Szabó Dezső: 
Hommage aux mourants 
(Klasszikus nyelv és radikalizmus)

I.

Ha jól emlékszem, Comparettinek Virgilio nel medio evo c. munkájából élnek bennem a következő sorok: Egy szerzetes panaszolja lelki igazgatójának, hogy nem tud szabadulni a pogány klasszikus irodalom igézetétől. "Lelkem megrontva a költők énekétől, nem tudja elfelejteni azokat a meséket és hazugságokat, melyekhez hozzászokott gyermekkorától óta. Nem tudom megállani, hogy rájuk ne gondoljak abban a pillanatban is, mikor Istenhez imádkozom. Míg tőle kérem bűneim bocsánatát, ezek a régi költemények szemtelenül visszatolakodnak emlékezetembe, mintegy szemeim előtt látom harcolni a régi hősöket. És mindezek az emlékek, melyek megzavarnak, megakadályozzák, hogy felemelkedjem Isten szemléletére és keserű könnyeim nem tudják elűzni azokat tudatomból."

Az első keresztény századok felemás-lelkű embere vajúdik e sorokban. Esztétikai élvezetünknek és teremtésünknek - e két lelki folyamat elválaszthatatlan egymástól - gyermek önmagunk a fő forrása. Körülbelül az első 20 évben élt csodálkozásokkal és örömökkel teremtünk és élünk szépet. Gyermekkorunk első borzongásai, az első ölelkezéseink dolgokkal és emberekkel lesznek mindig forrás-folyamatai az esztétikai akaratnak és szemlélésnek. Az a kor, mikor még céltalan és nem lokalizált nemiségünkkel egész testünben egyesülünk a tüneményekkel. A gyermeknek ez az alkotó továbbélése semmi más téren nem oly első rendű, elhatározó, főtényező. Álmainkban és esztétikai megnyilvánulásainkban a friss gyermekről leválik a rákérgesedett férfi, s minél inkább teljes e leválás, minél pihenőbben visszaél gyermekhúsunk, az álom annál valószerűbb s annál mélyebb egyesülésünk a művészetben az élet megélhető formáival.

Ez a meg nem haló gyermek sírta vissza a klasszikus művészetet az első század keresztényeiben. A küzdelem igen sokszor mély és tragikus volt. A szörnyű Tertullianus korbácsos kereszténységével árkot akar égetni a tegnap és a ma embere közt: "Quid simile philosophus et Christianus? Gaeciae discipulus et caeli? formae negotiator et salutis? verborum et factoum operator? rerum aedificator et destructor? interpolator erroris et integrator veritatis?" Sokat kellene-e változtatni e szövegen, hogy egy mai "természettudományos pedagógiai reformátor" szájába adjuk?

Mikor aztán a kereszténységre elég izom rakódik, hogy önmagától se féljen, megtörténik a továbbépülő élet rendes folyamata: a kibékítő anyagcsere, a gazdagító asszimiláció. A kereszténység legnagyobb elméi lebúvárkodnak az elsüllyedt klasszikus kultúrába s felszínre hoznak minden építésre lehetséges elemet. A klasszikus kultúra átivódik Európa minden népébe, mint erőforrás vagy nevelő útmutatás. Plátó, Arisztotelész keresztény mindenhatókká szentesülnek és Vergilius ott izgat minden képzelet mélyén.

De a klasszikus irodalom nemcsak mint kultúrát kiépítő vezető erő él. Mint állandó morális és politikai faktor hat. Ezalatt nem azokat az eseteket értem, mikor jogot, intézményeket, államformákat teremt. A klasszikus irodalom a demokratikus forradalom állandó nevelője, erőforrása, végső vigasztalója. Brutus szuggesztiója s Plutarchos pathetikus mozija igézik magukra azok szemeit, kik az igazság, egyenlőség és szabadság illúzióival szórakozzák magukat a sír felé. A 140 év óta folyó forradalom első viharmadarai a tizenhatodik században: Bodin, De La Boëtie, Hotman, Languet, Buchanan etc. klasszikus lélekből éneklik a zivatart. És e forradalom első kitörése: az úgynevezett nagy francia forradalom a király és papok után Plutarchosnak köszön legtöbbet. E forradalom némely szükséges szörnyűségei csak rángó véres Vitéz Jánosok, kiket klasszikus mondatok mozgatnak. Mikor Napoleon magába lendíti a felszínre forrott erők svungját, a császári évek siralmas irodalmi középszerűségében a klasszikus irodalom a vágyó lelkek egyetlen menedéke. Ezt szabad kommentálni, citálni, még ha a császár haragszik is Tacitusra. A harmincas évek bomba-romantikusaiban sokkal több a klasszikus gesztus, mondathajlás, ritmus, mint amennyire első gondolásra hinnők. Végre a minden forradalmak logikus rezultánsa, az új Egyház: a szocializmus ezer gyökérrel gyökérzik az antikvitásba.

Íme a klasszikus lélek romokon, síron, isteneken áthajlik s forradalmat, demokráciát, igazságcélt tanít. Úgy ment a vér-vető hősök előtt, mint a francia pénzek magvető nője: fiatalon, szépen, jövőt mondón. S mikor a forradalom zord harmóniáját eltanultuk tőle: a gyermekforradalom pereátot kiált anyjára.
 

II.

Mert mindenki látja: a görög-latin oktatás ellenségei általában azok, akik - a szó végtelenül idétlen, de okos szájban szépet jelent - a radikális névvel dicsértetnek vagy bélyegeztetnek.

Máshol is, de nálunk tízszeresen érthető okai vannak e találkozásnak. A latin nyelv azt a múltat jelenti, mely kalóz jogrendjével, gyilkos hitével, mint egy vérbe-húsba szervezett Main noire rémül szemeinkbe. Azután most is a latin nyelv jelenti a történelmet duhajkodó jogász dzsentrit, a törvény erdejében cserkésző jog-brávókat, mindazokat a korlátokat, melyeket múltból gyömöszölnek a fejlődés elé. A latin nyelv a radikális fülben a szicíliai véres est c-betűje.

Mint egy mutatója ennek a ténynek a zsidó intellektuelek állásfoglalása. Azt hiszem, hogy az ebben a kérdésben megkérdezhető zsidók 85-90%-a határozottan a klasszikus nyelvek ellen szólana. Az elnyomott nép mindig többet örököl ősei húsából, mint a szabad, a korbács tovább visszhangzik egy faj testében, mint a cirógatás. A latin nyelv a zsidóság előtt az az egyház, mely szörnyű bosszú-Krisztusával rávámpírkodott a zsidó testre, az a jog, mely szervezett hajtóvadászat volt fajuk ellen. Bármennyire is szabad legyen egy zsidó fajának elfogultságaitól, test-lelke tudatlan mély emlékezései visszahorkannak e nyelv előtt, mint a paripa a bevérzett víztől.

Mióta a zsidóság a magyar élet egyik elsőrendű tényezője lett: a szokott jelenség bekövetkezett. Vannak, kik ellenkező érdekszövetségbe verődve, farkasordítással üvöltenek az új erő ellen. Kritikátlan korlátolt gyűlölettel minden baj forrásává vádolják a zsidó fajt. Azután vannak, kik felismerve az új erő befolyását minden téren, hasonlóan kritikátlan auszlag-filoszemitasággal terítenek bókokat az új hatalom elé.

Hiszem, hogy vitális érdek mindazon szálaknak a megvilágítása, melyekkel a magyar életbe beleszövődött a belénk testesült zsidóság. Hiszem, hogy ezt csak becsületes, alapos vizsgálat és mindenfelé-bátor kritika teheti. Itt - a jelen tárgynál - csak egyet akarok megjegyezni. A magyar jövő közeli kialakulásánál döntő tényezőnek azt tartom, hogy milyen irányú lesz a zsidóság szerepe. Mert a magyarság jelentékeny része akaratát, eszét, kezdeményezését a zsidó barátjainál (vagy ellenségeinél) tartja. De éppen ezért s mert a mostani modern Magyarország óriási arányban az ő munkájuk s mert 2000 év óta sehol annyit és olyan egységeset nem produkáltak, mint nálunk: fatális és el nem alkudható kötelességei vannak a zsidóságnak. És ezek között egy legelső, legfontosabb. Eddig nem tehették, nem volt szabad tenniök, organikus bűn lett volna tenni. De most - hogy erejük megteljesedett - egész jövő szerepük értéke attól függ, hogy milyen mértékben teszik meg ezt a kötelességet: teljenek el a múlttal, szívják magukba mindazt a jövőt, ami Európa múltjában van, béküljenek meg a múlttal a diadalmas organizmus izmos indulgenciájával. Ők voltak, kik a felszabadulás után - bosszúból a múltért - 50 év alatt modern Magyarországot áronvesszőztek a vad megye-mozaikból. Ez a Magyarország jó részben az ő munkájuk, javaiban az ő dicsőségük, hibáiban az ő felelősségük. Itt mutatták meg alkotó lehetőségük teljét, itt kell, hogy erejük legyen 2000 év átasszimilálására. És nem értem ezalatt azt a külszínes összevissza dilettantizmust, mely keresztény legendák keresztény primitív képek bekotnyeleskedésében merül ki s mely sok elegáns zsidó "cerebrális" szalonpóza. Hanem azt a lassú, alapos, organikus átalakulást, melyen át jövő lesz a múlt s mely szélesebb humanitást jelent.

 

III.

Ezután a - látszólagos - kitérés után egy másik látszólagos kitérés: egy nagy gyűlöletem. Vannak gyűlöletek, melyek becsület, férfiasság és higiénia. Ez a Homais típus, a filokszérája annak a forradalomnak, mely önfeláldozás, heroizmus és komoly munkaprogram.

Ez az "általánosan művelt, szabadelvű-szabadgondolkodó, modern, természettudományos" reklám-forradalmár. Általánosan művelt: olyan, mint a gyermekszobába szerencsétlenült kézi lexikon. A gyermekek összevissza kopasszák: furcsa tény-bogarak véletlenes együttlétben megmaradnak benne, a legfontosabb primitívségek kikoppadnak. Van ebben az úrban 10 oldal Bloch és hét oldal rosszul rágott Kraft-Ebing és ez elég arra, hogy minden mozdulatodban perverzitást szimatoljon. A Tolnai Világlapjának utolsó száma összekocog benne egy Urániával, s ezeket lecsorogja a Műveltség Könyvtárának híg szósza: ezért "természettudományos", és tagadja a legalkotóbb lelki szükségeket. Parvenüje egy tudománynak, melyet zagyva lefetyelésben él meg. A nemtudás kedves sziesztájából köpögeti a múltat, s szimplex agyvelejének gyermek-logikájával épít jövőt. Emberei egyszerűek, mint a vonal, s így könnyű számukra jövőt és megváltást bölcselkedni. Amíg van szava, van véleménye. És mert a tagadást, a forradalmat intelligensebbnek szagolja: szóbombákat exgurgitál. De annyi felelősségérzete sincs, hogy ágyútölteléknek jó legyen majd.

A forradalomnak erősebb morálja, szigorúbb fegyelme kell hogy legyen, mint az uralkodó jogrendnek. Ezek az agyvelőtlen anarchikus elemek a forradalom nyílt veszteségei: elriasszák a középosztály és alsóbb polgárság komoly, félénkebb elemeinek szimpátiáját. A latin és görög oktatás kérdésében is ezek a fő-szóvivők: "Az iskola neveljen az életnek" (hát mi nem élet, a fakírságon innen és túl?) "Természettudományosan kell nevelni a gyermekeket". "A mai ember nem irodalomból él: a modern technika az élet" és más ilyen embernyíró bolondságok.

Ugyebár, hogy annak a forradalomnak, mely emberi közös szent ügy, egy alaptörvénye van: el nem ha

 

IV.

A fő érvek a klasszikus nyelvek tanítása ellen a következőkben foglalhatók össze: 1. A klasszikus nyelvek rengeteg időt és energiát vonnak el. 2. Mégis saját céljukat sem érik el: a klasszikus kultúra szerves ismeretét, az értékek felszívását. 3. A klasszikus nyelvek eltávolítanak az élettől.

1. Az első vád teljesen igaz. De melyik tantárgyra nem áll ez a vád? Áll teljesen a magyar tanítására, mely mai alakjában a magyar energia leglelketlenebb kasztrálása. Áll a történelemre, a matematikára, a lélektanra, a németre, franciára. Vajon a tárgy a hibás-e akkor, mikor minden tárgy hibás?

2. A második vád teljesen igaz. De melyik középiskolai tantárgy éri el a célját, ha a célt a tanulók nagy tömegénél nézzük és nem egyes áldott kivételeknél. A középiskola egy peches lóverseny a vizsgák finise felé. Minden beérkezés után kirokkan a lóból a futás. Hívd össze tanítványaid az érettségi vagy az utolsó vizsga után - egy évre. Nézd meg, hogy mit adott nekik egy tantárgy: legtávolabbi lelki hatásaiban is. Egészen bizonyos, hogy a statisztika nem fog a klasszikus nyelvek kárára történni. Vajon itt is nem másban van a hiba?

3. A harmadik vád teljesen igaz lehet: eltávolít az élettől. De nem volna-e már ideje, hogy a pedagógiai vitákban kissé definiáljuk az "élet" szót. Hisz élet az is, hogy biciklizni tudjunk, hogy értsünk a rámslihoz, tudjunk bánni a takarítónőnkkel, s minderre a többi tantárgy sem tanít meg. Sok eset megfigyelése után nem tudom, hogy a klasszikus irodalom mennyivel visz távolabb az élettől, mint a történelem, vagy matematika, vagy Klopotok, vagy a becsületességet, önzetlenséget tanító mesécskék. Talán itt is egyéb a dolog lényege?

Nem: itt nem egyes tantárgyakban van a hiba. Az egész középiskola egy beteges lelki vir-vár, az átmeneti kor minden betegségével.

 

V.

És mindezek nem a klasszikus nyelvek védelmére mondattak. Nem is azért, hogy ne töröltessenek az oktatásból. Az is lehet, hogy e kérdés most már nem is olyan messzehordó, mint gondoljuk. Lehet, hogy a klasszikus kultúra már olyan minimális elem az oktatásban, hogy minden rázkódás nélkül elhagyhatjuk.

Lehet, hogy lelkek fognak születni, melyek süketek lesznek a klasszikus kor humanitása előtt. Lelkek, kikben Antigoné, Ödipusz nem fognak könnyet és visszhangot találni, kiknek akaratát nem acélozzák Horatius ódái, kik nem fogják ismerni Vergilius sorainak édes bágyadását. És nem merem kérdezni: nem leszünk-e szűkebben emberek, ha ez a nagyszerű humanitás nem fog élni lelkünkben?

(Megjelent: NYUGAT, 1914./2. szám)