Szabó Dezső:
Miért?
I.
Zavart, örömet nem érzett. Csak valami félelmet próbált önbiztatgató belső monológjával elkergetni. - Lám, senki sem vesz észre semmit. Hiszen akkor egészségesnek kell lennem. Csak képzelődőm. Mindenki dicsér vagy irigyel. Boldognak kell lennem.
A sub auspicius felavatásra gyűlt elegáns közönség bezsúfolta az egyetem auláját. A karzaton az egyetemi ifjúság izzadt. A földszinten előkelőségek és sok nő. Endre valami különös éles egy látással látta az egész termet.
- Mégis különös, hogy nem vesznek észre semmit. Pedig mindenki rám figyel. Lehetséges volna, hogy kívülről semmi sem látszik?
S az elmúlt éjszaka rettenetes aggodalmai újból felriadtak testében. Úgy érezte, hogy nem fog sokáig uralkodhatni magán, hogy történni fog valami.
Tíz órakor feküdt le az előző este. Rögtön elaludt, de két órakor felriadt. Úgy érezte, mintha a szíve a felső párnájában dobogott volna. Tudatában élesvonalú török, finn, lapp és egyéb szavak zajlottak egymásután.
A szavak bizarr csoportokban idézték elő egymást. Majd mondatok kavarogtak szeme előtt egyes értekezésekből. Közben-közben egy-egy barátjának, ismerősének a hangja. Lám, mégis megbolondult. Mondtam, hogy nem lesz jó vége. Az egésznek az anyja ambíciója az oka.
Ezek az idegen szavak és ismerős mondatok betöltötték egész tudatát. Egy gondolat számára sem volt több hely. És mégis, a tudat horizontján túl, nekilódult gépezete mögött érzett egy síró, rettegő valakit, aki rettenetes aggodalommal kapaszkodott kisikló önmaga után. - Nem, nem lehet, nem szabad beteggé lennem! Éppen ma este.
Meggyújtotta a lámpát, felkelt, elkezdte olvasni az asztalra dobott újságokat. Egész este, lefekvés előtt, gépies örömmel olvasta el újra meg újra az újságokból holnapi doktori felavatásának a hirdetését. Most mindent olvasott, mindent egy szemnyitással, látás nélküli szemekkel. Csak annyit érzett, hogy betűk futnak előtte. És tényleg elérte, hogy memóriagépe megszűnt őrölni. Egész életével az újságon csüngött. Csak énje mélyén a tompa, gyilkos aggodalom nem akart megszűnni.
Ez a jelenet nem volt új előtte, csakhogy ilyen erővel még sohasem lépett fel. Mint az m.-i reáliskola igazgatójának a fia apja intézetébe járt és első tanulónak kellett lennie. Azonkívül »zseniális«-nak kellett látszania a franciában, az angolban, a zongorában. Mint egyetemi hallgató bekerült az X. internátusba, hol az ország legkiválóbb tanárjelöltjeit nevelték egyetemi életük alatt.
- Endre itt is a legkülönb lesz - mondotta anyja. És ez a mondás minden tettének céljává idegződött. Óriási szorgalommal vetette magát a finnugor nyelvészetnek, vigyázva, hogy azért »általánosan is művelt« legyen. Gyűlölt mindenkit, akiben tehetség és szorgalom volt, de azért udvarias és szíves volt mindenkivel szemben. Ha rosszat mondott valakiről, azt gondosan kidolgozott, nyugodt hangú mondatokban tette. így mindenki korrektnek, objektívnek ítélte.
Kitűnő felfogóképessége és nagy szorgalma nagy eredményeket ért el. Kollokválásain, vizsgáin csak úgy áradoztak a tanárai. Az X. internátus büszkesége lett.
Társai mulatságain mindig csak elméletileg vett részt. Ha társai futballoztak, ő magyarázta a futball törvényeit és a játék legjobb lehetőségét. Ha söröztek, szomszédjainak disszertált a sörgyártás módjairól. Ha nemi huncutságokra került a sor, magyarázta a nemi betegségeket. Az élet adat és tudás volt számára.
Egyszer mégis - fényes szakvizsgájára adott bankett után - sikerült elcsalni egy igen elegáns nyilvános intézetbe. Társai vidámsága már előre ágaskodott: no most már mi lesz? Mert tudták, hogy a 24 éves Endre még nem ismert nőt. Endrét a sok fényes nevető női test elszomorította. Különös, bizarr szédülést érzett. Úgy érezte, mintha repedt harangot kongatnának a testében. Hazamenekült.
Ebben az időben történt, hogy egy kiváló tudós hírében álló pesti tanár paralitikus lett. Egy vacsoránál szomszédja nevetve mondta Endrének:
- Vigyázz Endre, nehogy te is a Lipótmezőre tanuld magad.
Elpirult. Legelőszőr hallott efféle mondást és úgy érezte, mintha már sokszor mondták volna neki. Mintha önmagában lett volna elrejtve e mondat s társa most rajtacsípte volna.
Másnap reggel az internátus összes lexikonában, szótárában megnézte a paralízisről szóló cikkelyeket. És étkezéseknél kedvenc témája lett a paralízis jeleiről beszélni. Rendesen így végezte:
- Én nem félek tőle. A rendes szellemi munka nem veszedelmes. Rendes életű embernek nem kell félnie.
De azért valahányszor egy szó nem jutott hirtelen az eszébe, az a kegyetlen tréfás mondat a szívébe dobbant. De ezt az érzést sohasem akarta analizálni. Doktorátusára megírta nagy feltűnést keltő értekezését a lapp a féle hangok történetéről. A nagy szellemi megerőltetésben kapta azt a sajátságos betegséget, hogy tudata a pihenésben is tovább működött gépiesen s zagyván, de fájó élességgel hozta elő erudiciója rongyait.
Hozzájárult, hogy a királyi gyűrűért való vetekedésben erős versenytársa akadt. Mráb József - ki szintén társa volt az internátusban - kiváló nyelvészeti munkákkal süllyesztette maga felé a mérleget. Szerencse, hogy a szegény, egyszerű tót fiúnak nem volt pártfogója és a győzelem Endréé lett.
A felavatási processzus elérkezett odáig, hogy a fiatal doktornak fel kellett olvasnia a dolgozatából. Endre nyugodt, színtelen hangon olvasott. Ajkairól lágy monotonsággal permetezett a sok nomád szó. A közönségben általános lett a csevegés.
- Látod, József, most te olvasnál az ő helyén, ha jobban stréberkedtél volna a grófnál. Te mégis csak különb legény vagy.
Mráb József odaszorította magát a karzat korlátjához és erősen előre tartotta a fejét. Az ünnepély elején tüntetőleg vidám és beszédes volt. De nem bírta tovább. Most nem merte kinyitni a száját. Érezte, hogy nagyot kiáltana, vagy sírásba törne.
Valami egyetemes gyűlöletet, szóölő elkeseredést érzett szétterjedni egész testében. Gyűlöletet a könyvek, pályája, az egész csaló civilizáció iránt. És életre menő, sajgó gyülöletet az iránt, aki az ő helyét lopta el.
Majd egy percre úgy érezte, mintha ő olvasna fel, mintha ránézne minden szem. És részeg gőggel áradt szét a teremben. De csakhamar felijedett. Taps tört ki, a fiatal doktor elvégezte felolvasását.
Mikor a közönség kifelé tódult, Endrét körülvették barátai. Most ők is hozzájutottak gratulálni. Endre barátait mosolygással fogadta, de úgy érezte, mintha a feléje nyújtott kezeknek fogaik volnának.
Egyik internátista - Endre régi ellensége - szemtelen hangossággal súgta egyik társának: - Ha a tehetség gyorsabban visz az egyetemi katedrára, mint a királyi gyűrű, Mráb József hamarabb lesz egyetemi tanár.
Endre meghallotta, de a mosolygás meg sem rándult az ajkán. Magában, vállat vont: - Irigyelnek. - És úgy gondolta, hogy evvel meggátolta, hogy ez a mondat bekapcsolódjék az emlékezetébe.
II.
Mélyen, álomtalan tompán aludt éjféli két óráig. Ez volt a fatális óra, mikor lidérce annyiszor felkínozta álmából. Most is felébredt.
Előszörre nagy csendet érzett magában. De amint meg akart fordulni, emlékezetéből egy élesen látszó életdarabot rázott maga elé.
Maga előtt látta gratuláló barátait. Közöttük egy jól ismert száj gúnyos odahajlással súgta egy jól ismert fülbe: - Ha a tehetség gyorsabban visz az egyetemi katedrára, mint a királyi gyűrű, Mráb József hamarabb lesz egyetemi tanár.
A szavak egyenként, tisztán kopogtak a füle dobján. - Jó, hogy anyám nem hallotta, neki rosszul esett volna. Én ismerem őket.
Hogy kellemetlen közérzetét elűzze, gondolati feladatot tűzött ki magának. El tudja-e mondani sorban a votják nyelv tatár eredetű képzőit?
A felsorolás közben megakadt. Újból azt a mondatot hallotta. - A szemtelenek! Hányszor segítettem nekik a dolgozatukban. Azért is megmutatom, hogy én leszek hamarabb egyetemi tanár. Ha dolgozatom a finnugor tárgyesetről megjelenik, meglátják, hogy eddig nem sejtett dolgokat tudok meglátni. És legyőzhetetlen vágy támadt benne, hogy szemével, bőrével, egész lázas önmagával végigtapogassa megkezdett dolgozata adatait.
Felgyújtotta a villanyt és kinyitotta egyik fiókját. Átkötött cédulacsomók bomlottak eléje. Kibontotta őket és olvasni kezdte. Élete rendes mechanizmusa megindult s fájó, beteg önmagát elfelejtette. Csak pitymallatkor ment vissza az ágyba.
- Kis királyi doktorkám - cirógatta reggel az anyja - nagyon meg vagy húzódva és sápadt vagy. Most aztán egy hónapig nem szabad dolgozni.
- Falura megyek Miklós bácsihoz és nem fogok könyveket vinni magammal. - És ez a mondat úgy megnyugtatta.
III.
Akarata s talán tudta ellenére egy pár könyvet is tett a csomagjába. Voltaképen nem ő, hanem az énje mélyén leskedő valaki látta a dolgot, ki kegyetlenül belenyilalltatta szervezete minden kis dekadenciájának a tudatát.
Megérkezett a nagybácsihoz. A nagybácsi azok közé tartozott, kik a vendégszeretet kimutatásához elmulaszhatatlannak tartják a hangszalagok intenzív megerőltetését. Nagy csókos szavakkal cuppogta körül unokaöccsét. Volt benne szó az anyatermészetről, a föld erejéről s a vetésről, mely arany és hullámzik. Endre - elkábulva - alig várta, hogy szobájába menekülhessen.
Ebéd után sétálni ment nagybátyja feldicsért vetései közé. Az élet soha és sehol nem részegítőbb, mint déli napban a gabonaföldön. Olyan nehéz külön én maradni. Mikor a déli júliusi napban reszket az izzó kalász szaga, magával ragad az élet rengeteg potenciája. Az akarat szenvedése szétlágyul s visszahasonulunk a lázasan pihegő vegetációba. Endre úgy érezte, mintha brutális rumot kapott volna be. Fájt szemének, fülének, egész bőrének a fény, a zöld s ez az egész toporzékoló élet. Mintha fülébe réztányéros banda ujjongott volna. Visszament szobájába.
Mikor magára riadt, látta, hogy a Viklund hangtanán töpreng és jegyzeteket csinál. Logikus, használható jegyzeteket. Újból, eddig nem érzett erővel öntötte el a keserű félelem: Hát nem vethetem le többé soha magamat! Hát meg fogok bolondulni!
Este megint sétálni ment. Nagyon fáradtnak, végtelenül szomorúnak érezte magát. Rimánkodott magában, hogy ebből a nagy, kegyetlenül derült világból előbukkanjon valaki, aki neki igazán anyja legyen, beléje érzőbben, mint a másik. Aki szenvedje az ő fájását s akinek a lábaihoz sírhasson egy nagy hibát, melyet sohasem követett el, mit megnevezni nem tud s mit mégis magában érez.
A vacsoránál sokáig beszélgetett bátyjával. Nagybátyját meglepték szabályos, érthető gazdasági fejtegetései.
- Hol az ördögben szedted fel ezt a sok gazdatudást a fővárosban?
Mikor a szolgáló ágyat vetett szobájában, bátorító hozzádörzsölődésekkel példálózott Endrének. Nem lehetetlen, hogy huncut utasítást kapott a nagybácsitól. Igazi fekvésre termett, szétálló lábú Dűlj-fel Kata volt. Endre mélyén felnyerített a mén, de valami legyőzhetetlen zavar belefojtotta torkába a szót, karjaiba a mozgást. Egy csomó - akkor nem is appercipiált - anekdota tódult eszébe, melyekben a hős nekibuzdulása utolsó percében csődöt mond. Bántóan, dühösen érezte tapasztalatlanságát. A Kata köhögése mind ingerültebb, mozgása mind beszédesebb lett. Végre otthagyta a szobát. Endre nagy szégyent, céltalanságot érzett. Egy hétnél tovább nem bírta a falut, visszament Budapestre.
IV.
Az Águszta kávéházban minden csütörtök délután egy asztal köré gyűltek a Révay-társaság tagjai. A nagy nyelvész nevére alakult társaság tagjai Budapest legkiválóbb nyelvészei voltak. Itt jöttek össze, hogy feketekávé mellett ösztönző, gondolatcsíráztató beszélgetést folytassanak. A társaság nagy része már egyetemi tanár volt, más része azért élt, hogy azzá legyen.
- Hát a Székelykuthy Pista hol van? - kérdezte egy kedves mosolyú egyetemi tanár. Az a híres szótáríró, ki annyira elmerült szótári munkájában, hogy mindegyre elfelejtett lélegezni és légzési zavarokat kapott. Komoly baj lett belőle és orvoshoz kellett menekülni. Azóta felesége megbízta a gyermekeket, hogy minden második percben rontsanak a tudós szobájába: - Apuka, lélegezz!
Mráb József felelt: - Szegény Pista, kissé furcsán van. A mondattani felfedezése igen a fejébe ment. Mind arról beszél és mindig zavarosabban. Endrének nagyot tágult a szeme és ajkai kétfelé nyíltak. Úgy érezte, mintha szuggerálnák, hogy egész tudatával igya a beszélgetést. A csevegés általános lett. Szegény bizarr Székelykuthynak előcepelték egész meddő, küzdő, nyavalyás életét. Beszéltek feleségéről, aki a férje diákjainak a révén szedi be azt, mit férje vámján nem kap meg. Bogarairól, megbomlott idegéletéről. A mondatok kegyetlenek és vidámak voltak.
Egy óra múlva Mráb József elbúcsúzott. Sietnie kellett, lakásán várták kefelenyomattal a Hétfői Közlemények számára. A társalgás mohón csapott le az eltávozottra.
- Nem vettétek észre, hogy milyen részletes örömmel tárgyalt a Székelykuthy idegbajáról? Pedig őt már kétszer tiltották el a munkától. írógörcsei voltak és napokig nem tudott aludni. Háziasszonya nagyon sok furcsát mesél róla.
Este hat óra felé a tudósok hazaszállingóztak, Csak Endre maradt ott és Véry Béla. Véry a nyelvtudós nevet barátai révén viselte. Valaha etnográfiai tanulmányokat végzett, de nagy egészséges élete lekacagta magáról a filológiát. A régi relációk révén most is gyakran együtt volt a nyelvészekkel, kik vidámságáért, híres szójátékaiért nagyon szerették. És különösen mert nem volt versenytárs.
- Látod, Endre öcsém - milyen kegyetlenül bántak el a tudós urak ezzel a két szerencsétlennel. És tudod, miért? Mert mindeniknél baj van a gépezetben s örvendenek, ha máson már nagyon látszik az, mit ők még rejtegetnek magukban. A Nagy, az olyan szórakozott, hogy a cselédjeinek a csúfja és néha már az igék sem jutnak eszébe. A Zsoldár, az meg olyan nemi életet él most 48 éves korában, mint egy internátusba zárt diák. A félénk cédula-filozoptert sohasem tudta kivetkőzni a nővel szemben. A Hiraynak az a rögeszméje, hogy agylágyulást fog kapni. És így tovább. Az a sajtos asszony, aki majd tíz év múlva ezeknek szótárait, hangtanait, összehasonlításait meg fogja venni, nem is fogja sejteni, hogy mennyi tönkrerángatózott életet vett meg egy pár hatosért.
V.
Endre kiment sétálni a Dunapartra. A Ferenc-József és az Erzsébet-hidak között volt a rendes sétahelye. Hányszor tiporta el itt üldöző aggodalmát, hányszor lehelte a Duna frissre lázas életét! Most érezte, hogy tele kell gyúrnia valamivel a szemeit, a tudatát, hogy ne nézhessen önmagába. A Ferenc-József híd alatt két ember halászott egy csónakban. Megállott és nézte őket, hogy nézzen.
A két ember, két pompás ferencvárosi züllött pipa, hangos jókedvvel halászott. Kettőjük között egy hatalmas üveg bor volt. A hálót minden öt percben kihúzták - üresen. Ilyenkor nagyot röhögtek, húztak egyet az üvegből és a jövő szerencsét éltették.
Ez így ment, amíg a szürkület elől partra kellett menekülniük. Mindig üres háló, fokozatosan üresedő üveg és növő jókedv. Endréhez közel szállottak partra.
- Na, az istenit, - szólott az egyik lóbázva az üres hal-bádogot - ezért ugyan kár volt egész délután vesződni. Ha zsákot hordtunk volna, azzal is többre mentünk volna.
- Ugyan, ugyan, - fejcsóválta a másik - hát nem töltöttük elég jól az időt? Jól megsütött a nap, jól kimozogtuk magunkat és kacagtunk egy csomót. A bor is jó volt s most legalább jó étvágyunk van. Mi a fenét kívánsz többet?
(Megjelent: NYUGAT, 1912./7. szám)