Még egyszer a színház

 

Mikor ezen a helyen először vettem kezembe a boncolókést, hogy a magyarságot pusztító élősdit organizmusa minden titkában megmutassam, előre láttam azokat a tüneteket, melyek cikkeimet követni fogják. Mert ismerem ezt a végzetes fajt lelkületének utolsó gyökérszáláig. Ilyen megmutatásokkal szemben, amelyek hódítása irtózatos titkait veszélyeztetik, a zsidó faj reagálása rendesen három fázison át próbálja a védekezést: 1. Mély és általános agyonhallgatással kísérd meg a számára veszélyes jelenséget eldugni a közvélemény eló1. 2. Ha ez nem sikerül, akkor lekicsinylő gúnnyal, s a szíriai polisson rikácsolásával akarja nevetségessé jelentékteleníteni a dolgot. 3. Ha ez sem sikerül: akkor tajtékzóan és ezer szájjal hördül ki belőle a düh, de úgy, hogy mindig valaki másnak a köpenye alá bújik, valaki más ügyévé játssza át a maga védelmét, és idegent uszít arra, aki az ő bőrét veszélyezteti. 

A Zilahi Kiss Jenő tanácsos ellen intézett támadásban jóízűen kacagva olvastam, hogy botránkozott a Népszava, a Világ és hasonlóan kanonikus társai azon, hogy az illető tanácsos állítólag szekularizálni akarta az egyházi javakat, hogy lobogtatták ezt a mondatot, mint vérbe mártott kendőt, a keresztény magyar bika orra alá: Rajta, ökleld fel ezt az embert, mert veszélyes ránk nézve. Mi szabaduljunk meg tőle, de a te szarvaid legyenek véresek tőle! Ezt a sajátságát a fajnak különben gigászi arányban láttuk a "kommunizmus" alatt, mikor a történelmi flagráns deliktumon (nyilvánvaló bizonyíték) kapott pusztító faj a magyar munkásság és középosztály tízezreit csavarta teste köré, hogy oláh és cseh fegyver azok vérét ontsa. Ő uszított, uralkodott és osztozkodott. 

A fennebb vázolt jelenségek matematikai pontossággal követték cikkeimet is. Először mély hallgatás volt az egész szíriai fronton, mintha észre sem vennék a dolgot. Pedig dehogynem vették észre! Úgy olvasták, úgy nyelték ezeket a cikkeket, jobban, mint azt a húsvéti bort, melyet az "antialkoholista" és "vallásellenes" zsidó tanácskormány mutyizott ki számukra. Mikor aztán látták, hogy ezekre a cikkekre mégis szemek nyílnak fel és lelkek visszhangoznak az egész országban, akkor egykét szemét lapjukban gúnyos rikácsolással próbálták elvigyorogni jelentőségüket. 

A viháncolás azonban torkukra forrott. A magyar öntudat elfojtott igazságát, életakaratának felszabadult kiáltását ismerte meg hangomban. Most hát felhördültek, mint ahogy dühvel verejtékeztek a Husz Ábrahám felakasztásakor, ahogy rikoltottak a háború végén a rettegett számadás előtt, ahogy ácsorogtak széles e világon a nemzeti hadsereg és a "fehér terror" ellen, ahogy visítoztak a szegény kis félénk mozirendelet ellen, ahogy hörögnek, fogvicsorognak, rituális dühük penecilusát ( zsebkés) fenik minden ellen, ami infámis harácsolásukat, immorális rombolásukat veszélyezteti. Ilyenkor a kultúrára kent, nemzetiszínűre fent, értsük meg egymást okos álarc alól kiizzik a kannibál Talmud ős érintetlen törzslelkű kiválasztott" zsidója: az örök Szamuelli, ki égő gyűlölettel hervasztana el mindent, ami nem zsidó, ami gój. 

És most is uszítanak. Most is magyar öklökkel szeretnének vitéz Sámsonok lenni, most is magyar kéz csapásával szeretnének egy magyar harcost agyonütni. Úgy igyekeznek feltüntetni a dolgot, mintha én a színházról írt cikkemben a "magyar színészetet", a ,,magyar színészeket" támadtam volna. Aki cikkem elolvasása után ezt meri állítani, az tudatosan, gazul hazudik. Én cikkemet éppen a magyar színészet, a magyar színészek érdekében írtam. Ebből a célból mutattam rá arra a romboló, immorális, a magyar lélekre gyilkos hatásra, melyet a zsidóság gyakorol ezen a téren is, mióta a magyar színpadot végzetes túlarányban elözönlötte. 

Mert e feljajdulásom mindenekelőtt a magyar színészet, a magyar színészek száműzött igaza volt. Ismerek többek közt egy nagyszerű magyar színészt. Künn lakik egy nedves kis lakásban a Hűvösvölgyben. Minden este gyalog kell hazamennie. Van családja, felesége, gyermeke. És ő önmagától az utolsó falatot is megvonja, hogy könyveket vehessen, hogy kulturális szomját kielégítse. A rengeteg munkát, a fárasztó gyaloglásokat, a nélkülözéseket az aszkéta szent örömével vállalja, mert a magyarság és a művészet fanatizmusa teszi egyetlen, letörhetetlen céllá az életét. És ilyen van hála Istennek nem egy, a magyarság nagyszerű neveket mutathat fel napjainkban is a színművészet terén. Sőt: 

A színészet becsületes, tiszteletre méltó és nagy neveit ma is a magyarság adja. És éppen itt van a tragédia, itt nyilvánul meg cikkem értelme. És ezt ebben a kérdésben fejezem ki: Hírnévben, a közvélemény figyelmében, a sajtó reklámjában, a színpadi szereplésben és az anyagi részesedésben azt a helyet foglalja-e el a magyarság a mai színházi életben, amelyet e téren reprezentáló erővel megérdemel? Válaszul csak rá kell mutatnom arra a megdöbbentő azonosságra, mely az irodalmi téren és a művészi téren észlelhető, ideértve most már a többi művészeteket is. Irodalomban, színészetben, szobrászatban, festészetben mi adjuk az igazi erőket, az igazi becsületes művészi értékeket, de a tejfel, a reklám, a pénz, a sajtó ezer dobja befelé és kifelé a Molnár Ferenceké, a Lengyel Menyhérteké, a Beregieké. A kegyetlen versenyben a faj irtózatos szolidaritásával szemben a magyar értékek mindig csak mint kizsákmányolt erők szerepelnek. Egy nagy emberi igazságtalanság van üt, mely ellen akkor is minden erőmmel támadnék, ha nem volnék magyar. A magyar adja az élet minden terén az igazi építő erőket, az igazi emberi értékeket. És a zsidó mely a maga középszerű vigéceivel s levantei furfangjával ki tudja zsákmányolni őket, az izolált, gyámoltalanul tántorgó nagy magyar művészek közt gúnyos rikácsolással mer "szellemi felsőbbséggel" kérkedni. 

Mártíriomos, szomorú sorsa van a magyar tehetségnek a magyar művészi életben. Ahogy a magyar katona vére a háborúban zsidó pénzzé lett, ahogy a magyar földműves verejtéke zsidó pénzzé lesz, ahogy a magyar munkás robotba ölt élete zsidó pénzzé lesz, ahogy a magyar középosztály nyomorúsága, a magyar történelmi osztályok könnyelműsége zsidó pénzzé lesz: 

a magyar ész, a magyar tehetség zsidó pénzzé, zsidó eszközzé lesz, és a magyar művész éppen olyan koldus és hontalan honában, mint a többi magyar, aki dolgos, aki hős, aki tiszta. Övék ebben az országban az ország, a hatalom és a dicsőség. 

Természetes, hogy ezzel az ellenséges roppant faji szolidaritással szemben színészeink nem valósíthatják meg a színpadon a magyarságnak azt a kifejezésre törő tartalmát, mely tehetségükben van. Hányszor kell néha idegen ledérség hisztrióivá lenniük, mikor ők nagy művészi álmokat akarnak megvalósítani! De a szíriai Budapest ennek tapsol és nála van a pénz. 

Cikkem éppen felhívás volt a magyar lélekhez, hogy ölelje magához művészeit. Hogy kényszerítse ki a magyar színészek fejlődését, a magyar színészet magyarságát védő numerus clausust a színművészet terén is. A magyar színészek nagy felszabadulási harcának riadója volt cikkem. Felhívás volt a keresztény sajtóhoz, hogy mindennapi testvéri aggódással álljon a magyar színész mellé, legyen fegyvertársa a könyörtelen versenyben, s nyissa meg azok számára a szíveket, akik a magyar életakarat nagy álmait játsszák valósággá a színpadon. 

A színpad a maga hatalmas szuggesztiójával lelkeket gyúr, ösztönöket, érzéseket, akaratokat ágyaz be. Átformálóbb minden érzelmi tanításnál, mert a lélek tudatlan mélységeit változtatja meg. A zsidóság befolyása a magyar színművészetre éppen úgy, mint a sajtóra és irodalomra; immorális és romboló hatással van, s a magyar lélek rituális meggyilkolását jelenti. És nevetséges állításom ellen érvül egykét zsidó színész vagy színésznő nevét felhozni, akik jó színészek és morális életük kifogástalan. Ha én a francia faj általános hatását állapítom meg a szellemi életre, s azt racionálisnak találom, ez ellen nem az érv az, ha esetleg szállodám Jeanja vagy Pierreje nem racionalista. A jó színészségükre pedig azt felelem: Minél jobb színész az a zsidó színész, annál inkább a saját fajának a kifejezője, tehát annál alkalmatlanabb, hogy a magyar színművészet szerve legyen. Tessék összehasonlítani pl. Jászai Marit és az elhunyt E. Kovács Gyulát Fáy Szerénával és Ivánfi Jenővel. A két első titáni pátoszában, az örök emberi nagyság visszaadásában a magyar erőnek két csodálatos megvalósulása. A Fáy Szeréna, az Ivánfi zengő nekimagyarkodásai hamisak, elijesztők és üresek, mint a rézdob. Mert megérteni ezt a természetrajzi igazságot: a tökből a leg keresztény-nemzetibb dinnyekurzus idején sem lesz semmilyen keresztvízzel görögdinnye. És mikor a zsidó magyarkodik, az olyan, mint mikor Molnár Ferenc keresztény misztériumot ír, az pedig bocsánat undorító. Mindig előttem van az a kecskeméti színielőadás, melyet a nemzeti hadsereg bevonulásakor rendeztek. A színpadra, helyesebben kínpadra vont darab II. Rákóczi Ferenc ifjúsága volt. Zsidó volt ott majdnem mindenki, Zrínyi Ilonától le és felfelé, 11. Rákóczi Ferencnek roppant szagló nacionáléja pedig az egész darab alatt azt a sejtést keltette, hogy az a küzdelem, melyről álmodik, az a küzdelem, melyről rokonai egypár hónappal azelőtt országszerte énekelték, hogy: Ez a harc lesz a végső. Hát szabad egy fajnak egy másik faj múltjába, művészetébe így bele rondítani! 

A felébredt magyar öntudatnak tehát első kötelessége, hogy segítségére jöjjön nehezen küzdő színészeinek. Ellenem pedig csak rikoltson az ellenséges faj. Minden sorom a kötelességvállalás komoly tudatában írom. A Károlyikor alatt, mikor napról napra láttam, hogy vágja el a hálátlan faj a magyarság minden életerejét, hogy tépi szét a szerencsétlen országot, melyen felhízott, álmatlan éjszakákon egy szent fogadást tettem egy nagy program megvalósítására. Hogy felidézem a magyarság felszabadulási harcát az élet minden terén a megemésztő faj ellen. És nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy ebben a harcban egyszersmind az európai kultúra s az örök emberi jogok katonája vagyok. Rágalmazhatnak, árthatnak nekem, talán el is pusztíthatnak, hiszen minderre kapnak elég hitvány keresztény cinkost. De jegyezzék meg, hogy akkor olyan szimbólum leszek, amely ellen semmilyen pénznek, semmilyen hazugságnak nem lesz ereje. Jó lesz vigyázni: nem folyt még ki minden magyar vér a Szamuelly frontjain. 


Virradat, 1921. IV 3.