Szabó Dezső:
A fiatal Zola [+]

I.

 

Első nagy sajátjellegű műveinél már észrevették s ma mindenki tudja: Zola naturalizmusa romanticizmus. Odasorozható Michelet és Victor Hugo mellé, százada harmadik romantikus kifejezőjének. Mert mind a három úgy költő, hogy történelem. A század akaratának fő árama talán bennük termelődött a legmesszibbre érthető szavakba.

Ez a "század akarata" kissé metafizikai elvonásnak ütődhetik a szembe. A testből-lélekből kinövő valóság pedig az, hogy csak a századok akarnak, s tetteink e mindenekfölött levő akarat kisülései. Helyesebben: csak a nagy emberi közösségek akarnak, az egyén már csak egy meginnervált gesztusa ennek az akaratnak. Itt is ismétlem, hogy a zseni az egyénnek emberileg lehető megszűnése. A zseni lényege éppen az, hogy majdnem minden egyénbe halótól szabadon ezt az egyetemes akaratot engedi tettekbe magán át. Természetes, ebben az értelemben akarat minden: az észrevevés, az érzés, a megértés, a szenvedés: minden érintkezés az élettel.

De ez okozza a zseni abszolút meghatározottságát is. Az átlagembernek nagyobb és több lehetőségei vannak eltérni organikus irányaitól. Inkább tud az akarati determinánsok közé belátásával, önnevelésével oly tényezőket bekapcsolni, melyek másik természetet idegezhetnek belé. A zsenit hajtó belső irányítások - éppen mert egy nagy emberközösség rezultánsai, csaknem abszolútak, korlátai majdnem kitágíthatatlanok. Az emberi kultúra tekintetében hátrább áll az átlagembernél. Szerzett lehetőségekre, ránevelésre kevésbé alkalmas, szervezete önmagától eltérőn kevésbé tanulékony, dresszúra képessége csekélyebb. Pályájának fátuma a közösségben van.

A meghúzott pályák e végzetes ereje talán sehol sem kapott meg annyira, mint a fiatal Zola leveleiben. Ezek a sokszor valósággal kamasz levelek - naivak, áradozók, dagályosak s néha gyermekül meghatók - annyira feltételezik a jövendő Zola összes lehető mozgásait, hogy egész óriási műve csak másképp kifejezett egyenlet-féle az itt felzajló erőmennyiségnek.

 

[+] Zola leveleinek első kötete: Correspondance, Lettres de jeunesse (Paris, Bibl. Charpentier 1907.) az 1859-tôl 1872-ig három barátjához (Baille, Cézanne, Roux) írt leveleket adja, s ez a kötet e cikk alapja.

 

II.
 

Mi volt az oka ennek: ez az ember intelligenciájával megcsinált egy művészi programot. Azután egy gyermekóriás játékalkotásával hatalmas szógörgetegekbe szakítja be az embervilágot. És egész élete, egész munkája halálos ellentétben van programja akaratával. De az összegördített monumentum mégis szép, az emberi szenvedés minden pátoszával.

Itt a fiatal Zola leveleiben még meztelenül hallszik az a szervi imperatívusz, mely megtiltotta, hogy reális művész lehessen, mely romantikussá tette keze minden rezdülését, mondatai ritmusát és tartalmát. Itt van a meghúzott vonal, melyet be kellett futnia, mely ellen nincs küzdelem.

Mit jelentene naturalistának lenni? Ugyebár valami affélét, hogy úgy menjek emberek és dolgok felé, mint ahogy az orvos a betegek, a természetbúvár a jelenségek felé hajlik. Ne legyen bennem semmi apriori érzelmi vagy értelmi hajlandóság. Szétkereső szemem maguk a dolgok vonják egyenlő érdekeléssel magukra, ne legyen bennem semmi titkos előrekészültség, mely szemeim belülről irányítja, s egyes dolgok előtt túlságos erősen beállítja, mások elől elkapja a lencsét. Tiszta tábla legyek, melyre a jelenségek írják fel magukat, úgyhogy a felrajzolódott ábrán ne látszódjék, hogy a táblának fájtak vagy jólestek a rajz egyes vonásai. Pontos műszer legyek, mely jelzi az élet áramait, anélkül, hogy szervi igenléssel vagy elfordulással lökést adnék azoknak.

Az ilyen ember - abban a fokban, amelyben ilyen ember lehet - nem lehet szintetikus látású. Mit jelent az, ha az én tudatomba egy pillanat szintézisében villámlik be az, amit más hosszú idő alatt türelmes analízissel rakosgatott egybe? Azt, hogy szervezetem már előre erre az eredményre volt elkészülve, hogy tudatomnak organikus érdeke volt ez az eredmény. Hogy azok az életdarabok, melyeket életem egyes percek szintézisében magává torkoskodik: lényegem alapérdekeinek nélkülözhetetlen szükségei, mintegy életem étvágyának elmaradhatatlan kielégítői. Ez a meglátás elfogultság a szó legmélyebb értelmében, az élet miként fakadásának titkos erejével, mint ahogy egész testünk elfogultsága, hogy szőkék, vagy barnák vagyunk. Ez líra, még ha tisztán értelmi tettnek is látszik, s az ilyen lelki tény mindig is nagyobb érzelmi kísérettel jár, mint az úgynevezett analitikus élet-bevevés.

Ezek az emberek az igazságok legcsodálatosabb meglátói, s a legőrültebben tévedők: ugyanabból az okból. Ismeretes, hogy egy már tudott név ezer leírt ismeretlen név közül egyszerre szemembe ugrik, anélkül, hogy az átfutott ismeretlen nevek belépnének tudatomba. Az is ismeretes, hogy a szemen az ütés is fényhatást vált ki. Ha a meglátandó igazság megfelel a zseni élete alaphajlandóságának, életéhségének: titkokon, dolgokon át feléje szökik az univerzum szövevényéből. De viszont más életrészeket - ha egyáltalában meglát - könnyen szintetizál a maga igazságává, mint ahogy a megütött szem a maga lényegének megfelelőleg minősíti a külső hatást. Sokszor ezeknek a predesztinált igazságoknak a megszálltsága oly hatalmas, a világ többi része annyira nem mehet be a megzsúfolt szembe, hogy majdnem egyéntelenül, gondolkodás és akarat nélkül faja tiszta emlékezetének látszik. Mintha e sokszor részeg gyermekként botorkáló embernek nem is kellene a külső világ, mintha befelé forduló szemei a közösség nagy lelki élményeire emlékeznék leszegzett csodálkozással, s a külső dolgok legfennebb csak alkalmak lehetnének a visszaemlékezésekre. Rádium-emberek, kik megfejthetetlen kisugárzással árasztják ki magukból azt, ami az univerzumból évezredeken át millió és millió emberhúsban emberré gyűlt.

Ez a szintetikus látás, ez a bizonyos igazságok muszáj-befogadása az alaplényege Zolának. Ezek a levelek a lehető legideálisabb vartyogásokkal vannak tele, amit csak naiv kamasz valaha kiszeretett magából, s mégis ez a Zola teljes pontossággal csak az, ami a későbbi dús emberi szörnyűségeket magába lajstromozott naturalista művész.

Igen sokszor - és ez nagyon jellemző - fordul elő leveleiben a ręve, az álom szó. Élete leendő feladatait, problémái megoldását s jövő terveit álmokban látja meg. Hangokat hall, mint a keresztény szent, ki életét felajánlja az érzéken túli valóságoknak. Ez az álom mindig egy teljes szintézis, megvan benne keletkezésének minden oka, okainak minden fejleménye, s mindig egy kiáltó cél ad egységet és formát neki. Hasonlók lesznek a kifejező alkotások is. Nagy ciklikus művek, melyek egy nagy szintézisben adják meg az egész megvizionált élet miértjét, hogyanját és célját. A terjengő kamasz már egy nagy eposztól viselős: Le titre est: la Chaîne des ętres. Il aura trois chants que j'appellerai volontiers le Passé, le Présent, le Futur. Le premier chant (le Passé) comprendra la création successive des ętres jusqu' "ŕ celle de l'homme. L"ŕ, seront racontés tous les bouleversements survenus sur le globe, tout ce que la géologie nous apprend sur ces campagnes détruites et sur les animaux maintenant engloutis dans leurs débris. Le second chant (le Présent) prendra l'humanité "ŕ sa naissance, dans l'état sauvage, et la mčnera jus qu' "ŕ ces temps de civilisation, ce que la physiologie nous apprend de l'homme physique, ce que la philosophie nous apprend de l'homme moral, entrera, en rčsumé du moins, dans cette partie. Enfin, le troisičme et dernier chant (le Futur) sera une magnifique divagnation. Se basant sur ce que l'ouvre de Dieu n'a fait que se parfaire depuis les premiers ętres créés... jusqu' "ŕ l'homme... on pourra imaginer que cette créature n'es pas le dernier mot du Créateur, et qu'aprčs l'extinction de la race humaine, de nouveaux čtres de plus en plus parfaits viendront habiter ce monde. Description de ces ętres, de leurs moeurs etc.

Íme - a tartalom óriási különbségével is -, benne van e sorokban az Histoire naturelle et sociale d'une famille, a Rougon-Macquart húszkötetes eposza. A nagy epikus vízió-szintézis, a gladiátor-emberiség sokféle küzdelme a dolgokkal, a természeti erők mítoszi hemzsegése, cél és a jövő nagyszerű perspektívája: ez Zola. Az álom, mint a szenteket megütő isteni látomás, úgy sistereg belé, hogy maga felkiált: Magnifique idée... Je ne sais si tu vois les horizons de ce počme, mais pour moi, ils me paraissent si vastes, si lumineux, que j'en recule jusqu' "ŕ ce jous devant la tâche formidable... Nem a szentek csodálkozó extázisa-e ez, midőn testükből Isten fakad tudatukba: Engem, engem választottál ki, mivel érdemeltem?

 

III.
 

A "naturalista" Zolának csak álomra, vízióra, eléje toppant szintézisekre volt meghatározottsága. De az ő naturalizmusa mégis más romanticizmus, mégis új művészet, s egy új szociális akaratnak a szava.

A múlt század második felének elején a természettudományok és a pszichológia új mítoszok szuggesztiójával gazdagodtak az emberekbe. Új, mérhetetlen perspektívák ígérete fújt az emberek felé, új hittel kezdtek visszakapaszkodni a világba. A világ értelme a haladás, a folyton tudattá levés, míg ember és világegyetem egységes szintézisben fogják tudni magukat. A Renan l'Avenir de la science vaskos könyve az új ember örvendő himnusza, önmagát hívő mámoros hite. Ez a fiatal Zola éneke. Igen jellemzők a szavak: ce que la physiologie nous apprend de l'homme physique, ce que la philosophie nous apprend de l'homme moral...

Itt az esztétikai birodalom nagy megtágításáról van szó. A XVIII. század végén, a XIX. század elején a romantikusok belevitték az irodalomba azokat a borzongásokat, színeket és formákat, miket az őserdő és az egzotikus vidékek és népek (sokszor csak utazási könyvekből) vitték beléjük. A kémia, fiziológia, pszichológia, szociológia első esztétikai beidegzője, mitológiává látója Zola volt.

Nem felejtem Balzac kezdését, s ez az egyetlenegy kapocs a kettő között. Két író nem állhat milyenségekben távolabb egymástól, mint Balzac és Zola. Nincs író, melyet kevésbé lehet Zola irodalmi apjának nevezni, mint Balzacot. Az egyik az élet, a másik a magyarázott élet, az egyik a sokféleség, a másik az összefoglalás. Balzac alaptehetsége egy talán addig és azóta nem látott pán-humanizmus. Minden ember él benne a saját életével, egyénisége megszámlálhatatlan hajszálgyökereiig. Rastignac, Vautrin, Goriot etc. egyének, kik kísérnek, kiket látunk apró sajátos részleteikben, mert belénk domborítja őket Balzac mindeneket teremtő valósága. Azt hiszem, ha - a középkori mesék stílusában - Balzac ember-teremtő versenyre hívta volna az Istent, az ördög sem tudta volna elkülönböztetni alkotásaikat. Zola tendenciózus szintézise képtelen embert alkotni. Egyénei tiszta x-ek, algebrai jegyek, melyekkel megalkotja akarata összetételeit. Olyanok, mint a középkori moralitások szereplői: célra, tanulságra, bebizonyításra teremtett elvonások.

A legjobban bizonyítja ezt a regények utóhatása, s itt érünk el Zola lényegéhez, legfőbb újításához. Ha Balzac, vagy a másféle Hugo, vagy akár egy reálisan naturalista író: Goncourt vagy Flaubert regényét elolvasom, emberek, egyének élnek bennem tovább sajátos és magukkal sodró életet. Ha leteszem Párizst, Lourdest, az Assomoirt vagy más Zola-regényt, egy alak sem él bennem tisztán, egyénisége élesen látott körvonalaiban. Széles ember-folyó hömpölyög előttem millió arccal, arcokkal, melyek nem nevet, sajátos egyéni életet, hanem csak egy nagy emberi szenvedést vagy bűnt, vagy fatalitást mondanak. Mert e komor, patetikus eposzoknak egyetlenegy hőse van: a küzdő közösség.

A romanticizmus szocializálása, az egyéni romanticizmus erőinek felhasználása a társadalmi laboratóriumban: ez a Zola eredménye.

 

IV.
 

Mentek, mendegéltek, a királyfi és a katonák. Nagy erdőkön, széles mezőkön keresztül és egyre daloltak. Ha nem énekelnének, sohasem tudnának célhoz érni. Mikor negyednapon egy faluhoz érkeztek, így szólt a vezető: - No, most reggelig pihentek, hogy minden élet visszatérjen belétek s egész élettel menjünk meghalni.

A katonák ettek, ittak, nevetkéreztek, aztán sírtak, leveleket írtak és lepihentek. A királyfi nyugtalanul, keresőn kóborgott szerte a faluban.

Magában mondta: - Hogyan fogok én rátalálni az embereken keresztül? Mikor az emberek, minél közelebb megyek hozzájuk, annál távolabb vannak tőlem.

Öreg este lett s ő a faluvégi kis házak között kóválygott. Jólesett volna neki egy kis meleg s egy falás valami. Odament egy kis házikóhoz, meghajtotta óriás termetét s benézett az ablakon.

Két szobát látott. Az egyikben két hatalmas égő gyertya közt, fekete ravatalon, katona feküdt, mellén nagy érdemkereszttel.

A második szobában egy nagy asztalon kis hervadt fényű lámpa álldogált. Hajlott feje féloldalra csüngette le sugarait, olyan volt, mint egy kicsike-kis fényes szomorúfűzfa. Az asztal körül szomorú emberek. Egy gyászos, meghajlott, földbeli öregasszony, kinek könnyes arca a királyfi szívébe sajog. Mennyire anya minden öregasszony. Mellette öreg földmívelő ember, semmit látva néz maga elé, hajtott rücskös nyakán kis fiúcskát ölel magához. Hallgatnak s csak egy vén óra tik-takja beszél.

A királyfi nézi az arcokat, a szobát s valami különös, emberekhez sodró nagy szánalom gyűlt csordultig belé. Kopogtatott. S ebben a nagy szánalomban nem is vette észre, hogyan tudta bevinni roppant testét a kicsiny ajtón.

Amint belépett, fájdalmas, nevető, kipótoló szeretettel kiáltották: - Pista!

És akkor egy különös dolog történt. A királyfi érezte az arca húsában, hogy milyen szeretettel kapaszkodnak belé a ránéző szemek, érezte a kapcsos szánalmat s az ők fájdalmát és roppant teste egyszerre, csodásan, jóleső, emberek közé illő, kicsiny emberi test lett.

- Igen, én vagyok, Pista - szólt helybenhagyó szánalommal s maga csodálkozott a feleletén.

Körülölelték sírásos, csókos ölelésekkel. Az öregasszony szólt:

- Jaj, csakhogy te visszajöttél. Bátyád szegény ott fekszik a tiszta szobában.

Megint felcsapott sírásuk, bementek, körülállták a holtat. Amint a királyfi látta a holt fiatalságát, ráborult és ő is elkezdett sírni. És az első könnyekre úgy érezte, hogy sajgó énje szétoldódik, hogy ő teljesen elveszett s csak visszhang, fájdalmas, meleg emberi visszhang.

A vacsoránál a könnyek elültek s csendes beszélgetés eredt meg a nehéz életről, a földről, az ismerős emberekről. A királyfi falatozott s mind otthonabb érezte magát a kedves kicsiny dolgok között.

- Tudod, fiam, hogy az öreg János szomszéd tehene a lucernásba tévedt és megdöglött. Szegény öreg, mit nem sírt - mondta az öregember.

És a királyfi maga előtt látta a nagy kék eget, alatta a sötétzöld lucernatáblát, benne a tehén felpuffadt barna testét, két dagadtra meredt szemét. Mellette egy ványolt öreg parasztot, amint jajgatásban, könyörgésben és káromkodásban próbálja az Istennel elintézni a dolgot. A királyfi szelíden mosolygott:

- Milyen különös, sohasem láttam és mégis érdekel. Milyen kicsiny és mégis fáj.

Az öregasszony sopánkodott: - Borzasztó ez a háború, képzeld, fiam, a lisztnek negyven krajcár kilója s a fotogén literjét harminckét krajcárért adják. Nincs más hátra a szegény embernek, mint hogy meghaljon.

A királyfit e szavakra nehéz aggódás töltötte meg. Szürke napok kegyetlen monoton árját látta maga előtt folyni, amint nesztelenül sodornak el a kapaszkodó embereket. Reszketéses éjszakákat, kenyér után nyúló kis kezeket, világtalan sóhajos estéket. - Milyen nagy hős lehet az ember a kicsiny szenvedésekben, hogy nem tudtam eddig társuk lenni?

Szemében óriásokká nyúltak ezek az emberek. Látta nagy árnyékú testüket, amint véres harcban földből, időből életet tépnek. És széles nagylelkű kéznyitással nagy részét odadobják a kis villogó szemű okos gnómoknak: - Nesztek, legyetek urak belőle. - S a nyomorult maradékkal testükből szakított hasonlóikat etetik, hogy ez az örökös fájdalmas eposz tovább folyhassék. És nagy gyermekarcuk, szelíd meghajlásuk eltitkolja, hogy az ő izmaikban megy tovább a világtörténelem.

És minden szó egy húskapocs volt, mely mindjobban, jobban odakötötte ezekhez az emberekhez. Egyszerre csak azt érezte, hogy egy test velük, az ők vére folyik benne, hogy fájdalmasan, ölelkezőn, áldott mindennapi ember lett.

Elbeszélgettek be az éjszakába. Lefekvés előtt letérdeltek, hogy imádkozzanak. A királyfi egy percre magára döbbent. Azután széles, adakozó mosolygással szólt magának: - Hiszen az én meghajlásomban is az ők lelke elégül meg. Letérdelt.

Az anya ágyat vetett neki. Sürgés-forgás közben valami a jó öregasszony lába alá került. Lehajolt, fölsikoltott.

Egy csúnya döglött varangy volt, kidobták. A királyfi édes könnyebbüléssel feküdt az ágyba. Olyanjól esett elférni, egész kinyújtózkodásra, a kis ágyban. Az öregasszony letakarta és megcsókolta. A lámpát eloltották és csendes lihegések olvadtak össze a meleg sötétben. A királyfi maga felé hallgatózott: tiszta, termékeny csend terült el benne, mint egy puha, meleg csók.

Álmában feléje hajlott szeretője: - Közel vagy hozzám. - Reggel jókor ébredt, megnézte az alvókat és a holtat, kilopta magát és visszatért társaihoz.

 

V.
 

Kora reggeltől estig folyt a harc. A királyfi megilletődött várakozással harcolt. Néha a kis házikó, néha egyszer látott szeretője villant az eszébe. Már sok sebe volt. Ha elgyöngült, ránézett egy-egy fiatal arcra s újból fellobbant beléje az élet. Estefelé újult rohamra mentek. A királyfit lövés találta a mellén egy bokor mellett. Leesett és ruháját elöntötte a bő vér. A csata elhúzódott.

Éjjelre csend lett. A vén szereplő hold most is kibújt az égre s lágyan végigsimította a csatatért. A királyfi félig felült. Minden sebét nyitott szemnek érezte s most is egész testével látott. A mező mindenütt holtakkal volt teliszórva.

Egyszerre csak egy táncoló nőt látott. Bohócruhában furcsa vonalakban táncolt a hullák között s fel-felkacagott. A királyfi elé nevetett és szólt: - Megmulattatlak, kis sebesült katona, én vagyok a zenebohóc. Minden halottból hangot csalok ki, milyen hangot fogsz te adni?

Elkezdett táncolni s ugrálásai közt egy-egy hullához kapott s minden hullából egy hang szakadt ki, mely harmóniába illeszkedett a többivel. Öreg-öreg bácsik bevérezett roncsolt tetemeiből régen halott gyermekimát csalt ki egyhangú, kérő dúdolásban:

Én lefekszem kis ágyamba,
Mindennapi koporsómba.

Ez nagyon tetszett neki s nevetett rajta. Azután a fiatal legényekhez ment s keze lágyan futott végig a mosolygó halottakon. Az ifjakból finom szerelmes dal hajolt ki, mintegy felszökő ékes búzavirág, mely mögött az élet ringó erdeje ígér holnapokat:

Ha megvágod kicsiny kezed,
Ki süt nekem lágy kenyeret?

Egy percre megállt, s mintha feltoluló szánalmát akarná elütni, egy árokhoz táncolt, hol négy tudós professzor feküdt, arcukra ráfagyva: - lám, nekem van igazam. - Gyermekes vidám fejbólogatással babrálta ki rajtuk:

Kicsi kutya, tarka,
Se füle, se farka.

Most a királyfi mellé ért, kinek megállt a vére: - Jaj, milyen hangot fogok adni?

Amint a királyfira ránézett, elkomolyodott s a királyfi ráismert. A lány leült melléje, hűsítő kezével simogatni kezdte a sebesült lázas fejét:

- Fáj még?

- Már nem fáj. Sohasem éreztem ilyen jól magam. Mintha térré lenne az idő s egyszerre férne el bennem egész életem. Milyen jó valakivel lenni.

A lány dédelgetve babrálgatta a királyfi haját.

- Bizony, fiacskám, sokáig voltál egyedül, mert nem emlékeztél reám. Pedig mikor a férfi új csírára csókolja a nőt, nekem jegyzi a jövő életet. Én vagyok a barázda.

Megcsalt erőd s neved külön valóságnak hitted s magad külön célnak. Pedig minden név az én nevem s a célok felém hulló csillagok. Én vagyok az élet felfakadása.

Az emberakarat az én hánykódásom. Szegény egymásnak ütődő lázas emberek, ha ti tudnátok, hogy a szánakozáson s a szereteten kívül minden mindegy, mindegy, mindegy.

Kényeztetve emelte fel a királyfi fejét, ujjaival tágra nyitotta lázas szemeit és mondta: Nézd, neked művész leszek.

Felkelt. Elkezdte egymás mellé hordani a holtakat, minden nemzetségűt, szépen egy sorba. Az óriási síkság a hátul felsetétlő hegyekkel egy hatalmas orgonává mélyült s ezek a holtak voltak a billentyűi. A lány eléjük ült, ujjai végigfutottak a holtakon s az orgonából kizúgott azt emberen átszűrt világ reménytelen, zokogó deprofundisza.

A királyfi hallgatta, hallgatta. Aztán ő is egy hang lett, mely az egyetemes áramban együtt szállott a néma, változatlan, végtelen semmi felé.

(Megjelent: NYUGAT, 1914./23. szám)