bécsi békét nem tudta megbocsátani Tisza Istvánnak. Beszédére az emberek egymásba folytak a lelkesedéstől: a tömeg kész volt legyilkolni az országot, hogy megbosszulja Gellértet s a többi szabadkőműves disznóságot. A gróf pedig áradó kegyességgel nyújtott neki kezet: - Keressen fel Pesten. Ön határozottan politikai tehetség. - Egy hét múlva már a tanító úr vezércikkeket írt egy budapesti klerikális lapnál. Ő maga csodálkozott legjobban, hogy mennyi politikai véleménye van. Mindig írt, és sohasem olvasott, mindig irányított, és sohasem tanult. Lassanként a hat elemi kulturális ajándékait is elfeledte. A két forradalom után képviselő lett, s csakhamar beleöklelte magát egy miniszteri székbe. Itt, hozzájutva az úri bűnök dús vályújához az éhes szemű, éhes szájú cingár kis emberke egypár hét alatt olyan beteg-kövérré zabálta magát, hogy a szabója alig győzte utánanyargalni a tudományával. Mintha a nagy bűnfolyóban a készre érett hulla püffedt volna fel az úrrá rothadt kis tanítóban. Miniszteri szobájából néha kihallatszott a pártfogásra talált művésznő vagy tanítónő kéjes visítása. A kis tanyai Jupiter ott végzett el mindent, hivatalos szalonja izgató pompája közt. Egyszer aztán az egyik főúri püspök – bejelentés nélkül – éppen akkor nyitott be hozzá, amikor egy fiatal tan-Lédával nagyon hattyú volt a kegyelmes úr. Ez aztán hattyúdala is volt a miniszterségben. Le kellett mondania, de számadásait nagy kárpótlásos szemhunyással intézték el. Ő megmaradt politikai vezérnek s a katolicizmus öregebbik oszlopának.

 

Sárkány tanár úr, aki a közelben lakott, és mindennapi vendége volt Rendekyéknek, Eckhardt kegyelmes úr mellett ült, és nagy szerényen behúzta a szociológiáját. A politika igen ingadozó volt ezekben a napokban. Ha a mérsékelt liberális elem kerül fölül: Tarnay bárónak akár két miniszteri szék is áll a rendelkezésére. De azt sem lehetett tudni, nem fog-e jönni egy új erős klerikális áram, mely Eckhardt kegyelmes urat visszaerkölcsvilág-rendezi a magyar kultúra csúcsára. De azért mégis elhelyezte a maga mondatát. Összehúzott homlokkal, töprengő elmélyedéssel mondta:

 

- Meg kell adni azonban, hogy az a harc, mely Ady körül dúl, érdekes korpszichológiai jelenség.

 

Rendekyné langyosan mondta:

 

- Nagy disznó volt, annyi bizonyos. Én meg sem tűröm a háznál a köteteit. Egy volt meg, az az Illés próféta sátra, vagy micsoda, azt is kidobtam. Az Ildikó szedte fel valahol. Lányos háznál csak nem lehet effélét tartani. Hanem, Bálint, maga nagyon hallgatag. Pedig maga méltó társa a kedves Adyjának. Ha hallotta volna, hogy mit mondtak az előbb magáról az Eckhardt kegyelmes úr és a Maczuga főigazgató!

 

Hangja enyhén gúnyos és sunyin kihívó volt. De a szemek kéjes lebágyadásában, a mell hanyag hátradőlésében ott volt a nagy nőstény gyönyörűség várakozása, melyet e hatalmas élet haragja fog okozni.

 

Mindenki Bálint felé fordult. Az arcokra előre kiült a gyengék visszafizető gyűlölete. Csak a Bokody csúf arcán égtek különös tüzek s a kinyilatkoztatás ájtatos várakozása. Az Ildikó szemei szürkére tágultak, ajkai sajátságos kéjjel félig nyitva csücsörödtek előre, mintha egy fürdő férfi forró meztelenségét nézné. Maczuga főigazgató úr, az utolsó pillanatban, jónak látta villámhárítót rántani elő:

 

- Kérem, művész úr, én csak a magam véleményét mondtam. Én különben is csak morális és nemzetpedagógiai szempontból szóltam a dolgokhoz. Én a művész úr tehetségét mindig tiszteltem. Quot capita, tot sensus, ahány fő, annyi vélemény.

 

Bálint, attól a pillanattól kezdve, hogy leült, semmit sem hallott, és semmit sem látott. Elszürkült szemmel nézett maga elé. Érzékei becsukott szájjal érintetlenül hagyták elfolyni a világot. A sok ezer és ezer apró bántó benyomás, kivillanó kis gonoszságok, irigység, gúny, melyek lépten-nyomon lesték ezt a páratlanul fejedelmi életet, sajátságos védekezést váltottak ki szervezetében. Bárhol, ahol már nem is tudatosan, hanem a rejtett ösztön biztos rátapintásával érezhette, hogy kellemetlen eledele lesz érzékeinek: teljesen ki tudott halni a környezetből. Ez a sajátsága oda fejlődött, hogy órákig el tudott beszélgetni: felelni, kacagni, helyeselni egy társaságban, anélkül hogy tudta volna: mit beszélnek, és miket mond ő maga. Most, hogy a Rendekyné fülledt szavai meghorzsolták, hirtelen felemelte fejét. És mert egy közeli ágyás közepéről pompás japáni birs ontott bíbor zuhatagot feléjük, felkiáltott:

 

- Micsoda virágok! Ezt még nem láttam. Mikor ültették ide?

 

Már fel is szökött, odarohant a cserjéhez. - De szép! De szép! - ismételgette. Ildikó megrántotta a Czeglédy György kabátját:

 

- Engedjen, mafla!

 

A fiatalember elsötétült arccal, de nagyon udvariasan utat nyitott. A kisleány odalebbent Bálint mellé. Egy pillanatra behajolt a férfi arcába. Szemeiben apró fénylapok villóztak fel, ajkáról apró, sajátos kacagások törtek le. Aztán letépett a fáról egy nyitott szájú vörös csókot, tréfás zsarnoksággal parancsolta:

 

- Hajoljon meg, nincs lajtorjám.

 

Bálint lehajolt. A kislány mellére tűzte a virágot. Akkor kis fehér öklével jót ütött a férfi hátába:

 

- Én adtam az utolsót! Adja vissza, ha tudja.

 

Elkezdett szaladni csalogató félreugrásokkal a bokrok körül. Bálint diákos nekirohanással futott utána. De a kislány gyors kanyargásaival a megfogás pillanatában mindig tovább tudott szabadulni. Rövidre nyírt szőke haja lengő fényes kelyhéből vissza-visszanézett, s hosszú, diadalmas kacagásokat fürtözött a levegőbe. Betűntek a lombok közé, s mind messzebbről jött vissza a lány nevetése.

 

A társaság egy részét kővé meresztette a megbotránkozás. Sárkány tanár úr elmerülve vizsgálgatta bal tenyere vonalait, nehogy olyan pillantással találkozzék, mely állásfoglalásra kötelez, vagy ítéletet keres az ő szemeiben. Maczuga főigazgató úr valláserkölcsi alapnak érezte a másfél széket maga alatt, s elképedve nézett Rendekynére. Eckhardt kegyelmes urat pukkadásra fújta a harag, mint kisdiák az üres papírzacskót. Rendekyné macskás hátradörzsölődéssel nyújtózott egyet, alsó ajaka előrevonaglott, szemei elfátyolozódtak:

 

- Nagy gyerek ez a Bálint – mondta sajátos mosolygással. Magában, a gondolata utánatette: „A kis taknyos Ildikónak most jó dolga lesz.”

 

Eckhardt kegyelmes úrban szétfütyült a harag, s a legmorcosabb szavak ugattak fel benne. Fogta, fogta a farkukat, de egy falka mégis kicsapott belőle:

 

- Már ide művészet, oda művészet, de amiért valaki kőfaragó, mégsem viselheti magát ilyen parasztul egy úri társaságban. Ha mást nem tekint, mint a hölgyeket és a báró urat...

 

A báró közbevágott:

 

- A művész előtt, kedves barátom, nincs báró, csak ember. És ha a méltóságos asszonynak nincs kifogása a magaviselete ellen, nekünk nincs jogunk kritizálni.

 

Czeglédy György, aki eddig helyeslő arcával és tisztelettel figyelő szemeivel néma visszhangja volt mindenkinek, most saját hangot mert vállalni a dühe mögött:

 

- Hallotta a méltóságos asszony Boór legújabb botrányát egy tizennégy éves boltoslánnyal? Ha méltóztatik parancsolni, utánuk megyek, hogy Ildikó...

 

Rendeky Gizella, a háziúr vénleány testvére hamis szőke haja dús fészke alól mosolyogva kiáltott rá:

 

- Ugyan, Gyuri, hagyja csókolózni őket.

 

Czeglédynek a szemei is szájakká torzultak, és maguk elé haraptak. Maczuga főigazgató úr két tokája alá egy harmadikat gyűrt a megbotránkozás. A három toka méltóságával mondta:

 

- Csókolózni? Mit szól ehhez a méltóságos asszony?

 

Rendekyné belelegyintett a levegőbe:

 

- Ugyan, mit szóljak hozzá! Az egyik művész, a másik gyermek, micsoda nagy szerencsétlenség, ha megcsókolják egymást. Különben is: az Ildikó ideáljai nem tartanak tovább egy hétnél. Most Boór van a soron. Nem lehet mindenki olyan szigorú erkölcsbíró, mint mi ketten, kedves Maczuga.

 

Huncutul, jelentősen kacagott. A Maczuga arcára sötétvörös naplemente borult. A homokon megint léptek hallatszottak, s a két kisfiú győzelmes hangja:

 

- Mama, vendégek jönnek! Mama, vendégek jönnek!

 

Két idősebb nő tartott a társaság felé. Helyesebben: egy éltesebb lélek és egy idősebb nő. Mert Borkuthy Eveline-nél a test s a világnak megfogható domborodásai csak megtűrt alkalmatosságok voltak, melyek közt a nemes lélek kibonthatta végtelen ideálizmusát. Ez a lélek kiütött egész valójában, mint a kövér test a ráizzadt ruhán. Járása, testtartása, arcának folytonos nemzeti gyásza olyan volt, mintha most lépett volna ki egy keretből, ahol a fájdalmas hazát allegorizálta. A hüvely maga, mely e túltengő lélek földi pályája volt, használatban lehetett már vagy ötven év óta, s egyáltalán nem volt művészi kivitelű. Az alak inkább alacsony-középtermetű volt, az arc ráncos, mint egy szalmába dugott februáriusi batul-alma, néhol vörös foltokkal. Ezek a vörös foltocskák kissé szerénytelenül hangsúlyozzák, hogy ezen a lélekkocsonyán mégis testhártya van. Az oltárnéző szürkéskék szemek szélein hatalmas könnyzacskók táskásodnak, elárulva, hogy a finom lélek csapadéka erősen tengeri klímára emlékeztet. Az orr papagájosan görbe. Az ember majdnem verklit képzel alája szétszórt sorscédulákkal, melyek közül ez a fenyegető csőr fogja kihúzni a végzetet. Az orr tövén, a ráncok szétfutó bozótjában elfojtott étvágy és ádáz ravaszság sejtődnek. De az egész arcot mártírságos némaságba parancsolja a száj fájdalmas pátosza. A ruha sötét, egyszerű és méltóságos. Csak egy nagy fehér gallér világít fel az arcra. Ez az a pléhellenző, mely a léleklámpa fényét megsokszorozva adja vissza.

 

A másik nő, Bethegné Bartók Flóra: ádáz zömökség két óriás szemfog közt. Mert először a két támadásra álló szemfogát látja meg az ember, ez mondja meg őt, ez benne a természet akarata. Csak azután ijed rá az ember a négyszögű tömzsi fejre, a két négyszögű dühös szemre, a négyszögű lapos orra, a négyszögű kiátkozó szájra, a test vaskos négyszögére. Széles, vaskos kezeiben úgy tart egy bús fekete retikült, mint egy kezeibe tört buzogány vastagabb felét.

 

A társaság felugrott, és ellelkendezte az ilyenkor szokásos mondatokat. Rendekyt az erősebb lelki mozgalmak dadogóvá tették. Már mindenki ült, és javában folyt a beszélgetés, amikor sikerült befejeznie mondatát:

 

- Milyen rendkívüli szerencse hozta ide méltóságotokat?

 

A szokott udvarias érdeklődések, a kert és a villa megdicsérése után Eveline arca eltéresedett. Sajátságosan: a ráncok elsimultak, az orr merész büszkeséggel majd kifeszült az arcból, az alak kiegyenesedett. Mintha a gallérja is fehérebb fénnyel telt volna fel. A lélek kiduzzadt minden póruson. Ünnepélyesen kezdte:

 

- Kedves Emmám, méltóságos uram! Ezúttal a baráti szereteten kívül a hazafias kötelesség hozott engem és Flóra barátnőmet úri házatokba. Kérni jöttünk: kérni a nagy édesanya sírásával, a nagy édesanya sebeiért. Mi vitte az ezeréves Magyarországot a sír szélére, mi juttatta a négy folyó és három bérc hazájának legszebb részeit idegen kezekre? Az, hogy idegen kufárok magukévá lopták a magyar sajtót, és a destruktív fáklya akkor gyújtotta ránk a hazát, mikor mi millió sebben vérezve védtük a küszöböt a százszor nagyobb ellenséggel szemben. Kedves Emmám, méltóságos uram, a haza mindenkitől megkéri áldozatát. Tudjuk, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben milyen önmegtagadást kívánunk, de aki kívánja Magyarország feltámadását, de aki hiszi, hogy Turán lelke kitör még az idegen béklyó alól, s Európa fölött még felcsattognak a turul szárnyai: az nem tagadhatja meg segítségét a szent ügytől. A keresztény sajtó számára kérünk filléreket...

 

Itt a bal könnyzacskója megnyílt, s egy kövér könnycsepp gördült ki. De ez most tapasztalatlan és illetlen könnycsepp volt. Míg elődei mindig nemes melankóliával ülték meg a szembelső szögeit: ez rágurult az orr görbe ormára, elérte az orrhegyet, s onnan csüngött le komikus rezgésekkel. Borkuthy Eveline egy finom kis zsebkendővel s még finomabb mozdulattal eltávolította a fájdalmas lélek nedvét, és folytatta:

 

- Több százmillióra van szükségünk, ezért kell felkeresnünk minden igaz magyart.

 

A Rendeky arcán látszott, hogy szeretne most hamis magyar lenni. Rendekyné lanyha kéréssel fordult feléje:

 

- Adjon kölcsön, Anti, ötvenezer koronát.

 

A férj csikorgó lelkesedéssel reszketett elő százezer koronát. Az asszony felkacagott:

 

- De maga is ad legalább annyit.

 

Rendeky beleharapott a levegőbe, de azért lebúsulta a maga százezrét. Mindenki előkotorászta a tárcáját. Maczuga széles gesztussal, elünnepélyesedett arccal nyújtott át tízezer koronát:

 

- Fogadja, méltóságos asszonyom, ezt a szerény összeget a nemzet egy szerény napszámosától. Bár ezerannyit adhatnék erre a szent célra! Mert igazán szent cél, Borkuthy Eveline-hez méltó. Én már rég rajongó csodálója vagyok a méltóságod írásainak, s habár irodalomtörténetem második kötetének kétszázkilencvenkettedik lapján nem méltathattam őket érdemüknek megfelelő terjedelemben...

 

Borkuthy Eveline-ben szétsütött a nap. Arca egyszerre nagyon női arc lett. Már nem figyelt a befolyó összegekre, melyeket társnője, mohón kihajolva két szemfoga közül, besepergetett. Szétlágyuló melegséggel kérdezte:

 

- Olvasta, főigazgató úr, utolsó elbeszélésemet a Göncölben?

 

Maczuga elrévülve nézett az egek kárpitja felé:

 

- Hát írhat-e méltóságod egy betűt is, melyet én el nem olvasok! Micsoda finom elbeszélés, mennyi halk női rezdület, mennyi arisztokratikus vonás. Magyar szegfű egy sèvres-i vázában. Mert magyar, magyar.

 

Maczuga főigazgató úr nem olvasta az illető novellát. Maczuga sohasem olvasott semmit. Mindig írt. Irodalomtörténetet írt. Ős özöne volt az irodalomtörténetnek, mely elől nem volt mentő Ararát. Írt egy mázsás irodalomtörténetet a szaktudósok számára. Egy ötvenkilósat az egyetemi hallgatóknak. Tízkilósat a középiskolai diákok, ötkilósat a szegény művelt közönség számára. Az adatokat könyvei számára hervadt tanárok gyűjtötték össze valami megsegítő jóakarat reményében. És tényleg: Maczuga főigazgató melegen rázott kezet velük, és kedves barátomnak tegezte őket. Az adatok közti üregeket aztán ő töltötte ki azokkal az általános frázisokkal, melyeket öt nemzedék undorodott át egymásnak. Egy újítás azonban mégis volt a főigazgató úr tudományos működésében. Minden olyan közhivatalnokot, aki a hetedik fizetési osztályon felül volt, és pennát vett valaha a kezébe: bevett irodalomtörténetébe egy-két általánosan jellemző mondat hízelgésével. Maczuga főigazgató ilyen mondatokkal töltötte meg az örökkévalóság batyuját: - A széppróza terén kitűnt Drasche-Lázár Alfréd államtitkár, ki húsz éve kedves ódon házában lakik a Krisztina tér hatodik szám alatt, s finom irályával s minden botránkoztatót kerülő ízlésével az előkelők kedvenc írója lett. - Így a Maczuga irodalomtörténetét előkelő lakásjegyzéknek is lehetett használni. Ezért vette és ajánlotta könyveit a minisztérium, és kényszerültek megvenni az iskolák, a tanárok s a szegény, meggondolatlanul szült diákocskák.

 

Borkuthy Eveline hangja mélyebb zengést kapott:

 

- És mit szól a soproni irredenta beszédemhez? Nem igazam volt?

 

Maczugának fogalma sem volt az Eveline szónoki tehetségének ez újabb földrajzi megszélesedéséről. De annál inkább áradott a lelkesedéstől:

 

- Oh, méltóságos asszonyom, rögtön utána levélben akartam üdvözölni. Minden szavát aláírom. Fájdalom, a rengeteg munka elvesz minden időt a legkedvesebb kötelességek teljesítésétől. Az ország talán majd hasznát látja, de mi rámegyünk erre a munkára.

 

Rendekyné huncut kötődéssel kérdezte Eveline-től:

 

- Tudod, édesem, ki van itt?

 

Borkuthy Eveline-be visszatértek soproni mondatai, mint tavasznak robogó kancák, s most ezek vágtatását hallgatta. Alig odaforduló lélekkel kérdezte:

 

- Kicsoda?

 

- Az a férfi, akit legjobban szeretsz – rejtélyeskedett Rendekyné.

 

Eveline elpirult. Apró nevetés serkedt ajkára. Tizenhét éves lánykori mozdulatai visszajöttek a múlt század túlsóbbik táskájából. A kakas elől futó jérce boldog leguggolásával mondta:

 

- Te mindig olyan hamis voltál, édes Emmám.

 

- Csak nem a König Lajos! - zúgta szemfogai közül Bethegné.

 

Borkuthy Eveline lelke újabban erősen párolgott a híres özvegy író felé. A vénleány arca bíborvörös lett. Kéjes szégyenkezéssel nyeldeste:

 

- Flóra! Flóra!

 

Rendekyné összecsapta kezeit:

 

- Nem találtátok el. Boór Bálint.

 

A vér eltűnt Eveline arcából. A zöldre változott arcra feltetszett minden év, hogy az évek kegyetlenségével legyen kegyetlenebb. Szemei egészen férfiszemek lettek, orra ragadozó. Összehúzott szája beharapott a levegőbe:

 

- A gazember!

 

Aztán mégis visszafinomodott:

 

- Bocsánat, hogy úri társaságban ilyen plebejus szót használok. De ez az ember, aki megfertőzte a magyar lelket, aki eladta lelkét, elárulta a legszebb ügyet, alig érdemel más szót.

 

Bartók Flóra zömök gályája komor irammal evezett segítségére:

 

- Sohse vond vissza, édesem. Találó szó volt az. Gazember. A legnagyobb gazember, akit ló farkára kellene kötni és aztán felakasztani. Csodálom, édes Emmám, már engedj meg, de csodálom, hogy a ti házatokba egy ilyen ember beteheti a lábát.

 

Rendekyné vállat vont. A báró kérdezte:

 

- És miért haragszik úgy rá a méltóságos asszony?

 

- Miért haragszom? Miért haragszom Boór Bálintra? Hát lássa, báró úr, ilyen kérdéseket tesznek az emberek, ha zsidó barátaik vannak, és a liberalizmussal kacérkodnak. Egy ember, aki Csokonait meztelenül ábrázolta, mint furulyás pásztorfiút. Csokonait anyaszült meztelenül! Egy perverz disznó, aki csak azért lopja az időt kőfaragással, hogy az emberi test undokságaiban kéjelegjen. Egy rothadt destruktív, aki a mi általánosan tisztelt barátnőnk írásait is sárba tiporta. Aki azt merte mondani, hogy Borkuthy Eveline nem magyar. Hát talán ő magyar a nyugati disznóságaival?! Aki henceg, hogy nem keresztény, csak hogy megmételyezze az ifjúság lelkét. Persze, ezért fizetik a zsidók, ebből rendezhet orgiákat. Hát nem lábánál fogva kellene az ilyent felakasztani?

 

Az ezüstkereszt ide-oda táncolt a zord asszony nyakán, mintha főbe akarna kólintani valakit. Elszélesedő vad szájával, kidárdásodó agyaraival, tágra harapó szemeivel: az ős erény bestia volt, a keresztény unikornis, az Istennel, törvénnyel, renddel harapó rettenetes emberdúvad. Eckhardt kegyelmes urat magával ragadta ez a fakadó epekanális. Elővette a döfősebbik bátorságát:

 

- Mit várhatunk egy volt kommunistától. Azt mondják, hogy pertu volt Kun Bélával.

 

Maczuga szétkémlelt az arcokon. Aztán kitűzött arcára egy nagy darab szánakozást, mint egy fekete lobogót:

 

- Kár érte. Tehetsége volna. De Nyugat teljesen megrontotta. Én nem akarom hinni, hogy művészi perverzitásból tényleg együtt járt a Lenin-fiúkkal, de futurista, becsületemre futurista!

 

Az utolsó szavakat már acsarkodva kiáltotta. Széles, zabáló szemei rosszak lettek. A futurista jelző mitologikus szörnyűségeket jelentett szótárában. Oly sokszor dühbe gurította ez a szó, hogy voltak percei: maga is kíváncsi volt megtudni, mit is jelenthet a futurizmus. Két igen sikerült cikket is írt ellene, melyek olvasását az iskolákban a minisztérium hivatalos körirattal rendelte el.

 

Czeglédy György alkalmasnak látta a pillanatot, hogy taposson egy-két lépést a jövője felé:

 

- Én sokkal fiatalabb vagyok, hogysem ítélkezni merjek Bálint bátyám fölött. Még kevésbé tenném ilyen társaságban, ahol annyi illetékes előkelőség van. De annyit kénytelen vagyok megvallani, hogy az ifjúságnak az a fele, melyben még élnek a nemzeti hagyományok, fájdalommal fordult el tőle. Végre is nekünk nem okvetlenül művészet valami csak azért, mert Párizs romlott ízlését tárja elő. Azután a Bálint bátyám kalandjairól olyan furcsa hírek szállanak...

 

- Ne bántsák. Olyan pompás alak, és legalább nem unalmas – mondta vontatott hangon Rendekyné.

 

A Borkuthy Eveline atomjai megint fenséges előképet adtak össze. Most már nyugodt-komolyan mondta:

 

- Kedves Emmám, ne vedd rossz néven, de te mindig csupán a nő szemével nézed a férfiakat. Boldog vagy, hogy ezt teheted. De nekünk, akik a szerencsétlen nemzet holnapját virrasztjuk, akarva, nem akarva magasabb nézőpontra kell helyezkednünk. Ez az ember farag itt Toldikat, Csokonaikat, magyar parasztot, és fogalma sincs a magyar pszichéről. Magyar levegő helyett francia meztelenséget ad. Láttad-e a Peturját? Mennyi vad lázadás, mennyi fenyegető pogányság van ebben az irtózatos szoborban! Már bocsánatot kérek, azt hiszem, Szent István országában élünk. A magyar sohasem volt lázadó. A magyar mindig mélyen keresztény volt: imádta istenét, szerette királyát, tisztelte fellebvalóit és a törvényeket. A magyar pszichéből mindig kikonganak Szent István harangjai, s nekem nem magyar művészet az, ahol egy jobbágy szemtelenül megragadja egy főúr karját. Ne gondold, hogy családi elfogultság mondatja ezt velem, ne gondold, hogy Hont vezér késő unokája...

 

- Kezeit csókolom, Hont vezér késő unokája. Milyen poros a cipője, mindig mondtam, hogy jobban kellene seperni azt a Vereckei-szorost.

 

Kicsattanó kedv lobogásával szólt a hang. Boór Bálint állt előttük, valami új nagy fiatalság győzelmével az arcán. Mögötte Ildikó imbolygott, lehajtott fejjel, sajátosan elbágyadt arccal.

 

Nehéz csend zuhant le. A két nőt villámütötte ez a hirtelen eléjük toppanó hatalmas élet. Végre az öreg Rendeky Gizella megsajnálta a társaságot. Legmélyebb találékonyságát vette elő:

 

- Tényleg, igen meleg este van. Még eső lesz az éjszaka.

 

Bálint kegyetlen jó kedvében volt:

 

- Örömmel látom, kedves Eveline: a haza sorsa megint lendül egyet. A haza mindig kétszeresen lehet hálás magának. Először azért, hogy fáradozik. Másodszor, hogy azalatt nem fárasztja magát regényírással.

 

Eveline úgy elfehéredett, hogy nagy fehér gallérja szürke lett. Mind a két nő felállott.

 

- Miért siettek, édeseim? - énekelte Rendekyné.

 

- Még sok járnivalónk van – szólt Eveline belső hidegrázással.

 

Bethegné szembe fordult Bálinttal. Két szemfoga majd kiszakadt a gyökereiből, úgy feszült a férfi szemei felé. Súlyos, lefojtott hangon nyögte:

 

- Vannak nagyon aljas férfiak.

 

Bálint hatalmas-édeset kacagott. Ildikó utánacsilingelt apró vacogásával. Rendekyné tréfás feddéssel csóválta fejét:

 

- Nagy lókötő maga, Bálint. Egészen elrontja az Ildikót.

 

Tarnay báró is felállott:

 

- Én is megyek méltóságtokkal. Egy darabig közös az utunk.

 

Eckhardt és Maczuga is csatlakoztak. Bálintot kivéve mindenki készült. Hallgatagon mentek a kert kapuja felé. Csak Rendeky próbálta ijedt jókedvével kitipegni a lelkekből a kellemetlen emlékeket. Két csodás nagyságú rózsát letépett, és öreg bókkal nyújtotta át a két nőnek.

 

A búcsúzás azért a szokott szavakkal volt kedves. Tarnay báró, mikor lehajolt a Rendekyné kezére, odasúgta neki:

 

- Remélem, hálás lesz, hogy viszem őket.

 

Rendekyné mosolygott. Aztán egy nagy fehér libbenéssel a színész mellett termett. Ráütött a vállára:

 

- Maga, Bokody, mit siet? Maradjon itt a barátja kedviért. Ma úgysem játszik.

 

A színész hosszú, sovány arca elszélesedett a boldogságtól. Mikor a többiek már elég messze voltak, Rendeky a tarkóját vakarva szelíd aggódással dadogta Bálintnak:

 

- Te szépen elkergetted őket.

 

- Ezek sem jönnek többet honmenteni hozzánk – kacagott Rendekyné.

 

- Igaz, legalább elmentek – sóhajtott szelíd megnyugvással Rendeky.

 

A három nő felkacagott. Rendeky gyermekes fellobogással mondta:

 

- Most itt hagylak benneteket, csináljatok, amit tetszik. Megyek, folytatom Fredegundát. - És már iramlott felfelé a lépcsőkön.

 

- Vigyázzon, mert féltékeny leszek! - kiáltott utána az asszony.

 

Mikor a férj alakja betűnt az előcsarnok széles világosságába, Rendeky-né odaállt Bálint elé. Egészen közel hozzá, görbe feléje hajlással, finom testét mintegy bemártva ebbe a roppant életfolyóba:

 

- Tudom, hogy magának Ildikó kell, maga öreg csacsi. De ma nagyszerű volt, ma magának adom.

 

Kezével meglegyintette a férfi arcát. Aztán hosszú visítással kacagott. Belecsimpaszkodott Bokodyba, s gúnyos sürgetéssel mondta:

 

- Jöjjön, maga Adonisz, hagyjuk magukra a fiatalokat.

 

Rendeky Gizellából kijött a rég megszokott bölcs tapintat: - Megyek, megvacsoráztatom a gyermekeket.

 

Rendekyné a színésszel már eltűnt az egyik út homályába. A nehéz virágú bokrok mögül visszaénekelt:

 

- Vigyázz, Gizikém, az öregre!

 

Bálint egy pillanatig mozdulatlanul állt. Ildikó egy feléje hajló aranyeső fürtjét babrálta, de lelógó haja közül leste a férfit. Az lehajolt hozzá, felkapta karjaira, és futott a kert mélye felé.