Szabó Dezső:
Anatole France

1.

Ő a 18. század utolsó lehelete. Lehelet, mely elég erős volt e század nagy általános - emberi vágyakozásait újból végigmelegíteni a világon, s a romantikusok alatt kiáltókká bőszült ős kételyekre visszaszelídíteni Voltaire mosolyát. Mindenki tartozik valakikhez, s a teljesen rokontalan szellemiség a leggőgösebb emberi illúzió. France Voltaire és Diderot vegyülete. Azé a Voltaire-é, aki a conte-okat s azé a Dideroté, aki a Jacques le Fataliste és Le neveu de Rameau történeteket írta. A Voltaire mosolyt tornászó skepszise mellett megvan benne a Diderot mély emberi rezonálása. Nem hatásokról akarok itt beszélni. France első és mindenik sorban France, de a lelke 18. század, s olyan vegyületekből való, melyek e két jellemző embert alkották.

Őt is betölti a 18. század főérdeklődése. A voltairianus France művészetén egy nagy szenvedély színesedik végig, mely mint egy lebírhatatlan megszállottság ott van mindenütt: a nagy dolgokban s az epizódok félreejtett mondataiban. Ez az örökös szuggesztió: az Egyház. Gúnyosan, haraggal, beleolvadón, finom vágásban: ez a nagy ateista szellem mindig az Egyház felé fordul. Ez az egyetlen szerelem sokféle megszállottsága.

Mert ez is szerelem - és itt érünk valamit, amivel France már más, mint Voltaire és Diderot, amiben már korának típussá sűrűsödött jellemzője. Ameddig úgy vagyunk forradalmárok és rombolók, hogy a múltban csak ideáink ellenségét látjuk, addig a harc alkotás, s az igazság illúziója teljes. De mikor ínyünkben van a múltnak minden emberi íze, szemünkben minden színe: a rombolás ön-flagellálás, s a sokkal jobb eljövetele lehetetlen képzelgés. Bukott angyalok vagyunk, kiknek lázongásában sok a visszavágyakozás. Az a célokat szabó nagy emberegység, ami az egyház volt, a század sok kiváló ateista szellemében is fájdalmas nosztalgiát keltett. És a mostani történelmi tapasztalat mellett lehet-e elég hit, hogy új ideáinkat is az örökkévalóság jegyében higgyük?

2.

A hit lehetetlensége: ez a második vonása France művészetének. Az a hitetlenség, mely már a hitetlenségben sem hisz. Mert az ő hitetlensége nem a gyermek-forradalmárok boldogító vak dogmája, pozitív életet építő ereje. Az ő hitetlensége, mely egy széles szemnyitásban látja maga előtt az embertörténet folytonos levését, fatális körök muszáj megfutását látja. Minden igazság igazság: mint az élet egy pillanatának akarateleme, s minden igazság öncsalatás a végtelen előtt. És ha néha szánalma akaratra billenti, ha az emberi gazságok hadakozásra háborítják, a feltorlódott izomérzeteket nyomon követi a mindent-látás akart mosolya: ez az akarat is olyan hit volt, mint egy másik, s éppen annyira igazság, mint igazságtalanság az egyetemes összebonyolultságban.

Ez a France, ez a filozófussá mélyült Voltaire, ott van minden vér szerinti művében: (A lys rouge, Thaďs, L'histoire comique általában nem france-i művek) Coignard abbé, Sylvestre Bonnard, M. Bergeret stb. Feltorlódott adatok és bölcs tapasztalatok dacára temperamentuma, szíve folytonos donkisottságra ragadja, s azután jön a cselekvő - magát gyermeknek néző édes öreg sok szavú bölcsessége. Az embernek elvei legyenek, de következetlen is legyen hozzájuk, mert így testvérileg emberi.

3.

Ez a szétnyúlás minden emberi irányban, ez a szelíd, mosolygó megvilágítása minden emberinek, a France művészetének főigézete. Művészete esztétikai élvezését talán legjellemzőbben ebbe a szóba tömörítjük: pihenés. A tiszta őszi délután pihenése, mikor átömlik rajtunk a szétfolyó derültség, a halál színei s minden, ami átélt és megismétlődő. S kinyílt szemünknek nem fáj, hogy fátumokat és halált lát, mert minden szép és rokon. A Zolák, Hugók irányos művészete akaratokba sodor, s heves izomérzetekben fárasztjuk hőssé magunkat. Ez az élvezet küzdelem. Az Anatole France művészete nem zavarja ki az olvasót a karosszék csendes szemléletéből.

És ennek a léleknek átlátszó vize az Anatole France nyelve. Az, amiben sajátosan különálló kora anarchikus irodalmában: ő folytatója a francia nyelv klasszikus hagyományainak. Kristálytiszta nyelv, mely az ész-kényszer erejével állítja be szemünket, s egyszerűségével azt az illúziót adja, hogy nincsenek is eszközei. Ez a tiszta, derülten ömlő nyelv néha - fájdalmak vagy gonosz erők nyomán - pathoszba lendül, melyet rendesen önfigyelmeztető mosolygásba tompít.

4.

És ez az ember mégis egyike volt legnagyobb kiábrándulásaimnak. A kamasz ideák szomorú csődje után évekig az ő szemével láttam. Mindent megérteni, mindenben kétkedni, mindent szeretni és mindenen mosolyogni. Olyan jóleső lecsillapodás volt ez a program, s mindenekfelett lebegő magasságot hitetett alám.

Azután - egyebek mellett - magának Anatole Francenak a művészete elém mutatta e korláttalanság korlátait. Mikor egy-két utóbbi elbeszélése s különösen a l'Ile des Pingouin és a Les Dieux ont soif megjelentek, belém döbbent: Íme, ez is "technikává" lehet. A mindent megértés is lehet "moule", a mindenre mosolygás is "attitude". És sokszor frivol játéknak, a megteremtett közönségtől előre várt póznak tetszett ez a minden emberi akaratot megmosolygó szkepszis.

Mert ez a nagy szkeptikus is megcsalja magát egy dologban. Ez a "mindent megértés" a legnagyobb illúzió, s mindent megérteni szigorúan annyi, mint semmit sem érteni meg. Ha nekem egy szörnyű betegséget megmagyaráznak, okait, munkáját, következményeit, én azt még nem értem. Mert a reprezentáció csak olyan elvont szegénysége a húsos-véres világnak, mint a matematika az örökös levésnek. Amíg az a betegség nem fakad ki az én testemből, míg a megromlott vér nem rémíti be szenvedéseit egész lelkivilágomba, úgy, hogy az egész világot ebben a betegségben érzékeljem, addig - beszélhetek értelmesen e betegségről - de nem értem. Mert valamit érteni = történése összes komplexumával magamban felidézni. Amíg kívül állok a nagy emberi akaratáramokon, nem érzem azoknak egész életet megszabó gyötrelmét és kéjét vérem mozgásában, képzeletem előfakadásában, képzeteim és gesztusaim minden irányában: játszhatok kedves logikai ábrákat ezekről az áramokról, de nem értem azokat. Ez az okos gyermek óvatos játéka az élet mély, halálos zuhatagai mellett.

A gall-germán francia népnek kettős arca van, és Anatole France képviselő típusa az egyik vonásainak. Az élet logikai felszínének (logikai a legszélesebb értelemben) derült megvilágítása: ez Anatole France művészete. Ez a művészet örök és általános, mint a matematika, s ez a művészet tette a francia nyelvet az emberi káté anyanyelvévé. De a francia lélekben is megvan a mély szenvedélyek, a világ örökös, titokzatos emberré levésének termékeny káosza. Ezekből a mélységekből nőttek ki a katedrálisok, a Stendhalok, a Balzacok.

(Forrás: NYUGAT, 1914./9. szám)