Szabó Dezső: 
Gulliver tovább utazik
 

 

1. Előmentegetőzés

 

Olvasó, lelkem, aki ráuntatod magad e sorok elolvasására, és azután félrehajítod, hogy ezeket az összedobott, céltalan sorokat nem érted: igazad van. Bizony isten, én sem értem. Mint ahogy nem értem azt, hogy a szemem kék, hogy néha csuhaj a világ és néha körmösek a napok, hogy eső esik és pipacs nő ki a földből.

Nincs a naprendszerben élőlény, aki távolabb állana, mint én, attól, hogy úgynevezett író lehessen. Lejegyezni mások pattanásait, megfigyelni, dokumentumokat gyűjteni, témákat szerezni, megvázolni, gondolkozni, kidolgozni: ezek azok a mesterségek, amikre teljesen képtelen vagyok.

Mert az effélékre mind lélek kell, és én ettől az előkelőségtől is elkoppadtam. Mikor a jó Isten teremtett, már nagyon öreg és szórakozott volt, és elfelejtett abba a sárporcióba lelket lehelni, amiből én nekiemberültem. De ez sok, sok csírájú és nagyon emberi föld volt, mert sokan hamvadtak már el benne. Így aztán örömek és fájdalmak nem lehetnek irodalommá bennem, de a testem végtelen mese, mint a föld, ahol a minden gyökerek élnek. Nálam minden folyamat fizikai. Így megtörténik, hogy a tenyeremben nagy tavaszi örömek vannak, hogy a karjaim emlékeznek, s hogy lábaim tele vannak lemondó szomorúsággal.

Jó darabig megvolt ennek a testnek az a kedves tulajdonsága, hogy minden más testre visszhangolt. Ha mást megütöttek, az én hátam sajgott kékvonalassá. Ez aztán sok csatába balekített bele, és sok ízléstelen kiáltozást szánakoztatott ki belőlem. Segíteni ugyan senkin és semmin nem segítettem vele, de magam sikerült eljuttatni az akasztófa árnyékába. Most már csak az a kérdés, hogy én vagy más fog oda felsegíteni.

Itt, ha lelkem volna, talán nagyon elpityerednék, mert szomorú ám, ha ezt az egyetlen egy életet is a földhöz mázoljuk, és még szomorúbb, ha már a dacot is unjuk. De visszatérek a "poétikám" fejtegetéséhez. Az igazán író úgy ír, hogy először gondol vagy megfigyel valamit, s azután leírja.

Nálam ez halálosan másképpen van. Az én testem majszolja az életet, csodálkozva, örömmel, fájva, undorral, de majszolja. Gondolattá soha semmi nem lényegül át bennem, s a dolgok maguk rendeződnek értelemmé szemeimben, anélkül, hogy nekem ahhoz cselekvő közöm volna. Nem én értem meg a dolgokat: azok barátkoznak mesékbe bennem. Egyszer azután, különös percekben, egy szó hull belém. Egy valamilyen csírájú furcsa szó hull belém, mint egy embertag az elátkozott kastélyba. Azután puff: egy másik és egy másik tag. És e tagok lassanként egy egész furcsa alakká táncolnak bennem: én magam értem legkevésbé, hogy honnan jöttek és miért lettek azzá.

Pedig néha, mikor ősállati lustaságom én is emberi ambíciókra lódítom, szeretnék új irodalom s író lenni, kit az Érdekes Újság napjai fogytán tíz koronáért összevásárol. Csakhogy ez lehetetlen. Az írók általában kétfélék. Az emberfaj ős, mély megnyilatkozásai, kik teremtenek, mint az Isten, mint a tavasz, mint a szerelem. De ilyen kevés van, és ehhez zsenit kellene szerezni. A többi sok olyan, mint a nehezen tojó tyúk. Egy jó tojó tyúk tojását kell alája tenni, hogy őt is hasonló alkotásra ambicionáljuk. De hol tudnék én ennyi ambíciót összekaszálni magamban?

Itt most nagyon barátságosan tudnék szétnézni a ma irodalmában, és típusokat jelölni meg. De ez megint harchoz vezetne, s a harctól elrándul izmom, mint a száj a megundorodott ételtől. Békével, fehér fiatal lányokkal, csendes virágokkal akarom telenézni utoljára a szemeimet. Utoljára, mert napjaim kutyául meg vannak számolva, s pontosan látom a terminust, ameddig még élhetek. S azt akarom, hogy mikor ledobbanok, szegény gazdátlan kutya: a szemeim szeretett formákkal legyenek tele, hogy ne is higgyem, hogy ezeken kívül egyéb is volt az élet.

Lám, lám, ha az ember enged a szomorú szavaknak, önmaga apjává csucsorodik, és szánakozva néz elhibázott szomorú fiára. Olvasó, szívem, én már ezentúl nem fogok neked harcot hadonászni s igazság-hangulatokat szavakba táncolni. Az élet-csalán körülcsípett, s én ezekben a szavakban pattanásoztam ki rája, és ne haragudj, hogy úgy vakarózom, ahogy nekem viszket.

 

2. Mindenütt Gulliver

 

Amint lefelé szállt a lankás dombon, érezte, hogy ezután a tenger fog következni. Pedig még üres volt a levegő minden zúgástól, s az arcbőre még nem sejthette a tenger leheletét. Hanem a tavaszi levegő úgy dörzsölődött hozzá, mint egy nagy ígéret. És néha a megsértett rögökből csírás illatok szálltak föl, melyek füldobján indulókká harsogtak.

Testében még egy-két zsibbadás emlékezett, s szemébe néha belógatta véres nyelvét egy-egy régi kaland. De most mégis megint nagy fiatalság gyűlt belé új várakozásokra.

Az estével együtt érkezett a tengerhez. Az ég nagy nyárfája telehullta fényes leveleivel a tengert. A tavasztól lázas víz a csillag-avart fényes forgatagokban verdeste a sziklákhoz, hogy azok messzire ragyogók lettek tőle. A fekete éjszaka falloszt váró buja tehénkedéssel nyúlt végig a horizont mélyén, mint egy óriási fekete nőstény macska. Gulliver felzsúfolódott új fiatalsága úgy érezte, mintha a lobogó ég, a táncos tenger, a kinyúló éjszaka és a meglökött levegő szűzi méhek végtelen árama lenne, s mintha az ő testében millió csírában akarna a jövő. És ez az ő sok apás teste volna a zsilip, melynek nekitajtékzik a szerelem ez ős folyama.

Kimászott egy sziklacsúcsra a harsogó tenger felé. Az apák, kik fajává ették magukat az anyagból, az anya, kinek húsából előfakadt, a szeretők, kik körmöket és csókokat róttak rá, a betűk, melyekben valaha lélekre hangolta testét, a szemébe nyelt örömek: egész másokban és önmagában lefolyt élete jelenné lett, s mint a széltől fújt víztölcsér szökött himnusza az ég felé:

- Hallgass reám, távolságom, tenger, és te, szemem bősége, csillagos ég. Hallgass, mélységem, föld, és ti készülő életek, mert titeket örvendlek.

Szavaimban minden gyökér szóhoz jut és minden sejt megmondja magát. Csak azt a szót keresem hiába, melyben én lappangok.

Kezdetben volt az ember, és ez az ember férfi volt. Vidáman bolyongott a testvér fák és rokon dolgok közt. És ha az erdő énekelt, a tenger beszélt, az ő testét is mondták, mert ő is csak test volt, és minden test érezte egymást. És mikor a nap lebukott, a sárga folyó partján, az ember a testvér oroszlánra hajolva meredt bele az összeolvadó világba.

S a föld örvendezett, és a test-világ ritmusát nem zavarta semmi.

Azután a férfi rábukkant egy egészen másféle állatra: a nőre. A kígyónak mérge van, a vaddisznónak agyara van: a nőnek lélekszúró fullánkja van. Nem a nőnek van lelke: fullánkja szúrásától támad a lélek.

A férfi véres háborút indított a nő ellen, hogy rákényszerítse, hogy hordja azokat a csírákat, melyekből jövő férfiak lesznek. A nő legyőzetett, de lélekfullánkjait beletörte a győző parazitába, a férfiba, és a férfiba lélek betegedett. Innen az örök bosszú: a szerelem s a meglelkezett test drága betegségei. És az egyedülvalóság.

És ekkor a férfitest fülei bedugultak a testvér testek iránt, és idegenné süketült tőlük. A nő volt az egyetlen kagyló, melyben zúgni hallotta a minden dolgok titkát. Az egész világot a nőn keresztül hallotta.

De az ember nagyon szenvedett az ellenség-nő társas egyedülvalóságában, és fájtak elszakadt gyökerei. A lelkessé betegült ember bús sóvárgással mondta: - Legyen Isten. - És lett Isten.

És Isten lett a második egység. Benne rendezte a férfi maga körül a világot, hogy a régi családban érezhesse magát, és hogy fegyverszünete legyen a nővel.

És ez az Isten olyan volt, mint a nap drága világa: minden feléje nyílt, s ha belenyúlt, boldog volt és terjeszkedett.

De a lélekfullánk kelevénye folyton nőtt a férfiban, s a végtelen láz végtelen enyhítőt kívánt. A léleklázas ember a színeket, formákat és hangokat új hűsítő valósággá vergődte. És mindennap kevesebb ereje volt a nő lázadása ellen.

És a lélek-kelevény megnőtt és elborította az egész testet. Úgy megdagadt, hogy szétrepesztette az Istent, és az Isten meghalt. És a fekélyes ember most új család, új menedék után ordít.

De föld, te most keresztüllehelsz testemen, s átszellőztetsz az anyag biztatásával. És a mélyedben harapó gyökerek mohó bonyolultsága az én folytatásom, folytatásom a tengerben ingó élet rettentő hemzsegése is, s nem szűkült árral folyik át rajtam a világ vére. Ó ti, mindenütt szökő csírák, mennyire az én testem örömei vagytok. Íme lélek-fekélyem varros énje megszűnik, s visszahúsosodom beléd, elnyúlok benned ölelő, tavaszi éjszaka.

Csak messze, messze valahol magamban nem kongana egy külön kérdés felém. -

Az éjszaka nyugodt és mégis mozgó volt. A pihenésen átlüktetett a készülés és várakozás öröme. Az égből egy nagy megelégülés hullott alá, és szétterjedt a kitárt földön. Gulliver szavai széles gyűrűket rezgettek szerte a horizontban, s aztán ismét helyükre folyt a csend.

Gulliver tüzet rakott egy nagy védő fa tövénél, s elévette a tarisznyáját. A fához közel egy út vitt el, az óriási város felé, melynek fénye belecsorbította vörösségét az ég sötét aljába. Gulliver batyujából kenyeret és húst vett elő, és amint az étel szétment testében, s a tavaszi levegő feléje csírázott, lelkében úgy verdesett az élet, mint a frissen fürösztött csecsemő a meleg fehér lepedőn.

Egyszerre az út felől korbácsütések és emberjajgatások hallatszottak. Panaszos, hosszú jajgatások, melyek mint valami fekete árvalányhaj szálai lobogtak Gulliver felé. Gulliver elszomorodott, felsóhajtott, s az út szélére állott.

Messze, az út közepén tántorgó fény közelgett. A jajgatás és korbácsütés mind erősebben hallszottak. Nemsokára nagy sötét körvonalak vetődtek Gulliver felé. Gulliverben megállott a lélegzet, karmait tenyerébe vájta, s hátán hosszú vörös csíkokat érzett vérrel serkedni.

Elöl egy vézna, rongyos, halál-lakott ember tántorgott. Megrokkant hátán egy irtózatos óriási terhet vitt, mely durva fekete szövettel, volt letakarva. Fedetlen fejéről panaszosan lógtak le az összegyötrődött fürtök, mint töredező ujjak. De homloka harcos és akaró volt, s nagy szemeiben konok gőg örvendezett. Vékony ajkait kiverte a tajték, lábai reszkettek s fájdalmasan beszélők voltak.

Utána egy fiatal kolosszus jött. Nyugodt, lemondó homlokát dúsan ömlő haj koronázta be. Szemei, fájdalmas fiatalsága tele volt a mindent ismerés szomorú testvériségével. Friss ajaka szánó mosolygásba szélesült. Magasra emelt kezében kétágú szeges korbács volt, mellyel le-lecsapott az előtte menőre.

Gulliver elébük dobbant és rájuk kiáltott: - Álljatok meg! - A menet megállt.

- Ki vagy te, testvérem e meggyötört testben, és miért tűröd e szörnyű sorsot? És mi az a borzasztó teher a hátadon?

A vézna ember szemei felcsillogtak, ajka gőgösre püffedt, a terhet fentebb emelte és szólt:

- Hogyan mersz te így beletoppanni az életembe? Hogyan mered keresztezni a pályámat, az utat, mely célt ad életemnek? Az, amit te tehernek mondasz, az az én hivatásom, az életem értelme.

- És mi van benne?

A vézna bedugta a füleit.

Gulliver a másikhoz fordult: - Ki vagy te szívtelen óriás, és mit vétett ez a szerencsétlen, hogy ilyen sorssal járatod?

Az óriás arcát nagy szánalom árnyékolta be, mély szemei és hangja tele voltak könnyel: - Kell ütnöm, hogy higgye, hogy él, kell az a teher, hogy ne kérdezze azt: miért.

- És mi van a teherben?

- Minden és semmi. A fátum és a szabad akarat, az élet és a halál.

Gulliver még egyszer a nyomorult arcába nézett, s íme az öreg vonások mögül egy gyermek lappangott elő, hívő, tanulhatatlan bizalommal. Gulliver meghőkölt szívvel kérdezte: - Hogy hívnak?

- Gulliver vagyok! - vállvonta kérkedőn az öreg.

És ekkor Gulliver ránézett az óriásra. A fiatal erős vonások csalitjában, egy fájdalmas, mindent látott öreg reszketett.

- Ki vagy? - kiáltotta Gulliver.

- Gulliver vagyok - kiáltotta vissza élesen, fájdalmasan az óriás, mintha e név egy megszúrt kelésből kiszakadt jaj lett volna.

Tovább mentek. A megzúgott tenger, az ég s a távoli erdők kérkedőn, jajgatva kiáltozták vissza: - Gulliver vagyok! Gulliver vagyok!

 

3. Hortus magicus

 

Reggel kilenc óra volt, mikor Gulliver a nagy városba érkezett, és az emberek tovább gyűlölködtek. Az utcákon emberáramok torlódtak egymásnak, s étel- és nőstényszagtól volt részeg a levegő. Az egymást túlnyúló óriás házak, mint nekitavaszult kamaszok, bakfüttyöt játszottak a reszkető levegőben. A telített kövek ittas bőségben köpték vissza a napot. Gulliver mind több-több lelket érzett fellázasodni magában.

- Ebben a sokféleségben bizonyára megtalálom a mondanivalóm - szólt és szétfigyelt. Jaj, ki lesz az az emberi rokonság, vagy testvér-dolog, mely elém fogja dobbantani az én szavamat?

Csüggedten ment el egy kert mellett. A kert magas kőfalán át, mint egy gerezd vidám pillangó, kiáltások és nevetések csüngtek. Gulliver egész húsában végigmelegedett, hogy ezek a hangok fiatal lányoktól jönnek.

Felmászott a falra, s onnan belerejtőzött egy lombos fa koronájába, és leskelődött.

A kertben fák, virágok és fiatal lányok voltak. Tizennégy-tizenöt évesek. Táncoltak. Párokban ölelték egymást, s felmámorosodó szemeikből kis mohó kezek nyúltak ki a szerelem után. Ha mellecskéik összeértek, a jövendő anyaság édes kacagásban loccsant ki belőlük. Mindenik fiút látott a másikban. Némelyik egy-egy percre megállt, s gyermekes szokottsággal megigazította a harisnyáját. A szoknya görbés lebbenése, a test áldott meghajlása, a térden szétgyengülő ujjak: mennyire mind Gulliverben történtek ezek.

A legmagasabb közöttük egy tizenötéves bakfis volt. Szőke sörénye úgy harangozta körül dacos kis fejét, hogy Gulliver vérében csilingéltek a fürtök. Kék szeme csordultig volt a szeplőtlen fogantatás áldott csodálkozásával. De kis harcos orrán és biggyedt ajkain dacot lobogtatott a fiatal élet. Mozgásaiban az élet mély hívása hangzott a jövő felé. Nemcsak egy leány volt: körötte mint egy szent misztérium, szűzi méhek láthatlan atmoszférája zsongott. És Gulliver külön férfi volt minden kitárt pórusában. És a két termékeny atmoszféra egymás felé terjengett, ezer csírájával egymásba kapaszkodott. A kisleány elkomolyodott, kiállt a játékból, leült egy padra, s a vetésre váró barázda sejtelmes ürességével nyitotta szemeit a fa felé. Csengetés hallszott. A többi lány beszaladt, csak ő maradt künn. Gulliver leszállt a fáról.

Gulliver ezekben a pillanatokban nem érezte külön a Gulliverségét és külön a mondanivalóját. Belesodródtak az élet tagolatlan áramába, mely a formák gyötrelme mögött még boldogan csörög tovább. Mikor aztán a hosszú csókok után megint külön két testté bágyadtak, a mondanivalója eddig nem érzett sajgással rohanta meg Gullivert. Édes fáradságtól nedves szemeit lágyan hullatta a leányra és kérdezte:

- Nem te vagy-é a jelentésem, a mondanivalóm?

- Ölelkezzünk még! - mondta a leány cukrot kérő hangon. - Ó, milyen szép, milyen fiatal vagy, mikor megölelsz.

Ebben a percben egy kis társnője futott ki, s amint meglátta Gullivert, meghökkent, és édes kis ajkain kisiklott a kiáltás: - Ni, bácsi!

A bácsi szó úgy hullott le Gulliver előtt, mint egy lerántott ruha. A még ölelt lány szemei kitágultak, s arcán végigrángott a fintorodás: - Ni, hiszen ennek hamvas a haja, a szeme körül ráncok vannak. Hiszen ez bácsi!

A két kislány befutott. Nemsokára száz kisleány-ajkon gurult feléje kanyargós gúnnyal: - Bácsi! - Gulliverben valami nagy zuhanás hallszott. Izmai, idegei, minden atomja sírt halál előtti kétségbeesett zokogással.

 

4. A falu

 

Újból elért bánatok, elébe került kérdések, felbukkant csodálkozások után Gulliver elérkezett a faluba. A levegőben nagy nyugodtság volt. A meghajlott nap nézése szelíd hajlásokba pihentette el a mozgásokat. Gulliver szemeiben édes otthonossággal ültek meg a dolgok: mint az esti ágakon az álmos madarak. Az egyik udvaron egy kisleány ült, s nagy viaszbabája fürtjei közé vörös szalagot font.

A mezőkről nagy csapatban jöttek haza a tehenek. Maguk elé hajolva csendes, lágy mozdulatokkal ringottak előre. Föld felé tágult szemükben a lemondás mély csendjében ült a panasz és a szeretet. Gulliver érezte, hogy ezek a szemek dolgok és mozgók titkos örök fátumát szegzik. A nyári föld vergődését, szerelmes termését, a kalász megcsalt akaratát, a szántó jajgató testét: minden elítélt élet bús meredését a szó után, mely megmond és felszabadít. Gulliver tudta, hogy az ő lelke is egy ilyen megtelt meredt szem, mely várja a felszabadító szót.

A gyermek, a tehenek, a pásztor, a kutya megilletődött elhalkulással mozogtak a várakozó levegőben. A meghimbált harangocskából olyan lágyan bomlott alá egy csodálatosan aranyszőke hang, mintha egy fehér apáca lemondása hajolta volna benne csókjait csituló sebek felé. A kis folyó bágyadt ujjakkal morzsolgatta a fövénypartot, s az ellankult mezőkön egy áldott nagy várakozás terült el.

Egy tyúkól tetején egy kakas nyújtózott, és finom hosszú hangot bontott a levegőbe. A hang sokáig megtartotta finom felfelé lobogó szalag-alakját, hogy Gulliver szemei végigtapogatták melegségét. Valami mély, távoli, közeli, nagyon Gulliver-féle dologra emlékeztette őt e hang.

A falu egyik vége dombba magaslott, s rajta bús szökéssel meredt fel a kereszt. Mintha a fájó földnek kiszakadt jajgatása volna, mintha a vak falu kérő, tapogató karja nyúlna a végtelenbe. Gulliverben mélyen, mélyen, messze valahol régen hallott harangok kondultak meg.

A kút felé egy öregasszony ment olvasót-morzsoló meghajlással. Nagy, eres, nedves ijedt gyermekszemei fáradtan hulltak Gulliverre. Tipegő lépteinek buzgó anyasága tele volt azzal, aki Gullivernek mindig fájt, mint egy letagadott adósság. A kút mellett megállt s nézte a kút gyepét tépdeső ludakat, de úgy, mint aki imakönyvet lát.

Gulliver odaszorította lelkét a faluhoz, s érezte, hogy mélyéből ölelés száll feléje. Hogy az elhunyó falu, a megnyugvó természet fölött ajkak lebegnek, s rajtuk a szó, melyben meg fogja hallani magát.

Szemeiben a dolgok beszélgetni kezdtek, és szóltak a ludak:

- Gulliver, Gulliver, egyél papsajtot, egyél papsajtot. Papsajt az élet.

A kislány szólt: - Bácsi, kell bábu? Az öregasszony: - Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk.

Gulliver kitátotta karjait a csendes élet megbúvó gyermeksége fölé, és azt mondta: - Szeretlek. - Azután nagy álmosság jött rá, mint egy cirógatás, mint egy súgott ígéret, mint egy rászeretett meleg, anyás takaró.

Az egyik házból kijött egy öregember és behívta Gullivert. Megjött az öreganyó is a vízzel, és asztalhoz ültek. Az asztalnál az öregeken és a gyermeken kívül még egy fiatal lány is volt, ki nagy föld-barna szemeit néha rálopta Gulliverre. Kenyér és főtt káposzta volt a vacsora.

Gulliver, amint evett a kenyérből, érteni kezdte a testek és dolgok beszédét. Hallotta, hogy a két öreg test fáradtan zakatol, mint két kehes cséplőgép. A szobában levő dolgok pedig csendesen sóhajtozták: - Ma, holnap - holnap - ma.

Az istállóban feküdt le, s célhoz ért, édes, mély megnyugvással aludt el. Álmában ő is paraszt volt, s hamvas reggelen indult a mezőre munkálni. Vele együtt indultak ásító emberek s retkes lábú leányok, kiknek félretolt vonásain még látszott az éji ölelés vastag öröme.

A reggel hűvösen nyalta körül Gullivert. De az első ásóhajlásokra vére fölzsendült, s a nap szétterjedt testében. És az örvendő vér azt mondta: - Megtaláltad a helyed, Gulliver. - És Gulliver tele volt békével, és csak az izmaiban volt. Így dolgozott egész nap. Este evett, ölelkezett a fiatal lánnyal, és azután elaludt.

Azt álmodta, hogy két napot töltött így, és a harmadikon ünnep volt. Elment a templomba. Nekifeszített lábbal énekelte a többiek közt a zsoltárt. Csak a tegnapi vacsora böfögése zavarta néha. A prédikáció alatt melegen gyűlt köréje a csizmák és testek szaga, s ő el-elszunnyadt. Csak néha-néha mászott át tudatán egy-egy gondolatféle: - Holnap ki kell herélni a malacokat. - De megmutatta a combját Marcsa a kútnál. - És orrát megtöltötte a készülő ebéd szaga.

És egyszerre csak nagyon öregnek látta magát, és hozzájött egy ember mondván: - Gulliver, én vagyok az embernyitogató. Felnyitom az embereket, és megnézem, mi öröm gyűlt fel bennük az életen át, mert ez az élet értéke, ez az elvégzett munka, az el nem fogyó kincs. - És felnyitotta Gullivert, mint egy öreg koporsót. És rozsdás bánatok, kopott káromlások között talált egy-két jó ételízt, egy-két friss lélegzetet, húsos ölelést s a nap melegét. És az embernyitó azt mondta: - Gulliver, nem ilyen cserépből építik fel a Mennyország kristálypalotáját. Hol van a többi ember, aki benned volt? Szegény Gulliver, te megint elvesztetted magad.

Hajnalban ébredt fel Gulliver. A kakas kiáltott, s ő ráemlékezett a szomorú Jézusra. Nagyon szomorú volt, és érezte, hogy tovább kell mennie. Előtte dideregve, könnyesen nyúltak a mezők a hegyek felé.

 

5. Az üvegházban

 

A nagy üvegházhoz érkezett. Az üvegház óriási öblét fárasztó meleg levegő tömte meg. Több mint félhomály volt, mert a végtelen üvegfalakat sötét, nehéz éjszaka nyomta körül, melynek mélyéből itt-ott vérződtek át magányos vörös csillagok, s néha robogott el egy-egy ijesztő különös lángtest.

Mikor belépett, mély csend volt, hosszú, ritmikus, tömött sóhajtásokkal, melyek csak folytatásai, elmélyítői voltak a csendnek. Gulliver különös váró szorongással lélegzelte a levegőt, s szemeit olvasóan nyitotta bele a szürkületbe.

A vegetáció végtelen sokféleségben nyüzsgött feléje. Elment törpe, nagy kérdő szemű virágok nyugtalansága mellett. Fekete lombok csüggedt lemondása hullott feléje. Nagy vérvörös virágok kitátott vággyal haraptak a levegőbe. Tragikus zord lucfenyők vállalt magányossága hidegült köréje. Szétfolyó csőcselékgyom gyülevésze lármázta tele szemeit. Királyi napraforgók kacagása csörgött ki egy homályos zugból. Nagy, lányos Margaréták küldték hozzá szemeik álmát. Előtte volt az élet egész végére-mehetetlen növény meséje.

Az üvegház falaira roppanó sötétségben szörnyű rémek úszkáltak, mint gonosz hínárok egy fekete mocsárban. Ha egy-egy elhajított égitest lángja elcsapott az üvegtető felett, a virágok megriadt szemeiben őrült rémületet, lemondó dacot vagy menedék-isteneket lehetett látni. Az üvegházon itt-ott töréseket törhettek a viharok. Mert néha különös áramok keletkeztek a levegőben, s új és más életet váltottak ki a növényekben. Néha valami gonosz szellő emlékeztetése húzott át, s az ártatlan ibolyák bántó hisztériában rángottak, s kék szemeikben irigy indulatok sötétedtek. Néha szélroham dűlt végig, s a növények torz dühvel vergődtek egymás ellen, s szétcsurgó vérükből szavatlan kiáltások szakadtak fel. Néha egy-egy derült csillag békéje mosolyogta át az üvegfalakat, s a virágok szemeiben szelíd derült gyermekmesék ültek meg. Azután jött egy forró lehelés, s az egész vegetáción csók vonaglott végig, és végigáradt ölelésekből hemzsegett elő az új élet. Gulliver nem látta többé egyedekre különülve ezt a sokféle egységet, úgy érezte, hogy ugyanaz az élet-hús terjeng szét, s benne rángja, kacagja, szereti magát ki az univerzum.

Egyik szegletben egy kúszó növényhez ért. A növény egy sötét nyílás beláthatatlanságából vergődött fölfelé, s meztelen indái kétségbeesetten tapogattak szét a levegőben fogópont után. Nagy sötétlila virágai sóvárgással nyíltak fölfelé.

Az üvegházban nagy csend lett, a régi sóhajtásos csend.

- Hová indultál, vágyó virág? - kérdezte Gulliver.

- Ki akarok szakadni az okok és környezők közül. Fáj az eső, a szél, a napfény és a rög folytatása lenni. Nem akarok többé a minden bohóca lenni, hogy én rángjam ki a szeszélyeit. Megszabadulni mindentől, magam lenni, megtudni, hogy mi vagyok én: oda vergődöm.

Gulliverben megrezzent a lappangó őrült, s magát féltően kiáltott fel: - Őrült virág, szegény őrült virág!

A levegő óriási zúdulással lódult meg, és széles szél-tenyerek verdesték a világot. Az üvegház zúgott, s a külső sötétből mintha az Unicornus kereső dühe ordított volna be. A szél lerugdosta a virág vágyó indáit, s a virág elvágott jajjal hullt vissza társai közé. Gulliver várta a szél elültét. És mikor csend lett, s egy derült csillag fénye pihente át a felrázott életet, nagy szánalommal hajolt föléje. A virág szétnyílt szemei nagy átlátszó boldogsággal voltak tele.

- Hiszen te itt vagy boldog! - kiáltott föl meglepetve Gulliver.

- De ez nem az én boldogságom, ez a boldogság nem én vagyok. Én csak tükre vagyok ennek a boldogságnak. Nézd, minden boldogságnak a banalitását tükrözi vissza. Én csak én akarok lenni. - És letördelt véres indái új meréssel kapaszkodtak fölfelé.

Béke és jóakarat lebegett az egymásba folyó vegetáció fölött. A növények a megcirógatott dog hunyásával boldogságot lihegtek. A sötéten át örvendő csillagok bakfiscsapata táncolt. Gulliverben jólesés és borzongás volt. Úgy érezte, mintha könnyeztető őszi szélben egy házból megütné a kenyérsütés meleg szaga, és rokonnak tudná magát a csendesen boldogokkal. És úgy érezte, mintha nagy áradó folyó sötét hullámai közül egy keskeny gázló csillanna szemébe. Mondta: - Honnan jön az az akarat, mely már nem az okok akarata? Mert ez az akarat az egész szenvedés s az egész morál.

 

6. Beszéd az akaratról

 

Elment tanulságával azok közé, akik akarnak és szenvednek. Leült közéjük, és szeme olyan csitító derültséggel volt tele, hogy a munka megállt, az emberek köréje ültek és figyeltek. Ő pedig így kezdte:

- Testvéreim, boldogságot hoztam nektek, amit az én boldogtalanságom termett. Mert mi értéke van annak a sírásnak, mely nem lesz nevetés mások ajakán?

Az ember értelme a morál. Az ember azért van, hogy morális legyen. Morális vagyunk, tehát emberek vagyunk.

Mert ne mondjátok soha ezt: vagyok, hanem: vagyunk. Másképpen lehazudjátok életetek nagy részét, ami másokban és a dolgokban van, és hogyan lehet morális a megcsonkított ember? Az ember sohasem élhet egyes számban.

A morál a világ tudott egészsége, vidám közérzete az emberben. De előbb ki kell pusztítani a nagy betegséget, hogy morál lehessen. A nagy betegség a szabad akarat.

A szabad akarat kitép az okok testvériségéből, és magánossá lök. És hogyan lehet morál abból, ami különválaszt, mikor a morál a társulás, a család sub specie aeternitatis. Szegény szabad akarattól didergő ősök, vakul dobott kövek voltatok. A morál küszöbén be kell látnod, ó ember, hogy meg vagy határozva, hogy ok és okozat vagy az okok és okozatok között.

De ez a látás ne olyan legyen, mint mikor szemed lát követ, fát, utat és azt mondja: kő, fa, út, és nem megy bennebb az életedbe. Ez a látás olyan legyen, mint ahogy véred látja az ételt, hímséged a meztelen nőt, tested a nehézkedést.

Csak egy akarat van: a világ. Ez az akarat az élő nedv, mely benned, hajat, fogat, cselekvő kezeket és cselekedtető gondolatokat hajt az élet felé.

De ebben a nagy ok-folyóban egyben különbözöl a többi okoktól: te látod, hogy benne úszol. Ez a látás a te méltóságod, ez a morál kezdete, ez a szabadság a meghatározottságban.

Láttad-é a csolnakost a hegyi vizek halálos veszélyei közt? Hogy érti a vizet, hogy tudja a halált, és hogy tartja az életet. Ez az igazi morál, testvérem.

Mert ez a te mindig nyílt szemed megmondja, hogy hogyan fogd az evezőt, hogy tartsd a csolnakod, és hogy ránduljon a tested. Ezzel a látással rendezheted magad a ható okok elé, ezzel irányíthatsz okokat magadra, építheted napról napra magad, míg felépíted a világ ragyogó célját: a morális embert. Az egész világgal építsz, hogy egy embert felépíthess.

És ez a látás mondja meg, mi a célja a morálnak: benne lenni az okok testvéries együttműködésében. Élj az általánosokban, testvérem.

Ha az egyeshez kötöd magad, beteg vagy és immorális, és halálnak halálával halsz. Szeresd a nemet és ne az egyest.

Szeresd az embert, de ne ezt, vagy azt az embert, hanem az embert. És ha a te barátod meghal, a te derültséged ne vegye észre, mert te az erdőt szereted és nem egy levelét. És ha apád vagy anyád meghal, a te derültséged ne vegye észre, mert te az erdőt szereted és nem egy gyökerét. És ha mai szeretőd elhagy vagy meghal, a te életed ne vegye észre, mert te a végtelen életet szereted és nem egy állomását. S ha jaj-napok hullanak rád, maradj derült, mert te a világot szereted és nem a keretét.

Ne hajts gyökeret az egyesbe, mert ott harap beléd a fájdalom. Élj az általánosban. Ez a te függetlenséged a nagy függésben, ez a morál.

Hogyan haragudnál vagy irigykednél egy rád pattant kavicsra, mikor látod, hogy az egész univerzum löki feléd? Aki látja a meghatározottságot, az nem gyűlöl, nem irigykedik, nem botránkozik. Derülten végzi útját az egyetemes ritmusban.

Íme erő lök téged, hogy te is ok legyél az okok közt, és hass a világra. Legyen akaratod iránya mindig az általános, mert ez a világ egészsége.

Rettenetes vámpírja a szabad akaratnak! Rálidércülsz az alvó emberre, és vad rángásokban riasztod bele a testvér dolgok rendjébe. Te vagy az agg ellenség, a kígyó, s én megtöröm fejed.

Ó nagy öröme a meghatározottságnak! Íme a föld, a testvér-csillagok s az egész rokonvilág egymásba melegedett kézzel, szelíd ritmusban lejtik az élet pünkösdi játékát.

Szeressétek testvéreim a halált. Mély szakadékok felé jó emberek odateszik: Vigyázat, veszélyes. És ez megmenti a gondolatlan vándort. Ilyen intés a halál. Intő szó, mely fel van írva az egyesre: Vigyázz, itt elveszted az életed! Élj az általánosban.

A halál ráhajlik minden birtoklásra, szenvedélyre, kiszakadt vágyra, melyekben az én ráfekélyesedik az egyetemes akaratra. És mint egy hűvös borongatás, visszacsillapít az általánosba. A halál az egyénné gyengült ember mankója a morál felé.

Új ember, mindig nyitott szem, mindig derült élet, mindig erős erő, téged hirdetlek. Te, aki magad is, mást is mindig benne látod az egyetemes meghatározottságban. És ezért nem szenvedhetsz, és a halál kézenfogott barátod.

Amint meg tudjátok csinálni a saruitokat, testvéreim, úgy megcsinálhatjátok a boldogságtokat.

Ekkor egy munkás szelíd, kalaplevevő hangon mondta: - Szegény Gulliver, te mezítláb vagy.

 

7. A thulei király

 

Most már mindent elvégzett, s nem érzett többé szót magában a föld számára. Elindult arra megint, amerre a tengert érezte. Ha néha csaták mellett ment el, izmai még igazság után kiáltottak, de ő elfordult, és tovább ragadta magát. Ha emberi nyomorúság mellett ment el, ujjai adásra lágyultak, de ő megfogta szívét és továbbment.

Mindent letörlő mély csend volt benne. A volt napok elültek, nyugodt tudatába nem nyúlt emlékezet. - Íme - gondolta -, munkás hetem lemunkáltam, jöhet a vasárnap, az elpihenés. Mit keressen az emberek között, akinek már nincs mit adnia?

Mikor másnap útnak indult, az őszi arannyal szegélyezett országúton egymásután három találkozása volt.

Az első egy vénasszony volt, és egy nagy tükröt vitt. Gulliver belenézett. A tükör hamvas nagy szemekben, gazdagon szétömlő hajban, nedves, friss, éhes ajkakban azt mondta neki: - Jaj, de fiatal vagy még!

Gulliver ráförmedt a tükörre, és haragosan ment tovább. Haragudott, hogy még joga van a fájdalomnak hozzá, hogy még titkos életéhségek lappanganak testében.

A második egy fiatal legény volt, és csokor volt a kalapjában. Gulliver a legény szemein, tartásán, járásán, füttyén látta, hogy ezt a csokrot most ölelt szeretőjétől kapta. Nehéz, fekete sírás kelevénye fakadt fel benne, és kereste a vasvesszőt, hogy megverje vele fiatal napjai temetőjét.

A harmadik egy tizenötéves gyermek leány volt. A patakon átvivő kis híd karfájára könyökölt, s a nap felé nézett.

Gulliver ijedten, remélve, egész életet-féltőn torpant meg. Megállott szívvel, durva, gyilkos hangon kérdezte:

- Hány éves vagyok?

A kislány rácsodálkozta nagy zöldeskék szemeit. Gulliver érezte végigmenni testén a két szemet, s érezte, hogy azok felmelegednek útjukban. A kisleány nem értő mosolygással kérdezte:

- Mit akarsz?

- Hány éves vagyok? - lihegte Gulliver.

A kisleány ajkán most már nagy ígérő mosolygás nyúlt el: - Olyan idős lehetsz, mint a bátyám.

Gulliver halálos szorongással kérdezte: - És hány éves a bátyád?

- Nem tudom bizonyosan, lehet húsz, vagy huszonegy éves.

Milyent rándult a Gulliver teste! Úgy érezte, hogy minden feszültség, aggodalom, elmúlt év lemállik testéről, hogy izmai újra győzelmes jövő éjszakákat énekelnek. Hogy vére megint teremt, hogy az egész beszínezett világ az ő lelke palettájáról került ki. Meleg, síró, megmenekült kacagásban omlott a leányra:

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Szeress és neked adom szemem színeit, fülem hangjait, tapintásom örömeit: a világ minden kincsét.

A kisleány boldog elgyengüléssel terjedt szét a szavak és csókok égő zuhatagában. Nagy nyitott szem volt, mely életévé fogadta be a napsugarat.

Három napig szerették már egymást, és elértek a tenger partjára. Gulliverben minden csókra egy nagy rettegés gyűlt: - Jaj, ha ez is észreveszi a bennem lappangó időt. - És soha még boldogság nem volt ilyen kétségbeesett.

A tengerparton egy nagy szikla védelmében pihentek le. A távoli fák ide küldötték meghervadt leveleiket. A tenger sírt és nagyon ősz volt.

Mélyen aludtak, egymáshoz ölelkezve. Egyszerre az éjben egy hang nyilallott föl: - Gulliver, ébredj! - Háromszor szólt a hang, s a harmadikra - fölébredt.

A kislány aludt a tovaforgó csillagok sugaránál. Szája csókosan félrenyílt, karjai ölelésre voltak tárva. Gulliver szólt: - Ki szólít engem?

Egy szomorú, fáradt öregember állt előtte: - Gulliver, nézz rám. - Gulliver szemébe nézett, s a teste visszaharapott jajra csuklott. Ott volt az arcon az ismerős napok rovása és minden emlékezet. Ez is ő volt.

- Nézd a holnapot, Gulliver - szólt az öreg, és a hangja tele volt zokogással.

Gulliver a lehunyó hold felé nézett. Úgy tetszett, mintha a távoli jegenyékhez hozzáragadtak volna a holdról letört sugarak. S az ottmaradt fényben egy szép fiatalember, nagyon a régi Gulliver, és mégis nagyon más, ölelt egy fiatal lányt, élet-teremtő, hosszú öleléssel. A lány feléje fordította a fejét, Gulliver a tövén szúrt élet rémületével ordított föl:

- Ida!

A látomás eltűnt. A kislány lábainál felriadt. Édes, macskás, durcás nyújtózkodással nyúlt Gulliver felé:

- Fázom, gyere közelebb.

Gulliver magához ölelte a lányt, s minden lenyelt könnyéért egy csókot adott neki. Odaszorította kis szőke fejét a szívéhez, és fájdalmasan-játszón kérdezte: - Nem hallod-é a thulei király sírását?

A kislány nem értett egy szót sem belőle, de félő, sejtő, menekülő szorongással fúrta magát Gulliver ölébe. Gulliver vad, birtokló szorítással majd belerontotta a finom virágtestet az ő zokogó testébe. A kislány a meleg karok közt elaludt.

Gulliver magához szorítva tartotta a fiatal testet. Szemben volt vele a tenger, a belehullott ég csillagos végtelenségével. Süket, hideg, kegyetlen volt az éjszaka.

És Gulliver néma jajdulásokban nyúlt a végtelenbe:

- Oh, legyen valaki a világ mélyén, dolgok és tervek mögött, aki szeret, és megérti az emberi szenvedést. Valami jó anya Isten, akinek már volt szerelme, fia, és látta az időt múlni. Hogy életéből vett szavakkal kérhessem, hogy térdeihez sírhassam magam. Mindent odaadtam az embereknek, most adjon nekem is, állítsa meg az időt, térítse vissza éneklő napjaim. Hogy amíg ő fiatal, én is az legyek, s hogy győző ölelésekben mondhassam mindig az enyémnek, csak az enyémnek. S hogy együtt öregedjünk meg, és egymás koporsói lehessünk.

Oh bolond, sebzett bölcsességem morálja, mi vagy nékem? Mi vagy nékem emberiség, szánalom, s te süket természet? Most én én vagyok, sajgón, kiáltón, én mint egy kitátott seb, én mint egy mérges harapás. És kétségbeesett zokogásom úgy csörgeti vissza a vak természet, mint a szajha a kapott aranyat. És nincs segítség és nincsen szánalom.

Odaadtam mindent másoknak: erőm hitét, dacom és szemem látását. De te nem lehetsz a másé. Enyim vagy féltékeny, gyökeres, első birtoklással, enyim az emberölésig.

Így sírt reggelig. Sötét, nehéz zúgással áramlott feléje a tenger. Reggel kelet zsilipje félreszakadt, s nagy vörös fényáram csapódott rá a vízre. A tenger lázas riadással menekült a földnek. Gulliver felállott, s karján emelte a kisleányt. Feléje hajolt, s mély lefoglaló csókot adott. A kislány álmában édes befogadással suttogta: - Gulliver. -

A tenger felrázta karjait, s magához ölelte a felé hullott virágtestet. Gulliver könnyben tipró daccal sziszegte: - Íme, magamnak jegyeztem az örökkévalóságra.

A tenger sírt, nyöszörgött, a parton jajgatva rángott Gulliver dereglyéje. Gulliver rászállott és eloldotta a köteleket. Egy ébredő tücsök bóbiskált a parton, nagyon megszánta a szegény Gullivert, és átszökött a dereglyére.

A vitorlákba messziről jövő, kereső szelek fújtak, s a dereglye előre rohant. Gulliver mereven nézett előre, el a földtől, a vízhát fényes tagolatlan metafizikájába. Lassanként elmaradtak a partok, a horizont peremei letöredeztek. Ott rohant Gulliver a fényes végtelenben, megáshatatlan mély vizek megnemfogyatkozásán. S az embernélküli végtelenben, a mérhetetlen égnek és víznek a kis tücsök hegedült. A dereglye orrán gubbasztott s hegedült: emberi szántásokról, meggyújtott tűzhelyekről, a föld melegéről s csendes ölelésekről.

 

(Megjelent: NYUGAT, 1914./11. szám)