Szabó Dezső:
A romantikus Ady [+]

I.
 

Nagyszerű csodák, predestinált betegségek, keresett hóbortosságok: ez mind romantikus. A fogalom majdnem határtalanúl széleskörű, a hozzátartozó jelenségek végtelenül sokfélék és gyakran - legalább látszólag - ellentétesek. Rajongói egy teljesen új valaminek, új vallásnak, új életnek tekintették. Mintha az ember lelki életének miképje egyszerre megváltozhatott volna. Mintha idegeinkben, vérünkben, húsunkban: történelmileg meghatározott valónkban egyszerre megszűnt volna az a kötöttség, mit a leélt emberi élet nem ismert időktől belénk predestinált. Pedig talán a lelki élet törvényein nem eshetik lényeges változás. Talán minden új a szellemi életben csak onnan van, hogy bizonyos mindig-levő lelki funkciók új viszonyok közt új tartalmat kapnak.

Akik definiciókban keresték a megismerés summáját, nem boldogultak a romanticizmussal. Definiálhatatlan mint minden, ami élet. Az élet több, mint a logika. A levegő, mint subjectiv valóság többet jelent, mint vegyi elemeinek összességét. Levertséget, vagy felfrissülést: folytonosan más hangulatba változó életet. Csodálatosan sokféle subjektiv életünk egyetlen fázisát sem tudjuk mathematikai képlettel kifejezni.

A klasszicizmus és romanticizmus ellentéte az örökös harc, a történelmi tragédia. Naiv középkori dráma mutatja a szépen mosakodó, engedelmes, szabályosan imádkozó Ábel és a borzas, féktelen Kain gyermekségét. Ez a moralitás szimbolum. Az egyik az istenes, jelent építő, törvényben élő klasszikus, a másik a lázadó, jövőt kergető romantikus.

A klasszikus a sociális ember. Lelki élete valóságát, énjének értelmét élete sociálizált jelenségeiben: képzetei életében látja. Sokféle érzésre képes, de ezeknek lehetőleg mindig világos képzettartalmuk van. Asszociacióját erős társadalmi ellenőrzés fegyelmezi. Logikai szemmel nézi a világot és annyira ráformálódott a jelenségeket általános törvényekbe látni, hogy bizonyos szabályokat apriorisztikusoknak, élete vele született formáinak érez.

A természetben mindenütt rendet és célt lát. Így saját életét is feladatnak, kötelességnek nézi, melynek célját, értékét egy rajta kívül álló hatalom adja meg. Ezzel az élettel felelős valakinek, az élete debitum istennel vagy a társadalommal szemben. Ez így van, mert ez így értelmi szükség. A logikai megmagyarázhatóságon túl nincsen miértje. Sohasem misztikus. Hisz a szabadakaratban.

Politikai életben feltétlen híve a központi hatalomnak, a szigorúan megszabott rendnek. A törvény mindenhatóságát a változó emberi érzések felé emeli. Vallási dolgokban is aláveti magát az Egyháznak, a tekintélynek. Hiszen a vallás egy magasabb társadalmi rend a szemében. Morális életét feltétlen érvényű szabályok igazgatják, melyek ellen nem érv az emberi pillanatok gyöngesége. Művészetben, irodalomban - legyen teremtő vagy élvező - tekintélyek, minta, apriorisztikus szabályok után indul. A műfajokat élesen elválassza egymástól. Szereti mindenben a szimetriát, a szolid architektonikát, a részletek egyenlő logikai megvilágítását. Annyiban vagyok, amennyiben tudat vagyok. Ez axiomája s így tagad, vagy őrültségnek mond minden "subconstientialis“ tüneményt. Az irodalomban az egyéneket tipusokká nyírbálja. Mert ami egészen egyéni és különös, az nem érdekli. Vagy mint bántó zavart, veszedelmesnek tartja. Általános, typusos emberek általános érvényű eseményeiben keresi az élet lényegét. Alakjai sokszor a bűn, a kötelesség, a becsület etc. numenjeivé embertelenülnek. A szó is lehetőleg tiszta minden helyi és idői befolyástól, hogy a mindig és mindenütt levőt kifejezze. Így nyelve általános, elvont, nemzetközi és könnyen fordítható. A művészetet, az irodalmat nem tudja pusztán kifejezésnek, az egyéni élet szeszélyes kibimbózásának nézni. Művészet és irodalom imitációja az igazi valóságnak: az általánosnak. Illusztrációi az "erkölcsi világrend“ törvényeinek.

A romantikus ember tagadja, hogy életünknek élete a reprezentáció volna. A képzetek világa, szerinte, életünknek egy kicsiny, sociálissá szegényült része. Igazi énünk a szenzációkban, ösztönökben és az akaratban - a szó legteljesebb psychikai értelmében - éli folyton változó életét. Életünk azon pillanatnyi, tovasurranó, meg nem határozható "én“-ek sorozata, melyeket a ránk ömlő univerzum bennünk folytonos egymásutánban kivált. A megismerést, az élet megértését nem a képzeti reprezentációban keresi. Ezért az élet értelmét, megfejtését önmagában keresi. Ebben az intuicióban meglátja a minden élet egységét. Érzi az univerzális kapcsolatot a dolgok között és nem tud hinni a szabadakaratban. Ez szabja meg azután a világnézetét és elhelyezkedését a társadalomban. Ha az igazi élet az, ami kifejezhetetlenül speciális, egyéni: az élet értéke az egyéni élet teljes kifejlése. Ezért küzd minden ellen, ami az egyént megnyirbálja, vagy korlátozza. A vallásban az inspirációt, a hangulatot ellenébe helyezi a dogmának, a "belső érzés szavát“ az Egyház parancsainak. Mint vallásos: Luther, mint logikus: Descartest, mint politikus: Rousseau. Forradalmár, ki a törvény, társadalmi és morális szabályok ellen hangoztatja az "ész, szív és a természet“ jogát. Kritikában és művészeti vagy irodalmi alkotásokban nem ismer apriorisztikus feltételeket, nem respektál mintát és szabályt. A klasszíkus, mint láttuk a művészetet imitációnak tartja s főcélja a mindig való valóság. A romantikusnál művészet és irodalom: kifejezés. A mástól különböző intuitiv élet, a locális, egyéni múló valóság kifejezése.

Ennek a valóságnak visszaadására minden irodalom képes nála. Beveszi a részleteket, az egészen különöst. Keresi az élettől pihegő, színes szavakat. Főcélja, hogy saját életét belelobbantsa mások életébe. És ezért oly eszközökhöz folyamodik, melyek rezonálásra kényszerítik énünk legmélyét, egész szenzibilitásával, összes ösztöneivel. A szerkezet másodrendű dolog a szemében, minden eszközzel: tartalommal, formával, nyelvvel a tiszta ént akarja rászuggerálni az olvasóra. A klasszicizmus centripetális, a romanticizmus centrifugális erő. A klasszicizmus rend, törvény, megállapodottság. A romanticizmus forradalom, elkülönbözés, fejlődés.

Sokan - még Péterfy is - a romantikus elnevezést a reális ellen tétéül használják. Ez akár eszthetikai, akár filozófiai értelemben, téves. Eszthetikai értelemben - mint részben már láttuk - reálizmus mindkét irány keretében lehetséges. A különbség az, hogy klasszikus és romantikus a valóság nem ugyanazon jelenségeiben keresik a valóságot. A klasszikus ideálizál, amennyiben csak az áltálánosan valót keresi, de ennek visszaadásában szigorú reálizmust követel. A romantikus ideálizál, mikor az objektiv valóság helyett a maga subjektiv valóságát adja. De a speciálisnak, az egyéninek, a részletnek a rajzában a lehető legéletszerűbb reálitásra törekszik. Hisz klasszikus és romantikus épen a "valóság,“ az "igazság“ jelszavával támadják egymást. A klasszikus képtelenséggel, bizarr lehetetlenségek hajszolásával vádolja a romantikust. A romantikus a valóság, az élet, a természet nevében indít háborút a klasszicizmus ellen. A klasszicizmust konvencionálisnak, elvontnak, életnélkülinek látja. Mert az egyik a valóságot képzet-élete törvényszerűségében, a másik az egész élet magáraélésében látja.

Filozófiai értelemben a klasszikus és romantikus szó nem jelentheti a materiálisztikus és spirituális világfelfogás ellentétét. Mindkét lelkiformával egybefér bármelyik világnézlet. A nagyon romantikus Hugo spirituális s a majdnem még romantikusabb Zola materiális vagy helyesebben: pozitivista.

Klasszicizmus és romanticismus minden emberben, minden társadalomban, minden korban van. Csak erőviszonyuk különböző. A romanticizmus a történelmi életben változást, átmenetet, a klasszicizmus megállapodást, kialakult kultur-fázist jelent. A romanticizmus az előző korra dekadenciát, a követőre renaissanceot jelent. A klasszikus kor első része egészséges, derült fejlődés, második része meddőség, utánzás, konvenció, tyrannia. Mikor a klasszikus kor kiéli szellemi erőinek summáját, az egyén mélyéből feltörnek a nem sociálizált ős ösztönök s mind destruktiv erők szétbontják a lehetetlenné lett társadalmat. Bűnök, beteges rajongások, nagyszerű őrültségek ezek, melyek pusztulást hoznak volt értékekre és új értékeket adnak a jövőnek. Szertelen egyének anarchikus kavarodásában folyik az új ideák erőküzdelme az uralomért. Minden egyén egy külön morál, külön idea, külön életszisztéma akar lenni. És ebben a dulakodásban azok az ideák győznek, melyekben akkor a társadalom életősztöne a lehető legélhetőbb ideákat érzi meg. Ezek adnak törvényeket egy új klasszikus kornak. Így megvan minden nagy történelmi áramlatnak a maga romantikus és klasszikus korszaka. A Krisztus kereszténysége anarchikus és romantikus. Az egyén lyrikus herézise a dogmákká, szabályokká kövült zsidóvallás ellen. Romantikus ez a jelenség, mikor Krisztus énjének túltengő érzésében mondja a dogmát és tradiciók templomának: lerontom ezt a templomot és harmadnapra újból építem. Romantikus, mikor a vallásos és morális életben a kezdeményezést az egyénnek adja, az értéket az egyén subjektiv lelki állapotában látja. Mikor a vallást két lyrai tényezőben, az univerzális irgalomban és szeretetben látja. Mikor a törvény felébe emeli a megértést, az ítélet fölé a megbocsátást. Romantikus, mikor a zsidók törvényistenéből egy lyrai, szerető Isten alkot, ki gyűlöli a külsőséges szabályokat. A klasszikus etiquette minden szabályát megveti Isten és ember között s az érintkezést tetszésszerinti intim jelenetté teszi. Romantikus az első kereszténység abban is, hogy úgy a zsidó, mint a római nép kebelében idegen ideák hatását, kozmopolita emberszeretetet és a legszélesebb demokráciát jelentette a klasszikus korok szorosan nemzeti, arisztokratikus világával szemben. Ez a kereszténység dekadenciát, destrukciót jelentett a római társadalomnak és renaissanceot a középkornak. A középkor utilizálta Krisztus akkor lehetséges ideáit és megcsinálta a kereszténység klassicizmusát. A két kereszténység között legalább is olyan különbség van, mint a 19. század romantikus irodalma és a 17. század francia klasszikus irodalma közt.

Azért hoztam épen ezt a példát, mert feltünő hasonlóságot látok az első kereszténység és a tulajdonképeni történelmi romanticismus között (18. sz. vége, 19.) Mindkettő egy nagy monarchikus-egyházi kulturvilág halálát jelentette. Mindkettő azzal kezdi, hogy undorodással, gyűlölettel hirdet végromlást a civilizációnak, melyben az egyén, a természet tagadását látja. Mindkettő prófétái a primitivet, a természetet, a magányt keresik s nagy lyrai kiömlésekben szórják átkaikat az emberekre, kik nem akarnak énjük szerint átalakulni. Romlatlan rokont, énjük igazolását keresik a természetben. Hypertrophikus irgalommal áradnak emberek és dolgok iránt s ebben az irgalomban látják az emberélet minden problémáinak megoldását. A belső, intuitiv életet hiszik a valódi életnek. A "szívet,“ az "érzést,“ a nem logikai törvények szerint történő embert fölébe helyezik az észnek és a törvénynek.

[+] Ady romanticizmusáról nagyobb tanulmányt lehetne írni, kilátszóbb filológiai aparatussal világirodalmi citátumokkal. Ha valakinek kedve volna rá bőséges materiával szolgálhatok. De meggyőződésem: minden filozófiai, eszthetikai vagy irodalmi gondolatot, melyet egy mű szuggerál, csak annyira szabad jelezni, amennyire a megértetésre, az olvasó irányítására okvetlenül szükséges. A részleteket az olvasó tapasztalatára kell bízni. - A romanticizmus és klasszicizmus elhatárolásában nagyon sokban azonost mondok Joussainnel (Romantisme et religion. Paris-Alcan. 1910). Érdemes elolvasni a romanticizmusról újabban megjelent könyvek közül: Kircher: Philosophie der Romantik, Laserre: Le romantisme français, Seilliére: Les mystiques du néo-romantisme, Introductionâ' I'philosophie de l'impérialisme és: Le mal romantique.

II.

 

Nem tudom, van-e munka, mely azt az elváltozást tanulmányozná, mit a szabadakarat hitének kiveszése okozott az irodalomban. Pedig a hatás mély általános és erősen befolyásolta a műfajok fejlődését. Az ethikai determinatio gondolata egyszerre több forrásból kezd terjedni s a 18. század végén már a levegőben van. A természettudományok fejlődése (Lamarck, Goethe, Kant etc.) csak segíti a gondolkodást, hogy az embert is belelássa az egyetemes meghatározottságba. Első pillanatra sajátságos lehet, de úgy van: a determinatio elve, mely az egyént az univerzális muszáj egy láncszemének mondja, inkább kedvez a romantikus egyénülésnek, mint a szabadakarat, mely az egyént függetleníti. Mert a szabadakarattal járó felelősség magával hozza, hogy normát, rajtam kívül álló szabályt keressek akaratom használatára. A világ legklasszikusabb tragédiája - a 17. századi francia tragédia - teljesen a szabadakaratra van építve.

A romantikus magát, akaratát a ráható erők rezultánsának tartja. Úgy érzi, hogy a mindenben kialakuló élet akar benne. Eldobott kövek vagyunk, melyeknek esési törvényeit az egész kozmosz nehézkedési viszonyai határozzák meg. Muszáj - tetteinkért ép oly kevéssé vagyunk felelősek, mint a virág színéért, a kavics sulyáért. Mikor szenvedélyei hajtják, testében egy legyőzhetetlen fátum, egy tragikus eleve-elrendelés törvényét érzi. Az élet-determinationak ez az érzése közelítette vissza a modern drámát a görög tragédiához. Görög és modern dráma nem keresi a társadalmi tényezőt: a lelkiismeretet a hősben, mely birokra kelne az egyénnel. Mindkettőben megszakítatlan, zavartalan a tragikus pálya: a hős, mint egy rettenetes gépezet, rohanja meg útját a destrukcióba. A hősnek ez a belső ellenerő nélküli fatális gépiessége az, ami Kreónt vagy Anthigonét közel hozza - hogy általánosan ismert példát mondjak - egy olyan modern hőshöz, mint a Les affaires sont les affaires Isidoreja. És ez az, mi szemünkben a tragédiát sors-szerűbbé, a tragikumot teljessé teszi. A túlsok életű hős mámorosan fejti ki exuberantiáját s azt hiszi, hogy tombol az életben, hogy akar és hódít. Mi pedig látjuk, hogy gép, mit a Halál járat. A legnagyobb életben benne látjuk a pusztulás technikáját.

A determinatio érzése egyik psychologiai alapja a romantikus egyéni gőgnek, mely a különböző romantikus typust (homme supérieur, homme fatal, démon, artiste) adja. A klasszikus a felelősség gondjával, a lelkiismeret töprengésével igyekezik hozzányirogatni magát a becsületes emberek tömegéhez. A romantikus úgy látja, hogy élete az élet nagy folyamából szakadt ki s folyása irányát, árja erejét a minden élet szabja meg. Magát a mindenség sajátos, nagyszerű megnyilatkozásának tartja. Büszke mámorral nézi, ha élete minél különösebb, szabályokba nem foglalható jelenségekben viharzik tova. Megbotránkozás, plebsgyűlölet, berzenkedő közmorál csak növesztik egyedűlvalósága, sajátos énje érzetét.

Fátumszerű jelenségnek tartja önmagát, "üstökös“-nek, melyet a mindenség erői időtlen idő óta arra predestináltak, hogy félelmet, lelkesedést, gyűlöletet: egyént élesszen az emberekben.

A romantikus eleve-elrendelés érzése egyik alaphangja Ady költészetének. Anyja, mint egy Mária-szerű elhivatással lett anyja:

Csak azért volt ő olyan szép.
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.

Bizarr kontyán űlt az átok,
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szűlje a legbizarabb
A legszomorúbb fiút,

Ő szűlje az átok sarját
Erre a bús magyar földre.
 

Ez "átok“ nemcsak egyéni. Egész keleti faja átka, tragédiája talál benne legteljesebb kifejezésre. Ezért látja meg őt előre Csokonai, (Illés szekere) ezért találkozik Vajdával (Új versek). A senkifia magyarfaj tragikus kettőssége sír ki belőle: vérében a keleti nap fátuma, mely szerint az álom az akció s a tett csak mint indulat lehetséges és az irigy csodálkozó szeretet a nyugati nap, a nyugati művészet iránt. Szinte hihetetlen, hogy a patentirozott magyarok, kik hitvány régi irodalmunk cafatjaiban balházzák a nemzeti szellemet, nem látják meg Adynak ezt a tragikus, fatális magyarságát. Legszidottabb verseiben (A Hortobágy poétája, Most jöttem a Gangesz partjáról, a Gare de l'Esten, Párizs az én Bakonyom stb.) beszél ki leginkább ez az ősmagyar fátum. A romantikusoknál oly gyakori felkentség érzetével faja prófétájának, királyának tudja magát. Ki azért jött, hogy a küszöbön élő magyarnak - hol kelet többé lehetetlen - besugározza vérébe a nyugati napot:
 

Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohasem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő büszke tettnek,
A szép Holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke kőse,
Aki utálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent titkos Holnap.
 

A végítélet fullajtárjai szeretik Adyval szemben a "füstős kávéházat“, "a beteg szerelmet“, a "szétroncsolt idegeket“, a "dekadenciát“ emlegetni. Pedig ami Adynál legelőször megkapja az embert: romantikus visszaélése egy primitívebb, több érzékű, nagyobb életű embertypusnak. A klasszikus csakis a maga korának az embere. Más korokban csak a mindig aktuálist látja meg. A romantikus intuitív közösségben tud lenni, faja volt psychéjével. Ahogy Ady az Én nem vagyok magyar c. versében jellemzi magát, s amilyennek minden versében látszik: tomboló testű, büszke, szertelen, dacos, mát fitymáló. És hogy nem analizálom itt, mint magyart, oka: mert a "kacagányos ősök“, a "puszta fia“, a "turul“ s a nemzeti analizáló eszthetika egész ringlispilje túlságosan diszkreditáltatott. Egészen bizonyos: nemsokára mindenkinek rányillik a szeme, hogy Ady a legmélyebben fajember minden magyar költők között. Hatalmas szerve az európai adaptatiónak, mint annyi, mások előtte. Időrendben utolsója annak a hosszú sor magyar prófétának ki nyugati hivatással születtek.

De nemcsak a faj "ősrontásának“, "vad átkának“ ad szavakat. Mint az első keresztény írók, mint a romantikus Hugo egygyé testesül az egész emberiséggel. Az egész ember-végzett, tragikus minden fájdalmak nagyszerű kifejezésének érzi magát. Ő a jaj, mint a megvert emberiség felkiált az inhumanus, nem emberi Istenhez:

Ha én sírok, a nagy Élet sír,
Mulás, bukás, csőd, sóhaj, átok,
Az eleve-elrendelés zúg,
Ha én egyet nagyot kiáltok.
 

Énjének predestinált érzéséből folyik romantikus morálja. Ha az egyén fatális erők sajátos megnyílvánulása: az univerzum életszüksége, hogy ezek az erők szabadon, korlát nélkül fejlődjenek ki. Mert a romantikus morálban egy nagy bűn van: az élet megnyírbálása, megszorítása. A tett megokolása, fölmentése benne van az ösztön a szenvedély hajtó erejében. A "bocsássatok meg, mert igen szeretett“ romantikus Krisztusának morálja ez. Az élet önmagát igazolja. Ezért kell szabadon hagyni énünket, korlát nélkül élni magunkat. Ady lelke is "csikói tűzben ficánkol, mint a Petőfié“ (Levél Arany Jánoshoz. - Kipányvázták a lelkemet). Ép úgy a korlátlan természet korlátot nem türő fia. Nála is "öl a szabály“, mint minden romantikusnál. És nagy életét, teremtő képességét bénítják a korlátok:
 

Paraszt Apollónak termettem
Ki dalos, erős és pogány,
Ki nevetkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.
 

Benne is megvan a megvetés a szuszogva, ötvenpercentesen élő bourgeois iránt, mely kedves sajátsága minden romantikusnak:

Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse
- - - - - - - - - - - -
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek, avagy korcsma gőze,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
 

"Egész életet élni“, ez az, ami mindent exkuzál. Innen a romantikus "megértése“, mindent átélő irgalma a klasszikus kivételt nem ismerő, stabilis morállal szemben:
 

A te szívedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szívem mégis az áldott,
Az Élet marta fel.
 

Az élet expiál mindent. (Túlzás, betegség, de valóság). Ugyanez a morál menti föl Judást. (Judás és Jézus). Ezzel értékli a nőt. (Mit bánom én, ha uccasarkok rongya). Ez a morál teszi szegény Thaiszok vígasztalójává. Ezért szereti a Bélyeges Sereget, mely a magyar policájkereszténységben az élet, a szabad fejlődés, a holnap kovásza.

III.

 

Élni, élni teljesen, korlátlanul, folyton érzett élettel: ez a romantikus ideg-szükség. Élni az életet a lehetetlenen is túl. Ez a romantikus gyötrődés. Mintha ismeretlen, sokféle test-életünk még nem szegényült volna oda, mit a mai civilizált életmód megkiván. Mintha a nagy dulakodásokat, nagy kóborlásokat élt ősök nostalgiája ébredne fel bennünk mohóbb életre. A kereszténynyé lett pogányok végtelenre vágyó lélekké korbácsolták testöket. A vallást vesztett romantikus toxikus szerekben, nőben, élet-evő bizarr szenzációkban keresi a végtelent. Összetett csodálatos betegség ez a romantikus betegség. Sokszor nem lehet tudni, hogy életunalom vagy az élet túlságos szomja. A világon minden korlát. Mert jóllakást, kielégülést, megszokást, fáradságot ad minden. Egyetlen egy végtelen perspektiva nyílik a dolgok mögött: az ismeretlen, a halál. Ez a halál-mámor a romantikus költészet egyik legjellemzőbb vonása. Ez a halál a toxikum, mit természetben, szépben, nőben, szenvedélyeiben keres. Mert ez a halál magába rokonit, szépet, szerelmet, mindent. Ott van minden szenzáció mélyén, minden erősebb élethullám magával hozza áhított frisseségét. Úgy látszik, mintha az élet a maga sokféleségével csak énekre korlátolt, tökéletlen megjelenése, előrevetett árnyéka volna a végtelenné levésnek, a Halálnak. Inni a halált az életen át: ez a romantikusok élet-mohósága.
 

Az én yachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nép, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind én reám vár, én reám.

Az egész élet bennem zihál,
Minden mi új, felém üget...
 

Vagy:
 

Királyném, megölnek a vágyak
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra.
 

Az élet és halál ezt az azonosságát [*] a legnagyobb életben, a legnagyobb destrukcióban: a szerelemben, a nőben érzi. Innen szerelmének kettős jellege.

Ez a halál, mely minden percben kilüktet a dolgokból, adja meg a romantikus világlátás sötét, rettenetes, kísérteties jellegét. A romok, az éjszaka, a temető, az álmok alkalmak, mikor a pusztulás, az ismeretlen belénk borzongatja a halál-élet misztériumát. Ez a kísérteties rettenet - az első romantikusok naiv dekorációja nélkül - állandó jellege Ady költészetének. És mikor a kifejezés formája szimbolum, a sejtelmesnek még mélyebb perspektivája van. (A vár fehér asszonya, Léda szíve, Búgnak a tárnák, Harc a disznófejű nagyúrral, Temetés a tengeren, Az a kisfiú jár el hozzám, Közel a temetőhöz, Az őszi lárma, Az én koporsó paripám, A befalazott diák, A halál-órák, Lédával a bálban, Bihar vezér földjén, Fekete hold éjszakáján etc.)

[*] Az élet és halál azonossága - egész más vonatkozásban, - alaphangja Vielé-Griffin költészetének.

IV.

 

Az "általános műveltségüek (horreur!) zagyva összevetéseiben Baudelaire és Ady gyakran egymás mellé párosíttatnak. És már látom a jövő doktori értekezését: Baudelaire és Ady. Utóvégre nem lehetetlen, hogy Ady pályája elején egy-két verset Baudelaire-hangulat alatt írt. De nincs ellentétesebb valami, mint a Fleurs du mal és Ady költészete és még helyesebben: Baudelaire és Ady egyénisége között. Baudelaire egyik fő sajátsága bizonyos mesterkéltség, valami keresett démonkodás. (Ez nem akarja kisebbíteni.) Adynál - tudom, hogy ellenkezőjét is mondták - ép az a spontánság ragad meg, mellyel élete költészetbe szökik (ez nem zárja ki a művészi tudatosságot). Ebben a tekintetben csakis Petőfit tudom hozzá hasonlítani a magyar irodalomban. Azonkívül: Ady ép oly energia forrást jelent a fiatal magyar generációnak, mint Nietzsche a németnek. Titánikus vergődései, tragikus víziói, nagy életmohósága hatalmas életet, egyetemes életszeretetet szuggerálnak. Ezzel a szuggesztív erővel állandó tényezője marad a léleknek. Érzékeink meggazdagodnak: több hangulattal, több rittmussal éljük a világot. A padra tett kezűek szomorú Regnum Marianumjában ő az élet szava: merjetek magatok lenni, egész életet élni. Elő kell csalogatni minden életet az emberekből, hogy semmi érték el ne vesszen. Egy néhány - nagyon kevés versét kivéve - legyenek Ady versei minden fiatal kezében. Ő jelenleg az új generáció leghatalmasabb nevelője egy magyarabb magyarság, egészségesebb morál, életebb élet felé.

(Megjelent: NYUGAT, 1911./24. szám)