Szabó Dezső:
Danika
Eposz

Invokáció
 

Öreg-öreg, rikkató, harcos Isten, én kívül csatangolok azon a mezőn, melyen bárányaid legelnek. Nem is fogok oda soha visszatérni s itt a tilosba húzott barázdákba vetem szét potyán életem. Bár itt is irigy bokrok tépik lelkem gyapját s meztelenre rabolva didergem az életet. Pásztoraid kárörvendő röhögése jégesőzik rám. Nagyon, nagyon elrugódoztam Tőled, öreg Isten, de Te is jobban megválaszthatnád a pásztoraidat.

Oh, hogy is bánsz Te a Feléd ölelkező vágyakkal! Nem szemrehányásból mondom. De emlékszel-é a tragikus kis szobára, hol oly sok volt a nyomor és olyan könnyes a vigasztalás? Ott görnyedt asszony egyszerű szelíd szavakkal melegítette a Te jó öreg képed belém. Lobogott-é tisztább oltár Feléd, mint ez a mesehallgató szemű gyermek? Öreg-öreg, pazar Isten, nem érdemeltem volna-é meg, hogy legyél az életem végéig?

Nem firtatom, hogy ki volt a hibás és ne gondold, hogy a Danika esetét felhasználom, hogy újból legyünk egymásnak. Életszakadásig állom az utat, hol egyedül maradt testvérem, az ember, hősies daccal váj jövőt. De a Danika anyjának való valóság vagy s Hozzád hajlik elesett fia testén át. Légy jó a szegény öreg asszonyhoz, akinek aprók a léptei és jobbra-balra bóbiskol a feje, mikor Hozzád beszél. Légy vigasztalás neki.

Én nem kérek Tőled semmit. Életem romokban van s a hitemnek sem hiszek, az akaratomhoz sincsen már akaratom. De a Danika halott ajkáról nagy emberi szánalom fú felém s életem a romokból még egyszer fellobog, mint a telt tüdővel megfújt parázs. Szavak szállanak fel belőlem, hogy megénekeljék Danikát. Óh, férfiak, tárjátok ki a lelketeket e szavaknak foganásra készen. Nem irodalmat adok, nem leszek összetett s modern. Egyszerű szürke kabát lesz beszédem, melyet a Danika életéről vetettem le. De ez a ruha egy hősi lélek formáit őrzi örökbe.

I.
 

Danika filozopter lett. Úgy lett filozopter, mint ahogy a víz a lejtőre ömlik, a feldobott kő földre esik. Ez volt az ő előre rendelt egyensúlya.

Danika fajával ősi gyilkos fátum verekedett és Danikában győzött. Vézna kis testét úgy cipelte, mint egy régi nagy adósságot. És vakondokérzékei gonosz irigységgel szűrték szegényebbé a rázuhogó világot.

Rövidet látott, nagyot hallott, vak volt az ízlése, süket a szaglása s bizonytalanul tapintott. Mi tette mégis gazdaggá Danikát?

A betű. A betű volt neki a világ emlője s ő mohó kezekkel, tejcsordulós szájjal szívta belőle a világot. A betű szín, forma, horizont, emberi mélységek volt neki. Milyen csodálatos színű őserdők voltak Danikában és milyen emberiség!

Danika mindig befelé nézett elrévült gyermekies csodálkozással. Ezért kifelé csak úgy csetlett-botlott a nem olvasott világban. Nagyon-nagyon ügyetlen és szórakozott volt s anekdotából anekdotába botorkálta napjait.

Magyar volt Danika. Magyar volt régi hetyke kuruc ritmusok izmaiban, magyar volt Pázmány egységet vágyó, kétségbeesett, mindenlátó elfogultságában. Magyar volt, mert Csokonai versei beléje hulltak, mint a lágy napról szűrt eső s lehelt hangulatok szállták meg, mint a bágyadt színek az őszi erdőt. Mert Berzsenyi szógörgetegei inaira szabadították faja lavinás erejét. Mert beletévedt Vörösmarty őserdejébe s minden szépségek orgonája zúgta át csontjait. Mert Petőfi felhasadt horizontjára s életkészítő földerők titkait remegtették belé. Mert Toldi lelkébe kurjantotta vakon dobott magyar erők fátumát. Magyar volt, mert megszenvedett áldott betűkből szívta magába tragikus, királyi faját.

Francia volt Danika. Lelke egyik csendes völgyében bújt középkori vár állt, melyben Isene felejtett odahajlással hallgatta Tristan szerelmét. És katedrálisok voltak lelkében, kőbe dermedt himnuszok, legtávolibb kinyúlásai az Isten-keresésnek. Francia volt, mert Gallia gyötrött népe csodálatos legendákat, mosolygó fabliau-kat vérzett neki. Mert Rabelais átkacagta testén a frissen ébredt ember izomörömét. Mert a Nap-király sütésében a francia Raison a legfelsőbb emberi szépbe rendezte a meghunyászkodott káoszt. Mert a francia betűk borától az igazság, szépség, emberiesség szent részegsége szállta meg.

Német volt Danika. Német volt, mert gótikus eposzok épülő világ ösztönös gigászaivá halmozták lelkét. Mert az új szövetségen át tisztára szűrt lélek német zsoltárokkal szárnyasodott meg. Mert a német betű készülő csodákkal sokasodik, mint a káosz, titkokkal jelentős, mint a régi temetők és mély horizontú, mint a fiatalon érzett tavaszi éjszaka. Mert a német betű emberi erő, férfibecsület s anyai tisztaság.

Szláv volt Danika. Mert hosszú jajokba tördelve olvasta magába e fajt, mely rab és termékeny, mint a föld. Mert szláv betűk zokogták belé a kitagadottak elrendelt fájdalmát, s mert a szláv betűk melegek a szánalomtól, mint a borját néző tehén mélységes szeme.

A szabadba nemigen járt Danika, mert szegény teste szenvedéssé tette a tért. De az elvetett betűkből fájdalmas szemű pompás virágok, meséket zúgó erdők keltek ki benne. Nőt nem keresett Danika, mert botladozó balsága félt a nőstény kacagástól. De Beatrice, Laura, Júlia s múlhatatlan társnőik gyakori jósággal látogatták meg.

Danika katona is volt két hónapig, valami tréfás bizottság vicces kedvéből. Mikor aztán a kaszárnya torkig nevette magát rajta, haza eresztették. Danika első otthoni éjjelén kimerült lázas testtel olvasta Vergilius Georgicáját.

II.
 

Danika tanár lett. Tanár lett egy kis vidéki falu-városban. Danika tovább olvasott, de sokat szenvedett.

Pufók jókedvét rajta legeltette a falu s tanítványai bűnbakja lett. És milyen kegyetlenek a kicsinyek, mikor szívtelenek a nagyok. Danika tűrt és olvasott. A szemei fényesek maradtak s ajakán ott volt a mosolygás, mely nem a tapintott világnak mosolyog.

Egyszer Danika dolgozatot íratott a harmadik osztályban. A fiúk írták s ő mély, gyökereket eresztő lemerüléssel olvasta Kantot. Egy kegyetlen kis szekunda-pecér, ki régen üldözte Danikát, tintás dugóval nekicélzott Danikának. A golyó Danika homlokáról a könyvre esett s hosszú fekete csíkot csúfolt rá. Danika a szentséget védő pap haragjával zúdult fel.

Odarohant a gyermekhez, hogy megüsse. De felemelt kezét megállította betűktől őrzött gyermek-jósága. Fáradtan lihegte: - Itt fogsz maradni két óráig.

12 órakor bezárta az üres osztályba a gyermeket. Ő maga a tanári szobába ment, tovább olvasott, de énje mélyén, mint az esős idő füstje, nagy szomorúság terjengett.

Belopózott az osztályba, hogy megnézze tanítványát. A gyermek buzgó előrehajlással ült az ablaknál s nem vette észre Danikát. Danika mögéje állt: a gyermek Gullivert olvasta.

A kisfiú felrezzent, de kitágult szeméből még nem ragadt ki az édes csodálkozás: jaj, de szép! És Danikára felmelegedett anyja ölelte gyermek önmaga, átölelte a kisfiút és sírást féltő nevetéssel kérdezte: Hogyan lehetsz rossz, hiszen te is szeretsz olvasni?

III.
 

És meglódult a világ, a szürke napok világtörténelemmé ágaskodtak, az emberek halálos rémülettel rohantak hőssé. Nagy hirdetések hirdették, hogy a Halál vetőket kér barázdáira.

Danika ott őgyelgett a szolgabíróság körül s rossz szemeivel szedegette a hirdetés betűit. Ijedt gyermek-arccal kérdezte a körülálló férfiaktól: Nekem is kell mennem?

A férfiak, mert féltek, nagyon kegyetlenek voltak.

- Maga csak menjen, Tanár Úr, szavakat szedni, maga nem kell oda - mondta a patikus, kinek vastag arany volt az óralánca és aki nagyon patikus volt.

Danika hazafelé ment. Az utcán síró nőket, éneklő fiatalokat és lefelé néző férfiakat látott. Hazaért. A szoba békés volt és tele jóakarattal. A könyvek szokott rendjükben mosolyogtak.

Danika ringani vágyó bölcsős nosztalgiával vette elé Keatset és olvasni kezdett. De a pompás virág lelkébe hulló szirmai közül feléje izzott Kant rettenetes követelése: cselekedj úgy, hogy tevésed elve az egyetemes törvényhozás princípiuma lehessen.

Danikában feldidergett a betűk félénk szerzetese és így könyörgött magának:

- De hiszen ott úgy sem használhatok, itt több értelmem van. Nem, nem, nem kell elmennem. Ott eltaposnak, mint egy bogarat. Pedig mennyi dallam és kép van bennem, mikből embert tanulhatnak tőlem tanítványaim.

És jött a válasz: - Használhatsz vagy nem: mindegy. Nem a cselekvés tárgya, hanem formája adja a morális értéket. Menned kell, ez a kategorikus imperatívusz. Ennek engedelmeskedni életed értelme, elért legfelsőbb célja. Ez a te legmagasabb emberi lehetőséged.

Danika ezen az estén az Iliászt olvasta.

IV.
 

Kanizsán jelentkezett s mert két hónapig katona volt, megtették neki azt, hogy beosztották egy Galíciába menő ezredbe. Az ezredes mosolyogva mondta: vicceljük meg a halált.

Társainak állandó derültsége volt. Csodák csodája, hogy nem szúrt sem pajtásaiba, sem önmagába. Borjújában lappangott Danténak egy miniatűr kiadása.

A megsebesülése így történt valami felderítő szolgálatra ment egy csapattal Lemberg környékén. Előre kószált kozák erőre bukkantak, menekülniök kellett. Danika futtában egy árok szélén fekvő sebesült orosz katonára talált. Az orosz fájdalmas szép fejét feltartotta, szeme mélyéből kérés nyúlt elő. Úgy hasonlított Danika lelkének valamelyik rejtett rokonához. Az őszi nap úgy simult a csatatér felé, mint egy egyetemes abszolúció.

Danika megállott. A kozákok üvöltése fülét verte, de ő segítségre hajolt. Mert ott a gyilkos mezőn minden eddig múlt évvel, minden eddig írt könyvvel érezte, hogy ember.

Egy perc múlva ő is ott hevert. Szép gyermek-arcát hóna alá fogta, mint egy olvasásban elszunnyadt jó tanuló.

V.
 

Ott ültem az ungvári kórházban ágya mellett. Lázából kibeszél:

Tudod mit, a tragikum elméletét újból kellene írni. A tragikum nem egyéni s egyéni vonások nem lehetnek tragikusak. Az ember csak annyiban lehet tragikus hős, amennyiben szimbólum. A tragikum részvevés a...

Belecsuklanak a szavak s véres nyálat kerget ki belőle a köhögés. Később megint szól:

- Hozd el a Serberghe-köteted. A táborban sokszor eszembe jutott. Olyan szépen sütött az őszi nap... -

Megint elhallgat. S talán mert lázában látja a teremben halkan imbolygó nőalakokat, szegény kis szűz testéből kizeng Baudelaire nagy orgonája. Verset mond:
 

Ces serments, ces parfums, ces baisers infinis
Renaîtront-ils d'un gouffre interdit "ŕ nos sondes?
Comme monte au ciel ces soleils rajeunis
Aprčs s'ętre lavés au fonds des mers profondes...
 

Ez volt utolsó könyvnélkülije.

(Megjelent: NYUGAT, 1914./18-19. szám)