Szabó Dezső:
Béke

 

- Ez az Isten akarata, szép kicsi kisasszony. Ez az Isten akarata, szép kicsi kisasszony.

Szavai gépiesek, zörgők és szárazok, mint ez az őrülteknél szokott lenni. A fiatal lány beteg fényben úszó szemei fáradtan hullnak feléje. Lágy, tovább rezgő hangon kérdi: - De mi van mögötte, mögötte?

A kis öreg álmos, pufók arcán egy pillanatnyi megszeppenés fut át. Azután széles szájára elégült mosolygás terpeszkedik: mániájának védő biztonsága. Köhécselő nevetéssel ismételgeti:

- Ez az Isten akarata, szép kicsi kisasszony, ez az Isten akarata.

A lány tágra nyitott szemekkel, inkább befelé, magának mondogatja:

- De mégis van valami mögötte. Valami lappang mögötte.

A kis öregből most már gyermek-nevetéssel szökik ki: - Ez az Isten akarata! Az Isten akarata!

A beteg-gyermek nevetés és zörgő szavak visszahullnak a napos levegőben. Az áprilisi nap toporzékol a kertben és mindenütt a nagy kezdődés. Az őrültek háza a Kálvária-domb oldalában van, a kert délre néz. Előtte messzi horizont, a végtelenbe futó Alföld, tavaszi vadvizek futása s fehérré izzott párák. A betegek parkja tele van csokros nárcisszal, jácinttal, ibolyával. És betegekkel.

Az őrültek házán belüliek is körülbelül azok szerint a titkos törvények szerint csoportosulnak, mint a kívüliek. Azok akaszkodnak egymásba, kik mániájuk számára valami eposzi csodálatot tudnak felfedezni egymás szemében. Mert csak a mások szeméből hitetődik belénk mániánk valósága. És ez az egyedül fontos dolog, mert ez éltet, ez épít s ezzel halunk, meg ha aztán életben is maradunk.

A nagy körű virágágy mellett öten ülnek, két egymás melletti padon. Az egyiken a kis öreg, ötven év körüli kis pufók ember és egy fiatal lány. Az öreg ovális, hasas, szürke lágy húsú. Tanár volt és életének egyetlen kergetett vágya volt: igazgató lenni. Ezért elhagyta zsidó hitét, ezért volt aljas és jó, szíves és kegyetlen, pimasz úr és szolgai szolga. Emlékezett minden emlékezetre nem érdemes dologra, magára vállalt minden cirógatásra érdemes munkát, küldött üdvözlő táviratokat, kémlelt, hitt, korteskedett, szavazott. Várt, várt s egyszer aztán szegény összevissza prostituált lelke megbomlott. Miért? Talán mindig őrült volt. És most ebben a megcsúfolt élő hullában csak a megtagadott faj él: a gettók ősi törhetetlensége: Ez az Isten akarata.

A fiatal lány postáskisasszony volt. Sablonos kis szerelmi tragédiáját igen Fanni-hagyományiasan fogta fel. Addig érzett, míg belebolondult. Szelíd, félénk beteg, aki minden mögött valami rá leső végzetet hisz bújkálni. Szavak, gondolatok és dolgok mögött.

A másik padon három őrült ül. Egy kiugrott pap, egy paralitikus nyugalmazott tüzérkapitány s egy öreg házvezetőnő. Különböző utakon jöttek ide s most nagyon szeretik egymást.

- De szép a... de szép a... - vigyorog a kapitány és a napra mutat. Nem jut a neve az eszébe.

- De mi van mögötte, mögötte?

- Abszolont rehabilitálni kell, ez az igazság. Az igazságot, a teljes igazságot... - mormogja a pap.

A kis öreg a találkozás örömével kap az alkalmon:

- Ez az Isten akarata, szent Atyám, ez az Isten akarata.

És szeretettel nevetnek egymásnak, a két találkozó mánia, most ezredikszer.

Az öregasszony nem szól, de tisztelő figyelemmel kíséri őket. Szája utána mozogja beszédüket.

A kapitány felugrik s a köralakú kavicsos út egy pontjára mutat:

- Ni... sokan, sokan... egész izé... batallion!

Mind felugranak s odafutnak. Lehajolnak és gyermekfigyelemmel néznek a földre. Egy keskeny kis lyukból hangyák hosszú sora indul. Külön-külön egy-egy sötét kis pont. De együtt egy kilátszó vasakarat. Kinek az akarata?

Az őrültek meredt figyelemmel kísérik útjukat. Lélegzetük hangosabb. Legelőször a fiatal lány veszi észre a célt és arca beteges szánalomra torzul. - Ott, ott szegény! - mutatja. A gyepágy szélén, egy-két kihajló fűszáltól beárnyékozva egy hátán fekvő cserebogár kapálózik. Potroha egyik szélén oda van taposva a földhöz. A hangyák támadják, marják a letiport testet. A cserebogár kétségbeesetten védekezik.

A fiatal lány mohón lehajlik, hogy felvegye az áldozatot. A kis öreg ijedten kapja meg kezét:

- Ez az Isten akarata. - A pap rábámul. Azután nézi a hangyák elszánt, vad, sötét tömegét. Majd megint a kis öregre bámul. És kérdi, nagyon messziről visszahívó hangon:

- Az Isten akarata?

A kis öreg arca szomorú, megcsóválja a fejét és sóhajt:

- Ez az Isten akarata. Én is... én is... - És rámutat a letaposott bogárra.

A hangyák vad hősiességgel támadnak. A vonagló cserebogár lábai tizével sodorják le a támadókat, de új és új ömlik helyükbe. Kétségbeejtő, fogyhatatlan sokaságban.

- ...Izé... hogy híjják... sturm!... sturm! - ordít tapsolva a kapitány és örvend a megtalált szónak s az előrerohanó hangyáknak.

A pap néz, néz a hangyák felé, de messzebb náluk. Mintha a nagy zavaros tenger mélyéből valami úszna feléje, valami nagy jóság, amiben újra egységes ember lehetne. Azután félsírással tör ki belőle: - nem, nem! Rehabilitálni kell!

Villámgyorsan lehajlik és felveszi a cserebogarat. Tenyerére fogja szelíd kímélettel s lefújja a hangyákat róla. Mind feléje hajolnak.

A lány felkiált: - Ni, az oldalán vér! - És keservesen zokogni kezd.

Mind ránéznek, gyermeki kutatással. Látják a síró arcot s a véres bogarat. És az ő arcuk is eltorzul, utána siránkozzák:

- Jaj, vér, vér.

És egymás arcától nagy nehéz sírásba lódulnak. A kis öreg is sírásba tördeli kedvenc szavait: - Ez az Isten akarata.

Azután a sírásba belefáradnak és egymást lesik, hogy mikor hagyja el a másik. Az öregasszony siránkozva mondja: - Temessük el... szegény vőm... szegény vőm... temessük el.

- Izé... pompával - helyesli felmosolyogva a kapitány.

Körül feküsznek a napos fűben. Körmükkel nagy buzgón gödröt ásnak. Beteszik a bogarat, elföldelik, dombocskát emelnek föléje. A kapitány örvendve csapja össze kezeit: - Hogy híjják... pom... pompás!

De a pap komoly hangja modzulatlanná fagyasztja:

- Circumdederunt me gemitus mortis.

A fiatal lány emlékező hangon dúdolja: - Hulló falevél...

Megint elérzékenyülnek, a sír felé fektetik arcukat és csendesen sírnak. A kis öreg egyenesre ül s ünnepélyes tömeg-nyitó hangon szól:

- Ez az Isten akarata.

Feléje néznek és könnyes szemeik találkoznak. És e bomlott világok most valami nagy szánalom szent egységébe olvadnak össze. Ez a nagy szüret pillanata. Amikor a lezúzott agyakból, roncsolt szívekből, tiprott emberi húsból jóság és Isten nő, mint a kalász a megszaggatott földből.

A papból kitör a szó, mely megmondja felemeltetésük nagy örömét:

- Jaj, milyen jók vagyunk!

A kis öreg hunyorít, kissé ravaszul, kissé dicsekedve, mint aki régen tudta már ezt:

- Ez az Isten akarata.

A lánynak mintha nagy nyitott szemeiből jönnének a szavak:

- De mi van mögötte, mögötte?

Az összeolvasztó varázs megszűnt. Visszaszakadott mindenik a maga mániájához. A nagy jóságtól boldog-fáradtan nyúlnak el a földön. A férfiak merev egyenesre, a két nő félre görbült testtel. A nap hull rájuk, áldó, nagy termékeny hullással.

Mindenik boldogan folytatja a maga mániáját. A pap képzeletében nagy védőbeszédet mond Abszolon rehabilitálására. A kapitány egy szót keres katonái lelkesítésére. A lány csendes szemrehányással idézgeti szökött kedvesét. Az öregasszony vejét várja friss vacsorával. A kis öreg ellágyult boldogsággal nézi a tavaszi világot, a sugárzó Isten meleg akaratát.

A kert minden részéből dalok és kacagások szökellnek fölfelé. A kitárt horizontról vakító fehér pára száll fel: az Ábel jól fogadott szeretete. A levegőt kék szárnyú galambok hasítják, szelíden, csattogás nélkül. És mindenünnen szökik az élet, hogy színekkel és formákkal csodákat fessen a fájdalmas emberi húsba. Az egész kert egy nagy tiszta felajánlkozás. Mindenütt szív dobog. Az ős jóakarat végtelen fehér folyama mossa a kertet ... Béke.

 

(Megjelent: NYUGAT, 1915./10. szám)