Szabó Dezső:
A falu jegyzője
(Aránytalan tanulmány:
szó van benne a regény pszichológiájáról,
a l'art pour l'art-ról és A falu jegyzőjéről is)
1.
Most írok róla, mikor felújult gyermek könnyeim még friss melegséggel hullanak a regény lapjaira. Nem leszek objektív? Mit jelent ez? Hogy nem fogom követni a céh-filológusok objektivitási clichéjét? Nem fogom gondosan kicirkalmazni, hogy 33'3 percentben a közvéleménynek, 33'3 percentben ellentmondóimnak és ugyanolyan arányban nekem van igazam? És nem fogom megállapítani, hogy ez a nesze neked is keverék igazság az »új«, az egyedüli szalonképes igazság? Pedig talán ez kiadósabb módszer volna. Ha az emberek közé mész, magadra kell hazudnod őket, hogy eltűrjék, hogy egy picikét magad maradhass.
Pedig az igazság a leglírább líra. Az embertörténet markos igazságok kötélhúzása volt: hol egyik, hol másik végre rángatták az emberiséget. És nem igazság-e az, amit pihegőn, áldozatkészen, fájdalmasan érezünk magunkban? Vagy távolabb áll-é az ember a művészet megértésétől, ha mindenki életét magában érzi lüktetni?
Talán 12-14 éve nem olvastam ezt a regényt s most egy kedves betegség újból kezembe adta. És újból éreztem azt, mit - minden esztétikai erudició dacára - a legnagyobb művészi hatásnak tartok. Azt a nagy belső ölelést, mellyel magunkhoz szorítjuk az élet minden kitagadottját. A gyermeki meleg eláradást, mellyel a gyermek a megbántott elé dobja magát. És hiszi, hogy felbuzgó akarata, szánalma, fenyegető öklecskéi abszolút védelem és igazság az egész gonosz világ ellen. A szép első java, hogy gyermekké és hőssé teszi az embert.
És milyen nagy igenlés ez a környezet a magyar népnek erre a szomorú eposzára. Mindenünnen Eötvös igazsága kiált felém lázítóan, kétségbeesetten. Ugyanazok a bűnök, ugyanazok a szenvedések. Mit gyógyított ez a hatvan év? Mind itt vannak: a szerencsétlenek és az infámisok. És a szemét, az ízléstelenség, minden nyomorúság. Apró ötven percentes gazemberek visszafojtott lélegzetét, fogcsikorgását hallod. Ha egy tiszta gondolatot, egy nemes lépést mersz, kis ember-pocséták freccsennek rád egész szemétjükkel, mérges irigységükkel. A szomorú várost szomorú falvak veszik körül. Itt laknak azok, kik kenyeret tépnek a földből, pálinkát isznak, adót fizetnek és katonát nemzenek. Időnként hozzájuk jönnek honunk apjai és voks-ürgét öntenek ki belőlük pálinkával és hazugsággal... Nem lehetsz-é hálás a művész iránt, ki átzokogtatja rajtad az irgalom, a szeret, az igazság illúzióit?
2.
Ellene küzdve, vagy vele sodorva: kiúszhatatlanul benne vagyunk a világ uralkodó érzés és gondolat áramaiban. Melyik az a világirodalmi áram, mely magával hordja e regényt?
A regényben - és általában Eötvös művészetében - két egymásra következő kor sokszor éles elkülöníthető hatását látom. Az egyik a 18-ik század második felének érzelmes, erkölcsi irányú költészete, a másik a 19-ik század első felének lázadó, demokratikus romanticizmusa.
Az első hatás alatt a Richardsonok, Goldsmithek sok sírású becsületes regényeire gondolok, A regény már ezeknél is a belső világ regénye. Szerény előkészítője a későbbi romantikus felfogásnak. Szerény, mert a belső világ, az egyén még csak mint menedék és vigasztalás szerepel, nem mint a társadalmat forradalmi úton javító princípium. Az egyén meghajlik a hagyományos erkölcsi és vallásos elvek előtt, sőt a keresztény világnézetet éli diadalmassá. Bármily bonyolult legyen is a cselekvény, a legfontosabb események azok az érzések és morális reflexiók; miket az élet kivált az egyénben. Erényes hőseik oly mohón erényesek s oly fáradhatatlan erkölcsi reflexiókkal kísérik szenvedéseiket, hogy az ember gyanúba fogja őket: nem volnának-e ezek boldogtalanok, ha kevesebbet szenvednének s erényük nem volna annyiszor próbára téve? Voltaképpen nőies, negatív lelkek ezek. Szükségük van a világ bűneinek sötét hátterére, hogy halvány valójuk valóvá látszódjék. És mégis: ezek a síró, tűrő lelkek az akkor kezdődő nagy társadalmi forradalom első étapjai. Ezekben történik a belső megalapozása annak az elvnek, mely az egyént teszi a társadalom megváltó princípiumává.
És valóban igen sokszor Fielding, Richardson, Goldsmith alakjai merülnek fel a regény olvasásakor. Swiftet Eötvös semmilyen tulajdonsága fel nem idézheti s csakis véletlen ötlet hozhatta nevét Péterfy pennája alá. Swift és Eötvös oly teljes különféleségek, hogy még az ellentét sem asszociálhatja egybe őket: Minden összevetés csak a tagadó megállapítások meddőségét leltározná. Az öreg wakefieldi lelkész az, kinek sorsa Tengelyi sorsával, jelleme Vándory jellemével igen sok rokon vonást mutat. Az apró női hibák közt is jóságos Erzsébetnek pedig édes testvére a wakefieldi lelkész felesége. Vagy nem rokona-e Vándory Fielding Abraham Adamjének (The adventures of Joseph Andrews) Vilmának csak a körülmények hiányzanak, hogy Paméla vagy Clarissa legyen és Ákos nem igen engedne lelki nemességben Grandissonnak. [* ]
A másik hatás Eötvös korának forradalmi romanticizmusa. Az egyén abszolút mértéke lesz az igazságnak. Descartes destruktív mondata végső következményében így alakul ki: így érzem, így igaz. A kalandos és rablóregények társadalmi jelentőségűvé nemesülnek. A bűnt az egyént ölő társadalom tragikumának tüntetik fel. Renzo (Manzoni); Caleb William (Godwin), Rob Roy (Scott) etc. sőt Vulpius Rinaldója is előkészítő alakok ahhoz a romantikus típushoz, mely először talán legjellemzőbben - Moor Károlyt sem felejtve - Kleist Henrik Michael Kohlhaasában lép az irodalomba. Az egyén minden eszközzel érvényesíti szubjektív igazságát a társadalommal szemben. Mert nem a tett, hanem a tett alapjául szolgáló egyéni érzés adja meg az erkölcsi értéket. Az egyénnek minden áron szabadulnia kell a társadalom fertelméből. És az is megváltás, ha a bűn árán szabadul. Innen a nemes lelkű zsiványok hosszú sorozata. Ezt az irányt tetőzi be a 19. század nagyszerű eposza: Les Misérables.
Ugyanazon évben, melyben a német Willkomm hangzatos című regényében (Weisse Sklaven, Die Leiden des Volkes) szavalja a nép bajait, jelenik meg a magyar nép regénye. A bűn itt is a vétkes társadatom tragikuma. A romantikus lázongás leginkább a folyton kiharapó szatírában érzik. Romantikus típus Viola és különösen Zsuzsi, ki megmarcangolt szívét rettentő átkokban veri a társadalom szemébe. Macskaházy, Nyúzó, Rétyné etc. a bűnös társadalom romantikus valóságai.
És e két elem összevetésénél érdekes megállapítani: Eötvös nem születés, nem vér szerint romantikus. Igazi énje szerint a 18. század érzelmes »szép lelkei« közé tartozik. A romanticizmus benne a felgyűlő elkeseredés, az igazság haragja. De nem a látásnak, az érzésnek, a képzeletnek született formája.
A romantikusoknál a regényt teljesen az író szubjektivitása teremti meg. Az apró valóságoknak epikai nagyságot ad az abszolútot kereső egyén lázas látása. Az író úgy keresi a problémák megoldását, hogy óriássá nagyítja magában az embervilágot. A szereplők, az események túlterjednek önmagukon s az egész emberélet nagy kérdései hallszanak ki belőlük. Nagy vonásokkal felrajzolt lehetetlenségek ezek, melyek mégis az élet esszenciáját fejezik ki. Eötvösnél - mint 18. századi társainál - mindig gondosan megőriztetik a párhuzam az érzés vagy reflexió és a valóság adatai között. Az egészből kiárad az általános tanulság, de a szereplők megmaradnak szerény kis önmaguknak, soha sem Prométheuszok. Nincs meg bennök a mindent magában foglaló szimbólum tragikus ereje. De egyszersmind valószerűbbek is.
Nem a képzelet hiányzik Eötvösben. Meglátjuk, hogy Eötvös gyökér-tehetsége éppen a képzeletnek egy bizonyos faja. A lelki forma, a temperamentum az, mely Eötvösnél nem romantikus. A 18. század második felének félénk szubjektivitása az övé, mely habozva áll meg a tett előtt s csak érzéseiben, reflexióiban mer igazán élni. Innen van, hogy ez a regény - Eötvösnek legmerészebb tette - minden romboló szatírája, forradalmi kiszólásai dacára - nem forradalmi munka. Felveti a nép szenvedésének setét problémáját és mi a megoldás? A főbűnösök meghalnak, a fő jók összeházasodnak s majd holnap is megleszünk valahogy. Mint a melodrámát befejező házasságoknál, szinte elfelejtjük, hogy a függöny legördülése után is kell haragudni valamire, ami nem múlik el a darabbal. Az egyén Eötvösnél még nem izmosult az új megváltás szimbólumává. Viola csak áldozat, de nem tragikus hős, figyelmeztető és nem megváltó példa. És ez a nagy különbség közte és Jean Valjean között. Eötvös - minden helyzet romanticizmusa dacára - a Saint-Preux-k és Wertherek közé tartozik, kik nagyon sokat éreznek és elmélkednek és - talán éppen ezért - a tett még fájdalom és kétség számunkra. Hiányzik belőlük a romantikus én gőgös abszolút hite.
[*] * Nehogy félreértse valaki: nem Goldsmith vagy Fielding hatását látom Eötvös regényében. Eötvös regénye részben beletartozik abba az irodalmi áramlatba, melyet e regények megindítottak.
3.
Valók, életszerűek-é a regény alakjai? És ha élnek, honnan veszik ezt az életet?
Valószínű, hogyha a pszichológiai iskola valamelyik híve szemlét tartana ezek felett az alakok felett, sokszor fejcsóválásra kényszerülne. - Túlzás, karikatúra, groteszk, lehetetlenség - hangzanék fel sokszor ajakán. És középiskolai gyáriparunk valamely sikerült zsengéje - éppen azzal a mosollyal, mellyel egy idő óta Jókait szokták levéleményezni - így berregne mutatványt tanárjából: - A Falu jegyzője rossz regény, mert alakjai képtelenek: Vilma például egészen angyal, Rétyné egészen ördög, már pedig az életben etc. -
Nincs kellemetlenebb valami, mint az művészietlen eljárás, mellyel utóbbi időben a regény értékét tisztán a lélektani kritériumon keresztül határozzák meg. Kis soha nem élt filológusok futnak a nagy alkotásokhoz s apró lélektani collstockjukkal felmérik a mű valóságát. Olyan jó honcsok az ilyen »szempont«, rá lehet kuporodni s ítélni onnan eleveneket és holtakat. Az ilyen szempont a faláb, minek segítségével a filológus én détails kritikussá kunkorodik fel. Átélted-é az emberélet sokféleségét? Átsejtetted-é valaha az élet rettentő mitológiáját, hogy ki mered mondani a lehetetlen szót?
Valóban, sem a regény eredete, sem e műfaj története nem jogosítnak fel arra, hogy tisztán lélektani tanulmánnyá szegényítsük a regényt. A lovag, pásztor és polgári regény - a regénnyé lett eposz e három formája - mindenek előtt érdekes mesével akart beszélni az érzelemhez és a képzelethez. Érdekes, hogy a 15-ik és 16-ik századnak eme regényformái fantasztikusabbak, képtelenebbek, mint a virágkor eposzai. A nagy eposzok relatív realizmusa onnan van, hogy e kor harcos arisztokratái élték az eposz életét. A regények már a szalonokba finomult főurak, vagy a városi polgárok számára írattak. A világot nem ismerő, helyhez kötött, szűk körben élő emberek a regényben sétálták meg a világot. A mese rendkívüli bonyodalma vitte őket keresztül az élet sokféleségén. A regény az örök gyermeket táplálta az emberben: ki lelkesedik és borzong, kinek könnyekre és heroizmusra van szüksége. Kívánt ám az olvasó valami valószínűséget a regénytől. De nem a megtörténő világ valóságát, hanem azt, ami bennem és benned van: az irgalom, az igazság, az emberszeretet fatálisan szükséges valóságát.
A regény a 17-ik és 18-ik században - mind több és nagyobb kivétellel - megmarad mindenekelőtt mesének. És fokozatosan tökéletesedő pszichológiája csak fokozza a mese életszerűségét. Még az olyan regényt is, mint a Princesse de Cléve - hol a mese jelentéktelen a lelki fejlődés mellett - semmi esetre sem nevezhetjük a mai értelemben lélektani regénynek. Ez a regény annyira átélt élet és annyira belesodor ebbe az életbe, hogy egy percre sem merül fel az a bántó, művészietlen tudat, hogy »tanulmányt« olvasunk.
A 19-ik század Obermannjai, Adolphejai (az úgynevezett roman personnel) kezdik a regényt tisztán lelki analízissé tenni. Kezdődnek azok a hosszadalmas viviszekciók, melyeknél igen sokszor kérdezni lehet: költészet, művészet-é ez? A regény első sorában fellép egy úr s nekem tudnom kell, hogy a regény utolsó soráig kérlelhetetlenül analizálni fogja magát. A világ eseményei csak alkalmak az önelemzés folytonosságára. Nem szeret, nem akar, nem tesz, egyszóval: nem él, hanem kísérletez önmagával. És tudjuk, hogyha ilyen befelé nézésbe, önanalizálásba bódulunk, mennyire eseménnyé növi ki magát minden vércsepp mozgása, minden homályos képzet előnkbe lebbenése. És hogy ebben a folytonos magára figyelésben - éppen mert apriori szándékos kísérlet - mennyire hazuggá tesszük önmagunk világát. Mert megfigyelt énünk már nem igazi énünk. A Fieldingek, Richardsonok becsületes mesterember regényei mennyivel inkább művészet. Becsületes szándékaikon keresztül azt adják, mit az élet szemükbe rémített, mitől megijedtek, vagy sírtak. Vagy azt, amivel megindítani akartak. Pedig a Sénancouroknál, Constantoknál hatalmas intelligencia és tényleges átélés még ellensúlyozza az analízis művészietlenségét.
A »pszichológiai regény«, a regény, mint tisztán lélektani tanulmány, ez az irodalmi monstrum a Renan-Taine tudástól részeg korának az idétlenje. Annak a kornak, mely azt hitte, hogy a világnak az a célja, hogy öntudattá legyen. (I. Renan: l'Avenir de la science.) Első feladattá lesz a lélek tanulmányozása, mely minden tett forrása, hol a világ tudattá lesz. A regény is alkalmazott lélektan lesz Taine kedves filozopterének, Bourgetnek a kezében.
Bourget - koncentráljuk megvetésünk egy szóba - megcsinálta a regény filológiáját. A művészet doktori értekezés lett. Úgy gyűjtjük a lelki tényeket, mint a bogarakat. Mikor van annyi, hogy egy 400 oldalas könyvre elég, regénnyé szortírozzuk őket. Micsoda homunculusokat látsz magad előtt vánszorogni, hogy rajtok bűzlik a Bourget lombikjának a szaga. Élet, művészet: sehol. Öltözet, fiziomia, tanulság, jóakarat, probléma, megoldás.
És ne hidd azt, hogy az az úr vagy asszonyság, aki a regény első lapján eléd bukkan, anyaszülte élőlény, ki nyom 60 vagy 70 kilót és ember elmondhatatlanul sokféleképp. Nem: az egy lelki probléma, mely azért született, hogy 400 oldalon át analizálják s akkor megoldják. És a megoldás holtbizonyosra be fog következni. Mert ezekben a megoldásokban a Sherlock Holmes féle kalandok naiv svindlije van. A probléma és a megoldás egyszerre születnek az író fejében s az út a kettő között azután komponáltatik. Nem a közbeeső események hozzák létre az eredményt. Kiálthat az élhet bármit, az eredmény szüli az előzményeket. Ez a tiszta »pszichológia« valami teljesen élettelen embergeometria. Tessék elolvasni Anatole France: Histoire comique (nem igazi France féle regény), Zola: Thérése Raquin, Tolsztoj: Feltámadás és Hugó: Les Misérables c. regényét. Mind a négyben van egy azonos jelenet: X átgyötrődik egy éjszakát a lelkiismeretével. E regények között a leglélektanibb a France-é, a legromantikusabb a Hugóé. És mégis: a többit olvassa az ember, az Hugóét éli, a bőrében érzi. Mert az élet nem pszichológia, mint ahogy az ember nem csontváz. A művészet nem analízissel demonstrálja, hanem szuggeszióval ráéleti az életet.
És azután az élet nemcsak a lélektani valószínűségek valósága. Hányszor döbbent meg az önmagunkban elénk toppanó meglepetés: hát ez is én vagyok? És vannak végzetszerűen ördögemberek és hősiesen vagy együgyűen, de megronthatatlanul angyali lények. A művészetnek, az egész életnek nincs-é joga visszaadni az élet valószínűtlenségeit is?
Egész regénykritikánkon uralkodik a lélektani szempontnak ez az elfogultsága. Ez tett még egy olyan széles látású elmét is, mint Péterfy, igaztalanná Jókai iránt. Ki nem tiszteli Kemény nagy, komoly tehetségét? De regényei csak kísérletek, küzdelmes próbálgatások. És ez a szempont e különböző értékű töredékeket elvakult túlzással emelte a magyar regényírás mástól megközelíthetetlen csúcsára. És minden dicséret, mivel Keménynek áldoztak, egy könyöktaszítás volt Jókai művészete ellen. Lelkünk naiv szerkezete a népmese kútja, hol a róka csak úgy jöhet felszínre, ha a másik vödörben találunk egy áldozatot. Így vonatott el a kellő figyelem a Falu jegyzőjétől is, melynél nagyobb esemény nincs a magyar regényirodalomban.
Eötvös is él alakjaiban a művésznek most már alig vitatható jogával: hogy koncentrál, nagyít, absztrahál. Az ő alakjai is általában a jó és rossz képviselőivé különülnek. De a jó és rossz eme dualizmusának éppen mély lélektani alapja ad jogot a művészetben. Mindig mindnyájunkban van nép és gyermek. A népköltészet, a gyermekmese kedvenc alakjainak szájában minden szó arannyá, a gyűlöltek szájában varangyosbékává lesz. A naiv életet annyira magával ragadja a mese élete, hogy ő is beáll a szereplők közé. És úgy igyekszik eldönteni a küzdelmet, hogy a szimpatikusra rászeret minden jót, elleneire rámázol minden bűnt. Így elégülhet meg az az irgalmassági szükség és az abszolút igazság szomja, mely többé-kevésbé mindnyájunkban ott lappang. A regény ezt a dualisztikus küzdelmet különben is az eposztól örökölte. És éppen e küzdelem művészi átélésében van az irodalom óriási érdeme az ember emberré nevelésében. Majdnem mindnyájunkban, kik szerényen csemcsegjük a mindennapi életet, kiknek minden perce kiegyezés: van egy bújva élő felsőbb énünk, mely intransigensül nemes, hősiesen szánakozó, megvesztegethetetlenül igazságos. Ezt a nemesebb ént élhetjük meg az elkülönített jó és rossz harcában. Az élet vegyessége kétségekkel bénítja tettünket: itt az abszolút igazság hitével állhatunk csatasorba. Ez a felfogás a legmélyebb valóság: a naiv ember-lélek nélkülözhetetlen ős valósága.
És minden egyszerűsítés dacára: Eötvös alakjaiban igen sok a realizmus. Mert Eötvös gyökér tehetsége: a minden jóságot megélő, minden szenvedéssel együtt rezonáló szimpatikus képzelet. Az a képzelet melynek megindító, kialakító ereje: a szánalom. Mellyel magunkra éljük az összes szimptómák pontosságával szeretetteink betegségét és elszenvedjük, a szenvedők egész életét. Innen van az, hogy Eötvös sokkal részletesebb valóbb rajzát adja azoknak, akik jók és szenvednek, mint azoknak, akik uralkodnak és gonoszok. Ezért van, hogy Tengelyi, Erzsébet, Ákos apró jellemvonásaikkal ismerősekre emlékeztető egyének. Még Viola sem az elvont népszenvedés. Réty pedig - a regénynek talán legsikerültebb alakja - egy mindenütt feltalálható, igazi magyar társadalmi alak. Igen közel áll hozzá Kislaky. Míg a Macskaházyk, a Nyúzók, Réthyné etc. csak sötét ábrák, fekete sziluettek. Belső részleteik rajzát nem látjuk, csak külső mozgásaik bántanak szomorú-nevetséges karikatúrában. Mert ez a nemes szívű művész az ördögöt csak meglátni tudta, nem megélni.
Ennek a szimpatikus képzeletnek köszönhetjük a regény részletező realizmusát. Ha valaha megírják a magyar irodalmi reálizmus történetét, ez a regény lesz az első nagy stáció. Ezért a szimpatikus képzeletért, mely a művészetet egy magasabb szociális életté teszi, példa és áldás ez a regény a magyar életben.
4.
De nem merénylet-e a művészet ellen: szociális érdemről és tendenciáról beszélni? Nem fogjuk-e felzúdítani a l'art pour l'art híveit? Akaratlanul elénkbe tűnik a Nyugat egyik régibb számából ez a két mondat: »Zola legkevésbé volt művész a Travailban. Az iránymű nem művészet.«
Ezt a két mondatot Babits Mihály írta. Mint Babits egyéni művészi meggyőződése feltétlenül tisztelendő. De mint általános axioma, nagy veszélyt rejt magában - éppen a művészet ellen.
A legnagyobb durvaságnak, értelmetlenségnek tartanám, ha valaki azért szavalna Babits ellen, mert költészetéből nem zúg ki korunk forrongása. Barbárság volna őt a fórumra küldeni. Ő a Szép szelíd szerzetese, kinek olvasásánál annyiszor eszembe jut a kedves mondat: cella continua dulcescit. Ritmusai sokszor úgy cirógatnak, mint a középkori kódexek miniatűrjeinek imádságos színei. Távol az élettől egy nagy hit, nagy szeretet csendes kibomlása művészetté.
És viszont: az irodalomtól a legtávolabbnak - az undorodásig távolesőnek tartom azt: mikor a nap égető kérdéseit szőröstől-bőröstől ódává, drámává vigéckedik. Azok a darabok, melyek azzal fogják meg a nézőket, hogy sok köztük a tisztviselő, kinek váltója van, vagy a jó magyar, ki gyűlöli a közös hadsereget (így lehetne dramatizálni az önálló vámterületet, a drágasági pótlékot etc.) teljesen az irodalmon és minden művészeten kívül állanak. Vásári cikkek: mint a hagyma és az alkohol.
És mégis - axioma axioma ellen - az irodalom talán legnagyobb alkotásaiban mind iránymű. A művészet, a maga egészében szociális funkció. Felesleges is megnyitni a nevek zsilipjeit: Vergilius, Dante, Cervantes, Rabelais, Rousseau, Hugó, Ibsen etc. És ki tudja, hogy a homéroszi eposzok mennyire irányművek? Zolának minden műve iránymű és talán az Assommoir leginkább az. És kétségtelen, hogy ez Zola borzadalmas művészetének leghatalmasabb alkotása.
Mert a kérdés formulázása alapjában van elvétve Babits mondatában. Ott, hol a tendenciát tesszük felelőssé a mű értékéért. Az érték tényezőit egyebekben kell keresnünk.
1. A mű demonstrálása, illusztráció sorozata a tendenciának. Az olvasó mindig külön nézőnek érzi magát és folyton maga előtt látja a tendenciát, mint egy csontvázat, melyen a mese, a mű festett hús, minek hazug mesterkéltsége szembe kiált. A mű nem művészet, mert az író nem volt művész, vagy a művész nem volt erejénél. Példa: a Bourget regények.
2. A mű mindenekelőtt mint önmagáért való külön élet ragad magával s mint a látott vagy átélt élet felveri bennem a nagy kérdéseket, belém fájdítja az író problémáját. Az átélés nagy irgalmában megváltó szeretetre, gyűlöletre kerget. A mű művészet tendenciájával együtt. Példa: Les Misérables, l'Assomoir, A kísértetek etc. etc.
A két dolog közt a különbség: az első esetben a nem művész író egy értelmi műveletet végez előttem, nem tisztán logikai eszközökkel. Így nem esztétikai, hanem logikai énemhez szól, nem megfelelő eszközökkel. Második esetben az élet mindenféleségének látszatával láthatja egész lényem ismeretlen mélységeivel s a legintenzívebb életbe: a művészi együttélésbe sodor.
A l'art pour l'art elméletének megvan az irodalmi életben a maga nagy feladata: stílusképzés, művészi eszközök előkészítése. De feladatát végezve meddő játék lesz. Másodlagos jelenség, mely befejezi, vagy megkezdi a nagy irodalmi korokat.
És végtelen kárára volna korunknak, ha most a l'art pour l'art elmélete általánosan uralkodóvá lenne. Ha elterjedne az a betegség, hogy tettre való (irodalmi értelemben is) emberek a »művészet« szóval nyafogják körül magukat. Elzárva az élettől, egy nő nélküli háremben, embert nem visszhangzó ritmusok eunch táncát lejtenék. Minden népnek életbevágó szüksége van arra, hogy irodalmában meglegyen küzdelmeinek, problémáinak folytonossága. Ez hiányzik még nálunk. A magyar irodalomra nagy szociális feladatok várnak.
A művész lelkének a lelke éppen az a szimpatikus képzelet, mely Eötvöst művésszé tette. Igaz: mindenekelőtt művésznek kell lenni. De azután nagyon kell szeretni, gyűlölni, akarni. Ha egy igazi művész teleissza magát ezzel a tragikus magyar élettel, lehetetlen, hogy ne jöjjön a megváltás. Mert a megváltás mindenütt az irodalomban kezdődik. Az élet zűrzavara ott lesz öntudattá.
És teljesen mindegy azután, hogy a Szép milyen eszközzel hajt tettre. Romantikus, naturalisztikus? ... etc. A nagy történelmi élet magaslatán mellékessé törpülnek az irányok korlátai. Innen az egész művészet egy nagy szintézis: az egymásba tépő, ölelkező emberiség egy folytonosan ráhulló impresszió záport sír és nevet művészetté. A sírásnak és nevetésnek pedig sokféle módja lehet.
(Megjelent: NYUGAT, 1912./4.szám)