Szabó Dezső:
Don Kisott penitencián

 

1.
Don Kisott menekül

 

Szegény Don Kisott, amíg spanyol volt, még csak ment valahogy a dolga. A föld, mely őt termelte, álmokban s víziókban fakadt életté az emberekben. Így legtalajtalanabb bolondságaiban is mindig volt köze a földhöz, mely visszahullott, s az emberekhez, kik kinevették. Legrokontalanabb vízióiban is egy kicsit mégis testvér volt.

De egy új élet magyar földre dobta. Don Kisott Don Kisott lett újra, de föld, dolgok, emberek idegenek voltak hozzá. A magyar föld pozitív és brutális: tőmondatokban beszél, és nem szereti a perspektívák misztikumát. A magyar fél a hőstől és álomlátótól, mint az, aki magáért remeg abban, hogy fél a bolond látásától.

Don Kisott sok álmot dulakodott életbe, sok irgalom vonta fel karját. De megverték. Nagyon, nagyon, sok helyen és sokféleképp verték meg. Kiverték szegényt az életből, az akaratból, célokból és minden más szóból, amit illúzióvá és programmá lehet lelkesedni. Don Kisott megfutott, és a Sancho Panzák mind elhagyták. Hogy higgyen más egy Don Kisottnak, aki menekül?

Mert a menekülés Don Kisottnál bevallás és kijózanodás. Ebben a futásban nagyon valóságnak látta a valóságot. Ment, ment szegény véresre nyaggatott Don Kisott, és elért egy nagy portengerhez. A portengerből egy falu kétségbeesett az ég felé. A falu közepén egy hegyes domb volt, rajta egy várrom időcsipkézte fekete falakkal. Don Kisott leült a porba a falu szélén.

Nagyon megvertnek, egyedülinek, nyomorultnak érezte magát. És hogyha még egy Dulcinea volna valahol a világ mélyén, kinek álomlelke rokont kereséssel sóvárog felé. De jaj, most látta, hogy Dulcinea cseberhez dűl, s retkes combjaira bakát vár. Ha volna balzsam, titkos rokon erők fűbe nőtt vigasztalása, mely emlékezetté édesítené sebeit. De tudta, hogy a habarcs, mit táskájában hord, szédelgő kontár pénzt csaló kotyvaléka. A port pornak, a falut sivár falunak, a várromot múlttá rugdosott hiábavaló munkának látta. És erre mondták az emberek azt, hogy Don Kisott meggyógyult!

Szegény Don Kisott milyen gyógyulttá betegedett, milyen józanná részegedett. Olyan józanná gyógyult, hogy csontja-húsa sírt bele. Szép arcáról lehullott a dac, a hősiesség, az álom. Minden vereség, minden józanulás, minden viszonozatlan ölelés kisírt a szemeire. Fényes fürtjei hazug fiatalságát betemette a porba és sírni kezdett.

- Íme, nincs már idő számomra, mert vénségem megteljesedett. Hogy legyen idő annak, aki már nem múlhatik tovább? Naptalanok, mozdulatlanok lesznek éveim.

Nem titeket siratlak, hiába harcolt erők. Az élet pazarlás, s a vetés becsület és cél akkor is, ha nem lesz fogamzás.

Siratlak téged, visszhangtalan emberiség, hős-ember, gyermek-bölcs, testvérasszony, én meg nem talált drága valóságaim, titeket siratlak.

Sírok, mert megtudtam, hogy egyedüllét az, hogy Don Kisott vagyok. Pedig testem-lelkem fáj, hogy közöm legyen hozzátok, emberek.

 

2.
Beszélgetés a disznóval

 

Arra jött egy disznócsorda. Azok a disznók voltak ezek, kiket egykor a Don Kisott álma lovagokká nemesített. Fiatal disznók voltak, ugrálva jöttek, s mert port vertek fel, eposznak hitték magukat. Egy individualista külön futott, különböző nekirugaszkodásokkal. Ez volt a csorda költője, s ha rájött az ihlet, a legbizarrabb hangokon röfögte: Én, én, én, én... Ez volt az egész költészete, s ezért a disznók kiváló nagy lírikusnak tartották. Meglátta Don Kisottot. Hozzászaladt, megállott, rábámult, orrát szaglászva emelte az ég felé, s farkát úgy billegette, mint egy dugóhúzót, mellyel valami misztikus butéliát akarna kidugni.

Don Kisott kinézett a kétségbeeséséből, és meglátta a disznót. A disznó ölelkező szomorúsággal kérdezte: - Szegény Don Kisott, mire jutottál?

- Édes testvérem, baromi lelkes állat, honnan ismersz engem? - kérdé Don Kisott.

- Édes testvérem, emberi lelkes állat, hogy lehet, hogy nem ismersz ránk? Mi múltad egy darabja vagyunk, eposzodnak egy strófája, mi vagyunk a lovagok, kik ellen egy erdő szélén hősi csatát vívtál.

- Én csak disznókat látok - szólt szomorúan Don Kisott.

- Akkor is azok voltunk. De ne szégyelld az ellenünk vívott harcot: mi vagyunk a föld urai, a világot a Disznóság kormányozza.

- Jaj, kedves testvérem, benned a gőg álmodik. Nézz rám, hogy hova jut az ember, ha a testet álmok mozgatják.

- Bennünk több az étvágy, hogysem ráérjünk az álmokra, s vaskos valóság az, amit beszélek. Emlékszel-e, hogy egy társam hátán akkor lándzsád eltört? Szegény beteg lett belé, s hogy kárba ne vesszen, leölték. A király egy hatalmas minisztere, aki téged ide juttatott, nagyon éhes volt, és nem volt gondolata a kormányzásra. Enni kért, és disznóhúst adtak neki, éppen az én boldogult társam hátából. És ez lett benne azzá a gondolattá, hogy téged ide űzessen. Ez a társam metempsikozikus bosszúja. Nagy gyermek Don Kisott, öregedj már valóságossá: mi vagyunk a realitás. Disznóság kormányozza a világot.

Don Kisott nagy kék szemeire végtelen józanság könnyezett, hangjából kifakultak a színek, és így kérte a disznót:

- Édes testvérem, immár engem kivertek magamból, és sohasem fogok énemmé visszatérni. Úgy fáj e gazdátlanság, és szeretnék beülni az emberek közé. Édes jó disznóm, taníts meg élni, taníts meg elférni az emberek között.

- Tarts be három tilalmat és három parancsot, ó, Don Kisott, és minden embernek lesz gyökere feléd. Ne képzelődj, ne szánakozz, ne légy hős, tudj enni és inni, tudj félni, légy visszhang.

Ebben a percben a továbbfutott porfelhőből kisírt a kondás kürtje. A hang tele volt emlékezéssel, és Don Kisott szemei újra kiharmatoztak. A disznó elégült ugrándozással futott a csorda után, és Don Kisott a porban ülve lecketanulós ajakrezgéssel ismételgette a disznó tanácsait.

 

3.
Don Kisott a tanács előtt

 

Don Kisott megállt a falu tanácsa előtt, hátát meggörnyesztette, lealázkodott minden donkisottságot magáról, és olyan hangon, mintha koldulna, mondta:

- Adjatok menedéket!

A falu vénei - vének időtől vagy bölcsességtől - félkörben ültek. Rámeredtek, és az egyik azt mondta: idegen. És ez a szó olyan volt a fogai közt, mint a nyers hús. Szemfogai agyarokká csattogtak tőle.

A másik azt mondta: erős. És ezt olyan hangon mondta, mintha lakását zárná el idő-rekedt csikorgós zárral.

A harmadik azt mondta: szép. És ezt olyan hangon mondta, mintha tettenért feleségét tiltaná ki a házából.

És mindenik szeméből gyűlölet és irigység harapdosott Don Kisott felé.

- Ki vagy? - kérdezte a tanács bírája.

- Én Don Kisott vagyok - szólt bocsánatkérően Don Kisott.

A név végiglúdbőrözött a tanácsbéliek hátán. Akaratlanul egymásnak vetették vállukat, és kezük védő ökölbe szorult. Egy perccel azelőtt még gyűlölték egymást, most egy "társadalommá" szeppentek. Ez a név az ős Föld fékezetlen erőinek Bacchus táncát zúgatta el fülük mellett. Mintha földindulásos szélben azt kiáltotta volna valaki: tűz van! A közelgő sárga jégfelhő halálos csörgése hallatszott ki e névből.

- Hajdú, tedd be az ablakokat! - szólt a bíró, és abban a percben minden ököl felijedt Don Kisott ellen.

Don Kisott féltérdre ereszkedett, és azt mondta csinált reszketéssel: - Félek.

A disznó tanácsa bevált, a szó csodaszó volt. Az öklök babráló ujjakká mállottak, az erőfeszítésre visszahúzott izmok megint pocakká otthoniasultak, az arcokra kihúzott az öntudat. A bíró magában nagy elégültséget tapogatott szavakba: - A hírhedt hős Don Kisott az én falumba jött félni! Holnap királyi tanácsos leszek.

- Don Kisott - mondotta azután -, neked igen rossz híred van. Te igen sokszor nekihorzsolódtál azoknak a korlátoknak, miket őseink az Isten, Haza és Király védelmére emeltek. Miért jöttél ide közénk? Itt forradalommal nem dugáruskodhatsz, mert megjárod vele.

- Vegyetek be magatok közé - könyörgött Don Kisott. - Új életet akarok élni, polgár akarok lenni a polgárok között. Pihenni akarok. Akarom, hogy cirógassanak, hogy megveregessék a vállam.

A tanács arcán hódító büszkeség terpeszkedett, a bíró pártfogó hangon mondta:

- Helyes, csak igyekezz. De mielőtt abban a szerencsében részesülsz, hogy közöttünk élj, felelj három kérdésre. Mi az Isten?

Don Kisott felelte: Isten mindazon mondatok összessége, melyek a népet termelésre kényszerítik az urak számára. És magában hozzátette: Ó, te másik szent valóság, folytonosan álommá fejlődő élet, bocsáss meg nékem.

- Jól van - szólt a bíró -, és mi a Haza?

Don Kisott felelte: A Haza mindazon mondatok összessége, melyek e termelést spontánná teszik. És magában hozzátette: Szent Szolidaritás időben és térben, bocsáss meg nékem.

- Helyes. És mi a morál?

Don Kisott ismét felelte: A morál az urak jogainak s a jogtalanok kötelességeinek összessége. És magában hozzátette: Örökös cél, mindig szebb emberi megvalósulás, bocsáss meg nékem.

Don Kisott kiállta a vizsgát. A tanács visszavonult, hogy megbeszéljék: mit csináljanak a hírhedt álomvitézzel.

- Tegyük meg bakternek - szólt a jegyző.

- Az Istenért! - kiáltott a bíró. - A bakter lámpással jár és kiáltja az idő lüktetését. Ez felébresztené benne a legyőzött Don Kisottot. Elkezdene rohanni az idővel, s holnap a huszadik században ébrednénk fel. És gyermekeink!

- Legyen írnok - szólt a pap.

- Nem, nem! A betű tömlő, mely kövér a forradalom borától. Ki tudja, mivé táncolnának össze az akták betűi az ő szemében. Nem szabad húst szagoltatni a tigrissel.

A falu leggazdagabb birtokosa sajnálkozó-gúnyos hangon mondta: - Legyen tanító.

A tanács a gyengék kárörömével ujjongott: - Legyen tanító, legyen tanító!

- Jól van - irányította a bíró -, bízzuk rá a magyar nyelvtan tanítását, de szoros tantervvel szorítsuk korlátok közé. Nehogy felgyújtsa a gyermekek lelkét.

- Igaz - szólt a birtokos. - Voltaképpen egy mondaton megtaníthatja az egész nyelvtant. Szabjuk ki ezt a mondatot.

- Legyen a következő - vélte a bíró -, a kutya ugat az udvaron.

- Hát a magánbirtok szentsége! - riadt fel a birtokos.

- Igaz - szólt a bíró. - A kutya ugat a derék szomszéd udvarán.

És lelkére kötötték Don Kisottnak, hogy egész esztendőben ezen az egy mondaton tanítsa "édes hazánk nyelvét a jövő nemzedék számára".

 

4.
Don Kisott új lakásán

 

Este volt, mikor Don Kisottot bevitték tanítói lakására. A város szélén egy szaggatott kerítésű kis udvarban állott az ócska kis kotyec. Az udvart elöntötte a bogáncs és burján misztikuma. A körül hemzsegő vegetációból kihallatszott az otthont kereső bogarak kérdése. A kis szoba panaszos bútoraiból tördelve szállt ki a sok beléjük sóhajtott nyomorúság. Az óra, a beteg szoba beteg szíve fáradtan lüktette az időt. A megtördelt ablakocskán át a várrom látszott és távol a horizontból az éjszakába rohanó hegyek.

Don Kisott meggyújtotta a lámpát. A kis beteg-gyermek lámpa bágyadtan mosolygott Don Kisott felé: - Ne nézz rám, mert szánakozni fogsz.

Most látta csak megöltnek magát Don Kisott. Nagy megeredt fergeteges könnyfolyam sodort tudatába szavakat: - Elvesztem örökre, feltámadhatatlanul. Elvesztem, mert szerettem, mert szánakoztam, mert hős voltam. Ó visszhangtalan emberiség, mért hagytad felelet nélkül legszebb megvalósulásom! Elvesztem, mert nem tudtam benned lenni. És jaj, meg kellett ölnöm magam, hogy benned élhessek.

Sokáig sírt, s mikor felocsúdott, nagy bús nyitott szemeibe belement a kis szoba. Don Kisott nézett.

Az árva kis lámpás a beteg lány finom kacérságával cirógatta a dolgokat. A kopott bútorok fakult mosollyal, félénk szerénységgel barátkoztak Don Kisott felé. A megtikkadt óra halkan emlékezett. Künn az átfúrhatatlan éjszakából különös hangok szakadtak feléje.

Don Kisott nézte az óra jó öreg képét, és eszébe jutott, hogy szerette az anyját. Nézte a lámpás félreszegett nyakát, finom sugár-haját, és meghalt kishúga melegedett szívébe. Nézte az öreg asztalt, s elmúlt családok étvágyas boldog együttléte szelídült szemeibe. Nézte a félig nyitott szekrényt, s jövő ünnepek biztató szép ruhák várakozása feszült izmaira. Nézte az éjszakától megmélyült tért, s a dolgok szimbólumokká lelkesedtek szemében. Dolgokból, sötétből, lámpásból: ember áradt feléje. Nagy szerető szánakozás mosta el az idő és tér határait. Lelkében felnyerített Rosszinante, Don Kisott újra Don Kisott lett.

És megtágult lelkében úgy nyílt ki az élet, mint egy pompás délszaki virág, és ő színes szószirmokat tépegetett le róla:

- Ó, testvérem, lámpás, szeretlek, mert végtelen vagy és Embert jelentesz nekem.

A te fényed messzi üzenet rég leáldozott napoktól, és ez az üzenet: szeretet.

Feléd nyúlt gyermekkezek, fényedben pihenni egyesült arcok... Család, család, örök nosztalgiája a nőből szakadt férfinak, benned látom ezt. A te fényed apává melegít, és mégis gyermek vagyok.

Ó testvéreim, szegény bútorok! Ti is embert jelentetek nekem. Az élet, mit magatokba néztetek, kiszáll halkan belőletek, és régi sírások és vágyak járnak a szobában. Rajtatok keresztül ölelkezem azokkal, akik már nem ölelkeznek. Ó múlt emberek, mennyire vagytok ti! Bútorok, bútorok, szeretlek titeket!

Ó éjjel, messzi tengerből szakadt fekete folyó, mely eggyé mosod a formákba gyötört világot. Lágy fekete selyemkendő vagy, ó éjszaka, és letörlöd az élet lázát a meghajszolt emberről. Bűvös kertész vagy, és visszakötöd gyökereink az ős rokonságba. Ó végtelen nagy éjszaka, a te sötétséged tele van alvó testvérek felém pihegésével.

Távol a bakter kiáltott, és Don Kisott visszarezzent megvert önmagához. - Jaj, szinte visszaestem Don Kisottá! - És lefeküdt aludni, hogy ne legyen.

 

5.
Don Kisott az iskolában

 

Don Kisott ment az iskola felé. Nagyon szelíd és rendes polgárrá ijesztette magát. A szoba törött tükre előtt két óráig pödörte magára a mindennapiságot. És magában ismételgette: - A kutya ugat a derék szomszéd udvarán.

Don Kisott belépett az osztályba, és nyolcvan nagy gyermekszem nyílt reá. És Don Kisott szólt magában: - Jaj, de különösek a gyermekszemek.

A gyermekszem anya-mellet kereső száj. Úgy rászívja magát a homlokra, hogy kerek meleg nedvességet érzesz tőle rajta. Mit mohóskodtok, ó gyermekszemek?

Ó gyermekszemek nyitott kis ablakok vagytok ti, melyeken keresztül volt önmagam integet be, s melyeken át bepárolog anyám ölének melegsége.

Elmélyülő völgyek vagytok, melyekből távoli kérdések visszhangja száll föl., Mintha az élet kérdezné bennetek önmagát. Mintha az erdők mélyéről, termőföldek készülő titokzatosságából jönne felém jelentős ének, ó gyermekszemek.

Rajtatok át lehet legjobban magamhoz ölelni az embert, gyermekszemek.

És Don Kisott Don Kisottá végtelenült, és tanítani kezdte kiszabott mondatát.

Beszélt a kutyáról. Titkos rokonság szimbóluma. Nagy gyászolatlan éjszakán haldoklik az Ember, s a kutya hosszú síró hangszálakat akaszt a levegőbe. S amint beléjük ütközöl, szíved megszorong egy nem ismert ember halálától.

A kutya a minden rokonság szimbóluma. Rád néző kérő szemein át a szavatlan természet sír szavak után, hogy testvérnek mondhassa magát.

A kutya közvetítője az univerzális barátságnak.

Beszélt a derékségről. Az ember folytonos célja önmagának, hogy minél több ember életében lehessen élet. A derék ember olyan mint a jó levegő, erőt ad annak, aki belélegzi.

Beszélt a szomszédságról. A kerten áthajolás bizalmas öröméről. Az egybefogott kezek megnőtt erejéről. A szolidaritás ősi tűzhelyéről. Az odaadás nagy méltóságáról.

Beszélt az udvarról, és elmondta az udvar örömeit. Hogy a megszokott dolgok milyen szeretettel bónyolják magukba elmúló napjaink. Hogy nem hal meg semmi abból, ki a dolgokkal barátkozik. Mindent, mindent. A szülők otthon nyugtalanul kérdezték a gyermekeket: - Miért olyan fényes a szemetek, mint a régen festett szenteké, vagy egy megöregedett órásé?

 

6.
Don Kisott a mezőn

 

Délután volt. A nyár tele torokkal nevetett a napból. Don Kisott sétálni ment. A falu utcáin úgy ment, mint a legpéldásabb polgár. Minden mozdulatán látszott, hogy pontosan fizeti adóját és tiszteli a felsőbbséget. A faluháza előtt megemelte a kalapját.

Az egyik utca végén egyszerre, váratlanul, brutálisan eléje tárult a nagy égő mező. Ettől a látványtól megint Don Kisottá tágult. A szemébe hullott dolgok ezekben a szavakban loccsantak ki belőle:

- Igyátok, igyátok, kalászok, a napot, mert bennetek készül az ember lelke. Igyátok a meleget és a fényt, hogy jó és értő emberek legyenek belőletek.

Mi vagy te kis pipacs, ki kilángolsz a földből, és olyan finom vagy, mint az alvó szűz lehelete? Ha belenézlek szemeimbe, melegek maradnak szemeim, mint a fészek, melyet madara csak most hagyott el. Milyen örömet jelentetek? Hol van az az ős örömtűzhely, ahonnan előlángoltok? Hogy lehet kétségbeesni azon a földön, melyen pipacs van?

Tragikus jegenyék, kiknek ágaihoz egy darab éjjel ragad, és tele vagytok árnyékkal. Milyen méllyé teszitek ti a síkot. Mennyi lekötött erő gyötrődik bennetek az ég felé. Hol van az a sok vágy, mely bennetek feszül ki? Milyen fájdalmasan emberiek vagytok, tragikus jegenyék.

Messzibe vesző utak, köszönöm a végtelenségeteket. Hogy fellélegzem, mikor titeket látlak. Ti vagytok az életbörtön nyitott ablakai, utak. Hogy lehet reménytelenné vénülni ezen a földön, ahol utak vannak? Ó utak, hogy tele vagytok fiatalsággal!

És te, horizont áldott gyűrűje, hogy tele vagy humanitással. Hálás vagyok hozzád, mert te adtad meg bennem a dolgok egységét. Ugye, azért vagyok mindig én a te központod, mert én tudok legjobban szeretni a dolgok közt?

És Don Kisott már úgy tartotta testét, mint aki nyargaló paripán ül. Távol egy disznócsordát hajtottak. Erre Don Kisott megfordult és visszasietett a faluba, mondván: - Nem, nem, ide nem szabad jönnöm. A dolgok itt tele vannak volt önmagammal.

 

7.
Don Kisott a Nagy Szita lakomáján

 

Szüretkor volt a faluban a Nagy Szita lakomája, a nagy nemzeti ünnep. Meghívták Don Kisottot is, és ő megemlékezett a disznó tanácsáról: tudj mindig jól enni és inni. És elment.

A Nagy Szita a nemzeti élet legfontosabb lebonyolítója volt. Eredete a nemzet mitológiás homályában sötétedett. Az óriási szitának, melyben sok-sok száz ember elfért, az volt a bűvös sajátsága, hogyha rázták, kihullajtotta magából azokat az embereket, akik a gondolkodásra és megértésre a legképtelenebbek voltak. Ezeket aztán hivatalfőnököknek tették meg. A hivatalfőnököket megint betették a szitába, s akik második töltésre is kihullottak, azok lettek a fő-főnökök, és így tovább egészen a 12. töltésig. De volt is aztán rend az országban, és oly gazdag volt a legjégesősebb évben is a rubrikatermés, hogy a legutolsó kis féllábú skrófulás tanulóra 17 526 rubrika esett. Mivel pedig minden méltóság az országban a Nagy Szitától eredt, vallásos tiszteletben tartották, és minden ősszel nagy evés-ivást rendeztek az ünneplésére.

A lakoma a falu mellett volt egy gyepes téren. Közbül egy óriási asztal volt, mely körül a hivatalbéliek ültek. Köröskörül bort vérző hordók mellett hemzsegett az evő-ivó nép. Don Kisottot odaengedték az asztal mellé.

Don Kisott először csöndesen ült, és igyekezett enni és inni. És az emberek azt mondták: - Jaj, be derék mimagunk ez a Don Kisott.

De csakhamar szemei éhesebbek lettek. Kitátotta nagy kék szemeit, s a körülötte levő élet beléje táncolt. Don Kisott Don Kisottá mámorosodott tőle.

Mert ez a nagy ember-hemzsegés tele volt színnel, és őserő áradt Don Kisott felé. A fülében millió hang játszott carrusselt, húsos-véres, furcsa alakú, földszagú szavak. S az embereket testvérekké botorkáltatta a bor: egymásnak estek, s hogy el ne essenek, hát megölelték egymást. Szegény Don Kisott donkisottsága azt súgta: - Lám, mégis van emberszeretet, s ha visszaközelítjük az embert a természethez, testvérré lesz.

Nagy kacagáshullámok csörögtek neki, melyekből kiérzett az ölelkezés vágya, az emberré levő anyag széles jó kedve. A tanácsbeliek szájából a bor végtelen toastgalandférgeket szorított ki. Mindenki szavakba böfögte test-örömét a Nagy Szita iránt. Don Kisott csordultig telt a kacagással, s a szemek fényét magába szívta a szeme. Úgy csillogott, mint a fiatal Bacchus, mikor felemelt pohárral szólni kezdett:

- Nagy az anyag öröme, mikor emberré lészen, és ez az igazi transubtancinatio. Mondom nektek, nincsen szebb mise az életben megelégülő ember lakomájánál.

Köszöntelek hús és kenyér, kik magatokba szívtátok a föld javát, hogy az emberen át álommá legyetek.

Minden valóság test és álom a világon. És nagy az ember királysága, akin át a test álommá lesz.

Köszöntelek föld kebeléből szakadt javak, áldott hús és kenyér, kik belénk hozzátok a dolgok lelkét. És amikor bolyongunk a világon, a dolgok örömet és szomorúságot beszélnek nekünk. Ti emlékeztek akkor bennünk, kenyér és hús. Érezzük, hogy a dolgokból ettük magunk álommá, s az álom megérzi a rokon anyag örömét és bánatát.

Ó szent rokonsága az anyagnak, köszöntelek. Ti vagytok a színek, melyekből kirakják az ember-szivárvány ragyogó csodáját.

És téged, ó bor, íme magasan emellek mindenek fölé. De nem emelhetlek fel oly magasra, mint ahogy te emeled fel az embert. Te vagy a Szezámtárulj, és az ember-szikla kincsesbarlanggá tárul érintésedre. Ó bor, te tele vagy egymás felé nyújtott kezekkel, egymáshoz sóvárgó ajkakkal.

Te vagy a sarkantyú, mely a testet álommá nyargaltatod.

A parasztok ajkán egy percre megrökönyödött a jókedv. Haragosan mondták: - ez idegen nyelvet beszél. - A tanácsbéliek pedig ezt mondták: - Kitört újra rajta a bolondság. És Don Kisottot jól elpáholták, de Don Kisott tűrte az ütéseket, mert érezte, hogy megérdemli: egy percre visszaesett donkisottságába.

 

8.
Don Kisott találkozik a Szabadelvűvel

 

Éjjel a lelkiismeretére feküdt Don Kisott és nagyon lázasan aludt. Reggelre az első kérdése ez volt önmagától: Milyen munkát jelent az nekem, hogy magyar vagyok? Kiknek mankó és megenyhülés az én magyarságom?

Hallotta, hogy a falu mellett, egy mezei kastélyban lakik a Szabadelvű, akit nagy nemzeti szent gyanánt tiszteltek országszerte. Elhatározta, hogy tőle kér tanácsot, hogyan legyen termékenyen magyar, és útnak is indult.

Elért egy kényelmes házhoz, melynek minden ajtaja, ablaka tárva volt. A házban egy nagy tükör előtt egy jólfésült ember ült.

Don Kisott alázatosan köszönt és kérdezte, hogy vajon a Szabadelvűvel van-e dolga, s ha igen: mi a titka az ő tudásának.

A Szabadelvű meleg kézrázással viszonozta a köszöntést és mosolygott: - Én a Szabadelvű vagyok.

A konzervatív üt és ütést kap, a szocialista harap és visszaharapják. Én mosolygok, és fáklyás zenét kapok.

Van nekem egy Istenem. Jaj, de áldott jó kis entoutcas Isten ez. Ha a hívő hozzám jön és ezt kérdezi: van-e Isten? én azt felelem:

Minden intelligens ember hisz Istenben. Minél tudósabb a tudós, annál inkább szomszédja Istennek. Az istentagadás negatív próbája Isten létének. - A hívő megrázza a kezem: - Ez a hit embere.

Jön a természettudományos és kérdi: hiszel-e a vallás-babonákban? Én ezekkel a szavakkal pödröm radikálissá az én jó kis Istenemet:

Isten nem a dogmák Istene, Isten egy erő, mely a természet örök törvényeiben nyilvánul. Minden intelligens ember felekezetnélküli. - A természettudományos szavakba hálálja: ez a tudomány embere.

- És mit értesz az erős-isten alatt? - kérdé szomorkásan Don Kisott.

- Tettek bolondja, Don Kisott - szólt feddőleg a Szabadelvű -, az élet szavakban csúszik tovább.

- Taníts hát szavaidra - sóhajtotta Don Kisott.

- A zsidónak azt mondom: a zsidó is ember. Ha zsidótemplomot szentelnek fel, táviratot küldök, melyben megállapítom, hogy a zsidó is testvér. Egy ilyen távirat 78 fillérbe kerül, és megoldja a zsidó-kérdést. S a zsidó lapok libre penseur kirakatában én vagyok a nemzeti szalagos reklámszalámi. De a konzervatívoknak azt mondom: a zsidó túlzás viszi a forradalom szélére Magyarországot. És sóhajtok. Ó, Don Kisott, milyen honfiságosan tudok én sóhajtani!

A nép az természetesen fenséges, és a legkoszosabb paraszt is egy életre szóló emberi méltósággal született. A népet minden eszközzel meg kell tartani e méltóságon belül, mert szegény tapasztalatlanságában kiszavazná magát belőle. Ilyen eszköz például a szurony, a fiók entoutcas. Azután atyai kell lenni, s az ötven évig szolgált béreseknek és másféléknek nagy közönség előtt fekete kájzerben kell megrázni a kezét. Nem képzeled, hogy hat a szó a népre, ha kájzerkabátból jön. Egy kájzerrel el lehet kormányozni egy megyét.

A Szabadelvű szavai melegében el is feledkezett Don Kisottról, a tükörbe nézett, és hájnevelő elégültséggel mosolyogta: - Én vagyok a Szabadelvű, én vagyok a Szabadelvű.

Don Kisott undor-részegen tántorgott ki a Szabadelvűtől. Halálos szomorúság bágyadt tagjaira. A dolgok szomorú emlékeztetéssel mondták: - Don Kisott, ezért hagytad el magadat?

Felment a hegy tetejére, és úgy tetszett neki, mintha minden jajgatás feléje szállna, minden gyámolt kereső kéz feléje nyúlna. És mintha szólnának a dolgok: - Don Kisott, térj vissza önmagadhoz, a gyengékben van a te erőd.

És Don Kisottot elöntötte az epika. Arcát visszaszépítette megtért önmaga, s félelmet űző kiáltással kiáltotta a dolgok felé:

- Ó dolgok, akik bementek a szemembe, és ott öröm, vágy s donkisottság lesztek, maradjatok tőlem idegenek, hogy tanúim lehessetek.

Legyetek tanúim, hogy le akartam vetkőzni magamat. Hogy magamra akartam tanulni a mindenkit, és példás polgár akartam lenni.

De most kiköpöm magamból a bölcsességem, megtaposom penitenciám, és visszhangozzátok diadalmasan, ó dolgok, én Don Kisott vagyok!

Én vagyok az öklös Nem és a teremtő Igen. Én vagyok a korokat alkotó Túlzás!

Föld, új eposzokra újuló föld, ismét folytatásod vagyok, és benned hamvadt hősök harcolnak az izmaimban.

Íme Magyarországra nemsokára rákondul a tizenkettedik óra. Nem halljátok-e a közelgő évekből az összeomlások zaját?

De ahol én leszek, ott igazságtalanság lesz minden leomló kő, mert én az én magyarságom teljes emberré emeltem.

És nem az lesz gyalázatos, aki támad. Az lesz örökre infámis, aki se nem támad, se nem véd.

Akik életben akartak maradni, legyetek nagyon barátok, vagy nagyon ellenségek.

Így szólt és úgy lobogott benne Don Kisott, mint egy felgyúlt fárosz. Messze a síkon dobogni hallotta a közeledő Rosszinante patáit. A settenkedő Sancho Panzák pedig azt mondták: - Bizony, bizony, eljött az idő, mikor vagy csődöt mondunk, vagy sziget-kormányzók leszünk.

 

(Megjelent: 1913./21. szám)