Szabó Dezső:
Petőfi művészi fejlődése [+]
I.
Emberek, események csak alkalmak, hogy magadból valamit kivetíts, hogy oly formát és tartalmat adj nekik, melyekben még magadat szeretheted. Legelvontabb, legtestetlenebb gondolatod éppúgy szeretet vagy gyűlölet, mint a szereteted vagy gyűlöleted. Az igazság énünk egy formájának konok szeretete.
Történelmi igazságnak nevezzük azt a közelfogultságot, mely a múltat az illető kor lelki alkatához képest legintenzívebb erőforrássá teszi. A középkor ma még sötétség, pusztaság és gyalázat. Ez így van jól, mert ma ilyen történelmi igazságra van szükség. Valamikor - mikor a hit nem lesz többé lehetséges veszedelem - úgy fogunk beszélni róla, mint Periklesz koráról. És akkor úgy lesz jó és igaz.
V. Hugo a III. Napóleon uralma alatt a lelkek napja, merész gondolatok és hősi tettek forrása volt. A költészet tovább nem nőhető magaslatát látták benne. A nyolcvanas évek elején új lelki erők törekednek piacot hódítani. A nagy demokratikus harsona közérdeke elvesz, művészete nyomasztó teher. És V. Hugót üresnek, szószátyárnak, közönséges bombasztgyártónak hurcolja meg az új generáció. Mert ez volt az érvényesülni akaró fiatalok kegyetlen igazsága. Az igazság a törtető ember-vadkan agyara.
Ez magyarázza meg azt, hogy egyes költő - korok és kritikusok szerint - más-más képre formáltatik. Kedves komikum: az objektívra vasalt mondatokban érezni a lihegő lírát, mely maga képére akarja faragni bálványait, hogy misztikus érzései magaslatában is önmagát imádhassa. Az erős egyéni élet önmagához való izmos, egészséges, teremtő szeretete ez.
Idetartozik az a jelenség is, mely a Petőfi és Arany összevetésénél kiélezi a költő és a művész közötti különbséget, oly tartalmat adva ezeknek a szavaknak, hogy mindenki magát szerethesse bennök. Lelkünk e csodálatos magunkhoz hasonító ereje tette azt, hogy Petőfi, aki sokak előtt legfennebb »csak költő«, korlátolt burzsoá, Arany pedig »aki művész« l'art pour l'art-os arisztokrata lett.
Azok a sorok, melyekben utóbb ez a különbség - oly csábítólag és finoman - levezettetett, egy elvonult, finom l'art pour l'art-os lélek természetszerű lírája voltak. De a követőknél - akik ha már nem a kezdeményezésben, legalább a túlzásban kívánnak külön hangot adni - ez a megkülönböztetés igen veszélyes és bizarr eredményekre vezethet. Szóbeszédben és írásban már volt alkalmam tapasztalni az új csapásra rohanók ferdeségeit.
Megvallom - bármily veszélynek is tegyem ki intelligenciám megítéltetését: - szerintem Petőfit burzsoának keresztelni, Aranynál pedig a l'art pour l'art-tot csak fel is említeni e két költő valóságával a legkiáltóbban ellenkező dolog.
Sokan észrevehették, hogy a kritikában bizonyos beállítások néha kedvelt divattá lesznek, mely akaratlanul is megfogja az embert. Így pl. az utóbbi magyar kritikában szeretik az írót »az utolsó magyar nagyúrnak«, »az utolsó bohémnek«, vagy »finom, arisztokrata léleknek« minősíteni. A francia kritikában - még nem is olyan rég - szintén kedvenc téma volt az írókat burzsoává leplezni le. A példát rá Faguet (Voltaire-ről) és Brunetič (Hugóról!) adták. Most, a legújabb börzefolyam szerint Voltaire kezd arisztokratává lenni s Hugóról is csak lefényesítik a burzsoaságot.
Mit jelent burzsoá lenni? Azt, hogy az ember gondolataiban, morális felfogásában megegyezik az emberek átlagával? Legyen. De akkor a költők nagy része - s ezek között a legnagyobbak - burzsoá volt.
És akkor bizony az öreg Arany burzsoá társa lesz Petőfinek. Tessék megvizsgálni Arany és Petőfi felfogását a vallásról, családról, hazáról - e burzsoá szentháromságról - vagy az egyén helyéről és feladatáról: különbséget aligha fogunk találni. Azt hiszem: mindkettő kifejezője egy azonos pszichének: a 19. század romantikus, demokratikus, szabadelvű lelkének (erről később lesz szó). Mindkettő egészséges lelke irtózik attól, ami különössé akarja rafinálni magát, ami kiszakad a közös életből, úgy hogy önmagát betegszi önmaga céljává. Mindkettő elsősorban szociális feladatnak tekinti a költészetet.
Nagyon valószínű azonban, hogy nem a gondolati tartalom tesz valakit burzsoává. Azonos világnézettel lehet valaki burzsoá és az ellenkezője. Valószínű, hogy a nem burzsoát (ez nem mindig zseni vagy arisztokrata) érzékleteinek sajátossága s érzelmeinek intenzitása különbözteti meg az átlagembertől: a burzsoától.
Az átlagemberek azonos érzékeiben azonos impressziók körülbelül azonos lelki folyamatokat idéznek elő. Nagyjában egyformán hallják, látják a valóságot. A különböző nemcsak abban különbözik, hogy érzékszervei több izgalomnak vannak nyitva, hanem hogy a benyomás - bizonyos titkos rokonságoknál fogva - rögtön egyesül régi emlékbenyomásokkal s ezért egészen sajátosan fogja fel az érzékelt tárgyat, sokszor anélkül, hogy tudná, hogy ebben az észrevevésben nemcsak érzéke érzékel, hanem egész énje emlékszik. Ez a lelki folyamat termi a primitív nép anyagi mítoszát, ez teszi oly érdekessé az épülő gyermek nyelvét és ez általában a nyelv egyik újító ereje. A későbbiekben meglátjuk, meg lehet-e tagadni e sajátságot Petőfitől.
A második különbség a burzsoá és nem burzsoá közt az érzelmek széles határok közt való hullámzása. Az átlagember az ötven percent embere. Éppen mert a valóságot a többség valóságának látja, az e képzeteket kísérő érzelmek is oly mérvűek, hog e többségben meg lehessen élni velük. A különbözőnél, kinek már érzékleteiben is a legkülönbözőbb megfelelések, vonatkozások vannak, nemcsak gazdagabb az érzelmi skála, hanem rendkívüli intenzitású is. A világ minden szabadelvű burzsoája szerette - néha élete feláldozásával - a szabadságot. De úgy, hogy az megszabja látását, képzelete formáját, áthassa minden képzetét, belebeszéljen minden ösztönébe: így Petőfi szerette a szabadságot.
Úgy hiszem tehát, a burzsoá szóval csak akkor operálhatunk Hugónál vagy Petőfinél, ha e szót csodálatosan kitágítjuk, azaz: mássá csináljuk. De vajon érdemes és tanácsos-e így bánni a szavakkal. Ha van külön szavunk a virágra és a pipára, van-e értelme, eredeti dolog-e ezután pipának nevezni a virágot?
Azután itt van az arisztokrata szó. Az irodalmi arisztokratizmust nem a kritika, hanem a szépirodom teremtette meg. Többször említettem egyes típusait a Schöne Seeletől egész az Übermenschig (homme supérieur, homme fatal, démon, la tour d'ivoire, l'artiste, le dandy, le décadent, le primitif). A kritika csak követte az irodalmat, csak konstatált. Minket érdeklő típusa az arisztokrata »artiste«, úgy ahogy Vigny és Leconte de Lisle nemes póza, a Goncourt testvérek affektálásai s a félburzsoá Flaubert káromkodásai alatt kialakult. A »művész« előtt, kiben az élet irodalommá, az ember művésszé zsugorodott, az átlagember legfeljebb csak megvetett modell lehet. Egy lelkiismerete van: a művészi, de az egész életén át gyötri. Kezében minden papírka billedoux a halhatatlansághoz. Ezért tapogatja, szaglássza körül a szavakat, mint a biztosítótársaságok orvosa a kölcsönvevőt, súlya, szaga, színe van nála a szavaknak. Sohasem elég bizonyos az eredményben (csak ha más kritizálja) mindig haboz, mindig töröl. És fáj abban, amiben hasonlít.
Egyáltalában nem tartom érdemesnek a szavakért vitatkozni, de vajon ez a habozó, Hamlet-lelkű »művész«-e az arisztokrata? Vajon ez az igazi »úri lélek«? Vajon a húsevő és ragadozó arisztokraták, kik erős szervezettel gyors akaratot és gyors tettet örököltek és fejlesztettek, Hamlet-lelkűek, szkeptikusok voltak-e? Nem az oroszlán és a sas volt mindig az emblémájuk, mely lát, lecsap és talál? Nem éppen abban állott felsőbbségük, hogy gazdag erejű életük egy intuitív villanásban hozta meg azt az eredményt, s mit egy gyenge szervezet talán hónapok alatt töpreng elé? Vajon nem az elnyomottaknak, a félőknek, a rabszolgáknak, egyszóval: a felelősöknek sajátsága a mérlegelés, a töprengés, a megelégülni nem merés. Aki ismeri a parasztot, láthatta milyen jobbra-balra ingást okoz nála a legprimitívebb kérdés s hányszor töpreng a befejezett tény után: de hátha mégis? Vajon a keresztény vallás folytonos belső töprengésével, nyugtalan magáranézésével nem a felelősök, a szolgák vallása volt? Vajon a merés nagy királyai nem úgy teremtettek-e ahogy a nap süt, a vízesés zuhan. És a túlságos művészieskedés nem volt-e állandóan az erő kiszáradásának, a dekadenciának a jele az irodalomban?
És itt érünk el logikusan a költő és a művész közti különbséghez, a XIX. század esztétikai skolasztika e kettéhasított szőrszálához. Valószínű, hogy abszolút tévedés - ha így lehet tévedni - e két szót, mint a költői alkotás különböző értékelését használni. Nem, ez a két szó nem vonatkozhatik az eredményre. A mű vagy szép, vagy művészet, vagy nem. Tehát az alkotás módjára? Kétféle akarat, gondolkodás, emlékezet, képzelet, alkotás van: az egyik a spontán, a másik az irányított. Így például néha egyszerre tudatomba ötlik egy akarat és akarok, anélkül, hogy tudnám miért. Mert azok a folyamatok, melyek ezzé az akarattá lettek, nem tudatomban folytak be s oda csak eredmény ötlött be. Úgynevezett lelkünk, tudatunk csak szűk horizont énünk nagy sötétségében s ha nem megvilágított körében történik valami, azt hisszük, hogy nem is történt. Hisz mikor előre megérzünk, megsejtünk valamit, az nem más, mint logikus következtetés, mely ott a sötétben folyt le s mivel csak az eredményt látjuk, azt hisszük, hogy csoda vagy isteni kéz dobta belénk. Ilyen a művészi alkotás kétfélesége is. A test-lélek magába szívja a világot hangban, színben, formában stb. Ha ezeket az elemeket tudatosan rendezem egy tudatos cél alá, ezt művészetnek nevezik. (Ilyen egész tudatosság nem is lehet a művészetben.) De vannak rendkívüli szervezetek, kiknek egész testük költészet, kiknek mélyében folytonos benyomás-komplikáció történik és a mű már mint egy csodálatos szintézis, úgyszólva egészen készen bukkan a tudatba. És lehet-e mélyebb költészet, mely így az élet legmélyéről jön, midőn az élet úgyszólván önmaga fejlődik így verssé vagy képpé egy szervezeten át. Vajon ezt a sajátságot meg lehet-e tagadni Petőfitől?
És van még egy körülmény, mely a költő és a művész ellentétes szembeállítását még értéktelenebbé teszi. Egészen csak művész, vagy tisztán csak költő - e szavak fönnebbi értelmében - nem volt és nem is lehet. Író, kinél az alapidea vagy egyes részletek első kiszökkenését nem az intuíció, nem egy gazdag test-lélek adja, legfeljebb csak pompás szó-mesterember lehet. Viszont a költő abban a magárafigyelésben, mely a gyakran ismétlődő lelki folyamatoknál okvetlenül beáll, lassanként rávezetődik, hogy intuíciója eredményei közt értékkülönbségeket tegyen, hogy céltudatosan irányítsa lelki életét, hogy okosan kihasználja énje alapjelenségeit. Valósággal trenírozza magát. Mennyire látszik ez a tréning Hugónál és látni fogjuk, hogy Petőfi hova tudja fejleszteni eredetileg nem gazdag képzeletét. Hol lehet itt elválasztani a költőt a művésztől?
Megvallom, én nem látom azt a nagy különbséget - mit pláne ellentétté árvereznek - Petőfi és Arany között. És ha az egyezéseket és különbségeket csoportosítom, a temperamentumon kívül igen sok esik az életkor és a körülmények különbözésére. Egy 26 éves korában eltűnt gyermekember pályáját csak bizonyos határok közt lehet összehasonlítani egy 65 éves élet eredményeivel.
Megegyeztek abban, hogy mindketten koruk átlagemberének voltak a kifejezői a zseni intenzitásával. A byronkodások, a Poe-, Bandelaire-, Wilde- stb. féle zseniális sarlatánok hatása alatt még mindig abban az együgyűen vak nézetben vagyunk, hogy a zseninek rafináltan különbözőnek, rendkívülien betegnek kell lennie. Perverzitás és bűn az, mitől a burzsoá szem meredni akar. Mert ezt a legendát burzsoábámészkodás és affektáltság teremtette és burzsoáegyügyűség tartja fenn, mely a zsenit az élettől elhatárolni, külön skatulyázni akarja. Pedig a zseni az élet teljessége. Ha minden irodalomból kivesszük azt a 4-6 legnagyobbat, látni fogjuk, hogy mindenik a legáltalánosabban, a legsokféleképpen ember. A zseni par excellence, saját maga ellenére is, szervezete általános szimpátiájánál fogva, mely őt zsenivé teszi: mindig demokrata. A zseni az organikusan egy emberiség kifejező szerve. Ez nem azt jelenti, hogy a zseni nem lehet különc, vagy nem lehetnek arisztokrata modorai, de ezeknek semmi közük a zsenijéhez, ezek magándolgok.
Arany és Petőfi egyaránt robusztusan egészséges művészek. Egészséges a művész akkor, ha lelke egy egységes teremtő szintézis, ha egész hitével, gondolatával, akaratával benne van költői alkotása minden mozzanatában, ha hisz ennek a költészetnek életre ható erejében: szóval: ha költészetét éppúgy az élet megoldásának érzi, mint a hivő a vallását. Az ilyen költészet feltétlenül őszinte, kizár minden pózt, intellektuális dandyskedést. Arany és Petőfi ebben teljesen azonosak voltak.
Beteg a művész, ha ez a lelki egységet adó költői hit nincs meg benne. Ha esztétikai élvezete vagy alkotása betegesen külön fejlődik élete többi folyamataitól. Ezek a zseniális félimpotensek. (Azért igen sok eredményt termelhetnek az irodalomnak.) A kritikai érzék túlfejlődése magára hízta teremtő erejök nagy részét. Formai mazohizmussal, gondolati szaltó mortalékkal igyekeznek hüledezővé taszítni magoktól az emberek nagy részét. Beteg volt pl. Baudelaire, Mallarmé, Nietzsche. Arany és Petőfi a képzeletben elférhető lehető legtávolabbra vannak minden l'art pour l'art-tól, minden dekadenciától. Hacsak nem adunk e szavaknak önmagukkal ellentétes értelmet.
[+] A Petőfiről szóló dolgozatok egyik igen általános hibája az, hogy íróik kötelességüknek tartották valami nagy repülő emócióba ülni, mihelyt nevét kiejtik, szóval petőfieskedni. Igen groteszk példákat lehetni citálni, de ne bántsunk senkit. Jellemző azonban, hogy még a kiváló Riedl is így kezdi tanulmányát: <
II.
Petőfi művészi fejlődésének megállapításához természetesen két dolgot kell megkülönböztetni: 1. Mi az egyéni szükségszerűsége: érzékeinek, szervezetének, lelkének meghatározottsága? Mi az az erő benne, amelyért kell költenie, mi a gyökér-tehetsége, mely egész művészetét megszabja? 2. Mennyiben lesznek tudatosak előtte lelki folyamatai, fogja-e azokat tudatos magára nézéssel irányítani, szóval: fejlődik-e művészileg?
Egyik fő tévedés Petőfi megítélésénél - barát és ellenség részéről egyaránt - éppen az volt, hogy Petőfit túlságosan költői gyorsfőzőnek tekintették, kit a legkisebb impresszió-gyufa versbuzgásra forral. Valóságos reflexmozgássá tették nála a költést. És jó érvül tekintették kéziratait: nemigen javít, az impresszió mintegy közvetlenül, momentán lesz benne verssé.
Eltekintek most attól, hogy Petőfi állandóan a tudatos művész célos szorgalmával olvas és figyeli más költők keze fogását. De mielőtt tényleges fejlődésére rámutatnék, emlékeztetek azokra a sorokra, melyekben a spontán, az intuitív költészetet írtam le. Az a vers, mely ma ötlik a tudatba kész szóköntösben, a test-lélek igen régi, lassú munkája lehet. Lehetnek benne folyamatok, melyeket még a csecsemő éhes bőre szívott magába, új impressziók kiegészítettek, javítottak, míg oly erős művészi egész lett, hogy rászorult a tudatra és a kézre.
Mi Petőfi élete lelke alapelemeiben, mi érzékeinek meghatározottsága? Mi az, amit érzékei az életszükség és speciális formáltatás ismétlésével kiválasztanak a világból, mit hoznak neki érzékei?
A következendők megértésére: A képzelet két fajtáját kényszerülünk megkülönböztetni: az egyik a külső vagy érzéki képzelet (a terminusok mindig kifogásolhatók), a másik a belső értelmi vagy érzelmi képzelet. Az első az a képzelet, mellyel az az ember dolgozott, ki először mondta ki ezeket a kifejezéseket: a hegy lába, medve-szikla (az alakjáért), sötét hang. Ezekben az esetekben az érzéklés pillanatában egyesül az érzékelttel egy emlék impresszió, anélkül, hogy azt tudnók. Ez a képzelet teszi mitológiává a világot, ez teszi rémítővé vagy csiklandóvá a dolgokat a gyermek szemében. Ez mintegy szervi képzelet, bőrünkben, húsunkban, érzékeinkben van.
A másik eset, midőn az érzékelt vagy tudatban levő dolog s a helyébe vagy hozzá képzelt emlékkép között hangulati, értelmi vagy érzelmi rokonság van. Ez a képzelet sokkal inkább tudatunk hatalmában van, irányíthatóbb és fejleszthetőbb.
A két leggazdagabb s művészileg legtermékenyebb érzék a szem és a fül. Mit lát Petőfi?
Ami először megkap versei átvizsgálásánál - hol pedig a leírás remekei vannak - az, hogy Petőfi aránylag igen ritkán figyel a színre s akkor is kevés színt lát (sárga, kék, vörös, bíbor). Állandóan a fény és az árnyék (a fehér és fekete) ellentéte, váltakozó játéka izgatja. Ez van meg száz és száz képben: a sötét-fényes, fehér-fekete, éj-nap, köd-napfény, felhő-napfény, tavasz-tél, élet-halál váltakozásában látja a világot. A látott színek közül is az arany, a sárga, a bíbor fénnyé rikoltják magukat, a kék pedig: a távoli sötétkék majdnem sötétséggé némul. Verseinek egy meglepően jelentékeny részében megkapjuk - valamilyen alakban - a fény és árnyék ezen ellentétét.
És milyen formákat lát? Itt meg általában a kicsiny és nagy dolgok ellentéte izgatja, de a körvonalak, a formák részletes meglátására nincs érzéki hajlama. Különösen pályája elején, de később is: a metaforák, képek, hasonlatok túlnyomó része a belső (értelmi, érzelmi) képzelet termékei. Hogy érzéki képzelete mennyire szegény, mutatja: költeményeiben igen sokszor fordul elő - csendes, idillikus képekkel ellentétben -, hogy szörnyeket lát, szíve rémekkel van tele. Ezeknek a fantomoknak sok borzasztó jelzőjük van, de egy esetben sem rajzolja meg, hogy voltaképpen milyennek látja őket. Jele: hogy hangulat, érzés és nem kép van a lelkében. Másik bizonysága érzéki képzelete eredeti szegénységének, hogy az ország hegyes vidékeit több ízben bebarangolva: a hegyélet sok színéből és formáiból úgyszólva semmit sem hozott költészetébe.
A hangoknál is az ellentét érzékelésének az alaptörvénye. Voltaképpen a két szélsőség iránt van figyelme: a fájásig erős, vagy a csendbe hajló, megnyugtató hangok iránt. A szelíd hangot igen gyakran, mint csöngettyűt, ritkábban mint madárdalt, vagy harangot hallja. Ez a szelíden ömlő fény a jóleső érzés számára. A másik a »zúgás«, »bőgés«, »ordítás«, »üvöltés«, a fergeteg tragikus sötétségével, szélvésszel, viharral.
A többi érzékletek vizsgálata édes keveset nyújtana. Bár az illat terén is megkapjuk a virágillat és a sírokból kiömlő »dögletes« szag ellentétét.
Ez Petőfi érzéki képzelete. Mint igen sok költőnél ez a materiális képzelet igen szegény benne. A költészet e primitív elemei, mely gyermeknépek és gyermekemberek érzéklését jellemzik, általában hiányzik nála.
Mi is voltaképpen az, ami sajátosan Petőfi? Ami néha még fél-próza soraiban, a legegyszerűbb szavak egymásutánjában is magával ragad? Néha nem tesz egyebet, mint egyszerűen elmondja azt, amit lát vagy érez - minden költői fogás nélkül - és mégis ellenállhatatlanul ráéleti magát idegeinkre. Petőfi gyökértehetségét, lelki élete alapjelenségét egy csodálatos lelki dinamizmusban látom. Érzései természetétől fogva oly óriási intenzitással bírnak, hogy a legegyszerűbb szót is irradiálják és éppen intenzitásuknál fogva mindig megtalálják az adekvát ritmust, dallamot.
Nagyon pontatlan s lényeget bántó kifejezésnek tartom, mikor azt mondják, hogy Petőfi villámgyorsan reagál minden impresszióra. A tény az, hogy csak bizonyos s aránylag igen korlátolt számú impresszióra reagál. És ezekben a reakciókban is a megnyilatkozás oly törvényszerűleg csak Petőfi, hogy alig lehet reakcióknak nevezni őket, oly kevés bennök a ható tárgy akciója. Egy kis túlzással lehetne mondani: Petőfibe nem kívülről jön a költészet, a benyomások nála önmagukban egyéntelen alkalmak, hogy folytonosan expanzióra törekvő életenergiájában kifelé folytathassa magát. Egy csodálatos rádium-ember, kinek folyton a legintenzívebb kisugárzásra van szüksége, hogy túl sok életének feleslegétől megszabaduljon.
Tényleg: összes lelki életének ez a folytonos intenzív expanziószükség adja meg magyarázatát. Ebben a folytonos érzelmi kisugárzásban a közömbös dolgokat nem érzékeli, és minden közömbös előtte, ami határozottan nem segíti, vagy nem gátolja ezt a kisugárzást. Erre az alapellentétre van építve dualisztikus lelkének egész ellentétes gépezete. Az alap, a típusellentét: a szabadság és kényszer, korlátozottság.
Petőfinél ez a szabadsági szenvedély nem politikai ráneveltség, nem a korból vagy a könyvekből beszívott szenvedély, nem költői hivatás: ez az ellentét test-lelkének organikus, alapmegnyilatkozása, melyet még érzékeiben is hatni látunk. Mintha a nép misztikus kiválasztás folytán teremte volna éppen a kellő pillanatban legfőbb vágyának ezt a hatalmas orgánumát. A fény és a sötétség, a sík és a hegyvidék, a tavasz és a tél stb. az összes Petőfi-féle ellentétek azt jelentik, hogy korlátlanul terjenghet, vagy pedig határolva érzi-e magát. Ez adja meg ellentétes költészete teljes magyarázatát: csakis a szélsőséges érzésekben érezheti magát korlátlanul Petőfinek. Ez határozza meg képzeletét is.
Mert Petőfi képzelete majdnem teljesen belső, rendesen az ellentét formájában nyilatkozik s közeli vagy távolabbi vonatkozásban van a szabadság vagy korlátozottság érzésével. Ennél az embernél minden belülről jön. Képzelete általában érzelmi, mégpedig igen gyakran etikai. Azok a művészi képek - melyek később tropikussá fejlődő nyelvében oly gazdagon fordulnak elő, legtöbbnyire nem érzéki látáson, hanem érzés-rokonságokon alapulnak. Nem a látás közelíti képzeletében egymás mellé a tárgyakat, hanem a beléjök érzett érzelmi és morális korreszpondencia. És képzelete mélyén majdnem mindig megkapjuk a speciálisan Petőfi-ellentéteket: a szegény-gazdag, szolga-zsarnok, szabad-rabszolga, hős-gyáva, mártír-hóhér, koldus-király stb., stb. A külvilágban úgyszólva csak két irányban lát dolgokat: amelyik irányban nekizuhoghat valami akadálynak - és amelyik irányban végtelenre kiterjedhet. Nagyobb lírikusok voltak a földön, de abszolútabb lírai élet el nem képzelhető.
III.
Milyen a kezdet költészete egy ilyen lelki alkatnál. Egy folytonosan irradiáló érzelmi erő, mely képtelen még türelmes szemlélődésben barátkozni a dolgokkal és még nem néz magára, hogy megszínesedjék, gazdagodjék: könnyen a banalitásba eshetik. Folytonosan hullámzó szerető és gyűlölő hangulatában - nem ismerve még a művészi kifejezés gazdag lehetőségeit - magáévá teszi azokat a szavakat és képeket, melyekben a köznyelv mintegy leraktározva, koncentrálva érzi legfőbb alpérzéseit. Így a csillag, virág, tavasz, ősz, hajnal, alkony, felhő, napsugár, remény, való stb. szavak hemzsegnek verseiben. Költészete voltaképpen abban áll, hogy fiatal élete tárgytalanul, de nagy intenzitással éli az emberi lélek örökös közhelyeit. És ebben a fejlődésben egy szerencsés állomás nála a népköltészet. Tényleg - nem ismerve még a művészi nyelv titkait - nem legalkalmasabb volt-e kiterjednie azokban az érzésekben, dallamokban és azokkal a nyelvi eszközökkel, melyeket élete levegőjében magába szívott s melyekre demokratikus hajlamai is ráhangolták. Ennek a nagy kifelé vágyó erőnek a legkisebb ellenállási útja, művészi fejlődésének természetszerűen első pályája a népköltészet volt. Ez így lett volna akkor is, ha nem tudta volna a demokrata tudatosságával megokolni.
De a népköltészet nemcsak fejlesztő, utakat nyitó, eszközöket mutató valami, hanem nagy veszedelem is. A népköltészetben - természetszerűleg - egy pár igen egyszerű érzés nyilatkozik meg, költői eszközei aránylag csekély számúak, nyelve természetesen korlátolt. A népköltészet, mely az első nagy primitív érzések jelentkezésénél őszinte kiáradás, a megnyilatkozás természetes útja volt - könnyen válhatik sablonná, népszerű érzések vulgáris pózává, kedvenc motívumok szakajtós megrímelésévé. Egyszóval: a művész, ki ihlete első perceiben Petőfi volt, könnyen züllhetik Dankó Pistává, Pósává, Fráter Lóránndá, hogy tiszteltebb neveket ne említsek. Egy művész vagy nemzet lírai fejlődésében, a tisztán népies irány csak átmeneti, megújító, aránylag igen kurta korszak lehet - éppen eszközei, érzelmei aránylagos szegénységéért. Mert borzalom, ha a népköltészet gyáripar lesz kész recepttel: eltört hegedű, falu két gyöngye, az anya sírja, az elárverezett ökör, porba tiport párta, levél mely egy katonától jön, ki halott már Boszniában (ez az okkupáció leggyalázatosabb eredménye) és más undokságok.
Petőfit zsenije két irányban őrizte meg ettől az elsekélyesüléstől. Egyrészt népies költészete fokozatosan nemesül, egyénül, úgy, hogy sokszor már csak a dallammal, vagy az érzések általános szuggerálásával emlékeztet a népdalra. És azután mindinkább elfejlődik a népköltészettől és új művészetet teremt magának.
Az elsőt - mivel sokat tárgyalt népies költészetével lehetőleg keveset akarok foglalkozni - könnyen nyomon lehet követni és csak egy pár esetre akarok rámutatni. Így pl. az 1844-ben írt Fürdik a holdvilág kezdetű szomorú románc témájában, nyelvében, ritmusában népies. De a két utolsó sor művészi befejezetlensége - mely végtelenül hagyja tovább rezegni bennünk a hangulatot - teljesen Petőfi-művészet. Ezt a művészi fogást másszerű költeményeiben is többször fogja alkalmazni. Azt hiszem, hogy sokan e befejezetlenség esztétikai hatását igen durván fejtették meg. Hatása szerintük abban áll, hogy a továbbépítést az élvezőre bízza s így ez is részt vevén az alkotásban, jól érzi magát. Egész bizonyos, hogy ezt a magyarázatot először pedagógus találta ki. Vajon a jelen esetben az esik olyan jól, hogy az - áll az akasztófa - után el tudom képzelni a rabot, a taligát, a bírót, hóhért stb. Ellenkezőleg! Semmit sem képzelek, semmit sem látok, hanem a dal fájó alaphangulata rezeg bennem tovább s ez a tárgytalan szomorúság esik jól, mint egy jelentés nélküli színfolt, egy elmosódó forma, mint minden, ami sejtelmes, mert csak hangulat és nem képzet is.
A népdalnak ilyen sajátságosan egyéni és művészi kihaználása a Hegyen ülök, búsan nézek le róla kezdetű dal. Sokszorozhatnám a példákat, de csak a Te vagy, te vagy barna kis lány kezdetű dalt emelem ki, mint a legcsodálatosabb fúzióját az egyéni művészetnek és a néköltészetnek.
Mielőtt másik fejlődése nyomait követném, egy igen érdekes - mert igen általános - jelenséget kell megemlítenem. Ha X egyszer kimond egy mondatot, az egy mondat, semmi más, elmúlik. De ha ő is sokat ismétel és mások is sokan ismétlik: az a mondat hatalom, igazság. Úgy, hogy az igazságot úgy is lehetne lényegében definiálni: az igazság bizonyos szavak állandó kapcsolata. Kimondották, hogy Petőfi legszebb verse a Szeptember végén - később más ilyen hatalom-mondatot is látunk Petőfire vonatkozólag - és ezt annyit mondták, hogy kényelmes omnibusz lett, melybe minden Petőfi felé ragadó esztéta helyet talál. Igaz, hogy ennek a költeménynek oly érzelmi nimbusza van, mellyel még Petőfi költeményei sem igen dicsekedhetnek (előre érzett halál, megsejtett sors, szerelmi csalódás). De kérdés, vajon okos és lehetséges dolog-e így egy verset »legszebbé« pécézni ki? És végtelenül ártalmasnak találom Petőfi művészetére, hogy egy oly verset pupuzálnak költészete koronájává, mely végeredményben sem tárgyával, sem közönségesen szentimentális harmadik szakával nem méltó arra, hogy mutatója legyen művészetének.
Különben is igaztalan és bántó Petőfi művészetét egy költeménybe zárni, mikor lépten-nyomon - néha egy-két sorban, néha egész költeményben - meglepő művészi eredményekkel találkozunk nála. Az örök nagy téma: az elmúlás már 1843-ban, tehát pályája küszöbén egy oly versre ihleti, melyet a magyar líra legszebb dolgai közül nem szabad kifelejteni: a Temetőben-t értem. Petőfi egyik nagy kiválósága - nyelvbe muzsikálni egy hangulatot oly dallammal, mely szavak nélkül is mindent megmondana - már teljes erejében mutatja itt magát. A nyelvművész haladását a Vörösmarty-erejű Mért nem születtem ezer év előtt (1844) mutatja. Fejlődésének azonban egyik legérdekesebb szaka: a Cipruslombok.
Ahogy ezt a nagy életerőt először éri egyéni fájdalom - mert az úgy elképzelt szerelem és fájdalom teljesen reális - megszűnik népies lenni s maga teremtett eszközökkel igyekszik kifejezni magát. Egészen befejezett remeket még keveset találunk e gyűjteményben, de olyan képeket és dallamrészeket, melyeket még a magyar líra nem ismert: Hová levél? te, szebb reményeimnek korán kiégett hajnalcsillaga, - Te voltál egyetlen virágomnak, - A bú, mely most sötét felhő tüze, Lesz nyájas holdvilága, Mely tündökölni száll szelíd emlékezetem Morajtalan tavára. - Függni fog szívemen képed, mint domború Sírodnak fejfáján e hervadt koszorú. - Szeretnék már szeretni újólag (a befejező kép igazi művészi trouvaille) stb. stb. És azután a Ha életemben nem szerettem volna ... kezdetű nyolcsoros kis vers a zivatar-Petőfi igazán bámulatosan finom művészi sóhajtása.
A Cipruslombokban már általában nem népies, de a népköltészet nevelése még meglehetősen érzik rajta. Ezután azonban az egyénülés mind gyorsabb s a tudatos törekvést a műfordítások is mutatják.
E fejlődés egyes etapjait [*] a következő költeményekben látom:
1845. A hazáról. - Ha az Isten így szólna hozzám. - Elnémult a fergeteg süvöltő ... - A csárda romjai. - Az őrült.
1846. Ez az év a tudatos költői gyakorlat éve. Azok a felhőfoszlányok, melyek ez év költészetének egy jó részét teszik: költői játék, kísérletezés képekkel, gondolatokkal, érzésekkel. Olyanforma erőprodukciók, mint amilyen az Orientales voltak a fiatal Hugónál. A teljesen művészi egész ezek között is ritka, de gazdagon vannak sikerült fogások, részletek, melyek későbbi fejlődésében lesznek termékenyek. Az - Itt állok a róna közepén - és a - Szép kedvesem ... - megint azt a Petőfit mutatja, ki a finom árnyalásban, a sejtetésben, a hangulati perspektíva megteremtésében is oly művész, mint a nagy emóciók képekben való kivetítésében. Képzelete fejlesztésére igen érdekes pl. az - Elmém ezen sokat gondolkodik. - Ez év termékei még: Erdélyben. - Egy gondolat bánt engemet.
1847. Dalaim. - Kutyakaparó. - Szomorú éj. - Tisza. - A felhők. - A szél. - Sári néni. - A gólya. - Lennék én folyóvíz ... - Fölszedtem a sátorfám. - Alkony. - Levél Arany Jánoshoz. - Homér és Osszián. - A csillagos ég. - Ősz elején. - Beszél a fákkal a bús őszi szél. - Szeptember végén. - A koldus sírja. - Csendes tenger rónaságán.
1848. Téli esték. - Minek nevezzelek. - A puszta télen. - A ledőlt szobor. - Szülőföldemen. - Kis Kúnság. - Élet vagy halál. - Az év végén.
A fejlődésben a fokozat talán mennyiségileg is megvan. Az 1847. és 1848. év látszik a leggazdagabbnak művészi eredményekben. [*] Az 1849. év csak nagyszerű kiáltásokra vagy káromlásra volt alkalmas. Miben lehet már most összefoglalni e fejlődés eredményeit?
A par excellence művészi teremtő erő: képzelete fokozatosan nemesedik, egyenül. A sablonképeket odahagyja s eléri azt, hogy főkifejezésmódja a kép lesz. Érzelmei, gondolatai oly természetesen találják meg az egészen egyéni mégis mindenki számára találó képet, hogy ezen a téren - nagyítás nélkül - a világirodalom legkiválóbbjai közé tartozik. Még eredetileg szegény külső képzeletét is művészi víziókra fejleszti, bár domináló mindig belső képzelete marad.
A fiatalember, kibe kifelé tóduló énje miatt nem hathattak be a dolgok, megtanul uralkodni magán, sordinót használni, magára figyelni és ennek két irányban is van eredménye. Eredetileg a szélsőségekre, nagy ellentétekre szabott szervezetét rászoktatja, hogy megérezze a finomabb vagy a mindennapi hangulatok költészetét is. Költői fogékonysága, megértése szélesedik. Aztán látni is megtanul, habár eredeti meghatározottsága még tájképein is meglátszik. Tájképei nem egy analizáló szem látásainak megrajzolása. A tájkép nála egy hangulatszintézis: először egészben van meg lelkében s csak a nyelvben törik azokra a dolgokra szét, melyekből leginkább irradiálni érzi e hangulatot. Tájképei is mintegy belülről jönnek, énjének kivetítései és mindig en gros stílus. Ez a sajátság természetesen csak javára van művészetének.
És végül a formai eredmény. A 19. századon át az egész nyugati költészet fő törekvése az volt, hogy megtörje a sor és a rím zsarnoki kényszereit és értelmi vagy hangulati egységek szerint orkesztálja a költeményt. Szóval: a monoton, stabilis versszabályok helyébe egy a lelki mozdulásokat folyton követő mobilis verselést teremtsen. Petőfi ezen a téren igazán kezdeményező nálunk. Ezért folytatja sokszor egyik sorból a másikba a mondatot, (Byron és Heine pl. igen nagy előszeretettel éltek ezzel a fogással), ha a belső zene úgy kívánja, ezért használ réztányér rímek helyett igen gyakran assonance-ot, ahol tompítni kell a ritmust, finomítni a menetet. A magyar költői nyelv zenei tagolására remek példákat adott. (Hányféle ritmusú tud lenni még a hexaméterben is: Levél A. Jánoshoz. - Az egy gondolat bánt engemet - ebből a belső formai szempontból is a legnagyobb műalkotások közé tartozik.)
[*] Ez a felsorolás a legteljesebb példákra szorítkozik. Ha minden művészi részt felsorolnék, lírai költészetének egyötödét kellene lemásolnom.
[*] Epikai alkotásait is odaszámítva.
IV.
És ezen a fejlődésen túl még van egy lépés. Petőfi félbeszakított pályájára a János vitéz, a Tündérálom, Salgó, Bolond Istók, Szécsi Mária, Az apostol teszik fel a koronát.
Petőfit epikai műveiért érte a legtöbb igazságtalanság. Mert itt is egy hatalommondat pergett a szajkó közesztétika nyelvén: az epikai költeménynek objektívnak kell lennie, Petőfi epikai alkotásai líraiak, tehát: »rosszak«.
Ezzel az a priori ostobasággal főbe bunkózzuk Byron, Puskin epikáját, Lamartine Iocelynjét és - pl. - Heine Atta Trollja merényletszámba mehet.
Az eddigiek után igen természetes, hogy epikai költészete egy népies mesterművel kezdődik: a János vitézzel (1844).
1846-ban írja a Tündérálom és Salgó darabokat. A Tündérálom - négy-öt sornyi prózai kézrándulást leszámítva - a legcsodálatosabb lírai alkotás. Itt ízléstelenség, életszegénység az analízis. Könyv nélkül tudom ezt a verset és valahányszor egy érezhető lépéssel, valami lelki veszteséggel távolodom a fiatalságtól, ennek a versnek harmatját hullatom az idegeimre. Ha valaha ki akarják ölni a fiatalságot a világból, ezt a verset pusztítsák el elsősorban.
A Salgó egy hatalmas Delacrois-kép, oly nyelvvel, mely Vörösmartyt alkotása legszebb perceire emlékeztetheti. És milyen lírai részletekkel!
Az 1847-ben írt Bolond Istók és Szécsi Mária a megértés, a szelíd humor, a teljes emberi szimpátia alkotásai. A kóbor, bohém, viharos lelkű Petőfi meleg, szerető családi képet ad. A jakobinus Petőfi megértő szeretettel énekel meg egy arisztokrata nőt, aki elárulta »a szabadság ügyét«.
Végül az Apostolt írja, melyben lelkének lelkét adja. (Itt is egy esztétikai ostobaság: az apostol lehetetlen alak!) Azt hiszem - megfelelő fordításokban - ez a költemény az, mellyel külföldön a legtöbb dicsőséget szerezhetünk a magyar költészetnek. Az emberszeretet egyik leghatalmasabb alkotása, a költői szépségek oly káprázatos záporával, hogy a magyar epikában ezen a téren - nem tudom - mit lehetne mellé állítani.
Epikai költészeténél is igen érdemes a formára is ügyelni. Micsoda élő, változó, sokféleképp tagolt zenei instrumentum kezében az alexandrinus. Sohasem válik monotonná, nem lesz gépiessé. De mivel érzi, hogy az alexandrinus mégis szűk határok közé szorítja a kifejezést, szabadabb formát használ, mely előköntöse lehet a lelkeknek, az érzéseknek.
Petőfi epikai remekei elé semmit nem lehet tenni a magyar epikában.
V.
A mai fejlett esztétikai dialektika és kifejezési fesztelenség mellett bátran várhatjuk az esztétát, aki ki fogja mutatni, hogy a nap voltaképpen dilettáns a napsütésben és hogy ezen a téren a kénköves gyufa kiválóbb jelenség, mert később jelent meg a fejlődésben. Különösen ha a priori igazsággal megyek neki egy ténynek, akkor bármit bármikor kimutathatok róla, pláne: ha a priori igazságom képtelenség. De azt hiszem, hogy nálunk a legbizarrabb dolgok kimondása is közegészséges dolog. Magyarországon most első szükség, hogy tisztázódjék a helyzet, hogy nyíltan meginduljunk valamilyen irányban, még ha hátrafelé is. Hadd vágjunk egymáshoz és holt nagyjainkhoz bármilyen igazságokat: csak legyen igazságunk, őszinte, öklös, fogas és hasznos emberek vagyunk. A legnagyobb magyar átok: az ötven percent.
Azt a vádat pl., mit Hugo papának minden francia elemista odakiáltott már: hogy »nem tud gondolkozni?« Petőfire is rásajnálkoztak. Nem tudom, mit jelent ez a vád. Ha új társadalmi, filozófiai szisztémát várnak a költőtől, akkor még az úgynevezett filozófus költőkben is csalatkoznak. Mert a költő nem költőnek születnék, ha erre születnék. Meglévő gondolatok esztétikai kifejezése a költő dolga.
Ezen a téren Petőfit aligha éri vád. Mint Hugo, mint Arany s mint a 19. század első felének sok ezer költője, az új demokratikus világnézetet igyekezte közlélekké szuggerálni: dogmátlan, bizonytalan tartalmú, kissé panteisztikus Istenével, a francia forradalom három nagy illúziójával, a politikai, egyházi, társadalmi, családi önkény gyűlöletével stb., stb. És volt-e teljesebb kifejezése korának?
Azt hiszem különben, hogy van okosabb dolog, mint a Petőfi felé dobott vádakon megbotránkozni: megteremteni egy határtalanul széles körű, termékeny Petőfi-kultuszt. Nem olyant, mint a mai, a sírja melletti megdöbbentően ízléstelen szobával, azzal a pesti lokalitással, hol ócskaságait őrzik (megvallom, egy darab pántlika éppúgy nem képes megindítani, ha valaha Petőfin volt, mintha a Bágye Juhon kalapján van) s azokkal a szónoklatokkal, melyekben őt Tyrteusznak szokták elszavalni. Nem volna-e helyes az iskolai tanításban sokkal nagyobb helyet adni neki? Nem volna-e helyes, ha egy írói zsüri összeválasztaná legszebb alkotásait s kiadná Magyarország minden nyelvén, lehetőleg ingyen, vagy öt-tíz krajcárért - szép kiállításban. Ha Petőfit a közlélek ható elemévé tudnók tenni, nem jelentené ez annak a Magyarországnak győzelmét ...?