Szabó Dezső:
Damaszkusz felé

 

1.
A falu

 

A falu olyan valószínűtlenül kicsiny, olyan csillapító hízelgéssel falu, hogy láttára mosolygás száll meg, mint egy gyermek-mese kezdetén. A körötte nyújtózkodó holmik szelíd domborulatokban könyökölnek félkörbe. Ezekre a dombokra mindig hull a nap, szelíd, finom köd szűrte nap s ez ott gazdag szőlőbogyókban gyűlik fel s tovább folytatódik jókedvű bácsik mosolygásán és rezes orruk derűjén. A falu közepén mint egy meglepett kiáltás egy hegyes földkúpocska szökik ki. Ez az egyetlen merészség az egész vidéken. A dombon egy össze-visszaharapdosott várrom van. Olyan kicsike kis várrom, olyan hegyecske hegy, hogy az egész valami óriás-gyerek horgonyzó ékszerének látszik. Minden olyan megnyugtató, kicsiny és mosolygó ezen a vidéken. A házak is olyan icurkák-picurkák, olyan bocsánatkérően szerények, hogy csak éppen hogy vannak. A mindig itt lebegő oldott-tej köd még a napot, holdat és csillagokat is napocskává, holdacskává és csillagocskákká szelídíti, úgy hogy e kis világocskának egy külön égboltocskája van.

És Istenkéje is. A domb tövén kis templomocska áll. Köröskörül almafák veszik körül, szép gömbölyű lombú almafák. Mikor ezek tavasszal felöltöznek ékes szoknyájukba, olyan a templom, mintha vasárnapi ruhás parasztleányok állnák körül. A templom előtt a kereszt áll, de nem annak a nagy emberi fájdalomnak a szimbóluma. Ebbe a kis faluba nem fér be a tragédia. Ezeket a jó kis mosolygó emberkéket csak mosolyogva lehet megváltani s a megváltónak nem szabad ijesztően nagynak lennie. Szelíd, kántorképű, jó humorú Krisztus van a kereszten, mosolyog, mosolyog. Okos, praktikus mosolygása nagy bölcsen mondja: - Az én öt sebem csak kegyes fogás, hogy ti tudjátok egymást sajnálni érettük. Olyan szépek ezek az almafák és olyan jó Krisztus lenni ezen a kereszten, melynek árnyékában ti pihentek meg, kedves jó mosolygó kis emberkék. - Tavaszi vasárnapokon a templom tele van fiatal lányokkal és mosolygó emberkékkel s a tavaszi szél a nyitott ajtón befújja az almavirágok szirmait. És a virágszirmok s az öreg pap szavai egymás közé keveredve hullnak a hívekre, akiknek lelkecskéjéből isten-cirógató lágy ének fakad. Az oltár felett a jó Isten, egy kicsiny, görnyedt, tél-apó szakállú öreg úr mosolyogva néz: - Milyen jól megvagyunk mi itt egymás közt.

A plébános is egy öreg-öreg, ezüsthajú, 147 cm magas zsuzsu-plébános. Hosszú, körülömlő ősz fürtjei közül csak aprót tipegő lábacskái látszanak ki, olyan mint egy bütüjén gyalogló ezüst harangocska. És ezüst a hangja is, bontott gyöngysorú édes kacagás. Ez az ő egyetlen nagy bölcsessége. Az ő meleg lelkében már régen tiszta ezüst jósággá olvadtak a szavak s most ebből az ezüstből juttat mindenkinek a kacagásával. Beszélni nem is igen beszél senkivel, mert a mondat nehéz torna az ő 94 évének. De mindenkinek odahullat tiszta nevetéséből és ez mindenkinek éppen azt mondja, amire szüksége van. A fiatal lánynak azt mondja a nevetése, milyen szép vagy s a szépség be nagy jóság. A munkásnak ezt csilingeli, milyen erős vagy s az erő nagy jóság. Az öreg bírónak pedig, milyen tökéletlen vagy s az emberi tökéletlenség a legnagyobb jóság. És mindenkinek azt mondja, hogy az élet jóság, nevelés és derült kézfogás.

És az emberek. Milyen jó, hogy ezek az emberkék vannak. Milyen ugyanazonosan kedves icike-picike mosolygós emberkék. Egy tudós bácsi beszélt nekem egyszer valami hidráról. Ez a földszülöttje egy centiméternyi szörnyű kis állatka. Ha ötven darabra vágod, mindenki darabocskából egy egész hidra fejlődik s mind az ötven szakasztott olyan, mint az eredeti volt. Valahogy így szaporodhatott tele ez a falucska is. Volt valaha egy picike kis lehetőleg jó, lehetőleg tökéletlen, ártatlanul gonoszka emberke s azt tépték szét a falu minden emberévé. És lett mindenki egyformán éhes, egyformán szomjas, egyformán hívő emberke. Annyira egyformák, hogy mikor ketten együtt hajolnak a Sárállós tócsája felé s az egyik orrán egy légy van, a másik nagyot csap a saját orrára és csodálkozik, hogy a légy ott maradt. És ha két óra négy perckor a Haraszton Nagy János megbotránkozik, két óra hat perckor már Kis Péter is attól botránkozik a tapolcai út végén. Pedig a kettő között az egész falucska fekszik, mely éppen úgy botránkozik velük együtt.

Mert vannak ám itt is indulatok és problémák. A falucskához a csendes vidéken át egy kis magajáró gépecske döcög mindennap. A falusiak nagyon büszkék erre és vonatnak hívják. Ez a gép hoz aztán nagy-nagy tele nyomtatott papírosokat, amikben meg van írva, hogy a messzi nagyvilágon a nagy-féle emberek hogyan gyilkolnak, rabolnak és csalnak. Ezeket a papirosokat egy szép kis házacskába viszik. A ház homlokára nagy betűkkel van rápingálva, Kaszinó. Minden este kedves mosolygó kis bácsik jönnek ide, teleszedik fehér lelküket a fekete betűkkel. És akkor úgy kiáll belőlük a tapasztalat, mint a feszült begy a jóllakott csirkéből s mosolygó ajkukra úgy jön a világtörténelem, mint egy pásztorjáték. A patikus szól:

- A rosz-seb egye meg azt az Angliát, minek jött ellenünk, hiszen mi nem bántottuk!

Erre mindnyájan érzik, hogy egyikük sem bántotta Angliát s az ártatlanok okos, okolt méltatlankodásával hagyják rá: - Nagy disznóság, de megbünteti az Isten.

A bíró, kedves kis harcias bolhaember, nehéz helytelenítéssel folytatja: - És az a modern Franciaország! Még az is ellenünk merészkedik, pedig az asszonyai az utcán mutogatják a vádlijukat. A modern!

A modern szó egy percre jeges csendet csinál, a "vádlira" pedig a tiszttartó lehunyja a szemét. Mióta a püspök kenyerén van, nem szereti az ilyen ruhátlan szavakat. Édes golyvás-galamb tekintéllyel szól:

- Majd ad nekik Vilmos! Velünk van a jó Isten és az igazság.

Ezt az utolsó mondatot most hallják tízezredikszer, de mégis boldogan mosolyognak neki mint egy jó meglepetésnek. Minthogy meg van mindenkinek a maga kis egyforma botja, úgy van Istenkéje és igazsága is, melyekkel átbicegnek az életen s amikkel elverik a rájuk ugató ellenséget, mely gonosz, buta és istentelen. Az egyik megszólal:

- Éjjelre ki kell menni a határba. Ki van adva a parancs. Hátha automobilos kémek jönnek. Mit csinálnánk, ha elfognánk egyet?

- Én a szívébe döfném a tőröm! - szól a patikus zord, Paprika Jancsi tragikussággal. De megijed a maga mondatától s rögtön enyhítve teszi hozzá: - Persze, csak ha igazi kém volna és ha megfognák. Igaz, hogy tőröm sincsen.

- Én halántékon ütném, hogy többet nem kémlelne.

- Ki kellene szúrni a szemeit a disznóknak!

- Felakasztani! Felakasztani!

Komoly, akart vastag hangon gesztikulálnak egymásnak, mint a gyermekek, mikor a pincében félősdit játszanak. Mikor legjobban borzong az egész társaság, a jegyzősegéd egy nagyot csap az ablakra.

- Mi az? - riad fel mindenki s szorongva nézne az ajtó felé.

- Egy kutya halálfejes lepke csúszott ki a kezemből.

- Ne bántsd szegényt, az is a jó Isten teremtése, - mondják az öregek.

És most már mindenki mosolyog és megint otthon van édes, derült, mindennapi jó önmagánál. A csúf világtörténelem lecsúszott az ártatlan lelkekről. Szépen haza mendegélnek, vacsorálnak az övéikkel. Hazánkban és égbolton kis csillagocskák gyúlnak fel s az elbóbiskolt kis falu tovább kereng a végtelen világban.

 

2.
Tudákos fejezet
(A tragikum elmélete.)

 

Ide kergették. Helyesebben, ide bukott. Ezt a tragédiát meg kellett játszania. Ez volt az ő természetes lejtője.

A tragédia szó mindig nagy bökkenő volt nekem. Tudós tanárok sokat beszéltek nekem a tragikumról. Azt mondták, hogy a tragédiát a tragikai vétség idézi elő. Tragikai vétség pedig az, ha valaki vét az erkölcsi világrend ellen. Ezen nagyon sokat tűnődtem valaha. Mi lehet az erkölcsi világrend, ami ellen III. Richard azért vétett, mert nagyon gazember, Bánk, mert nagyon becsületes, Lear, mert nagyon jó, lady Macbeth, mert nagyon gonosz, Lear, mert könnyen hisz, Hamlet, mert könnyen gyanakszik. Iphigenia, mert nagyon egyszerű, Hamlet, mert nagyon összetett etc. etc? A logikus konklúzió az, hogy az erkölcsi világrend az volna, hogy ötven percentben gazemberek, ötvenben becsületesek, ötvenben jók, ötvenben gonoszok legyünk és így tovább. Ez a tanulság egyfelől felháborítóan gyalázatos, másfelől könnyen megcáfolható. A világtörténelem szélsőségekkel teszi a lépéseit s a középúton még a döglött szamarak sem jutnak előre.

A kérdés nagyon izgatott és könyvekben kezdtem utána vadászni. A könyvek általában inkább németek és nagyon ködösek voltak. Ezzel egyáltalán nem akarom sérteni hű szövetségesünket, mert a köd egyike a világ legvigasztalóbb szépségeinek. Feleletet nem igen kaptam ezekben a könyvekben, de annál több metafizikát. A metafizikával pedig úgy van az ember gyermeke, mint a párizsi horoghalászok a Szajnával. Minden vasárnap délután, Vincennestől Suresneig, 27516 párizsi áll a Szajna mentén s horgát a vízbe veti. Minden tizedik percben egyszer kikapja a vízből s egész estig mereszti szemeit a szürke vízre. Így van ez, mióta Lutécia fennáll s így lesz még ezer év múlva is. Soha senki még ott egy halfiókát nem fogott, de azért mindenki minden vasárnap beveti horgát és szívós reménnyel mered a tovafolyó szürke vízre.

Végre, a sok bölcsesség után, a magam kis nyárspolgári eszközeimmel kerestem a dolog lényegét s a következő eredményre jutottam. Meglehetősen sok műfajban elszavalták, hogy a világ egy nagy őrültek háza. És kétségtelen, hogy maga az ember szó tartalma egész körében patologikus fogalom s egy univerzális idegbetegséget jelent. Az emberré fejlődés az ős életanyagnak betegségét, megzavarodását jelenti. Mihelyt az élet tudja magát, beteg élet és öngyilkossági folyamat. Az emberiség az egyetemes élet paralízis progresszívja. Külön emberi akaratot akarni éppen olyan megfeledkezés, mint mikor a paralitikus aggastyánnak nem jut eszébe egy ige. Egy emberi közösség például, az életölésnek rengeteg szervezésével, éppen olyan frenézise ennek a patologikus fejlődésnek, mint amilyen a dühöngés a kényszerzubbonyosnál.

Mármost a tragikum lényege, egyszerű magára ismerés. Tragikus hős pedig az, akinek az a végzete, hogy az embereket magukra ismerteti. Az a körülbelül 1800 millió ember, aki akar és tesz a világon, nem tud eredendő betegségéről. De születnek szerencsétlen átlátszó emberek, akikből olyan erővel látszik az ember-lét őrültsége, hogy rajtuk keresztül megdöbbenve ismerünk beteg magunkra. Az ilyen emberek olyanok, mint az idegorvos szörnyű szava, melyet véletlenségből meghall az idegbeteg s melyből megtudja biztosra a baját. És amíg akaratokban látjuk magunk előtt rángani, bennünk halálos félelemmel sajog ősember-őrültségünk tudata. Nem az a kis figura, aki a színpadon bőg, monologizál vagy kacag, a külön tragikus hős. A tragédia a nézőtéren folyik, a tragikus hős az az egy húsú, egy idegű nagy egység, mely őt nézi, melynek ő csak szilánkja s mely egység egy a nagy rezonáló egységgel, az emberiséggel. Ezért a mély szánalom, mikor elvégezte táncát s a nagy megkönnyebbülés, ez a szörnyű őrület sem tart örökké, van emberségükből kigyógyulás, visszasimulnak az egyetemes egészbe. Az, amit mi tragikus bukásnak mondunk, enyhülés, gyógyulás, az egyetemes élet visszaszerző ereje. És megkönnyebbülés az is, hogy mihelyt nem látjuk ezt a demonstratív őrültet, újból hisszük, hogy egészségesek vagyunk. Tragikus hős tehát csak egyetlen egy van, az emberiség. És voltaképpen ez az egyetlen a legegyetemesebb szociális princípium.

Szegény hullott Titán ilyen tragikai emlékeztető, ilyen tömörített emberbetegség volt. Végig hitte kora minden hitét, végig tagadta minden tagadását. De mindent ilyen magára döbbentő átlátszósággal. Ezért elkergették mindenhonnan az emberek, hogy ne lássák beteg rángásnak a fontosságukat. Tele zúzódott lelkével ide menekült.

Gyűlöletet és lázadás sistergett a vérében. Feltépni az emberek szemét a nagy életcsalatásra, megmutatni nekik a hitek balekségét, az akaratok betegségét, ez volt céltalanná lett életének bosszú-célja.

 

3.
Út Damaszkusz felé
(Egyszerű tapasztalatok.)

 

A kis falucskába érkezett. Mikor végig ment az utcákon, a mosolygó kis emberkék arca elborult. Kelletlen csodálkozással csóválták utána a fejüket: - Tyű, de különbözik tőlünk! - Ez a mondat belső nyelvre lefordítva azt jelentette: Jaj, hogy félünk mindazért, amiben hasonlíthatunk ehhez az emberhez. Hova lenne a mi csendes kis életünk jóhiszeműsége?

A Titán hetekig bezárkózott szobájába s csak esténként jött ki, mikor a kis emberkék eltűntek már. Undort és megvetést érzett irántuk, hogy olyan elégedett arccal tipegik át a maguk kis mindennapjait. Körülvette magát a gyűlöletével és nagy szó-bombák gyűltek fel benne. Hogy fel fogja robbantani egykor ezekben ezt a kis világot. Egyszer mégis elfogta a kíváncsiság egy Titánhoz méltó zord hangon szólt magához: - Mégis megnézem, miért nem lettek még öngyilkosok ezek az emberkék?

Jókor reggel ment ki. A munka még nem kezdődött meg s az emberkék mosolyogva ődöngtek a tavaszi utcákon. Némelyik párjával beszélgetett, némelyik a gyermekeivel játszott. Egy kedves, pohos, rezes orrú bácsi nagyra nyitott, benyelő szemmel bámult a templomocska tornyára. Ezt megszólította:

- Jó reggelt.

- Jó reggelt adjon az Isten.

- Nem haragszik, ha megkérdezem, mit néz olyan nagy élvezettel?

- Ó Uram, nem falunkbeli maga? Hát miben gyönyörködhetnék egyébben, mint a mi gyönyörűséges szép templomunkban? Még az almafák is nagyobb pompával virágoznak körötte. Tudja, Uram, hogy a mi templomunk dicséri a legmagasabb templommal az urat?

- Járt maga más helységben is? - kérdezte meghökkenve a Titán.

- Bizony, Uram, én jócskát járogattam. Gabonakereskedő vagyok és sokfelé elvetődtem. Voltam Győrött, Pécsett, Pozsonyban, Pesten és külső országokban is. Bécsben is voltam és Párizsban is, amikor a nagy mutogatás volt.

- Én maga mégis azt mondja, hogy ennek a templomnak van a legmagasabb tornya a világon?

A bácsi derült kék szemeiben őszinte csodálkozás volt:

- Hiszen éppen azért mondom. Ha visszagondolok a többi templomokra, olyan messze vannak és olyan kicsinyek a nagy házak között. Nincs is ám olyan, mint a miénk sehol. Még a Szent István tornya sem. Ezzel a büszkeséggel halt meg az apám, a nagyapám és erre büszke az egész falu. Talán az úrnak más bogara van?

- Ez őrült, - mondta magában a Titán és tovább ment. Emberről emberre kérdezősködött. És mindenkiben ugyanazt a boldog büszkeséget és vak meggyőződést találta.

Egy másik reggel, mikor kijött, a falu piacán nagy összefutás volt. A kis emberkék képéről eltűnt a mosolygás s dühös meggyőződéssel páholtak egy emberkét. A kabátjukat is levetették, hogy jobban menjen a munka.

- Nesze, gyalázatos rágalmazó!

- Nesze, hazug disznó!

Az emberkét véresen ott hagyták és szétszállingóztak. De akkor már megelégedett derű ült vissza az arcukra. Az egyik távozótól megkérdezte a Titán:

- Miért verték el azt az embert?

- Á, Uram, szólt elborulva az emberke, soha még ilyen merészség meg nem zavarta a mi békénket. Azt állította a bírónkról, hogy pénzt fogad el és megengedi vesztegetni magát. A mi jó bírónkról, aki harminc éve osztogatja az igazságot közöttünk. De megkapta megérdemelt büntetését, a hazug disznó.

A Titán közelebb ment az emberkéhez: - És tényleg nem igaz?

Az emberke bosszankodva ráncigálta vállait: - Igaz! Igaz! - Azután óvatosan körülnézett, a szemeiből ravasz mosolygás fénylett ki s felsúgva mondta: Ugyan hát szegény bíró úr, hogy élhetne meg a koszos fizetéséből? Aztán az igazságot csak meg kell fizetni.

A Titán külön-külön a többit is kifaggatta s körülbelül mindenkiknél erre az eredményre jutott.

Egyszer a Titán az egyik utcaszegleten bámészkodott. Szédült és nagyon viszketett a Titánsága. Mióta e kis világban vizsgálódott, úgy érezte, mintha kezdené elveszíteni önmagát. Mellette két asszony beszélgetett:

- Jó reggelt, Háryné.

- Adjonisten, Kovácsné lelkem.

- Hová megy?

- Megyek a Mészárosnéhoz, csipkét veszek a lányom kalapjára.

- Ugyan, hogy mehet ahhoz a személyhez? Kicsalja az a lelket az emberből. A mértéke is rövidebbet mutat.

- Hát, tudja, csak azért teszem, mert fertelmes csúf szája van, hogy ne mondjon az ember után. Pedig húsz centit csal métere után.

Kovácsné tovább ment. Háryné alkudozni kezdett a sarki kofával. Egy másik asszony jött.

- Jó reggelt, kedves Háryné.

- Jaj, édes Szabóné, jó hogy jókor reggel találom. Az ember szeret becsületes emberrel találkozni napkezdetén. Most botlott elém az a jó féle Kovácsné, tudja, akinek, szurkos a keze. S még ő kárált a Mészárosnéra, hogy csal. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

Együtt szidják a két asszonyt s úgy mennek el. Öt perc múlva négy asszony jön vissza, az előbbi három és egy ismeretlen. Nagyon csókosan beszélgetnek egymással, különösen a negyediket dédelgetik:

- Tegyen úgy, édes Mészárosné, ahogy maga jónak gondolja. Tudja, hogy teljesen megbízunk magában.

A Titán továbbállt, de ezeket a szavakat hullatta el: - Nincs nagyobb mélység, mint a kis patakok. - A sarki kofa keresztet vetett utána: - Ha ez se bolond!

Egy este egy nagyobb társaság mögé került és hallgatta őket. Bácsik, nénik, fiatal lányok és fiatal emberek dugták össze az orrukat. A beszédjükből ilyenformán folyt a szó: - Ma késett a vonat. - Bizony késett két percet. - Ó, ez megesik, néha többel is késik. - No, de azért sokszor pontosan jár. - Én még sohasem késtem vele. - Bizony engem vagy kétszer megváratott. - És így mondtak szavakat, szavakat, amelyek nem mondtak semmit, vagy ezerszer mondott dolgokat mondtak. Talán nem is igen figyeltek rá. De nagyon szokott szavak voltak s az emberkék nagyon együtt voltak e szavakban. Tíz óra után felálltak: - Jaj, de jól elbeszélgettünk. - Csendes jó éjszakát kívántak egymásnak és hazamentek.

Nagyon sok ilyenféle tapasztalatot tett a Titán és napról-napra mind derültebb lett és kevesebb ránc lett a lelkén. Arcán pedig valami nagy elámulás volt, mint aki elé új mélységek kincsei társulnak.

Egy szombat este volt az utolsó, döntő tapasztalata. Szürkületkor a templom melletti kereszt mögött üldögélt. Mert itt a dombon jobban befért szemébe az egész kis falu s a csendes vidék. Két öreg asszony jött, letérdeltek a kereszt elé imádkozni. Azután beszélgetni kezdtek:

- Milyen jó imádkozni.

- Bizony jó. Szegény ember gyermekének legjobb vacsora az imádság. Nem kerül pénzbe és mégis táplálja az embert.

- Magát is jól megkopasztották azok a gyermekek. Kár volt a nyakába venni őket.

- De hát mit tettem volna? Egy udvaron laktunk s az anyjuk jó Istenes asszony volt, míg meg nem halt. Minden áldott reggel ott volt a misén. Aztán magukra maradtak és még nagyon kicsinyek voltak. Nem hagyhattam őket az utcán. Az Isten úgysem adott senkit nekem. Hát felneveltem őket. Beléjük neveltem mindenem s most, hogy szétmentek, koldusnak maradtam. Ők meg nem gondolnak rám. Ilyen a fiatal. De a jó Isten nem hagy el.

A Titán a hátuk mögött felugrott és felkiáltott: - Ezt is megtaláltam! - A két öregasszony összerezzent. A Titán boldog kacagással futott haza.

 

4.
Egy nyárspolgár naplója

 

Ezt a címet írta felül és azután így folytatta:

Láttam az élet alapműveleteit. Megtaláltam a megígért embert. A megváltott embert, az embert az örökkévalóság jegyében. Ez a nyárspolgár.

Hasonlítani, ez a legmélyebb törvény, a legerősebb erő, a gyökérkötelesség.

Az emberek szabálytalan sok sarkú sejtek és e sarkocskákkal kapaszkodnak egy nagy termő életté. Minden ilyen kapaszkodó sarok egy kis tökéletlenség. Nincs szentebb, mint a mindenkiben meglevő tökéletlenségek. Nincs nagyobb bűn, mint az egyetlen kiválóság, mely kirikít s külön egyénné korlátol. Csak két dologgal lehet túlnőni az embereket, jósággal és szánalommal. De ez is külön szenvedést érdemel.

Igazságnak nevezzük bizonyos szavak olyan sorrendjét, melynek elmondása megnyugvást ad az embernek önmagával és társaival szemben. Minden külön igazság, mely egy ilyen mondatot megzavar, vérpadon való igaztalanság.

Minden nap egy rozárium, melynek szemei apró kis hazugságok. Szent a rozárium és szent minden szeme. Aki egy ilyen szemet ki akar tépni, gyilkos.

Jó, aki hinni tud, de jobb, aki hitetni tud. A külső ember legyen mindig jó ember, a belső akár orgyilkos lehet. Mert azt az orgyilkost örökre elzárja a külső ember. De ha a külső ember bántó, mire való a belső jó ember? Harpagon kincses ládája az, melyen egy ijesztő váz kuporog.

Aki "önmagát", egy külön "egyént" építget magában olyan, mint aki csak egy negyedik emeletet akar a levegőbe építeni. Mi voltaképpen nem vagyunk, csak amennyiben a többi emberekben vagyunk s a morál csak eme szétszórtságunk egysége.

Légy két, három és több színű. Kellemesen rosszat mondani hát mögött, kellemesen jót mondani szemben, ez a kultúra legnagyobb vívmánya, a legtökéletesebb társulhatóság. Szidod a cigány purdét, aki piszkos hátulját mutogatja. Pedig ez az őszinteség legártatlanabb formája.

A művészet, azoknak a formáknak a megtalálása, melyekben az emberi szánalom örök szánalmat biztosít az emberi küzdelmek iránt. A művészet minden megújhodása az emberi szánalom egy újabb megtágulása volt. A zseni akkor éri el fejlődése zenitjét, mikor a benne lappangó jóság teljes birtokába jött. A zseni a közösség Szent-György lándzsája, mely levágja az egyén-sárkányok fejeit.

Csak a gonosz, vagy buta kérdezheti: Van-e Isten, vagy nincs? Ez éppen olyan tárgytalan kérdés, mint? van-e dugóhúzó a Marson, vagy nincs? Isten az emberi társulás egyik formája, az emberi jóság egyetemes kerete, a legszélesebb és legösztönszerűbb jótékonysági egyesület.

A nyárspolgár az ember legmagasabb fejlődése, az egyetemes egészség, a határtalan tenger.

Amíg ezeket írta, észrevétlenül vedleni kezdett s az utolsó sornál titánsága úgy levedlett róla, mint egy lehúzott kesztyű. Fogta a levedlett titánságot s betette egy ócska ládába. Azután ráült a ládára s boldogan így szólt:

- Íme, ez volt keresett önmagam, mindenki vagyok. Minden jóságom nosztalgia volt e forma után. Ó föld, mindnyájunk teste, rög vagyok a rögök között, mag a magok között, része a végtelen termésnek.

A tükörből, apró, mosolygó szelíd ember nézett vele szemben.

 

5.
A megszűnt rugódozás

 

A kis házacskát körülömli a virág. A volt Titán a ház előtt ül három kis gyermekével. Benn a házban lámpa ég, az asszony az ágyakat vetegeti. Azután kijön ő is leül férje mellé. A gyermekek édes semmiségeket csacsognak. A beesteledett utcán egy-egy döntő léptű paraszt döcög haza felé s csendes jóéjszakát küld feléjük. A kis család boldog. Örvendenek, hogy nyár van, hogy vannak, hogy szelíd este jött az izzó nappal után.

Az egyik gyermek, egy kis borzas fiú, húzogatja kis húga fürtjeit s az sírni kezd. Az anya többször rászól a fiúra: - Duci, hagy békét Erzsikének. A kis fiú dacos huncutsággal folytatja a kötődést. Végre a kis leány keserves sírással kér elégtételt. Az asszony csinált haraggal szól: - Apa, büntesd meg ezt a betyárt.

A volt Titán szép lassan feláll. Leteszi a pipáját s megfogja a megszeppent gyermeket. Beviszi a szobába, egyik kezébe a lámpát fogja, másikkal a kis bűnöst vonja maga után. - Most gyere a zárt szobába.

Egy kis szobát nyit fel csikorgó kulccsal. Felemeli a lámpát s rámutat egy óriási szörnyetegre. Ott áll tótágast a szoba közepén volt Titán bőre kitömve. Szelíd, szeretettől súlyos szavakkal mondja: - Fiókám, fiókám, engedelmesedni, engedelmeskedni. Mert aki ne m engedelmeskedik, aki lázad, mind ilyen lesz mint ez a szörnyeteg. Akarod, hogy ide zárjalak?

A kis fiú fogadkozik, hogy jó lesz. Kimennek. A gyermek buzgó töredelemmel mondja: - Édes mama, soha többé nem leszek rossz. - Azután a húgához fordul: - Engedj meg édes kis húgocskám. - A két gyermek összeölelkezik. Az anya öléhez szorítja fejüket s hogy nagy jólesésén könnyítsen szól:

- Bár a jó Isten adna egy kis esőt. -

- Bizony, bár adna, - szól a volt Titán befelé nyíló mosolygással.

Tovább üldögélnek. A szomszédból sírás és nehéz ütlegek hallatszanak. Az asszony felháborodva szól:

- Az a disznó kovács megint üti azt a szerencsétlen árvát. Hogy tud egy olyan istentelen nagy ember egy nyomorék gyermekeket bántani! -

A volt Titán felugrik. Arca bronzvörös, kezei öklök, melle előre zihál. Az egész ember egy pillanatra megnőtt, mint a megfúlt láng. Azután visszaül, összezsugorodik önmagánál kisebbre s mélyből remegő, lefogott hangon szól: - Ugyan fiam, ez a törvény. Az erősebb üti a gyengét. Meg kell nyugodni, meg kell nyugodni mindenben.

A gyermekek elszontyolodtak, nagyokat tátogatnak kis szájukkal. Az asszony beviszi őket lefektetni. A férfi még kinn marad, belebámul az éjszakába. Belülről álomba hajló gyermekhangok hallatszanak ki:
 

Adj nyugalmat mindenkinek,
Szülőimnek, testvéreimnek,
És házunkon kivül is
Minden jó lelket őrizz!
Á - men.
 

Azután csend lesz, az asszony is lefekszik. Ő pedig csak néz, néz, mintha egy sejtett törvényt igyekezne végére betűzni a gazdag nyári éjszakából. Valami titkos mély szorongást érez. Maga előtt látja a vergődő nyomorék esdő arcát s az ütlegelő vad férfit. Hátha ez az utolsó győzelem önmagán egy nagy mulasztott kötelesség volt? De minden csendes az örök igazságtalanságok szövedéke nyugodt, termő világként mosolyog le rá. Nagyot sóhajt, feláll, lábujjhegyen bemegy s megigazítja alvó gyermekei takaróját.

 

(Megjelent: NYUGAT, 1915./22. szám)