Szabó Dezső:
Búcsúzások

 

Mindent elvesztett és akkor nagyon-nagyon gazdag lett. Úgy jött rá ez a gazdagság, mint nagy szárazságok bő zápora. Eddig azt mondta, én én vagyok. És égett, mint a gyűlő fakadék, és mindenfelé sötét falakba zúzódott homloka. Énje cilicium, ereje sajgó kietlenség volt. Most szelíden alázatosan mondta a szent banalitást, ember vagyok. S ez az égbolt határtalan elpihenése volt.

Cél nem termett többé benne, de együtt fájt minden akarattal. A jóság nem gondolat, nem érzés volt nála. Olyan volt a jóság benne, mint az örökhullás a hulló világokban, a világ fájt s ő jó volt.

S mikor meggazdagodott minden emberrel, minden mozgással, minden fájdalommal, mikor szent vendégfogadás mámorával szorította testéhez az ötsebű világot, elébe álltak mondván: Menj meghalni!

- Miért kellene meghalnom? - kérdezte. - Nézzétek, hogyan élek mindenben és mindenkiben. Bennem lesz ember-muzsikává ez a nagy süket rezgés, jóság az én vágyam és szánakozás az akaratom. Miért lopnátok engem ki annyi életből?

- El kell menned meghalni. Ne nyomd le lépteid nehéz kérdésekkel. Csak a könnyű halál terem a jövőnek. Az elítélt vonakodása súlyos adósság a túlélők vállán. El kell menned meghalni.

Akkor ő meghajolt, mintha anyja kezére hajolt volna és így szólt: - Megyek. - Azután felnyitotta szemeit, benézte a világot, az egész világot és nem volt többé külön ő és külön a világ. Egy hosszú sírás, egy végtelenbe hulló vágyakozás volt az egész külső-belső együttség. Az élet utolsó éneke a halál felé.

Majd magára nézett. Amint látta magában nyüzsögni, áramlani, tűnni, jelenni a világot, akaratok záporát, fájdalmak örök levését, a tenger élet tenger szeretetté lett benne. Lelke Ulisszesz vak óriása lett, kiült érzékei odújába s végig simogatta az átmenő dolgokat. Minden jelen lett visszamélyült életében s minden megélt ott sütkérezett körötte. Búcsúzni kezdett:

 

1.
Búcsú Kolozsvártól

 

Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár. Milyen jó ismételgetni ezt a nevet. Kolozsvár, Kolozsvár. Szelíden hull rá muzsikája, holdvilág a falusi parókiára.

Falak, kövek, újból nőtt lombok s te, Temető. Gondos szájjal, melegen leheljétek rám gyermek napjaim, mint az éjjeli város a beivott napot. Ó egyetlenül szent város, csipkerózsás csodálatos erdő. Régi napok bozótja mélyén ott alszik egy gyermek, őstisztaságú egyszerű lélek. Mellette szalagos hajú gyermek-lányok. Nem tudtak megvénülni és nem tudtak meghalni, úgy odaöleltem őket akkori napjaimhoz. Csak az él örökre belőlünk, amit elpazaroltunk magunkból.

Fel tudom-e sírni a leszegzett szemeket? Ó szívem, elszakadó napok rángó horgonya, elrohant múlás fájó örökkévalóságba. Miért sírsz mindig haza ezzé a gyermekké?

Szegény "szívet" kiástam Szigvertból és a Kartauziból. Régi metszetek, holdvilág, sírhalmon könnyes ifjú, hektikus varrólányok rangja, szív, kopott, siránkozó szív, te vagy az egyetlen igazság.

Voltam modern, rafinált, komplikált, individualista, celebrális, intellektuel, übermensch s mi a frászkarika. Minden betű hőse, minden hősiesség balekja. Most levegőd érint meg, szent város, és egyszerű, banális, jóindulatú szív vagyok. Olyan, mint az édesanyám frissen mosott fehér köténye. És minden, ami e szíven kívül történt, meddő fájdalom, hazug cél, őrült akarat volt.

Kolozsvár, Kolozsvár. Ím szüretelő kedvvel szakadok beléd, messze tévedt napok boldog rongyszedője. Köveken, bokrokon találok egy napot, órát, egy fájdalmat, drága gyapját az elveszett báránynak. És a talált drágaságokból úgy építgetem össze magam, mint egy hóbabát.

A temető. Itt nincsen vonal az élet és a halál között. Merész dombhátat púpoznak a sírok s odamosolyog a város minden szeme. Mintha magasra tartott zöld kötényében ringatná a város halottait. Mintha ez a csodálatos temető volna ennek a csodálatos városnak az értelme, legfelsőbb megvalósulása. Mintha abban a csendes álmodó városban csak azért álmodnának életet az emberek, hogy itt, visszasodródva a földbe, beleébredjenek a mindenéletbe. A vén műkertész, a halál, fogja az öreg bagós hástátit, a pityókos hídelveit, a káromkodó szénutcait s mély szemű virágokat, titkos szövegű tündérkertet csinál belőlük.

Ez a temető hosszú történelem, hősök s fájdalmak mélyült horizontja. Süppedt vas-sírok mélyén Szent Dávid tiltott zsoltára zúg. Örök diákok, bolygó mindennapi hősök, a betű és az Ige halálos szeretői jöttek ide, visszafizetni kölcsönvett testüket. Előbb bejárták a világot, éheztek minden nyelven, tanultak minden lelken s rajongtak minden rajongással. Azután visszajöttek még többet éhezni, még jobban fájni, még erősebben rajongani. És hozzáépíteni omlott testüket a jövő Erdély földjéhez.

Ott van a kis templom, egyszerű, tiszta, mint egy evangéliumi parabola. Mellette van egy kő, közönséges nagy utcai kő. Ez Erdély nagy tűzköve és millió tapló-lélek égett fel szikráitól. Rab-szellemek Dózsa Györgye, Dávid Ferenc, lelkeket görgető lázadó gigász. Milyen beteg voltam azoktól a betűktől, melyeket beteg kezed börtönöd falaira írt.

A református kollégium. Tűnt királyságom, gyermek jobbágyaim. Szelíd, gondviselés-képű bácsi-tanárok. Vasárnap a templom frissessége s a zsoltárok nagy tisztítása. S az öreg káromkodó szolga, aki úgy hasonlított a valláskönyvünk haragvó Jehovájához. Mint a szép híves patakra...

És ott van a Holdvilág utca. Kis házak során szakad a mezőbe, mint egy megtört kérdés. Itt azok laknak, akik esténként nyolcra szalonnát és ötre gabonapálinkát vesznek. Egy három nagyobb ablakú ház magaslik ki. Itt lakik az öregasszony, Jókai javíthatatlan jó gyermeke. Tiezennégy gyermeke volt, nehéz kálvária volt élete s most hetvenöt éves. Az "Ellenzék" van aggott kezében, politizál s könyv nélkül tudja Victor Hugót. Szidja az "aljas" Bécset, de nem tud haragudni Tiszára. Húsételre csak nagy ritkán jut neki, de két beteg él a konyháján s mindennap vásárol friss lapokat. Ha öreg nénikék jönnek hozzá, vezércikkeket olvas fel nekik s beszédeket tart a fia "iránya" ellen, aki a vörös csillag felé tévedett. Nagyon hiszi az Istent, de nem imádkozik hozzá. Összeveszett vele és sokkal büszkébb, mintsem ő kezdje a békülést. És az sem kezdi. És nagy okos szemeiben mindig több lesz az árnyék. Mindjobban fájnak azok, akik nem jönnek. - Ó, hol találom meg az én régi gyermek-zokogásom? Ó, meg nem fizethető egyetlen nagy adósság!

Csendes utcák, naiv, büszke, koldus emberek. Beszédjükben csak hangsúlyos szótagok vannak, mintha egy pör utolsó dobpörgése volna. Gyors gesztusok, vad képzelések, cifra nyomorúság, lehetetlen józanság. És múlt, múlt, múlt, mely befolyt minden zugot, mint a havasok idelehelt köde.

A Sétatér. Két hosszú utat óriási fák őriznek, a mamutkorszak itt hagyott fa-titánjai. Mikor erre szakad a gyalui szél, felharsognak és ennél a harsogásnál újra lehetséges az eposz. De mikor csendben vannak és lágy nap szűri lombjukat, fiatal lányok járnak alattuk. Csak azért jönnek ide, mert szépek és fiatalok.

Erdély összegyűlt visszhangja vagy, fájdalmas szép város. És tékozló fiad újra megtalált könnyel búcsúzik tőled. Ő elment a világba s hazája lett minden hely, ahol szép van, ahol gondolkoznak, ahol jót akarnak. Honfitársa mindenki, aki tud szánakozni. De ha Téged megvágnak, Erdély, még szeretne élni, megint erdélyi lenni, csak erdélyi, odafutni hozzád, hogy egy sebed ő is betapassza még fiatal testével, megvert gondolatával, tévedt fájdalmas egész életével.

Az élő ember maga csak húr a maga életén. A nagyöblű hegedű, a messzi rezonálás, holott előzői. Ó Erdély, fojtott zengésű óriás hegedű, hány millió szakadt húr fájdalma van beléd gyűlve. Lehet-e másé a hegedű, mint azé, akié a fájdalom és a dal?

 

2.
Búcsú a Szomszédok Jánosától

 

Az emberek között tőled búcsúzom, szegény testvérem, szegény Szomszédok Jánosa.

Sokféle a te nyelved, de egyetlen a sorsod, a föld.

Te nemzel és születsz, szegény János és fizeted a hosszú következményeket. A Szomszédok isszák a torát. Te vagy az erős négylábú és hátadon hordod kövér Szomszédaid, a súlyos Istent, a bűnöket s a két jövő életet. A te történeted csak huszonnégy óra s az egész örökkévalóság ez a huszonnégy óra. S történeted a gabonaszem története, termő János. Szegény János, végtelenek a te átváltozásaid.

Mikor már mindent teremtettél és lehetetlen volt többet szenvedned, íme jászolba születtél és keresztre mentél, hogy mosolygás és szeretet legyen a szenvedés értetek, Szomszédok.

Te gondoskodsz, hogy új és új Szomszédaid legyenek a régi parancsolók helyébe. Mi lenne a termés értelme, ha nem volna rágó ember, miért élnél, ha nem volnának szomszédaid?

Szépek a te szavaid, beszélő János. Nagy pelyhű hó csendes hullása a te beszéded. Egyszerűség, bölcsesség, béke. Örökkévalóság beszédei azok.

Mélyről jönnek a te dalaid, énekes János. A föld énekel rajtad át, az örök termés örök vágyakozása.

És örökkévaló dac a te mámorod, lázadó János. Visszaemlékezés az ősi királyságra, mikor jövevény szomszéd még nem tiporta örökséged. Hogy hiányzik vállal a palást, ha a bor nagy méltóságod felszínre zökkenti belőled. Áldott legyen a bor menedéke.

Mindenütt jelenvaló végtelen János. Megtört kenyér a te tested, mindenütt ömlő bor a te véred. Bányában téged zúznak, malomban téged őrölnek, mészárosnál téged vágnak, szabónál téged szabnak, kohóban téged égetnek, törvényben téged ítélnek, pokolban téged jajgattatnak, mártír János, szent balek János. Ez az örök visszatérés, János a föld, melyben elrothadsz, János a gabona, mely Jánosból nő, János az, aki learatja.

Te voltál egyetlen vallásom s azután hitetlen lettem. Te voltál egyetlen célom s azután úttalan lettem. Te voltál értelmem, idegen szó lettem. De meghalni visszatérek beléd.

 

3.
Búcsú a nőtől

 

Láttátok-e (romantikus kérdés) bujdosni a holdat elforgó felhők mögött? Így bujdosik az én szeretőm a földi lányokban.

Mert csak egy szeretőm van mióta vágyik a világ. De az bújósdit játszik a lányokban. Hol egyikben, hol másikban bukkan elő. Már látom ragyogását és sejtem vonásait. És mikor magamhoz ölelem, kisiklik karomból és más lányba rejtőzik. Karjaimban idegent találok, aki fáj nekem.

Nagy hűség volt az én hűtlenségem és mind halálig való ragaszkodás. Hogyan szerettem volna az idegent, mikor Ő már tovább bujdosott?

Mindig hittem azt az ölelést, amelyben őt magamhoz fogom égetni eltéphetetlenül. És most a halál előtt egyedül maradtam. Ez az én egyetlen nagy panaszom.

Miért adtok külön neveket a lányoknak? Mélyednek mélyén van egy arc s vágyol, hogy annak lásd magad. És keresed a tükröt, mely azzá az arccá tükrözzön vissza. Ezért meredsz rá a lányokra s minden lány ezt az arcot szeretné mutatni. De ki találja meg a maga tükrét? Vajon kiül holt orcámra ez az arc?

Meg ne ítéljetek, hogy szentek voltak előttem a test örömei. Szent vágyakozás volt az, mert örökkévaló keresése. Ó szent ágyékok, sok nevű ölelve el nem ért egyetlen Szeretőm, búcsúzom Tőled. Lesz-e még a földön olyan, aki Téged fog keresni? Vagy velem halsz és egy vágyakozással kevesebb lesz az élet?

 

4.
Búcsú az érzékeimtől

 

Búcsúzom tőletek, élet szent kútjai, egy tengerré futó örök folyamok.

Úgy kérdem, hogy, mi volt az én életem az életben, mint ahogy a gazda nézi, milyen volt a termés az idén? És felelem:

A nap sütött és bőröm visszhangozta a napot. Van-e mélyebb mélység az emberi bőrnél?

Körém tapadt a világ s az én bőrömben megszületett az egyetemes család, a szép. Gyermek-színek, lány-tapintású levegő cirógatott s az én férfiasságom az egész világ kéje volt. És ez a szép. Vihar közelgett s a fájdalmak úgy jöttek felém, mint a gyermekszülőnek fájdalmai. Az én férfiasságom az egész világ tragikus akarata volt. És ez a szép. Lehet-e szép az, ami nem egy megrezdülése az én bőrömnek? És a szépben családommá tettem az egész világot.

Ettem a húst, a növényeket, az ásványt. Ittam források és mámornedvek italát. Szemembe, fülembe, ínyembe, egész térben való valóságomba ettem-ittam-nyeltem állatok, növények, ásványok és minden látszóságok lelkét. Lelkek végtelensége járt tábort bennem. Én voltam a Noé bárkája a megduzzadt életen és bennem volt a világ. Lelkemnek összezsúfoltsága, az én testem volt a nagy ölelkezés.

Testi lelkek sűrű esője a világ. Én, boldog Medárdus, kiültem érzékeim ablakába s mindig-gyermek szemmel néztem a végtelen esőt. Ó érzékek szent titka! Én voltam az ablak, a hulló eső s a rája nyitott szemek.

És megint kérdem, mi volt az én életem az életben?

A lelkem? Az a lélek nem volt az enyém, idegen betegség volt bennem. Mámoros apák, rajongó anyák, beteg betűk rám szakadt öröksége. Olyan volt az én lelkem, mint az éhező gyermek szeme, századok nyomorúságára nyitott kaput. Úgy járt az én testemben, mint a pusztáról betévedt aszkéta a pogány király palotájában. Árnyékot vetett és árnyéka hideg és szomorú volt. Pedig én gazdagságnak, fénynek, meleg vidámságnak születtem.

Mi közöm volt nekem ehhez a lélekhez? Hiszen én sohasem tudtam egy lenni vele. Mikor beteg emberek betegsége volt, mikor vélemény-farkasait ordításra heccelte, mikor sovány mártír-álmokat űzött, olyan távol voltam tőle. Az édesanyám vasárnaponként csirkét ölt s az elvágott nyakú csirke vad táncot rángott az udvar porondján s befecskendezte anyám kötényét. Ilyen volt mindig nekem az én lelkem s én boldog testi szemeim elfordítottam tőle.

Ti voltatok egész életem, érzékeim. Nap, eső, tér mélye, árnyékok, íme a nagy boldogságok. Ó test végtelensége! Úgy vontam testemmel pályámon a világot, mint üstökét az üstökös.

És jóság volt ez a test, minden életnek emberi életet ajándékozó erős szánakozás. Most est van előttem és szelíd csillagok. És szemeimben azok nézését is érzem, akik már rég nem néznek. Ez az este az ő szívük mélységével is mélyebb nekem. A holtak tovább szeretik az élőben ezt az édes testi világot. Ki lesz az én nagy szerelmem folytatása?

 

5.
Búcsú a sorsomtól

 

Öreg bolond, hozzád is legyen egy-két jó szavam. Amíg élek, azért még hozzám lehet vágni egy-két követ, mindig van elég kenyerem a viszonzásra. Te ugyan szépen kibabráltál velem, de talán neked is muszáj volt ez a nagy huncutság. Különben is, szegény, elég strapa lehettem neked.

Utat mutattam, magam eltévedtem, jövőért harcoltam, a múltat szerettem, testvért vágytam, idegen maradtam, meg nem született nő özvegye lettem. Úgy szerettem minden fiatalságot, minden akaratot, minden hitet, ölve s öletve pusztulok el. Ó ti, kik emberül vagytok emberek, sírjatok, mikor én halni megyek.
 

(Megjelent: NYUGAT, 1915./18. szám)