Szabó Dezső
Újabb irodalmunk és legújabb irodalomtörténetünk [+] 

 


I.

 

A "Műveltség Könyvtára" vállalatban a magyar irodalomnak új története jelent meg. A kritikus előtt az állásfoglalás kétféle lehetősége áll. Az első: megnézni, mi a szerkesztők nézőpontja, célja, s beállva ebbe a nézőpontba, magáévá téve e célt, konstatálja, hogy vajon megtalálták-e az alkalmas eszközöket, a legszerencsésebb formát. A másik: a kritikusnak megvannak a saját föltételei egy új magyar irodalomtörténettel szemben, s ezekhez a föltételekhez méri a mű értékét.

E kétféle eljárást - melynek egyikéről lemondani igazságtalan, a másikát mellőzni nem emberi - jelen esetben igen könnyen egyesíthetem. Ugyanis azzal a hittel tehetem magamévá a szerzők nézőpontját, célját, hogy azok saját feltételeim mellett érvényesülhetnek legintenzívebben. Tudom, sokat fogok mondani, amik régóta nem új dolgok, s amikre a magyar intelligencia legjavában titkos igenlés lappang. De azt is tudom, hogy éppen ezekre irodalomtörténetünk - hogy is mondjam - hivatalos művelői a céh-tudósság speciális mosolyával fogják mondani, hogy ez tőlem jön, és nem kell komolyan venni. Igen sok nézetem s ezek közül épp azok, melyek előre harcoló kultúránk kiválóiban kipróbált igazságok, rikító szélsőségeknek fognak tekintetni. Miért? Szűkkörű szellemi életünk azon fátumánál fogva, hogy itt minden 20 évesnél idősebb munkás "tisztességes" helyet kíván magának a "tisztességes" társaságban, s őrizkedik az érdesebb igazságok konstatálásától. Pedig soha nem kívántam kevésbé a harcot, mint most. Soha nem volt több okom univerzális szeretettel ölelkezni az emberek felé, soha nem éreztem magam nagyobb indulgenciával mindenki rokonának. És aligha van valaki, aki kevésbé kívánja azt a szerepet, hogy "megmondja az igazat". Nagyon szeretném, ha egyes mondásaim senkinek sem lennének kellemetlenek. És ha mégis úgy lesz, kérem meggondolni, hogy ezek megírásánál azt a kötelességet követtem, melyet a nyomtatott betű ró a lelkiismeretre.

 

[+] A Műveltség Könyvtára. A magyar irod. története. Szerkesztette Ferenczi Zoltán. Írták: Pintér Jenő, Kardos Albert, Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán.

 


II.

 

A vállalat célja - mert egyéb nem lehetett - a művelt közönség nagyobb körének írni meg a magyar irodalom történetét. Bizonyára úgy, hogy abban fajiságunk vonásai, az a speciális munka, melyet a magyar szellem az európai kultúrában kifejtett, egységes fejlődésben rajzolódjanak az olvasó szemei elé. Adni tehát úgy a magyar szellemi munka történetét, ahogy az ezer év politikai, társadalmi, gazdasági küzdelmeiben életté vajúdta magát. És adni ezt úgy, hogy lássuk ama gyökérszálak végtelen sokaságát, melyek speciális szellemiségünket folytonos új hajtással kötik belénk a felénk áramló európai szellemi életbe. Úgy, hogy az olvasó ebben az irodalomtörténetben végigcsinálja nemzetünk egész szellemi fejlődését s e nemzeti fejlődésben egész Európa kultúréletét.

Természetesen, itt az első fontos kérdés annak a határnak a megállapítása, mely a szorosan szaktudósoknak és a nagyobb közönségnek szóló vulgarizáló mű között fennáll. A Beöthy-féle Nagy Képes Irodalomtörténet e tekintetben a legcsúfosabb céltalanságban imbolyog. Adott két vaskos kötet mozaikot, mely a szaktudósnak igen sokszor, legtöbbször még csak nem is tájékoztató, a nagyközönségnek pedig igen sokszor csak sztereotip frázisok gyűjteménye.

Jelen mű e tekintetben kimeríti a hiábavalóság minden lehetőségeit, úgy az anyag feldolgozásában, mint annak esztétikai értékelésében. Számolnunk kell azzal, hogy mikor nálunk a "nagyobb művelt közönségről" beszélünk egy irodalomtörténetnél, bizony a "nagyobb közönség" 90%-a mégiscsak tanár, író, szóval olyan akinek az irodalomhoz több köze van, s akiknek esetleg szükségük lehet megbízható továbbtájékoztatásra. Egy becsületes bibliográfiának e munkában éppúgy nincs nyoma, mint fent említett elődjében. De mondjuk, hogy ez nem baj. És mondjuk, hogy ennek ellentéte sem baj: az, hogy a munkát oly jelentéktelenségek spékelik, melyek a közönség memóriáját hiába terhelik, az áttekintés emotív részét tönkreteszik s csak szaktudósoknak valók. Azoknak is legtöbbnyire csak azért, hogy legyen miben szaktudóskodjanak.

Régibb irodalmunkról nem beszélek. Ami régibb irodalmunkból - a történeti folytonosság kedvéért - a nagyközönséget érdekli, azt egy pár oldalon el lehet mondani. Elmondtam máshol és újból ismétlem: a Csokonai-kor előtti irodalom nagyon kevés kivétellel (Balassi, Pázmány, Szenczi zsoltárai, Zrínyi prózai művei, Mikes, Gyöngyösi, a kuruc költészet) csak mint politikai és kultúrtörténeti visszhangok érdekelhetik a kuriozitások bogarászait. Nyelvileg: legtöbbször idegen nyelvből áttördelt fülkínzások, nemzeti szellem szempontjából: üres nemzetközi sablonok szolgai fordítása vagy utánzata, esztétikai szempontból: negatív hatók: olvasási undorral szaturálják az idegeket, [*]pedagógiai téren operálni velök a fiatal szellem lelketlen kasztrálását jelenti. A konzervatív Brunetičre a hazaárulás vádja nélkül intézhetett durva támadást a középkori francia irodalom túlságos tanulmányozása ellen. Pedig micsoda irodalom az s micsoda hatalmas életbeszökése a francia szellemnek! És nálunk még a "radikalizmus" ostoba általánosításával bélyegzik meg azt, ki annak a bárgyú hebegésnek, mit régibb irodalmunknak neveznek, gyilkos csúfságát a kutya primitív szemérmével akarja elkaparni a szem elől.

A legfőbb kérdés tehát előttem - s kétségtelenül a nagyközönség előtt is -, hogyan adja szem elé irodalomtörténetünk a 19. század irodalmát. Mire kér tájékoztatót az olvasó? Milyen psychét fejez ki az irodalmi mű? Ez az egyéni kérdés. Milyen eszközöket, formákat használ ennek kifejezésére? Ez a speciálisan irodalmi kérdés. Mennyiben függ össze forma és psyché, s az egyes jelenségek micsoda általános fejlődést adnak? Ez a szociális és filozófiai kérdés. - Nos és mit kap az olvasó?

Kapunk kétféle lelkesedést: nemzetit és esztétikait.

A nemzeti lelkesedés bírálatánál elfogadom a szerzők lelki alapját. Soviniszta magyarrá leszek, olyanná, amilyenné a jó Horvát István fejlődött volna a huszadik század elejére. Mert nemzetileg lelkesedő irodalomtörténészeink éppen azt felejtik el, hogy még Horvát István is - pedig van-e a fejlődésre nehezebb állat? - fejlődött volna, s most másképp sovinisztáskodna, mint hajdan. Szégyenlené pl. elszavalni, hogy Descartes filozófiája már az Apáczai szájában szól a magyarokhoz. Mert Apáczai dibdáb, teljesen tudománytalan galagyolásában inkább Ramus követője, Descartes hírhedt szállóigéjét csak éppen úgy említi meg, mint az "elefánt jótulajdonságait". Ez a megemlítés a magyar szellemi életben teljesen értéktelen és abszolúte semmit sem jelent. Ezt valamivé felfújni csak egy "nemzeti" irodalomtörténetnek lehet. Szégyenlené Horvát István a Verther, a René és Byron olvasása után olyan roppantó szép tirádát lelkesedni Eötvös fiatalkori kísérletéről: a Karthauziról. Ez a "lelkesedés" hozza létre a nemzeti hazugságok hosszú sorát. Ez zenget egy metafora-himnuszt az egyik szerzővel a csak minimálisan Zrínyi Miklós Zrinyiászáról. Ez teszi a "nemzeti szellemet" irodalomtörténeteink mindenütt jelenlevő svung-szavas, tolakodó házi manójává. Ez követteti el azt a súlyos hibát, hogy még nincs irodalomtörténetünk, mely kipróbálja mutatni azt az igen jelentékeny hozzájárulást, melyet a magyar szellem nem magyar fajú lakótársainknak köszönhet.

És ez sunyi rángatója a másik: az esztétikai lelkesedésnek. A recept igen könnyen állítható elő. Előttem van egy magyar szerző műve. Én akkor azt képzelem, hogy a mű egy most installálandó főispán s én az üdvözlő szónok vagyok. Erre lelkesedési tótágast állok, kitátom a számat és svung-metaforák, hasonlatok s más egyebek gerezdjeit lehetőleg vulkanikusan bugyborékolom az előttem álló felé. Jelen irodalomtörténetünk minden valamirevaló írót ebben az erupciós eljárásban részesít. Példát fogok mutatni.

Megjegyzem, hogy már a címek svung-címek. A két rapszod (az egyik Kuthy!), a Lángész a homályban, a Lángelme sodrában s más címek kimondásával már előre érezzük, hogy a meghonfoglalt haza szent földjét kilelkesedik talpunk alól, s nekünk az üres levegőben kell üresen rángatóznunk, s Eötvöst ilyen rikoltással kezdjük ki: Ebben a nagy és forrongó korban, a küzdő magyarságnak e megváltó történetében önkénytelenül egy sajátságos tünemény ragadja meg figyelmemet. Egy látvány, mely szinte megbűvöl, megigéz. Nézem az idők emelkedő árját, a sokfelé ágazó törekvések egy célra törését, a szellemi élet roppant folyamának özönlését és kiáradását, s amint nézem, hellyel-közzel egy magasra ágaskodó hullám gerince ütközik szemembe. Hogyan támadt? Ki tudná megmondani! Valami csudálatos őserő lökte a magasba. Megjelenik s gazdag és súlyos tartalmának egész tömegével zuhan az alföld reményzöld, de puszta rónáira, melynek stb., stb., stb. Ezt már csak a Marinetti futurista stílusában tudnám folytatni: Bum, bum, bum +50 perc - ping, pang, pung (lásd a futuristák manifesztumát). Igazán kíváncsi vagyok, hol az ördögbe találna a szerző megfelelő hangrezgéseket, ha Shakespeareről kellene beszélnie?

Kérdem: mit ad az olvasónak e folytonos lábujjhegyen álló chanteclerkedés? Az-e a tudományos kötelessége a magyar irodalomtörténésznek, amit a vurstlik berúgott impresszárióinak? Vannak-e művek és írók, melyeknél a józan, tudományos kritikát kötelességszerűen el kell rúgnunk magunktól, s extatikus rángatózások és bődülések robajával kell adóznunk? És még egyszer kérdem: mit adnak ezek az üvöltő szófalkák az olvasónak? Anélkül is tósztos közönségünk (hélas! a tanárok is ide tartoznak) ránevelik egy tények, tartalom és gondolat nélküli "általános" lelkesedésre, mely a legtudományellenesebb, a legostobább, a legmeddőbb. Mintegy kodifikálása e könyv a magyar filológia szomorúságainak, mely a céltalan és száraz tény-bolhászat s a legtartalmatlanabb lelkesedési tirádák két szélsőségén kívül nem ismer irodalomtörténetet.

Ilyen svung-szavak bökdösnek el a századvég irodalmáig. Ez a rész, a könyv utolsó része, voltaképpen már nem is érdekel minket. A Nyugat irodalmi folyóirat, s csak az irodalomba vágó dolgok méltók lapjaira. Ez a rész egy prospektus, amilyeneket Mauthner diadalairól szoktunk látni, prospektus, melyhez képest a Tolnai Világlap prospektusai magasan álló irodalmi művek. A rossz viccek istene azt akarta, hogy először arra a lapra nyissak, ahol K. Lipich Elek fényképét pillanthattam meg. Hát ez honnan jön ide? Tovább lapozva két hipotézis meredt felém. Vagy: hogy egy fényképész használja a munkát reklámauszlagnak, vagy: hogy szerzőink belelelkesednek a halhatatlanságba mindenkit, aki legalább a 6. fizetési osztályban benne van. Mindkét hipotézis ellen erős okok szóltak. A fényképész talán jelentékenyebb emberek arcképével vonná magára a figyelmet, viszont a képek között tényleges írók is vannak, kik csak írók, és semmilyen fizetési osztályban sincsenek. A képek közti lapokon címek és dicséretek monoton ízléstelensége csorog végig.

Tudomány-e ez? Műveltségterjesztés-e ez? Nem többet ért volna, ha sokkal kevesebb íróval, címmel, dicsérettel megmutatják az irodalom újabb áramait, az irodalom belső fejlődését eszközei és formái elváltozásaiban?

Végül megemlítem azt a gyáva hallgatást, amivel mellőzi a mű az utolsó évek gazdag irodalmi fellendülését. Tudom, hogy az 1900 határszámmal felelnek erre. És én erre nem azt kérdem, hogy szabad-e a magyar irodalom általános áttekintésében hallgatni egy ilyen korszakos változásról, hanem azt: akkor is respektálták volna-e e határt, ha e változást hivatalos, hivatalban ülő és hivatalok felől rendelkező férfiak idézték volna elé?

 

 

[*] Ezt olyan írja, aki valóságos bélyeggyűjtő szenvedéllyel bogarászott évekig a régibb irodalomban.

 


III.

 

Bizonyos dolgok nagyon igazak, ismétlésük fontos közszükség és elmondásuk mégis undorító. Ez a könyv Kraft-Ebing-szerű tájékoztató arról, amit hivatalos magyar szellemi életnek nevezhetünk, s amely élet kétségbeejtően meddő. A szomorú dolgok logikus összefüggésében ott van az Akadémia, mely Kóczán, Teleki s más díjakkal tenyészti a magyar szellemi impotenciát, s paralitikus tanárok "történelmi drámáit" aranyozgatja. (Ó, hazaáruló hazafiság!) Akadémián és egyetemen kritika és tanítás - tisztelet a kivételnek - olyak kezében van, kik merev tagadásai minden művészi megértésnek. És hogy a jövő milyen vigasztaló, mutatja, hogy a Filológiai Közlöny vigasztalatlansága után megalapították az Irodalomtörténetet, mely az olvasót a sápadt internátusok legszomorúbb nemi bűnére emlékezteti. Magyarországon két irodalom, két kritika van, s két irodalomtörténetre van szükség (az egyik - fájdalom - még hiányzik). E kettősség csak egyik következménye annak az elodázhatatlan küzdelemnek, mely Magyarországon két ellentétesen különböző lelki alkat valamelyikét akarja úrrá tenni. A jövő fájdalmas szeretetével kérem a most épülő generációt, különösen az egyetem gyötörtjeit, hogy a gyors boldogulástól tekintsenek el, mikor arra határozzák el maguk, hogy a kettő közül melyik felé forduljanak és melyiktől forduljanak el.

 

(1913./9. szám)