Szabó Dezső:
Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre

 

I.

Valószínű, mert már kézzelfogható jelek mutatják: az irodalmi élet, az irodalomtörténet szerepe és a halhatatlanság lényegesen meg fognak változni. A fejlődésnek mind többféleképpen szaporodó lehetőségével az emberiség zseni és tehetség - mondjuk egy szóval: - művésztermelése mind nagyobb lesz. Azután az irodalmi nyelv és technika is oda fejlődik, hogy erős akarattal éppúgy meg lehet egész jó alkotását tanulni, mint a csizmacsinálást. Franciaországnak jelenleg legalább négyezer olyan poétája van, kiknek mindenki írt legalább egy-két olvasásra érdemes dolgot. És ez a szám mind növekszik, egy kidőlt helyébe tízet hoz a holnap. És ez a tény befolyásolja elsősorban az író szerepét.

Az író beleszületik a versenyző demokráciába, ahol - és ezt minden szentimentalizmus nélkül mondom - a szellemi termék is elsősorban üzleti cikk s elterjedését mindenekelőtt üzleti érdekek irányítják. Előtte áll a kábító vurstli, hol művész és sarlatán egybekeveredve impresszárióskodik önmaga kapujánál: - Tessék belépni, itt egy még soha nem látott »én« táncolja új módon az életet. Úgy rándulok fájdalmamban, ahogy még senki sem vonaglott, nevetésem még nem látott grimasz s szerelmem még Krafft-Ebingben sincs meg. Tessék belém érdeklődni, kötetenként csak két korona vagyok. - Ezer meg ezer kiáltásban, az éhség, az ambíció, a vágy minden hangján kiáltják magukat. Az elbódult közönség érdeklődésére egy folytonos reklámzápor tarka zuhataga hull. Mit csináljon a kezdő író?

Két út áll előtte. Ha hódítónak született és magáévá akarja markolni a jelent: beáll a kiáltók közé. Kihasználja énjének minden különös sajátosságát, szerelme minden meglepetését, élete minden finom rezdülését, hogy azok rikító kivetítésével belerikoltsa magát a közérdeklődésbe. Kerítő és kokotte egy személyben, percről percre kegyetlenül kell hajszolnia magát: - Fess magadra új impressziókat, most ilyen fájdalommal szúrj magadba, ma a síró pórt szeretik az urak, ma az izoláltságot, ma pedig a cinizmust ... - És boldog, ha egy percre magára maradhat s a csend nemességében lesírhatja magáról a festék-zsenit és festék-egyéniséget.

A másik út: [*] a költő passzív lélekkel született és izmai nem súgnak harcot lelkének. Írogat, mint ahogy fütyül vagy pipázik: művészete életét kísérő önkéntelen kifejező mozgás. Természetesen örvend, ha barátjai fülüket hegyezik dallamaira. Mert tudja, hogy ez minden visszhang. A halhatatlanság mint vigasztaló perspektíva ott áll a múlt költői mögött, kik egy időben voltak tízen, ötvenen, százan. De a felnövekvő ezerek számára nincs feltámadás, nincs halhatatlanság. Nem igaz, hogy minden olvasásra érdemes könyv kap olvasóközönséget, hogy minden visszhangra érdemes hangot vissza fog verni a jövő. Napról napra finom szenvedések, értékes álmok, vigasztaló nevetések vesznek el örökre és soha senki sem fogja az antikváriumokból új életté érezni őket. És ez a nyomtalan elmúlás mind többek sorsa lesz s ezek között mind több értékes lesz. Egy csillag lehullása milyen szétágazó esemény subconscienciánkban. Az augusztusi éjszak nagy pazarlásában hány hull alá anélkül, hogy emberi lélekbe belevillanna.

És így lassanként, mind jobban elkülönödve két réteg irodalom fejlődik ki. Az egyik együtt zúg az automobilok búgásával, az aeroplánok csattogásával, izgatott, izgató, változó és változásra ható eleme a gyorsuló életnek, a másik intim, inkább követi a régi modulációkat, elmélyedő, de szűkebb körű. Mindkettő mélyen emberi s drága dicsőségében vagy néma elmúlásában egyaránt szimpátiát érdemel.

Az irodalomtörténet pedig - bármennyire is nőjön a szorgalom, a demokráciának ez a szükséges szomorú betegsége - az irodalomtörténet veszteni és nyerni fog ebben a fejlődésben s amit veszít, az nem lesz a kisebbik nyeresége. Veszteni fog abban, amivel még életcél lehet azoknál, akiknél a szorgalom betegség és ízléstelenség. Abban a rohamosan növekvő óriási szellemi guanorétegben nevetséges és lehetetlen lesz minden kis trágyacsomó galambját [*] életre piszkálni. A megszűkült halhatatlanságban felemelt helyárak lesznek s tízezrei maradnak ki az olyan íróknak, akik ha egy-két példányban születnek, több oldalon át nyújtózkodnak bele az örökkévalóságba. Be fogjuk látni, hogy az emberi múlt egy részének el kell vesznie, hogy lehetetlen és hiábavaló mindent ismerni, csak azért, mert volt. Hisz a filológiai közlönyök, doktori értekezések szerzői most már egymást is csak akkor olvassák, ha ledorongolásra van alkalom. A céltalan fotográfikus újra nyomtatása a múlt értéktelenségeinek mindinkább magánjellegű maszturbációvá lesz, melynek erkölcstelen perverzitását csak ideig-óráig lehet a tudomány szóval leplezni.

De nyerni fog az irodalomtörténet tartalomban és a tanulság általánosságában. A nemzeti irodalmak mindinkább világirodalmi perspektívában fognak megjelenni. A szellemi élet terén sohasem voltak átugorhatatlan vámok. Az újabb irodalom minden európai népnél világirodalmi jellegű. Termékeny gondolat-áramok futják át a világot s lesznek irodalommá, művészetté, politikává, gazdasággá: sokszínű gazdag életté. És ezek az áramok az elsőrendű, a faj és milieu gyengülő hatóinál mind erősebb tényezők. Az egyén mindinkább éli az egész emberiség életét s az irodalom mindenütt mindinkább az egész humánum hangja lesz. A nagy testvéresülés álma először az irodalomban valósul meg. A 16. század német humanistája közösen szeretett latin metaforákban, görög versben szerette testvérévé a magyar, olasz vagy francia deákot. És vajon tudni fog-e az ember emberre puskát fogni, mikor érezni fogja, hogy ugyanazon szépségek múló egyesülését rontja meg, mely saját lelkét teszik ki?

Az új irodalomtörténet célja lesz: kimutatni ezeket a nagy áramokat, kivonni belőlük filozófiai és szociális tartalmukat, meglepni az élet és a forma egyesülésének titkát. Mert külön esztétikai analízis nincs s a külön formai taglalás annyi mint a szépet: a legintenzívebb szociális életet skolasztikává szárítani.

Napról napra rovom a Szajna partját, a nagy könyvházakat s az eldugott antikváriumokat és a körülverődő könyvtengerben hány elveszett élet merül elém. Emberek, kik mint a Peer Gynt szomorú bolondjai, őrült keresettséggal élték »önmagukat«, s hogy halhatatlanokká legyenek. És itt vannak a nagy könyvtemetőben, hol sem könny, sem emlékezet nem keresi fel őket. Azután ott van azok csoportja, kiket rokon betegség ma még kézben és szájon tart, de akik el fognak múlni, mint az operált beteg kiáltása, az őrült visítása, ha az élet majd más újakkal fogja csiklandani az emberiséget. És ezek között a legszomorúbb, a legbizarrabb: Tristan Corbičre.

 

[*] Nem a l'art pour l'art és a szociális költészet különbsége ez, mindkét csoportban lehet mindkét felfogás híve. Az első csoportba tartoznának az olyanok, mint Rimbaud, Retté, az utálatos Moréas, Signoret, Wilde etc., a másodikba pl. a csodálatos nagy, nagy költő: Lerberghe, Rodenbach, Samain, Guérin, Vielé-Griffin etc.

[*] * Tegyük fel pl., hogy az értékes emberek tisztelete a mai fétisimádás formájában marad meg. És tegyük fel, hogy minden értékes embernek - mint Deák Ferencnek - legalább egy pár cipőjét, vagy csizmáját megőriznők. Bár ez nem logikus, mert akkor minden lábbelije egyformán történelmi érték, de azért maradjunk az egy párnál. Az értékes ereklye-csizmák csakhamar úgy felszaporodnának, hogy ki kellene lakoltatni magunkat a kedvükért s így a halott halhatatlanok lábatlan csizmái kirugdosnák a halandó élőket az élők világából.

 

II.

A phtizis és a köszvény rágta s futó betegségek lépten-nyomon beleharaptak. [*] Összeaszott nyomorult beteg testét, mint tragikus karikatúrát hurcolta magával. Párizsban napokig jár egyszer egy fiatal csinos nő után s az egy napon megfordul és alamizsnát nyom a markába. A breton parasztok »halál«-nak nevezték. A feléje néző szemet irtózat és szánalom öntötte el.

Ezen a testen át egy égő, türelmetlen, betegesen érzékeny ember éli a világot. Vad, büszke bretonlélek, ki talán más korban más testtel - mint ősei - kalóz kalandokban hajszolta volna az erősen érzett életet. Mint nagy földijeink: Châteaubriandnak, Lammenais-nak, Renannak, titkos nosztalgiája van a nagy méretek, a végtelen felé. De mivé lenne a hős a rongy test vonaglásában? Akire ilyen ruhát adott az élet, az Hamlet szerepében is klaunná lesz a közönség nevetésében.

A lemondás, hallgatás vagy sírás nem az ilyen számára termett, ki úgy szomjazza a világot, a nőt és aki azzal a fátummal született, hogy minden percben kikiáltsa magából az énjévé levő életet.

Elfogadja, színezi, túlozza azt a szerepet, mit beteg teste rádeterminált. Klaun lesz, ki az élet minden impressziójára szamárfüllel, röhögéssel, gúnyos gesztusokkal felel. Mint ahogy a legnagyobb beteget is vigasztalja az, ha azt mondják, hogy úgy szenved, ahogy még eddig senki soha nem szenvedett, úgy vigasztalja magát azzal, ha különösségeiben »önmagának« érzi magát. Bizarr, kiszámíthatatlan tettekkel lepi meg közelállóit. Nápolyban koldul az utcán - viccből. Ha valami akarata ellenére - szépség, nagyság - megkapja, grimaszban felel rá. És jaj annak a nőnek, akit szeret: halálra gyötri a bizalomra képtelen ember szadizmusával.

Mennyi gőg van ebben az öngúnyban, mennyi lázadás ebben az elfogadásban. Ebben a szerencsétlen ember-rongyban éppúgy megkapjuk a romantikus lázadót, mint a romanticizmus nagy pathétikus képviselőiben (Rousseau, Châteaubriand, Byron, Shopenhauer, Kleist, Leopardi, Leconte de Lisle, Flaubert, Stendhal, a Goncourtok, Wilde, Nietzsche etc. A póz mindeniknél más, a fájdalom, a kielégíthetetlen vágy más-más formában lesz művészetté, a betegség ugyanaz: az »én« betegsége. E betegség a demokratikus kor legfontosabb lelki jelensége - oly tipikus esetben nyilvánult meg Corbičre-ben, hogy legalkalmasabbnak tartom benne rajzolni meg.

Egy Rabelais-nál, egy Cervantesnél, egy Petőfinél [*] az ész, a tehetség, a zseni és az egyéniség olyan, mint az izom, a jó fog, az erős láb: harmonikus szervei egy erős életnek. Énjök minden sajátságaival egy teremtő szintézis s éppoly kevéssé jutna eszökbe, hogy egy egész garderobe külön »én«-jök legyen, mint hangsúlyozni azt, hogy fülük van a hallásra és szemük a látásra. A cselekvés és teremtés olyan nálunk, mint mikor a szeretőjüket megölelik, vagy a rájuk támadót orrba ütik: egy gazdag élet kiloccsanása a belehullott impressziók következtében. Mindig egészen benne vannak minden cselekvésükben, minden lelki történésükben. Mikor emberi és művészi szimpátiájuk egy másik élet formájába önti énjüket, egész életük mohóságával egész énjüket élik abban s nem marad egy titkos valaki bennük, ki gúnyolja vagy kritizálja az elragadtatást, a szánalmat, a mássá levést. Zseni és egyéniség egészség ezeknél s elválaszthatatlan szintézisben van egész énjükkel, mint hajuk és hangjuk színe elválaszthatatlan hajuktól és hangjuktól. A teremtés náluk olyan, mint a játszó gyermek nevetése, a tornázó kamasz izomöröme.

Nem így a romanticizmus betegeinél, nem így Corbičre zsenije (vagy tehetsége) én énje - sőt énjei - olyanok, mint a rák a gyomorban, a fájós fog a szájban: a többfelé hasadt élet egy külön életté fájó része. Egy emócióban, egy akaratban, egy tettben sem tud egy lenni önmagával. Minden tettben, minden szenzációban mint tükörben nézi önmagát s a tükörképen kívül mindig ott van a másik Corbičre, ki bírál, gúnyol vagy fáj. S mivel énjei folytonos tovamúlását látja, nem tud hinni egyikben sem, mert látta, hogy a ma páthosza holnap komikus Vitus-tánc, a ma szerelme holnap undorodás. De mivel a másik, a »néző« Corbičre csak akkor érzi magát, ha új meg új Corbičre vonul el a szeme előtt, erős impressziók injekciójával hajt új meg új »ént« idegeire. Viszont néző énjét, mely sohasem megy bele a nevetségessé levés lehetőségeibe!, az élet minden más tüneményétől különböző egyetlen való értéknek tartja. Csak ezt ne érje nevetség, szégyen vagy megbánás, többi énjét gondtalanul, vagy tüntetőleg hurcolja meg a világ piszkaiban, megvetésében, nevetésében. Gőg és megvetés a megalázkodása, a bohóckodása, a szerénysége. Egész élete pózok sorozata, melyeket »én«-jeinek nevez s melyek egyikében sem mer egész önmaga lenni. Az »agg« ellenség: az analízis örökre mozaikra törte életét, művészete az egyensúlyát vesztett kötéltáncos visítása és hisztérikus nevetése.

 

[*] Edouard-Joachim Corbiere < szül. 1845. Coatcongarban, Morlaix mellett. Meghalt 1875-ben. Verskötete: Les amours jaunes először 1873-ban jelent meg teljesen észrevétlenül. Versei végleges kiadása Vanier utódjánál: A. Messeinnél jelent meg egy kötetben. <<Ça - Les amours jaunes - Raccrocs - Sérénade des Sérénades - Armor - Les gens de Mer - Rondels pour apres.> L. P. Verlaine: T. Corbiere < R. Martineau: T. C. <

[*] És Aranynál is. A művészi alkotás lehetőségének ez a nagy egészség a legtermékenyebb, legtökéletesebb formája. Ez nem jelenti azt, hogy az illető nem lehet fizikailag beteg, hanem hogy szellemi élete egy teljesen harmonikus, egészséges szintézis. Különösen erről lesz alkalmam beszélni egy közelebbi tanulmányomban, mely Petőfi művészetéről fog szólani. Úgy hiszem, sikerül majd megmutatnom, hogy a művészi egészségben, a szintétikus alkotásban Arany és Petőfi egyenlő jelenségek; egyik sem beteg, egyik sem bourgeois, mindkettő egészséges művész.

 

III.

Ilyen volt a test és ilyen volt a lelki alkat: hogy és milyen művészetté lesz benne (szándékos egyes szám) az élet? Az az időpont, melyben Corbičre megfutja rövid költői pályáját, igen alkalmas arra, hogy a beteg test és szellem furcsaságait életre táplálja.

Ebben az időben: a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején csüggedt elmével az irodalom csődjéről, a művészet kiszáradásáról lehetett volna beszélni. Úgy látszott, mintha az ember a szép illúzióinak minden formáját kiélte, lejáratta volna.

Lejárt az analizáló szentimentalizmus romanticizmusa: az örökös önmagát-sírás, rapszodikus önvallomások, cinikus konfessziók, teátrális hajtépések.

Lejárt a nagy víziók és nagy szeretetek heroikus romanticizmusa. A »természet«, az »emberiség«, az »irgalom«, a »szabadság« unott retorikává züllöttek.

Lejárt a l'art pour l'art romanticizmusa: a tour d'ivoire, a splendid isolation arisztokratikus póza. [*] Mikor minden kis Parnassien tour d'ivoire-nak nézte a rímecskéit, mikor mindenki arisztokrata lett, a tömeggé lett magánosokból jó volt bemenekülni az igazi tömegbe s egy csomó arisztokrata lélek a csőcselék közönségességében kereste a különbözést.

Egy hatás volt erős és mindinkább növekvő: a misztikus bűnök, a finom, ritka lelki folyamatok keresése: Poe-Baudelaire. És egy másik, mely ezt kiegészítette: a valóság szigorú megfigyelése, visszaadása bűneiben is, betegségeiben is - sőt leginkább ezekben: a Goncourtok és Flaubert.

Corbičre befejezetlen, sok villanású, de sokszor bántó, bosszantó költészete e beteg test, beteg szellem, beteg kor gyümölcse.

Nagy érzékenységébe belelopják magukat a világ szépségei. De akkor lerántja az impresszióról az érzés leplét s csúfnak, bizarrnak, nyomorúságosnak mutatja be a »valóságot«. Ez az ócska tévedés, mely azt hiszi, hogy az érzett világ kevésbé való és alsóbbrendű, mint a gondolt világ. Mintha volna egy »meztelen« valóság. Meztelennek, sivárnak, céltalannak, rossznak, reálisnak, szóval: naturálisnak éppúgy mi öltöztetjük a világot, mint nagyszerűnek, szeretőnek, célosnak, irreálisnak, szóval: romantikusnak. Szegény törött tükör Corbičre-nek jólesett, ha olyannak nevethette az életet, amilyenné benne torzult.

A művészi probléma tehát Corbičre előtt ez volt: teljesen önmagában adni vissza a világot, olyan betegen bizarrnak, kegyetlenül csúfnak, cinikusan valónak, mint önmaga. Költészetet keresni, mely ennek a kiszámíthatatlan, beteg karikatúrának testhezálló ruhája legyen. Hogy minden szóban, dallamban megérződjék, hogy a gőg nem érzi a nyomorékság fájdalmát, mert »igazi« szemmel nézve a világ patetikus nagyságai és szépségei is nyomorékságok. Szóval: egy még soha nem látott danse macabre-ban szatírává rikácsolni minden illúziót, még önmagát is, ez Corbičre anarchikus nihilizmusa.

Először is magán tép ronggyá minden öltözetet s tetszelgő folytonossággal mutat rá beteg meztelenségeire, bizarr ellentmondásaira:
 

...Trčs mâle et quelquefois trčs fille
 

vagy:
 

Il ne naquit par aucun bout,
Fut toujours poussé vent-de-bout,
Et fut un arlequin ragoűt,
Mélange adultčre de tout.
 

A betegek éleslátásával analizálja saját lelki betegségét, mert ez büszkeség és vigasztalás a betegnek:
 

Ne fut quelquun, ni quelque chose
Son naturel était la pose.
Pas poseur, posant pour l'unique,
Trop naďf étant trop cynique.
 

És a baudelairi bizarrkodás:
 

Son goűt était dans le dégoűt.
 

Ezt Flaubert és a Goncourtok is elmondhatták.

E folytonos analizálásban mintegy teljes példaként mutatja be a romantikus betegség minden folyamatát. Ő is
 

Trop soi, pour se pouvoir souffrir.
 

És ez a trop soi a romantikus nagy izoláltsága, a testvértelen zseni büszkesége és fájdalma:
 

Ressemblant "ŕ rien moins qu'"ŕ lui
Il s'amusa de son ennui.
 

Mikor ennyire önmagunk préokkupációjává válunk, mikor így szétanalizáljuk magunkat, nem kapunk semmit, mely a mozaiknak egységes értelmet adjon, semmit, mely megmondja az élet miértjét. Nem tudjuk, hogy a jövő percben miért és milyen »énünk« fog belénk bukkanni. Talánynak csodáljuk magunkat s innen a romantikusok örökös »meg nem értés« panasza, vagy tetszelgése:
 

Incompris ... surtout de lui męme.
 

És a milliószor hallott felszisszenés:
 

Ah, si j'étais un peu compris.
 

Természetes, hogy a külvilággal sem fog szelídebben bánni, hisz az is önmaga. A mindenkitől csodált Itáliát - éppen ezért - gúnyos rímekkel táncolja körül s mint egy cigánykölyök ráemeli a pendelyét. (Veder Napoli poi mori, Vésuves et Cie, Soneto a Napoli, A l'Etne etc.) Lamartinet (Le fils de Lamartine et de Graziella) és Hugot (La fin) igyekszik a »meztelen valósággal« nevetségessé tenni. S a nőt minden rikácsolásban és grimaszban marja »valóvá«.

És milyen a forma! [*] Igen sokszor akaratosan sántít a vers egy lábbal, mint a csúfolkodó utcakölyök. Máskor bizarr rímekben, rövid sorokban bokázza ki vad kedvét. Majd sablonosan szomorú népies dallammal teszi élesebbé a tartalom vigyorgó cinizmusát, hogy ne csak a szavak szúrjanak, hanem a dallam is fájjon a verkli hangjának bántó, hosszú rezdülésével.

 

[*] Az első eset nagy képviselői: Rousseau, Châteaubriand, Sénancourt, G. Sand, Stendhal, Sainte-Beuve, Lamartine, Musset. A másodiknak: Rousseau, Châteaubriand, G. Sand, Hugo. A harmadiknak: Vigny, Laprade, Leconte de Lisle, a Goncourtok, Flaubert.

[*] * A formáról mindig röviden a legjellemzőbbet mondom csak: magyar közönségnek írok.

 

IV.

Pedig költő volt mélyen s a hisztrio vigyorgásaiból néha kiszabadul egy emberi mély őszinte zokogás. A régi tragikum: komédiázunk, toporzékolunk, hogy érző magunkat ne halljuk:
 

Mon coeur fait de l'esprit ... le sot ... pour se leurrer.
 

Egy percre őszintévé fárad s kitör az ajkán a panasz, melyet Verlaine majdnem ugyanazokkal a szavakkal fog ismételni:
 

Il pleut dans mon foyer, il pleut dans mon coeur feu.
 

Letagadott univerzális szeretete, irgalma a Gens de mer hatalmas, részenként csodálatosan szép darabjaiban ölelkezik a nyomorultak felé. Önmaga ellenére a Le bossu Bitard-ban a Victor Hugo-féle nagy szánalom áramlik. Az egész alak a Quasimodo realisztikus átköltése. Érdekes: mikor legőszintébben, legölelkezőbben ember, akkor leginkább művész - akkor művész.

Élete, költészete befejezetlen, egyenlőtlen, bizarr. Hatása nagy volt. Formáival, cinikus realizmusával, akaratos érthetetlenségeivel, finom, új költői találásaival hatott Verlaine-re (talán Rimbaud is ismerte, nagyon valószínű) Laforgue-ra, Richepinre s a nyolcvanas évek generációjának igen sok más tagjára. Ő maga valószínűleg elfog múlni majd s talán egy egészségesebb kor előtt érthetetlen hang zig-zag lesznek ezek a fájdalmas rikácsolások. De szomorú önjellemzésének szépségét megérdemli:
 

Ce fut un vrai počte: il n'avait pas de chant.
Mort, il aimait le jour et dédaigna de geindre.
Peintre: il aimait son art - Il oublia de peindre ...
Il voyait trop. - Et voir est un aveuglement.

- Chercheur infatigable: ici-bas ou l'on rame,
Il regardait ramer, du haut de sa grande âme,
Fatigué de pitié pour ceux qui ramaient bien ...

 

V.

Amint e szomorú lélek felé hajoltam, hozzáláttam fájdalmas testvéreit az új irodalomban: az ijesztő Rimbaud-t, a holdkóros Laforgue-ot, a szegény finom Dubust, a hisztérikus Cardonnelt, az őrülten gőgös Signoret-t, a nevetségesen bolond Ghilt, a huncut Rettét és a többit. Mennyi nyomorúság, mennyi vonaglás és mindenikben marionettet ugyanaz a betegség rángatja szomorú táncra, az én betegsége.

Vajon az, amit adtak az emberiségnek, arányban van-e azzal a betegséggel, szenvedéssel, nyomorúsággal, ami voltak?

És valami régen gyűlő szomorúság lesz erős akarattá bennem. És azt szeretném, hogy sokan gyűljenek körém és rám hallgassanak. Nem a felnőttek, azoknak megkérgesült életéről lepereg az új hit és az új akarat. Hanem a 15-20 évesek, akik most szedegetnek lelket maguknak mérges és jótékony betűkből. Szomorú, meleg szavakkal vernék hidat a lelkükhöz, felém hajló figyelmükre rácirógatnám egy sokféleképpen élt élet tanulságát, mesehallgató szemükön át beléjük szeretném az új megváltást: a szintetikus életet.

Mondanám nekik: eddig az élet feladatának a minden-megértést tekintettem. Megérteni mindent, átélni az élet minden formáját, átlapozni az életet, mint egy meséskönyvet: ez a céltalan élet célja.

És most az utolsó évek hatása alatt beláttam, hogy ez a mindent megértés sokszor a gyáva maszkja, az önző pihenése, a cinikus bűne. Az élet elsősorban cél, akarat és tett és az élet egyetlen orvossága nagyon élni.

Eddig azt hittem: a betegség előbbvaló mint az egészség, mert szenved és a szenvedés megértés. A betegség horizont, perspektíva, szellemi tökéletesség.

És most látom: az egészség [*] előbbvaló, mint a betegség, mert az egészség alkotás és harmónia. Nem igaz, hogy a zseninek szüksége a betegség, a legnagyobb alkotók a legegészségesebb élet voltak. Azok a virágok, melyek soha sem hervadnak el, mind egy erős élet nagy egészségében fakadtak.

Eddig azt mondtam: minden dolog ezer dolog. Bontsd szét és aztán megint bontsd szét. És azt se hidd egyszerűnek, amit nem tudsz tovább boncolni. És boncold különösen az embereket.

És most azt mondom: az analízis szomorúság, az élet tagadása, az akarás lehetetlensége. Az embereket éld meg egészükben a szeretet vagy a gyűlölet intuíciójával. Légy elfogult, mert csak az elfogult él és cselekszik.

Eddig azt mondtam: vigyázz, hogy minden percben önmagad légy. Az élet nemessége a különbözés. A banalitás az egyén halála.

Most: amíg magad akarsz lenni, nem magad élsz, hanem egy mesterkélt lény, akit gőgöd teremt. Az akart különbözés éppoly függés, mint a hasonlóság. De szomorúbb, mesterkéltebb és a hasonlóság szociális erő. A banalitások az élet ritmusa.

Szegény Tristan Corbičre, mire használtalak fel?

 

[*] Megint hangsúlyozom, itt az egészséget értem, min fizikai betegségek, gondok, praktikus kétségek nem fognak ki.

 

(Megjelent: NYUGAT, 1912./15. szám)