Szabó Dezső:
A két forradalmi költő

 

Ahogy az egyetlen nagy kidőlt s divatos szavakban, mímelt pátoszban és kirakatos könnyekben igyekeznek halhatatlanságába belenyúlni sivár és méltatlan irodalmunk délignyitói, kell, hogy odaálljunk az eltávozott versei elé, hogy sötét zúgásuk millió rezdületben hozza belénk érintetlenül ezt a mély lelket, aki dacos rokontalanságában mégis végtelen sok dermedt szív megtalált szava volt. Itt nincs tér hozzá, hogy teljességükben keressem egybe azokat a vonásokat, melyek összeadják ezt az örök igézetű arcot. Csak egy-két vonást akarok meglátni, de ezek a vonások legmélyebb gyökerei annak a tragédiának, melyet Ady jelentett. Lehet, hogy felfogásom nem mindenben egyezik a másokéval, de a Nyugat méltósága s minden létjoga az, hogy minden jóhiszemű és megokolt felfogásnak helyet ad s ha ez elmúlna tőle, nem érdemelne helyet a magyar szellemi életben.

Mert tragédiáról van itt szó a legmélyebbről, amely valaha emberben megjátszódott s amely csodálatosan mutatja, hogy a tragédia mindig milliók elzuhanása az egyetlen egyénben. Igen divatos, s ez a leggyakoribb himnusz róla, Ady forradalmiságát, prófétaságát, jövőt hozó nagy megmozdítását emlegetni s ezen a téren Petőfi közvetlen rokonának mondani. És tényleg, ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatánál jutunk el Ady tragikumának lényegéhez.

Egészen általános vonásokat: az örök gyermek hősi dacát, a romantikus hányivetiséget, a művészi túlérzékenységet leszámítva, és ezek a vonások majdnem minden igazi művészt testvérré rokonítnak, Ady és Petőfi egyénisége teljesen különbözik, forradalmiságuk, prófétai megnyilatkozásuk egészen különböző lelkialkatra vezethetők vissza.

Mert egészen különböző a faj és különböző a közösség, melyből kinőnek. Petőfi magyarsága, és itt szeretném, ha nem értenének félre, nem a vér, nem az idegrostok, nem a sejtek titkos meghatározottságának végzetes magyarsága, Egy bizonyos értelemben külső magyarság ez, mely az Alföldből, a körülvevő népből és különösen a népköltészetből, mely betöltötte atmoszféráját, folyt át beléje s telítette csordultig ezt a lobogó délszláv lelket. Mikor így két sokban ellentétes faj lelki elemei olvadnak össze, aránylag sokkal nemzetközibb képletet adnak, mintha egyetlen egy alkotásaiban sokkal inkább nemzetközi és lefordíthatóbb, mint Arany vagy Vörösmarty, vagy más speciális dialektusa a magyar léleknek. Az "Apostol", a "Tündérálom", a "Homér és Osszián", az "Egy gondolat bánt engemet" éppen úgy elképzelhetők egy jó francia vagy német fordításban, visszaadva az eredeti szépségnek minden titkos vonaglásait, mint Byron bármelyik nagy alkotása. Ennek a megállapításnak nem mondanak ellent az olyan versei ("Falu végén kurta kocsma", "Megy a juhász szamáron"), melyekben tudatosan igyekszik a magyar lélek egy rejtett csücskét adni.

Azután Petőfi abból a közösségből való, melynek a múlt a megraboltatás hosszú mártíriuma volt s melynek a felhajnalló jövő a felszabadulást, minden vigasztaló ígéret nagyszerű beteljesedését jelentette. Ebbe a közösségben született bele az a költő, akinek vérébe, izmaiba, képzelete formájában, látószögébe, egész elsorolhatatlanul létező valóságában beágyazott organikus szükség volt az a szabadság, mely akkor már döngette Magyarország kapuit. Mint ahogy a sasnak karma nő, a vadkannak agyara, úgy lett ennek az elgyötört közösségnek Petőfije, minden organikus érdekének megtalált orgánuma. Ismeretes az a lelki tény, hogy ha rátekintünk egy nyomtatott lapra, melyen egy ismert név is van, az ismert szó mintegy akart kiugrással szökik szemünkbe, míg a többi szavak nem jutnak be tudatunkba. Mert ez a név már volt folyamata életünknek s így már rokonabb énünkhöz. Ezzel: a beidegzett folyamat nagyszerű elfogultságával olvassa Petőfi ezt a szabadságot a természet képeiben, a világtörténelemben, az emberek és napok záporában. Mint ahogy a sas éhsége az erdő roppant kuszáltságában meglátja az egeret, ő, az éhes nép szavakra talált éhsége mindenből ezt a szabadságot, az óhajtott megelégítést és igazságtevést látja ki. Az ő forradalmisága egy roppant egészség szükségszerű, logikus kinyújtózkodása, egy hatalmas erő természetes pályája, egész erre alkotott s ebből élő életének vidám kibomlása. Az éhes ember az asztal terítésénél már érzi rágó izmaiban s nyála csordulásában a megelégítő ételt. Ezzel az organikus biztonsággal látja Petőfi a közeledő forradalmat és természetes, hogy halálos nászra készül a nagyszerű jövővel, hogy örök szimbóluma legyen egy örök szenvedő örökös vágyainak.

Minden egészség megtalált pálya, vidám diadal ebben a csodálatosan megteljesedett életben s ilyen élete művészi megvalósítása is. Egy Berzsenyiből, akiben az elitélt faj tragikus birkózásban van a beharsogó nyugattal: mély szenvedésben és titkos vonaglásokban, bizarr szavakkal, megdöbbentően új igékkel tépődik elő a megszenvedett faj és idő. Költészete magányosan kiötlő orom, mély elszakadás az előzőtől. A szláv fajból szakadó Petőfiből hiányzik a magyarságnak ez a belső, tragikus láza, mely szenvedéssé teszi az akaratot s gyötrő kereséssé a megkiáltó szót. Az életegészség diadalmas terjengésével harsog ki belőle mindenkitől megérthető himnusza a holnapnak. Költészete nyelvében, eszközeiben nem forradalmi: nagyszerű szintézise a már elért eredményeknek. Fejlődése gyermekkorán a mindenki nyelvén, a népdalokban kiáltja ki a benne felfakadó népet és önmagát. S hogy művészete elmélyül és egyénibbé lesz, a Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty által megszerzett nyelvben és eszközökkel valósul meg művészi akarata. Van költészetében művészi rágondolás, egyéni fejlődés, de nem egy kiötlően új pszihé fájdalmas felfakadása új rezdületekben, új szavakban. És semmi tragikus, semmi gyötrődés nincs ebben a derült alkotásban. Egy nagy egészség diadalmas, korlátlan kibomlása, mely lejtőjére találva zuhog, mint ahogy a zápor hull a tavaszi rögökre.

Ady mindenekelőtt végzetes fizikai meghatározottsággal, a felkarmolt seb sajgásával, a terhes asszony vajúdásával: magyar, erdélyi magyar és köznemes. Ezt az erdélyiséget mozdulatain, beszédén, pózain, egész testére kiélő lelki formáján láthatták azok, akik közelebbről ismerték. Erdélyi magyar és magyar nemes volt minden sejtjében, a magyarság minden elmúlt századával. Magyar nemes, aki úr a maga portáját, és az egész élet az ő portája volt, aki zsarnok a jóságában, zsarnok a rosszaságában s éppen ezért a zsarnokságáért halálos daccal független. Magyar, akinél csak bravúros megvillanás lehet az akarat, hősi túlzás és azért is vitézkedés a tett, aki elduzzog a közepes könyöklő demokráciától, mint egy megrikkatott mesekirály. Magyar, akinek gyötrelem a kifejezés, megmondása a benntörténő világnak. Erdélyi magyar, a nyugati kultúrával mélyebben átitatott erdélyi magyarság mély kultúrvágyával. Az a lelki alkat, ami Bánfy Dénes, a két Wesselényi és sok tekintetben Bánfy Dezső voltak s amilyeneket az erdélyi kúriák megmarad múltjában még lehet látni.

Soha még költő sajgóbban, gyötrelmesebben magyar és múlt nem volt, mint ő. A múltnak, fajiságának, társadalmi osztályának élő integritása az, ami meghatározza tragikumát s ott van művészete minden gyökérszálánál.

Ez a magyar, ez az erdélyi magyar, ez a magyar nemes, a Werbőczys, öklös, kalodás múltnak ez a fiatal zsarnoka, megnőve a lángész arányában a byroni légió romantikus gigászává, beleszületik a megtatarozott Magyarország zagyva demokráciájába. És amint bitang jószág lett a régi kúria, koldus anakronizmus a régi magyar úr, idejét múlt fényűzés lett a lángész, a világ a kis közepesek tolongó lökdösése lett. A magyar időtlenné vált az új időben, ahol nem bravúr, nem hősi felbuzdulás, nem valóságot felejtető álom kell. S mert idegen élelmesek árasszák el az élet mezeit, idegennek gyűlöli a demokráciát, félreduzzog a jövő megrohant útjaitól s mindinkább lehetetlenné lesz a vad törtetésben. S mert az új kultúra, nyugat új ideái, a forradalmi igazságok idegen ügyesek kezében hódító fegyverek lettek, botor érzékenységgel riad el tőlük. Ezt a végtelen hontalanságot korban és hazában, ezt a fájó kitagadottságot az élet meghódításából, a piaci versenynek ezt a halálos lehetetlenséget érzi Ady. Nincs többé külön Ady és magyarság, Ady és múlt, beteg megtágulással ő az egész magyarság, az egész múlt, a magyar fátum megteljesedése. Minden nagyszerű időtlensége, vére, temperamentuma, fizikai mivoltának rejtelmes bonyolultsága: minden ennek a fajnak és ennek a múltnak teljes szintézise. Ő nem Ady, nem egyén, ő a magyar, az örök magyar, aki halálos dáridókat tart, ha építeni kellene, duzzog, ha versenyezni kellene, gőgös úr, ha meg kellene alkudni s álmodik, mikor kenyeret kellene keresni. Az ős, fatális magyarság teljessége a Toldi Miklósok, Kárpáthy Jánosok fajtájából.

És ebbe a magyarba, ebbe az erdélyi magyarba behullott Párizs, mint egy fogantató márciusi éjszaka s a múltnak, a vérnek, a dacnak fia új elrévüléssel mered a felfedezett életre. Hát van költészet, mely megmondja az élet megfoghatatlan elsuhanásait, van kultúra, mely szépség és korlátlan élet, van megszélesedett emberi jövő, mely nem piszkos verseny tiprása. Nem és ez nagyon fontos, nem nyugati gondolatokat, nyugati érzéseket, nyugati formákat és kifejező eszközöket adott neki Párizs. Párizs csak a tavaszi szél, mely megmozdítja ezt a dermedt magyart, ezt a fájdalmas minden magyart, hogy faja elátkozott kincseit felássa, hogy eltemetett, eltiport magyar gondolatoknak, magyar szenvedéseknek adjon életet magyar formákkal, a magyar nyelv eddig rejtett eszközeivel.

És itt teljesedik meg a tragédia, melynek színpadán az egyetemes magyar Ady lesz. Ő: a vérbe, idegekben épített múlt, a végzetesen meghatározott faji ember érzi magában egy újjászületés élet-halálra szóló elhívását. Minden, amit le kell rombolnia: a múlt fajának dermedt ígérete, önmagában van. Ő a próféta és a megostorozott nép, ő a bíró és a megidézett vádló. Milyen könnyű volt az egészséges, egylelkű Petőfinek ostorozni az elmaradt magyart, mely nem ő volt. De Ady éppen ennek a fajnak a teljessége gyönyörű hibáival, nagyszerű élhetetlenségével, hősies anakronizmusával, végzetes hullásával. Így lesz lírája a legegyénibb és legszociálisabb, mert annyira az egész faj, hogy a fajnak tragédiája, vívódása a jövő előtt minden mozdulatában személyes ügye. A magyarság az ő belső tragédiája.

És mikor a nyugati ekék felsebzik ezt az ősmagyar televényt, egy nagy szülés láza kezdődik. Itt belső gyötrelem az alkotás. Az élet meg nem mondott mozdulásai, formátlan formák, a lélek titkos gyökérszálai tátognak szavak után. És hogy tovamozduló frissességében adja az életén átvillanó szépet, véréből, húságból kell előtépnie új szavakat, meg kell facsarnia az egész magyarságot, hogy új ritmusokba törhesse az új sírást. Ez a megszenvedő fogamzás adja azokat a bizarr, zordon zúgású szavakat, melyek egy új költészetet jelentenek.

Igen, éppen ez a sajgó múlt, ez a végzetes faji meghatározottság adja költészetét, mely mégis új, amennyiben a fejlődés folyamán valami új lehet s amilyent a magyar irodalomban csakis Berzsenyi, Csokonai, Katona nevei jelentenek. Mert mégis ő volt a nagy felszabadító, a végzetes megmozdulás, amely után minden szabadság és minden mozdulat lehetséges volt.

És éppen ezért belső tragédia forradalmisága, mert egy éppen benne gyötrődő múlt s egy egész életébe beágyazott fajiság szenvedte azt. Ez a forradalmiság egész más, mint a Petőfié. Ez a forradalom először is önmaga ellen, fajtól és múlttól meghatározott élete föltételei ellen mozdult s nagy öleléseiben a jövő felé mindig a saját halálát szorította magához. Mert ő először is Zápolya, csak azután Dózsa György, előbb Kárpáthy János, csak azután Kárpáthy Zoltán. Vére és anyaga szerint csak olyan értelemben lehetne forradalmár, mint Bercsényi, a magyar urak eb ura fakós felmozdulásával. De mert benne van egész faja, egész vérével szenvedi a demokráciát s érzi, hogy ő és magyarság ebben a szemérmetlen versenyben mindig Ézsau marad. Ezért kel fel véréből a vörös nap. Ez már nem a Petőfi forradalmisága. Itt nem szabadságról s a francia forradalom burzsoá örömeiről van szó. A Dózsa György szimbóluma teljes igazságává teljesedik. Kapitalizmus és szabad verseny csak halál lehet Adyra, az egyetemes magyarra. És mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap, mely halált hozna Adynak, az egyénnek, de egyetlen megváltás fájdalmas magyarságának. Neki ez a forradalom bosszús lihegés és gyötrő cilicium. Az ő prófétaságának, forradalmiságának gyökere egy gyötrelmes, termékeny, organikus anakronizmus.

A halódó költőt azzal üdvözölték a megváltozott viszonyok emberei, hogy íme elérkezett az ő forradalma. Vajon nagy sötét szemei mit mutatnak e szavakra? Az egyéni verseny féktelenebb, a fertelmes tőke több kezű, mint valaha. Pannónia batárja még arcátlanabb vidámsággal csörtet. És az Ady forradalma? Kijátszott milliók fojtott dühe morajlik.

 

(Megjelent: NYUGAT, 1919./4-5. szám)