Szabó Dezső:
Az élhetetlen ember leveleiből

I.

Kedves Juliska, tíz esztendeje, hogy nem láttál, hogy nem adtam életjelt, hogy gyermekdaccal, kiszepegő kétségbeeséssel hagytam el apád irodáját, ki azt mondta, hogy legyek okos és várjak. És most itt, a galíciai folyócska mellett, hideg őszi éjszakán, a messze mélyülő sík szorongó elhagyatottságában, eldobált napjaim, elpazarolt életem küszöbén Te élsz bennem, egyetlenül, az utolsó percek megtisztult vigasztalásával.

Nem álltam be katonának. Sokkal élhetetlenebb vagyok, hogysem ilyen egyszerűen tudnék halni. Idejöttem a háború szélére, lesni valami sejtett nagy tragédiát, amivel mindig egynek éreztem magam, hallgatni, hogyan tapos a fátum az embercserjében reám taposón, odaijeszteni magam eltagadott rémek valósága mellé.

Köröttem a mezőn szétszórva szelíd arcú fiúk fekszenek, dermedt arccal a merő csillagokra. Holnap szép fiatal arcukat bemarja a mész, akaró izmuk együvé rothad, ma még emberi valóságok. Ó, megint embert lumpol a halál.

Az utolsó napokban rémekkel lázasodtak tele szemeim. Láttam a menekülő szekerek szomorú folyamát, a burkolt csecsemőt, a gyermekeket majszolt kenyérrel, a panaszos, mindent elmondó ágyneműt, a felfordított bölcsőt, az összekapkodott edényeket s a sápadt szülőket. Láttam a sebesülteket, a részeg halál szörnyű karikatúráit. Visszalökött seregek riadt tovarohanását. És ez az óriási tragédia, az életeknek és szerelmeknek ez az egyetemes összezuhanása valahogy, titkosan egy az én életemmel, mind benne történt az egész összeomlás és mind csak azért, mert tíz évvel ezelőtt nem jöttél velem, hogy tiszta, hős és jó merjek maradni. Ha Te akkor velem maradsz, olyan lenne most életem, mint az Ábel tüze, anyás volna az ég, a háború vadkanja nem túrná az emberek vetését s a férfi munkája mellől tervezve nézné alvó gyermeke arcát. És apa volnék én is!

II.

Ó, Juliska, Juliska, Hozzád könyörgök az utolsó napok lázában. Ha győztesen jönnék, arató erőkkel, elfordíthatnád arcod okolt büszkeséggel. De szenvedek, de végső perceim zúgnak és Te keresztény vagy.

Rám lépett a háború és eltiporta utolsó büszkeségemet, utolsó mentségét a létezésnek. Hittem nagy emberi ideák termésében, a szépség öleltető egyetemes hatalmában, hittem hitek halálán felépült szent emberiességben. Mit merjek most hinni és mit merjek tagadni? Én, a szerető betűk Donkisottja fegyvertelen kézzel, haszontalanul tántorgok s egyszerű vad testvérem káromkodik és fiatal testével csavarja be hazája megsebzett rögét. Ő nem volt szabadgondolkodó, szocialista, humanitárius, egyszerű fajember volt.

Miért kerülöm a fegyvert, mit akarok elejtett életemtől? Ha világhoz szokhatlan gyermekségem oda juttatott, hogy nem lehet tovább becsülettel élni, miért nem halok meg kiengesztelőn? Mi fog születni a világon, mely még célja irányába hajthat?

Hajolj felém, Juliska. Tíz év felrétegesedett napjain át éld újra a gyermek-magad, mikor az én ujjam mutatásán csodálkoztál először a nagy emberi szépségek felé. Akkori tisztaságodból, jóságodból küldj egy szót; hívj élni vagy küldj meghalni. Ne engedd, hogy életem értelmetlen szó, halálom vétett áldozat legyen.

III.

Egy ungvári szálló szobájából írok. Hozzád sírok utolsó sírással ebből a szobából, hol hidegebb az egyedülvalóság.

Odameredek az ablakhoz. A futó tömegben, mint egy óriási bárka leppeg egy bútorszállító kocsi. Mozdulatlan sebesülteket vesznek ki belőle. Némelyikből kihasad egy ordítás. Az emberek bámulnak.

Az utcán kóválygó katonák közül egyet-egyet odavág az aszfalthoz a kolera, eltorzult ajkán kitajtékzik a halál. Meredt szemei belemerednek a szemembe.

Fiatal népfelkelő csapat halad el énekelve. Felsőtestükön régi waffenrokk, alul parasztgatya és bocskor. Nagy gyermekszemük úszó nevetéséből kikandikál a kérdés: - bácsi, merre lakik a halál?

Ez a halálos, összeroppanó, síró-daloló világ: én vagyok. És mindenre Tőled várom a megváltást. Minden, minden jóra volna, ha Te megkönyörülnél rajtam.

Pedig Te jó vagy és gyermek vagy. Tíz éve nem láttalak, de bizonyos, hogy ez a tíz év nem mert Hozzád nyúlni. Úgy surrantak el Mögötted, mint ahogy a lopók kikerülik a lámpa áldott kiviláglását.

Amíg Veled voltam, egyetlenegy tiszta gyermekélet voltam. Azóta két életem van. Az egyik a napról-napra meghalás, az akart pazarlás, a sötétbe lépés. A másik mellette húzódik, célosan, fényesen, tisztán, mint egy kivilágított folyó. Ez az az életem, amit Veled éltem volna.

Künn az utcákat szaladó nők ordítása veri fel: - Uzsoknál betörtek az oroszok! - Lefekszem, eloltom a lámpát, elalszik bennem a beteg világ s gyermekkezed hűsíti homlokom.

IV.

És mégis lehet, hogy most el kell pusztulnom. Hogy megmentő szavakban nem jössz segítségemre. Felejtés, bölcs tanácsok, az asztmondják s szegény illendőségek visszatarthatnak. De legalább neked gyónok meg.

Hősnek születtem s epikára. Hitvallónak, tisztának, szentnek. De minden nap mindennapi volt s az emberek mérsékelt emberek. Összetörtem a nagy vonásokat, karikatúrákba tréfáltam erőmet, hogy megbocsássák a különbségem, hogy ne nevessék, hogy tragédia vagyok. Hányszor vágtam hasra magam a sárba, csak hogy pajtásnak örvendhessenek, csakhogy ne sértse őket egyedüliségem.

Mert egyedülinek születtem s ezt volt a baj. És kétségbeesetten kívántam mindenki lenni. Tőr sohasem voltam, mankó sokszor voltam.

Most meg kell halnom, halállal-é vagy halálabb halállal? Nem tudom. Pedig lelkemben még irtatlan dús prairiek vannak, hol tápláló álmok lesnek megsejtett formákra.

Ó, Juliska, égő ravatal a világ s megvert Atillák zuhannak reája. Ki merészel most külön halni? A meddő halál fájhat a földnek. És mégis minden halálnál szebb volna a jövő, használó erők elért célja. Ha van művészi álmod építésre, könyörülj szétszórt köveimen. De ha temetni most jobban szeretsz, maradj néma, Juliska.

(Megjelent: NYUGAT, 1914./20. szám)