Szabó Dezső:
A sebesült

I.

Harmadéves tanárjelölt volt, mikor kiütött a háború s addig tanult és éhezett, mint sok más társa.

Csakhogy neki az éhezés nem volt szenvedés, vagy legalább nemcsak szenvedés volt. Egy különös instrumentummá tette az éhséget, melyre nagyon-nagyon sok húrt feszített, s amiből csodálatos muzsikát, jövőt zengő, mély, emberi öleléses muzsikát tudott kicsalni.

A dolog körülbelül ilyenformán volt:

Minden elsején hetven koronát kapott. A Petőfi utcában tanította egy ószeres zsidó három gyermekét: egy második elemista s egy negyedik reálista fiút s egy második polgárista leányt. Ezért kapott havi harminc koronát. A többi negyven koronát egy nyugalmazott postatanácsostól kapta, ki annyira unta őszülő agglegénységét, hogy elhatározta, hogy "nyelvet" tanul, s mert éppen Gyulai botlott eléje, franciául tanult.

Mármost a hetven koronából minden elsején legelőszöris legelőször megvette az egy-két legszükségesebb könyvet s megfizette a lépcsőalji vacakért, amit szobájának tisztelt, a tizenöt korona lakbért. A többit úgy osztotta be, hogy 15-16-ig kétszer ehessék napjában: ez volt a mohó, felszívó tanulás ideje. Ezután 24-25-ig csak egyszer evett naponta: kevesebb mozgás és kevesebb tanulás. Ettől kezdve elsejéig teljesen koplalt: lehető legkevesebb mozgás és csendes szemlélődés.

A hó első két hetében vére, képzelete vidáman ficánkolt, mámorosan az evéstől. A változó vér új és új éhséget hozott lelkébe dolgok, lelkek, sorsok iránt. Az egyevéses napokon aztán fokozatosan gyengült, rendezte az eddig nyert képeket. De igazán emberré, minden emberit visszhangzó sokszoros emberré csak étlen napjaiban mélyült.

Az első egy-két ilyen napon még megengedett egy kis olvasást magának. De mikor a sorokat ferdén egymásba tolódni látta s a lapnak zöld tónusa lett, beszüntette az olvasást. Az első nap este felé rendesen egy kis éles fájdalmat érzett, a gépies test bosszantó figyelmeztetését s másnap reggel kissé szédült. Aztán minden elmúlt.

Ezekben a napokban legszükségesebb mozgással járó teendőit végezve, otthon ült. Minél tovább nem evett, privát óráin annál vidámabb, automatikusan mosolygó arca volt. Ezért úgy értelmezte a halálfejek riktuszát is, hogy azzal a vigyorgással akarják elszégyenkezni, hogy nem élnek. Ha aztán hazaérkezett, az ágytakaróját leterítette a földre, végig dűlt rajta, szokásból maga mellé tett egy könyvet és így beszélt magának:

- Most a bennem levő energia- és kalóriamennyiséget lehetőleg spórolnom kell. Játsszunk házi nemzetgazdaságot.

És egy különös, fakírszerű állapotba parancsolta magát: nem mozgott, nem gondolkozott. Puha, altató lebágyadás terjedt szét tagjain, mely olyan megható és meleg volt, mint mikor édesanyja nagykendőjével letakarta didergő tagjait. Álomba, tisztán csörgő, lábujjhegyes álomba zsibbadt. Két-három órai szunnyadás után felébredt s nagy megtágult, sápadt-kék szemeivel nézte az ablakán becsonkuló udvart.

A dolgok valami különös, figyelmes könnyűséggel mentek szemeibe, mintha tudták volna, hogy most nem szabad érzékeit megterhelni. Az udvaron volt egy óriási vas takarító rúd s ezt most olyan valótlanul könnyűnek találta. A felső folyosó csücske, az árnyékszék, az udvaron felejtett seprű, az átmenő házmester vagy egy megálló gyermek: minden olyan szimpatizáló, kíméletes formákban jött szemeibe, hogy azok könnyesen, eláradt melegséggel ölelték a világot.

Azután lehunyta szemeit s megint álomba gyengült. Felébredve képek jöttek szemeibe. Nem ő gondolkozott vagy idézett képeket: ezek a képek jöttek lágyan, óvatosan tudatába, mint valami pufók angyalfejes bárányfelhők a csendes horizontba. Látta az Osztermanné boltját Kolozsvárt a Felsőszén utcában. Az auszlágban paprikás szalonna, süvegcukor, cipó, lantorna papiros és spárgatekercsek vannak. Érezte a szalonna átható finom szagát s ínye megtelt a szopogtatott szalonnabőr kedves ízével. Azután torokgyíkos kisgyermek önmagát látta az ágyban - szemben vele, a szekrény tetején sorba rendelt befőttes üvegek. Ő hallja anyja lépteit, magára húzza a takarót s ravaszt tettetéssel elkezd fájdalmasan nyögni, mert tudja, mi fog következni. Édesanyja bejön, nagy földfekete szemei ijedten merednek világító homloka alatt s becéző szavakban keresgéli, hogy mit adhat, mert vak érzése van, hogy amíg ő adhat valamit a fiának, addig nincs komoly veszély. Akkor ő kényes, kanyargós fájdalommal mondja: - befőtt. - Az anyja nevet, mert már tudja, hogy tettetés a dolog, bolyhos, melegítő nevetéssel. - Hát melyiket akarod. - A nagy gömbölyűt. - És a következő percben befőtt barackot eszik dalos, betegséget lerúgó kedvvel. Elébe áll a Múzeum körút óriási csemegekereskedése, nagy tátott fényes kirakatával, a finom sonkával, cifra sajtokkal, neve nem ismert ínyenc dolgokkal s valami határtalan gőg puffad szét testében, hogy az ő képzeletében ilyen királyi fogra termett dolgok vannak.

A privát óráit úgy osztotta be, hogy a hó két utolsó napjára ne essék lecke, mert akkor már egyáltalán nem szabad mozogni. Akkor azokat az édes elbágyadásokat rohamosan rázuhanó kétségbeesések váltják fel, dühében harapni akarna húst, végtelen sok húst, hogy a fogain lecsurgó vértől megteljenek az utcák. Szerencsére ezek a rohamok hamar kifárasszák a testét s újra álomba csügged. Ilyenkor éjjelenként hasító száraz fájdalmat érez, felriad s azt veszi észre, hogy vacogó fogai közül sóhajtások s ez a mondat jön ki gépies ismétlésben: - Én Istenem, mi lesz velem, én Istenem, mi lesz velem? - A szája és torka száraz s iszik mohó nagy nyelésekkel, s a víz kotyog a hasában, hogy maga előtt látja a szántásra menő szekeret, hátul felláncolva a vizes deberke, melyben éppen kotyog a víz. S egy pillanatra megvigasztalja a végtelen fiatal mező lehelete. Befordul, újra elalszik.

Ezekben a napokban alakult ki benne valami különös, teljes test-lelkét megtöltő egész lényegű rokonság mindennel, ami van: a falra húzott ceruzavonalakkal (érezte a munkájában megrabolt csüggedést), a dolgokkal, az emberekkel, mindennel, mindennel. Igen sokszor azt sem tudta, meddig fáj s hol nem ő a világ. S mint egy rejtett kincstár: nagy büszkeség volt énje mélyében, hogy aki annyit tud megszenvedni, az nem élhet hiába.

Hanem aztán az első evés! Ó, szomorú mindig jóllakók, nem tudjátok, mennyi végtelenség, mennyi ölelkezés van az evésben! Mikor az első falat szétmelegszik a testben s az első rágó mozgások úgy visszhangoznak benne, mint a kéréssel kopogtatott jó szív. Az agy minden bolyha, a vér minden egyes cseppje gyermekörömmel nevet az új vendég elé s ez a nevetés egybecsörög, végigfolyik az egész testen s valami végtelen napos horizontot, becsületes magabíró optimizmust vált ki az evőben. S azok a könnyek, melyek megbocsátva, mindent letörlőn előbuzognak az első falat után, hogy megmondják: a világ jó, a dolgok szolidárisak az emberekkel s az emberek egyek a leiket termő drága testben.

Mikor a háború kitört, Gyula kész, jó tanulós buzgalommal ment katonának. Természetes kötelességének érezte, hogy megvédje azt a földet, ahol olyan szívesen tudott éhezni, s a könyvnek, kenyérnek olyan íze van. Bár egy kicsit fájt elhagynia a lépcsőalatti zug megszenvedett otthonosságát, a kis ferde vacokszobát, a végtelen álmokat.

II.

És még volt valami féltenivalója. Neki is volt egy titkos majorátusa. A sok didergésben, nem evésben lassanként az a különös érzés, nem képzelődés, nem is hit - ez kételyekkel jár -, hanem annak az átélése alakult ki benne, hogy két életet él, ezt a nyomorgó, vacogó életet, s egy másik, kipótoló, megfizető, gazdag életet.

Ez a "másik", belső valóságú élete ilyenforma volt:

A "házához" nagy felkiáltó jegenyék kettős szabályos sora vezetett. Nagyon szerette a jegenyét, melyet inkább a földből szakadtnak érzett minden más fánál, valami kitört kiáltásnak, ami úgy könnyíthet a földön, mint az elsóhajtott sóhajtás az emberen. Hatalmas nagy kőbálványú kapu nyílt az útra, mely élénk virágok között kanyargott be az udvarra. Különösen verbéna volt sok, buzgó ezerszínűségben s a levegőben nehéz rezedaszag. A "háza" nagy, napot visszanevető fehér ház volt, négy hatalmas oszlopú tornácházzal. A tornácban, mint két komoly öreg szolga, két karosszék várt. Az oszlopok közt hajlott spárgára érett paprikagerezdek csüngtek, ami olyan jólesett szemeinek, mert az ősz gazdag ölére emlékeztette. A házban nagy régi szobák, komoly, nagyobb embereknek épült régi bútorokkal s ezek a bútorok csordultig tele emlékezéssel, hogy minden mozdulatra kihull belőlük egy darabka múlt. Az ajtók, az ablakrámák sárga kőrisfából, melyekre árnyékidőre is odaragad a nap nevetése. Az ő dolgozószobája vörös szegfűs ágyásra nyílik. Nagy, sötétvörös íróasztal, előtte fekete karosszék, sötétvörös szőnyeg, sötétvörös óriási könyvszekrények tele óhajtott könyvekkel. A falon egyetlen kép, egy igazi Corot: kibontott, reszkető sugaras hajú bakfis nyírfákkal, belehelt reggeli levegővel, messzire visszhangzó végtelen fiatalsággal. A dolgozóból belátni a széles hálókamarába. Nagy széles sötétvörös francia ágy, hófehér takaróval, mert itt minden fehér vagy vörös. A falak fényes, széles nevetésű fehér falak, a függönyök is. Kis vörös asztalka piros csíkokat vet a függönyre, rajta frissen érkezett folyóiratok. Az ágy felett Pietro della Francesca louvre-i Madonnája, az igazi Madonna. Érezte, hogy csak a primitív mesterember művészek tudtak szenteket, Krisztust, Madonnát festeni. A későbbi művészeknél Krisztus és a Madonna patetikus idealizmus, metafizika vagy szociális tüntetés. Ez, ez lehetett a Madonna, az az igazi, ki ágyékából frissen szakadt gyermekét odatartotta a csodálkozó állatok meleg szeme elé. Ez az édesen buta, elámult tudatlan mívesasszony, abszolút emberi test és abszolút hit. Ez a gyötrött ölelkezéses emberi hús, mely kisugárzó mindent elhívő hitével oly egységesen test és lélek, mint ahogy a gazdag buja föld irreális finom ködével egy táj. Ő még ágyában fekszik, szemei egy kötekedő sugárral játszanak. A szomszéd szobában valakinek a léptei hallszanak, kímélő, szerető léptek, aki néha anyja, néha felesége neki. Künn a mezőre menő tehenek bőgnek... Mennyi boldog vigasztalást, gazdag kamatot talált itt nélkülöző napjaira. S most ezt a drága birtokot odaviszi a csatatérre, a gyilkoló golyók elé.

III.

Szédítő, szembódító napok után, melyekből csak egy égő nagy szánalom maradt benne, Ravaruskánál súlyos srapnelsebet kapott fején és jobb karján. Elgyötört, vérző testét Szabolcs megyébe vitték egy kórházzá alakított urasági kastélyba.

A halál napokig csapkodott körülötte, makacs lebegéssel, dühös lecsapásokkal. S ezekben a lázas napokban gyötrött testéből le-lemállott egy-egy múlt nap, mint a dühös folyó partjáról a part, s tudatába sodródott. Látta a rohamban maga előtt társát, egy szegény kérő képű kis katonát. Előre rohan s az ágyúgolyó elviszi a fejét. A nekiindult fejetlen test tántorgó léptekkel, szegzett szuronnyal tovább ráng előre, hogy embert öljön, csafatos nyakából mint eresztett csapból szökik a vér. És látja a Louvre francia primitívjét: a lefejezett térdelő St. Denist, vért szökető nyakkal. Kis lépcsőalji szobájába van bezárva örökre, kimehetetlenül, s egy rakásba halmozva szalonnadarabok vannak előtte. Ő eszik, eszik, az eldobott szalonnabőrök felrétegesednek, lassanként feltöltik a szobát, már ellepték az ablakot, melle elfullad, kinyújtózni nem tud a sötét szorultságban, fojtogatja a rettenetes szalonnaszag. Másik életi palotájában van s az ablakán beégő napból, egy anyjaféle fiatal nő (kibontott haját átitatják a sugarak) hajlik feléje hűsítő itallal. Aztán a falon ezerféle gyermekírással látja felfirkálva: Madness in great ones must not unwatch'd go. Azután sírás, fekete parttalan sírás hömpölyög feléje, árjába sodorja s ő zokog testet rázó zokogással. És így tovább, tovább, kergető képek lázas sora tép szavakat belőle.

Aztán jött az édes lecsendesedés, a fájdalom úgy elhallgatott testében, mint a hirtelen megállított harang, s ami még tovább zsongott, olyan jólesett. Felébredt, reggel volt, nagy napos fehér szobában, széles francia ágyon volt, hófehér takaró rajta. Az ablak előtt egy vörös asztalka nyakoncsípi a felette elugró sugarakat és vörösre festve hajítja be őket a szobába, rá fehér takarójára. Az asztal mellett egy komoly szép fiatal nő, nagy kék szemeit figyelőn nyitja az ágy felé.

A beteg visszasunyít felhúzott paplana alá. Egy pillanat alatt szétmegy a testében a vidám érzés: most dédelgetni fognak. És gyermekesen nyögni kezd.

A nő feláll, az ágyhoz megy, feléje hajlik s ő érzi e meghajlás drága emberi melegét: - Kíván valamit?

A beteg kényeztetett gyermekül mondja: - Befőtt, befőtt.

A nő elmosolyogja magát s ez a mosolygás édesanyját visszhangozza. Kimegy s a beteg nemsokára felülve, üvegtálból telt kanállal tölti magába a hűvös gyümölcsöt. Beszélgetnek.

- Jobban érzi magát?

- Ó, jobban. Olyan pihentető, édes bágyadtságot érzek. De szép itt minden, s maga milyen jó. Mióta vagyok itt?

- Öt hete.

- Öt hete! Hiszen akkor már kollokválnák az egyetemen. Tudja, mit látok magam előtt?

- Mit?

- Mikor vittek ki Galíciába, valahol, azt hiszem, Ung megyében a vonatról mezőket láttam. Nagy napos mezőket, ezer és ezer napraforgóval teleültetve. Soha még nem láttam egy helyen ennyi napraforgót. Micsoda óriási derültség volt ez, mintha nap-magot vetettek volna a földbe s úgy bújt volna elő ez a kacagó konstelláció. Szeretnék minden reggel azokon a földeken sétálni. Látta maga a Maeterlinck Kék madarát?

Tovább beszélnek. A lány édes kitaláló kímélettel bogozza egybe a beteg felszálasodó tudatát. Nagyon-nagyon jó barátok lesznek.

És a derült, kényeztető, jóllakásos, pihenéses meleg napok egymás után következnek. Mindenki szereti: a fiatal lány, az orvos, a takarító szolga. Sok szépet mondanak neki s tudtára adják, hogy már két hónap óta hős, aminek gyermekbüszkén nevet, mint a kisfiú első nadrágjának. Később könyveket és lapokat is kap. Könyvekben ugyan nem nagyon válogathat, de az öreg Jókai mindig olyan jó s ő olyan nép tud lenni, mikor olvassa. A lapokból olvassa a világtörténelem nagy döngő lépéseit, a győzelmeket, a küzdelmeket, a távolbirkózás idehallatszó dübörgését.

Egy napon orvosa mosolyogva mondta: - Na, egy hét múlva a pesti korzón sétálhat.

IV.

Nagyon megörvendett ennek a mondásnak, mert az első percben érezte izmaiban a vidám lépések frissességét a nagy zöld mezőn, szemében a horizont repítő szélességét, tüdejében az egész belehelt fiatal mezőt. De mikor este a fiatal lány kiment szobájából, egyszerre tudatába hidegült az egész kegyetlen jövő.

Vége a kényeztetésnek, az emberi szobának, a hozzáérő lágy női kéznek, a ráhajló anyáskodó szemeknek, az ablakon beömlő napnak, a rendes étkezésnek, a pihenéses testnek, melynek örömei úgy nyúltak be lelkébe, mint csendes boldog virágok.

Sírt keserves, vacogó sírással: - Miért gyógyulok meg, miért gyógyulok meg! - Mert most már nem tudta széppé látni ínséges magános múltját, s az éhség és rideg vacka kegyetlen, meddő, életrágó ellenségek voltak.

Egész éjjel nem aludt, s reggel a fiatal lány meglepetve látta az arcára kihervadt szenvedést, melyről ő sohasem foghat panaszolni s a rémre tágult szemeket. Mert ezeken a szemekben a szegény beteg ott látta megismételt múltját: hideg, naptalan, nyomorult vackát, s a magános könyörtelen napokat, melyek ott várják, hogy éhséggel, didergéssel fojtsák be a fiatalság dalát mártír testébe.

(Megjelent: NYUGAT, 1914./22. szám)