Szabó Dezső:
AZ ŐRÜLT KUNYHÓ

I.
Reggel
 

Az öreg mészáros már egy órája szunnyad s elszélesült szájából most tompultabban folyik ki beteg hörgése. A téli reggel, mint egy új hideglelés, már zöldes-szürkén vacog kívül, de benn a vénasszonynak még lámpát kell gyújtania. Arca síró, csukló ásításokba torzul, állati, buta, ragadós visszavágyással néz az elhagyott nyomorult ágyra. Gidres-gödrös hitvány fekvőhely, piszkos ágyneműnek és tépett pokróc, de az alatt az óra alatt, amit a beteg pihennie hagyott, vén aszott testéből mégis valami otthonos meleg ivódott e rongyokba. Ha vissza lehetne feküdni, összehúzódni jobboldalra, beleszürkülni abba a mély, sodró, olvadt ólom-árba, mely elmossa az élet-hallucináció szörnyű képeit! De a föld újból ezt a hátát táncolja a nap felé s újból körül kell taposni a tegnapi kört.

A lámpa lángja kormos füsttel akar kilobbanni az üvegből s a szobát az égő petróleum nehéz szaga nyomja meg. Ez a beteg vörös-kormos lámpa a betegszoba szíve s valami időtlen-időktől való, sohasem kezdődött, soha be nem fejeződő tragédia dermed a szoba levegőjében. A szegletben, hol a beteg elbódult fájdalmát lihegi, az ágy mellett, a penészt síró puszta falon a széttört háziáldás megmaradt roncsa fityeg. - "Hol hit, ott szeretet, Hol szeretet, ott..." - A többit a beteg egy őrült rohamában lezúzta bunkó-öklével. Leesett a béke, az áldás, az Isten, az életfrenézis minden csitítása, s a morzsákká szökött darabok szétgurultak az ágy alatt. Ki merne hozzájuk közelíteni, lehajolni értük? Az öreget minden gyanús mozgásra elönti véres víziója, fogait csikorgatja s véres nyála telehabozza feltárt mellén az őszes, csúnya állati szőrt.

Mintha ez a betegágy, ez a vén hadonászó őrült Herkules volna az egyetlen lakója, minden lakója ennek a vityillónak s mintha a többi, vén, törött, igás nősténye, nagyobbik lánya, a veje s tizennégyéves gyermeklánya tagolatlanul benne volnának az ő életében, mint egy egységes tovaszakadó fátumban. Mintha az ők külön idegein is az ő halálos kalamajkája járna s külön életükön, elzárt, magukból szökött álmaikon át is felfakad az ő szörnyű, véres üvöltése. Mert csak egy bűn, egy őrültség, egy tragikum van egy családban s nincs kezdet, nincs vég, nincs szabadulás.

Az öreg valaha lustán mozgó, álmos-szemű, imádságos parasztlegény volt. Három passziója volt: enni, bámulni és énekelni a templomban, az ősistentől átitatott ember-hús állati melegedése. Azután valahogy a városba züllött s hatalmas termetét és óriás erejét a nyomorúság egy mészároshoz terelte. Hogy undorodott eleinte lebaltázni azokat a lassan ringó, nehéz bőgésű állatokat, melyeket olyan rokonnak érzett magához. Esténként a paplan alsó szélén, elébe nyíltak azok a nagy, mély, kérő szemek s a véres-nyálas száj bőgése átsírta csendjét. Azután beletörődött és szenvedélye, mintegy vad alkoholja lett a melegen reszkető nyers hús s az ömlő vér. Megházasodott, szaporított, de abból az álom-ködből, mely állattá tompította vissza emberségét, sohasem tudott kielevenedni. Bámész, nehéz mozgású, szótalan maradt s valami különös félelmet keltett még hozzátartozóiban is. Ahogy öregedett, mind nyugtalanabb éjszakái és súlyos fejfájásai voltak, de némán tűrt, mint a beteg barom. Egyszer aztán, vagy öt esztendeje, teljesen megbomlott az esze s most talán már utolsó nagy birkózásait küzdi a halállal.

Dermedt, mély elzsibbadással váltakozó őrült rohamai vannak. És ezekben a rohamokban egyetlen egy vágy teremt vad víziókat a szeme elé, a forrón ömlő vér, a frissen bontott eleven hús vágya. A horizont mint egyes feldagadt var bomlik fel beteg valósága elé s jajgató, bőgő szarvasmarhák végtelen özöne türemlik feléje. Halálos szorongásukban egymást öklelik, nyelvük kilóg, bőgésük meghasítja a lelket, és mégis jönnek, siető dobogással, mert egy rettenetes muszáj teszi egyetlen, halálba rohanó, őrült tengerré őket. És ő ott áll, idomtalan nagyságban, mérhetetlen taglójával és csap, csap, jobbra, balra, folytonosan, záporozó gyorsulással és felcsapzik a vér, mint a zsilipnek torlott zuhatag. Szakadnak a koponyák, hullanak a fejek, az agyvelő, mint egy kocsonyává fagyott veres tenger reszketi be a párás hússal telt látóhatárt s ő rágó izmaiban - borzasztó kéjjel - véres, agyarkodó szavakat mardos. Azután a felhígult vérszósz felszínére felmerülnek a szemek, millió és millió kérdő, buta szemek, - ó hogy benne van ezekben a szemekben minden, amiért élet az élet! - minden szem kerek vörös sebet éget az ő lelkén és ő zokog, az ordításnál őrjítőbb zokogással. Amíg gyötrött élete mély zsibbadásba süllyed s melléből - mint egy elszabadult gép zörgése - fájdalmas, monoton nyögése hallszik ki.

Az öregasszony alvajáró mozdulatokkal tesz-vesz s az idomtalan, négylábú platni alá rőzsét gyújt. A szomszéd kisebb szoba szürkeségéből két alak vánszorog elő. Egy huszonhatéves asszony, az ő lányuk, és egy harmincéves barna férfi, a vejük. Ásítanak. Ásítanak. A férfi szól:

- Egy órát aludtam s most menjek munkába! Én már nem bírom tovább. Ha meg nem döglik a vén bestia, én ütöm agyon. Ilyen éjszakát többé ki nem állok. Mindnyájan megbolondulunk egy vén bolondért. És így menjünk munkába!

Egyik asszony sem felel, csak az öreg int kérő, figyelmeztető csitítással a beteg felé. Azután kérdi: - Flóra, alszik még?

- Hagyja aludni szegényt, - felel a fiatal asszony, akinek a szemei még a tegnapi könnyektől vöröslenek.

Pálinka és kenyér kerül az asztalra. Törnek a kenyérből s minden második falat után isznak egy kortyot. Az öregasszony ezalatt egy fazék vizet tesz a tűzhöz. A kis szoba küszöbén egy kócos, nagy feketeszemű tizennégyéves lány áll. Nagyot nyújtózkodik és álmos szemmel nézi a szobát, mint egy eléje rémlő lehetetlenséget.

- Édesanyám, van kávé?

- Mindjárt, lelkem, addig szedd rendbe magadat.

- Az istenit a belinek, neki kávé kell! Finom kisasszony, azért járnak a kadét úrfik utána a városban, mert megérzik benne a kávét. - A fiatal férfi mordul így, azért, hogy rossz legyen, azért, mert fáradt, azért, mert az öreg őrült lezúzta az ő jóságát is.

A lány fintorít egyet arcán - és ez tele van arcátlansággal - előre omló hatalmas varkocsát dacosan dobja hátra, egy rossz hasadt tükörhöz megy és a haját igazítgatja. Azután, mintha egész élete ebbe az iramodásba szökne, odaugrik az ablakhoz.

Az ablakban egy cserép sápadt muskátli van. A kis leány felveszi, odadédelgeti gazdag kebléhez, megtapogatja földjét, elég nedves-e, azután felbuzgó örömmel, amit alig tud suttogásba szelídíteni, szól anyja felé:

- Lám, édesanyám, már bimbót is hajtott. Nézze milyen szép kicsi piros bimbó. Vasárnap lesz virágom a templomban.

- Virág, virág és mi éhen döglünk! Majd megbolondulunk s neki virág kell. Surgyé kisasszony!

A kis lány szemei feleletre villannak s odafordul a mormogó férfi felé. Az öreg asszony megretten s hogy elvonja veje figyelmét:

- Ma hol vágtok, Pista?

- Az antalóci tisztáson. Nyakig leszünk a hideg sárban. A Rozmost már megette a nyavalya. Bár én következnék már.

- Itt a kávéd, lelkem. - A kislány mohón nyúl a párolgó csupor után. Valahonnan poharat kerít elő, ez az ő félve dugdosott arisztokráciája, kiöblíti, áttölti belé a kávét, egy otromba késsel lehetőleg vékony, csinos szeletet vág az összevissza tördelt kenyérből s kis sápadt-piros csőrét próbálkozva nyújtja a forró lé felé.

- Égjen ki a beled tőle! - mormogja a férfi, csak azért, hogy éles szavakkal tovább vájja a maga életsebét.

A kis lánynak, mintha valami huncut egér csiklandozna át a lelkén, széles, kissé megvető mosolygás görbül a szájára. Odatartja poharát a sógora elé:

- Hát tessék, nagyságos úr, egye meg maga, ha tetszik.

A férfi felső teste dühvel rándul feléje. De ez a mélyszemű vadvirág mégis királyi fenség, mégis az ő meg nem élt ifjúsága, minden rég elbújt vágya a nagy napos tenger ismeretlenje felé. Elfordítja fejét, feláll:

- Menjünk!

Az asszony utána megy, némán, lehajtott fejjel. Az ajtónál köszönnek, a férfi is. Elmennek.

Az öreg asszony megkönnyebbülten fordul lányához. Az arcára valami távoli - távoli mosolygásféle halványodik. Talán nem is ő mosolyog, talán a kis lány szemei mosolyognak vissza önmaguknak erről a festetlen koporsóról.

- Ugye, mondtam, hogy megél a muskátlid. Csak oltani kell és türelemmel várni. Be jó, hogy az apád alszik. Az istenért, vigyázz, fel ne ébreszd amíg takarítasz. Egy óra alatt visszajövök a városból. A János velős csontot ígért. Tormát is hozok.

Rongy kendőbe burkolja nyomorult maradék testét, közben meghagyásokat ad a kis lánynak s ő is elmegy.

Az égve felejtett lámpa vörös fénye belehalkul a reggel fehérségébe. A kis lány eloltja. Undorító kormos-petróleumszag tölti meg a szobát. A kis lány egy kócos cirokseprűt vesz elő, lassan az ablakhoz megy, felveszi a cserepet, babázgatva az asztalra viszi. Azután visszamegy s kinyitja a lantorna-foltos négy táblás kis ablakot.

Az országút több öles meredély mellett kanyarodik, távol a várostól.

Ide, a meredély és az országút közé engedték építeni ezt a hitvány viskót. Ki akart volna e rettentő őrült szomszédja lenni? A vályog vityilló közvetlenül a meredély szélén épült, ablaka a mélységre nyílik. Agyagos, omlós, szürkesárga, beteg, meredély réteges homokkővel. Lenn a mélyben szemét, tépett rongy, undokságok, ide hordják a város szemetét. Ha megázik és nehéz a levegő, a bűz felmászik az ablakig. A kis leány kibámul, kihajlott féltesttel. Lenn az undokságok tarka egybefolyásán valami csontváz hever. Valami állati, megfehérült meztelen csontváz, mohó, végtelenalvású kéjes elnyúlással. Hideg, szürke reggel didereg az erdők felett.

A kis kunyhó mintha e rideg, szürke végtelen szélén függne. A lány gyökeréig didereg ettől a színtelen nagy hidegségtől s olyan mereven néz ki, hogy valami messzi dolgot kell látnia horizontot átütő látással. És lát is. Apja - betegsége kezdetén - volt egy pár hétig kezelés alatt az őrültek házában. Ő meglátogatta egyszer és soha még olyan szépet nem látott. Szép nagy tágas szobák, csordultig tele nappal. Kedves, nyugodt arcú orvosok, akik mulatságos, kacagó betegeket babusgattak. Olyan szépen bántak velük, úgy odahajoltak minden felfakadó álmuknak. A park tavaszi volt és olyan szép, mintha nagyon távolról nézte volna, fehér padjaival s összefolyó ringó zajával. És virág, virág, hófehér alakok, gondozott, tiszta utak. Milyen finomak voltak hozzá is. Milyen mélyen zengett a fiatal orvos hangja, mennyi jóság volt benne s milyen melegen jónak érezte ő is magát. Mintha ezalatt grófkisasszony lett volna. Ha ott élhetne mindig, mindig, azokon a fehér falakon belül, ahol, béke, jóakarat és örökös mosolygás van.

A meglökött levegő arcához veri a reggel hideg verejtékét. Elmegy az ablaktól, halkan dudorász és óvatosan seperni kezd.

II.
A dél
 

Dél van és megint együtt vannak. Keresztet vetnek, imádkoznak. Kenyeret törnek, levest szürcsölnek, nyelnek, nyelnek. Azután a főtt káposzta jön. Egy-egy korty pálinka, egy-egy falat kenyér. Egy-egy kérdés, egy-egy felmordulás, káromkodás vagy kacagás. Azután megint keresztvetés. S ez az evés talán nem az élet akarata, a mordulás talán nem düh, a kacagás nem jó kedv, a remegés nem félelem, az ima nem hit. A gép robotol.

Az öreg álma még tart, de néha már fel-felkuncog, mint a tűzvészt sejtő kutya. - Nem akartam... nem akartam... nem én akarom azt, amit teszek... nem én ölök, amikor a kezeim ölnek... Istenem! Istenem! -

A vő pipára gyújt s néha-néha újra iszik, most már csak ő egyedül. Lekönyököl, feje előre roskad, a pipa izzó talpa megbarnítja a vörös abroszt. A dohány magától füstölög s ő csak néha, felriadásszerűleg szortyog. Talán alszik, talán sohasem volt ébren, talán most van ébren.

Az öregasszony a holmit takarítja el, mosogat, az asszonyleány segít neki. Nagyokat sóhajtanak, suttognak, integetnek egymásnak s néha a szemüket törlik. Így megy ez mindennap.

A kis lány az ablak mellé húzódik, egy kis fűzfavessző karszékbe s egy megtépett ócska kalendáriumot tart szemei elé. De ez a tépett, piszkos nyomtatott lap csak alkalom s a betűkön túlmerevült szemeiből úgy bomlik ki a fiatal álom, mint az ünnepi lobogó egy vidám ablakból.

Mert ő mégis jövő, érintetlen élet, emberi remény.

Egyszerre a beteg felül, dermedt egyenesre, kinyitott szemmel. És elkezdi mondani a gép szabályos lüktetésével a miatyánkot, aztán az üdvözlégyet és így végtelen sorban váltogatva ömlik ki belőle az ima, mintha egy örökbe omló szecskát vágna.

A vő felrándul erre a hangra tompultságából. Az arca eltorzul s egy nagy káromkodást nyel le. Töröl egyet a száján, megindul. Nősténye utána cammog. Újból munkára mennek.

A kis leány mintha nem is hallaná a beteg szörnyű kelepelését. Egy fiókból halványrózsaszínű blúzt vesz elő s valami csipkefélét varr a nyakára. Az öreg asszony dolgát elvégezte. Egy rossz székre ül, de fogyott állával, félénk szemeivel, egész megmarcangolt életével a beteg felé remeg. Hallgatnak, csak a beteg imája folyik, mint egy reménytelen, tagolatlan szürke ár. Csak nagy későn szólal meg a kis leány: - Anyám, már megvan négy óra, a tűzhöz lehet tenni a tejet.

III.
Az est
 

A kunyhó ajtaja nagy-széleset nyílik, ki a hideg szürkületre. Beténfereg a férfi és a nő. Leteszik a baltát s egy nagy tuskót, lerázzák a sárt, a nyirkot magukról, a nő sóhajt, a férfi káromkodik. Keresztvetés, forró puliszka s a többi.

Az öreg asszony szól: - De jó volna egy kicsi húsétel!

Amikor ezt mondja, vékony hosszú, ráncos nyaka - milyen panasz és vád ez a nyak - előre nyúlik s remegő feje messze, messze néz. Hangja is olyan végtelen távoli, mintha nem is ő kívánná a kívánságát, mintha ez a mondat a vergődő ember minden rángásának az összegezése volna, mintha ez a vágy volna termése a millióéves emberfának.

A fiatal férfi most mohóbban iszik s mindenre dühösebben mordul fel s szemei véresek. Ez az ő órája a lefekvésig. Iszik, iszik s a pálinka égő forradalom lesz lelke mélyén. Mit szuszog ez a beteg, mit remeg ez a vén asszony s miért fiatal ez a fiatal leány? De leginkább, miért él, miért született az ő felesége, hogy mer itt ülni, lenni tapintható valóságban, ő mellette, aki belé akasztotta az életét, hogy vele rántódjon ebbe a feneketlen nyomorúságba. Ki tudja, mi lett volna másképp? Elvett volna egy jóravaló gazda-leányt. Most napos mezőn meleg testű tehenek ura volna. Óh, ha egyszer megfojthatná őket, mind az egész pereputtyot, milyen kéjjel érezné a tenyere bőrén kihortyanni a lelküket és szabad lenne!

A fiatal asszony ül és gondolja, hogy miért szenved, kiért bűnhődik. S ha már mindenképpen szenved, miért leginkább az urától, akit úgy szeretett s akiért dolgozik, mint a marha. Hiszen ő még most is csinos, ha rossz lenne ő is, mint más, vígabb lenne az élete. De most már nem lehet kezdeni, most már rabszolgává szokott e mellett az önző zsarnok mellett. Ha egyszer arra ébrednének, hogy halott mind a két férfi, az öreg is, a szerencsétlen s ez a másik kegyetlen, aki megtaposta a szerelmét, a fiatalságát. Ők hárman szépen megélnének, nyugodtak volnának és csend, csend volna a kunyhóban.

A kis leány makacs meneküléssel él egy futó képzelgést. Az öreg asszony néz mindenkit, az egész szobát s szelíd meghajlással érzi, hogy neki azért kellett lennie, hogy remegjen mindenkiért. Csak meg ne haljon, mert kinek a remegése fogja egybetartani őket? A beteg még alszik s alig lélegzik.

Ülnek. Mély csend van, mintha embert öltek volna a szobában. Mintha valami nagy lelkifurdalás nyomná a szobát.

A beteg nagyot horkan. És ez végigszúr mindnyájukon. Összerezdülnek, végtelen szorongással érzik, hogy előttük áll újra az éjszaka. A végtelen, vigasztalan, hosszú kínzó éjszaka. A kis lányból kisír a félelem: - Óh, csak már reggel volna!

A betegből szörnyű ordítás hasad ki. Felugrik, ki az ágyból, felragadja az ott hagyott baltát és hadonászni kezd. És kiált: - Nesze, te, te rajta, hahó, erre tereld, találtam, találtam! - És zúzza a plafont, az asztalt, a székeket.

A megrémült család az ablakhoz szorul. A kis lány tudatlan, kétségbeesett mozdulattal feltépi az ablakot. Hátuk mögött a rángó, tajtékzó vén őrült Herkules hadonászik. Előttük a sötét, hideg, érzéketlen végtelenség. Lenn, lenn a mélyben felhalványul a fehér váz, mint egy ébresztő valami, mint egy figyelmeztetés, egy megvető kacagás.

A kis lány rémültében odafagyva a párkányra, felkiált: - Jaj, tán jobb volna leugrani!

Ez a kiáltás beléjük fázítja az egész külső nagy, hideg éjszakát. Bátorságuk feldidereg, a vő nekimegy az öregnek, kicsavarja a baltát a kezéből, leteperi az ágyra s rácsavarja a takarót. Elfojtva, rekedten hallatszik ki a fület horzsoló őrült ordítás.

A két asszony rémülten sietve zárja be az ablakot. Gondosan, félő részletességgel, nehogy rés maradjon, hogy jól kizárják az egész külső hideg végtelent, mint egy kísértő rossz gondolatot. Mert ez a tragédia itt benn mégis valahogy meleg, mégis egymást érzik benne. És egymásra is néznek, menekülőn a félelemtől, talán most melegebben, talán sajnálják is egymást.

Az öreg tovább ordít és hadonászik ágyában. És új éjszaka, új reggel, új ásítás, új evés, munka, pálinka, remegés, új ordítás, ima, gyilkos gondolat, új szánalom s az életcsalatás minden rángása. A nagy tragédia-malom egyhangú robotolással őrli tovább fogyhatatlan fekete lisztjét.

(Megjelent: NYUGAT, 1916./13. szám)